Dunántúli Napló, 1977. február (34. évfolyam, 31-58. szám)
1977-02-17 / 47. szám
e i Dimantmt napló 1977. február 17., csütörtök Kocsivészféket szerkesztett az egykori pécsi feltaláló Oltalom a' Kotsizási Veszedelmekben A’ Kotsiknak olly S7érkeztetése, meljr ilul as Kiragadással eshető koui- mási szeren lsét] enságek eltávoz.- tatnak. műit az emberiségnek hasznos és szükség js ■6v*t teesiselTa, és ■agyarásva kósSeségesw te* aaaak feluUloj* és Uanéj*. MDCCCXDC. 1819. április 18-án, feltehetőleg a reggeli órákban, „haló- los kimenetelű” közlekedési balesetnek lehettek tanúi azok a pécsi polgárok, akik történetesen a mai Bem utca táján tartózkodtak. Az történt ugyanis, hogy „Földmérő Eisenhuth Antal Urnák közönségesen ■ betsült hitvese ... majd a város közepén veszté el szép példás és erköltsös életét már hatodik holnapi viselőségében. Pestre utazni akarván, négy hitván forspontos lovakkal bé fogott kotsijába béül, míg a' Férje egy más Úrral beszélget. A' szél egy szomszéd ház kapuját bé tsapja, a' lovak meg ijednek, a' kotsit a város közepén által, a' Mizerikordiánus utzán végig, hegyről lefelé ragadják. A' paraszt a bakrul le esik, lábát töri, az el ijedt Asz- szonyság kétségében ki ugrik, és mentségének vélt ugrásának áldozattyává lett gyümöltsével egygyütt..." Az idézett „tudósítás" élet- szerűsége. mely egy korabeli Dunántúli Napló tudósítójának is becsületére válnék, első olvasásra is szembetűnő. Nem csoda, hiszen a könyv, amelyben ezek a sorok olvashatók, 1819-ben, tehát még a baleset évében (a pesti Trattner-nyom- dában) látott napvilágot Éspedig pécsi szerző tollából, akinek neve a címlapon nem, csakis az előszó végén olvasható, a következőképpen: Makai Machai Boldizsár Károly Császári Királyi százados kapitány Invalidusi Zsoldban, Pátsen. Az alig több mint félszáz oldalas, gondosan illusztrált könyvecske tartalmi ismertetésnek is beillő címe a következőképpen hangzik: Oltalom a' kotsizási veszedelmekben, avagy a kotsiknak olly szerkeztetése, mely által az elragadással eshető kotsikázási szerentsétlen- ségek eltávoztatnak. Szerzőnk egyébként 1819-ben német nyelven is megjelentette munkáját, Ferdinand főhercegnek (az előbbit József nádornak!) szóló ajánlással. Jómagam a német kiadásra figyeltem fel először, az Egyetemi Könyvtár jubileumi kiállításának rendezése során. Helytörténeti irodalmunkban tudomásom szerint egyedül dr. Babies András említi Machay nevét a Művelődési Tájékoztató 1967 szeptemberi számában a „Hasznos Mulatságok" egy rövid közleményére való hivatkozással, melyben szó esik a pécsi találmányról, ö sem szólt azonban a feltaláló könyvéről, melynek ismerete több szempontból is igen érdekes és hasznos számunkra. 'Először is szinte az utolsó szögig megismerteti velünk a technikatörténeti különlegességnek számító pécsi találmányt, s magával a szerzővel kapcsolatban is bőviti ismereteinket. Másodszor: a fent idézett „tudósitáshoz” hasonló beszámolók révén egészen sajátos látószögből nyerhetünk bepillantást a múlt század eleji Pécs — hétköznapjainak eseménytörténetét tekintve oly kevéssé ismert — életébe. S végül, de nem utolsó sorban egy (tudomásom szerint) soha nem említett, illetve reprodukált pécsi „látképet" is találunk Machay Boldizsár könyvében, mely egy kocsibaleset hátterében, a siklósi dombokról nézve mutatja városunkat Könyvünk bevezetéséből, illetve ajánlásából kiderül, hogy gyakorlati, hazafias, s mi több, morális indítékok is közrejátszottak abban, hogy az „invalidusi zsoldban" Pécsett lakozó Machay Boldizsár megalkotta és „közönségessé tette" találmányát. Mindenekelőtt figyelmeztet, hogy sok kocsibaleset történik azokban az országokban is, „ahol rendszerént tsak oskolá- zott, előbb paripáknak tanított és egészen fel nőtt lovakat szoktak bé fogni". (Egy francia király is, hogy „a” Seine folyóba ne hurtzoltasson, kéntele- néttetett a’ hintóbul ki ugrani"!) Nálunk még gyakoribbak a „kotsikázási szerentsétlensé- gek”, — írja, s a már idézett pécsi eset mellett gróf Nádas- dy Tamás és Horváth Kristóf (szentgyörgyi földesúr) ugyancsak halálos végű balesetére emlékeztet. Elmondja továbbá, hogy a dárdai uradalomban „egy gazdasági tisztnek Végh Urnák 17 esztendős leánya, édes anyjával egygyütt ülvén a kotsin, elragadtatott, és ijedsége 's rezzenése által gyógyíthatatlan siketté és némává lett." s mi több „Görbőn, Tóina Vármegyében ma is él Nedetzkiné Földes asszonyság, ki az elra- gadási hurtzoltatás által összve zúzott egyik lábát le fürészel- tetni kénszerittetett." Feltalálónk tudni véli, hogy már II. József is jutalmat tűzött ki olyan kocsi készítésére, melynél „az elragadással eshető szerentsétlenségek el mellékeltetnek". Olvasta a budai és pesti lapokban azt is, hogy Angliában és Franciaországban már történtek bizonyos próbálkozások a probléma megoldására. Egy angol feltaláló egyfajta „katapult"-megoldást alkalmazott! Lényege, hogy elragadás esetén — gombnyomásra — leválasztják a benne ülőkkel együtt a kocsi hátulját. Mo- chaynak technikai és szociális érzéke egyaránt elutasítja ezt a megoldást. Mi lesz az elöl ülő, nyilván nem úri személyekkel, de hátul is „mely rozzanás esik a kotsin" ilyen durva beavatkozásra! Továbbá „mihez kapjon az utazó a' fél kotsijával”, ha az utat végül is folytatni akarja, és a lovak tovaszáguldottak az elülső résszel! Még ennyire sem becsüli a francia vetélytárs elgondolását, aki „az kantároknak szemzőit (szemellenzőit) úgy alkalmaztatta ..., hogy azoknak könnyű berántásával a' lovak a látásban meg akadályoztatnak, tehát azonnal megállétatnak". Sommás véleménye: „az egyszerre szembetsapott ló — ugyan meg nem áll', vagy ha mégis, vaktában ide-oda szö- kellve felboríthatja az egész alkotmányt, mely tragikus következményekkel járhat hegyi utakon. Véleménye szerint olyan szerkezetet kell készíteni, mely lehetővé teszi, hogy veszély esetén az egész kocsit leválasszák a lovakról (akárhány ló húzza is a kocsit!), s egyidejűleg mindkét hátsó kerék lefékezhető legyen az ülésből. Miután az elvieket eképpen tisztázta, rögvest munkához lát, s amikor elkészül a nagy művel, hazafiui kötelességének érzi, hogy „egy Magyartól, Magyar hazában felfedezett művet elsőbben is honni közönségünknek, honni nyelvünkön ajánlja." Mindenekelőtt pedig a hazai „kotsi fabrikáknak, kotsi tsinálóknak, és vasalóknak". A kifejezetten békés célokra szolqáló találmányon való munkálkodás érezhetően nem csupán egyszerű sikerélményt, hanem valamiféle „lelki vigaszt” is nyújt a kiszolgált katonának. Egyhelyütt ugyanis ezeket irja: „Az ilyen eszköznek... feltalálására fordítottam iparkodásomat, mint hogy az emberi haszonra, mivel egyébbnek hét sebeim invalidussá tettek, már tsak gondolkodásommal is szolgálni annál is inkább kötelességemnek tartom, mennél jobban által látom azt, hogy huszonhét háborús esztendőid katonáskodásomban ... az emberi Nemet (ha bár tsak egynéhány ember társaimnak életét rövidítettem is) tsak ugyan károsítottam." Érezhetően nehezére esik a fogalmazás, ha effajta dolgokról kell szólnia. De egyszeriben megszalad a tolla, amint a lényegre térhet: találmányának gyakodati megvalósítására. Először is egy teljességgel összkomfortos „utazó kotsitskát" készíttetett 'Machay Boldizsár. Elbeszélése szerint a kitűnő ru- gózású jármű pillanatokon belül „hálókocsivá” volt átalakítható, rendelkezett továbbá beépített tárolókkal ital- és élelmiszerféleségek számára, s vízhatlan tető védte az első ülésen utazó inast és kocsist is. („Kiket szegényeket a' szárazon maradásra tsak azért is segíteni tartozunk, mert éppen ők szenvednek a' leszállás után is, vesződvén gyakorta éjfélig is az uraság körül, 's a lovakkal, kotsival, s más egyébbel" — írja.) 'Ezután egy „imitt amott szokásban lévő kerék zárt” csináltatott: tulajdonképpen egy vaskampós szerkezetet, melyet az ülésből a bal hátsó kerék küllői közé lehetett rántani. Egy olyan „elbotsátó-művet" is tervezett egyúttal, mely lehetővé tette, hogy a lovak hámfástól elszaladjanak, míg a kocsi — lefékezve — helyben marad. Az első kísérleti eredmények azonban nem feleltek meg várakozásának. Ezzel kerek két esztendőt vesztett, főképp azért, mert „a kevés tudósságu ‘s még kevesebb művészi gyorssá- ’gu e' mái idábéli (!) némelly mester embereknek könnyen szerezés szüllte boldogtalan alatsorryságok nem úgy a' meg elégedésére, mint tsak a' pénzére mesterkedik a' dolgoztotoknak." A Miserikordiánus utcai baleset szerencsétlen áldozatára gondol, erőt vesz magán, s újra kezdi az egészet. Mint írja: „— szerentsétlensége azon bol- dogúltt Asszonyságnak még jobban ösztönzött, és völgynek esett elragadtatásának környül- állása még bővebb képzelődésekre gerjesztett."Az eredmény: hamarosan elkészül a tökéletesített mintadarab, melyet öntudatosan „Machay-mód-Kotsi- nak” nevez. A legfőbb változtatás, hogy a lovakkal együtt most már nemcsak a hámfákat, de a kocsirudat is le lehet választani egy kötél megrántásával, így a megoldás akár hatosfogat esetében is alkalmazható szerinte. Lényeges továbbá, hogy egy pedál lenyomásával (avagy ugyancsak egy kötél megrántásával) mindkét hátsó kerék lefékezhető, nem a küllőkre, hanem a kerékagyra ható megoldással. (Katonamúltjához illően rögvest javaslatot tesz, hogy ezt az ülésből működtethető fékezési rendszert alkalmazzák a tüzérségnél is, „hol minden ágyúnál, ha kereket zárnak az egész kolonnái meg kell állapodni".) Jellemző Machay gondolkodásmódjára, hogy könyvében hosszasan méltatja egy ügyeskezű és becsületes mesterember, bizonyos Frank István érdemeit, akit — mint írja — „a‘ jó Isten most husvétkor ide vezérlett Lakatosmester Ge- lentsér Ur műhelyébe", de aki cmint befejezte a munkáját „az irigység által-é vagy önnön maga idő előtti elbizásábul-é? Pétset azonnal oda hagyta.” Kiderül a könyvből, hogy több mint félszáz próbának vetették alá a tökéletesített járművet. Mint mondja a szerző, kipróbálta „városbéli kő flastromokon, országos és oldalas, tsinált és tsinálatlan, jó és rossz utakon, mezőn, réteken, hegynek és hegyről, soha nem hibázott..." A különböző rendű és rangú helyi ponentátok mellett olyan országos hatalmasságok is kíváncsiak voltak a vészfékkel felszerelt járműre, mint Ferdinand főherceg, Radetzky generális, báró Taxis „brigadéros generális", s nem utolsó sorban maga József nádor, aki 1818 szeptemberében valóban Pécsre látogatott. Arról is beszámol a szerző, hogy Ferdinand főherceg egy hintáját „Machay- mód" átalakítják a bemutatókat követően, Müller „kotsifab- rikós” budai műhelyében. „Ezeken az uraságokon kívül majd egész Péts várossá volt már nézője próbatételeimnek, mellyek mindig egész tökélle- tességgel ütöttek ki" — irja büszkén Machay. S amiről ezek után beszámol, azt érdemes teljes egészében idéznünk, mintegy adalékként a „Széchenyi- tér regénye" című ismert munkához: „Az utóbb múlt Pünkösdi Pétsi vásárban, a' vásár, 's tsak ugyan a város közepén elbotsá- tottam a' rúddal és a' hámfákkal a' lovakat, a' megálléttások végett a' kotsist vagy húsz lépésnyire előre állétván, és minthogy a’ piartz menedékes, a' kotsit még vagy két ölnyire futni hagytam, és tsak azutánn eresztettem bé a' kerék zárt, 's a kotsi csak akkor állott meg, mikor már a' vásáros nép, a’ jó szivü emberek I ide való és vidékiek, szerentsétlenséget és veszedelmet vélvén segítségemre szaladtak. Tsak bámulva tsu- dálkoztak, midőn a kotsit egyszerre magától megállani és minekutána a hámfák és a rúd kár nélkül ismét helyre tétettek, ezeket magoktól megfeszitődni s ez által a lovakat ismét bé fogva lenni, a' a kerekeket ismét, annélkül hogy valaki hozzájuk nyúlt válna, szabadon forogni ‘s a kotsit épségessen tovább futni szemlélték. Né- meltyek közülük a' kotsi gazdáját, minthogy azt ostorral a lovak közé vágni és a gyeplőtt utánnok dobni látták, részegnek, mások eszeveszetnek tartották, és azt, hogy semmi sze- rentsétlenség nem történt rajta, éppen ennek tulajdonították, mint hogy bűbájoltságok szerént a' részegnek és bolondnak, mint a' kis gyermekeknek két őrző angyaloknak kell lenni. Voltak az balgatagabbak között oiiyan szegények is, kik az esetet valóságos garabant- zásságnak, vagy ördögségnek tartották." Ezek után javaslatot tesz köz- művelődésünk és közműveltségünk felvilágosodott szellemben való megjavítására. Machay Boldizsár nem csupán szöveges formában írta le találmányát. Megfelelő „műszaki dokumentációt" is mellékelt könyvéhez, s a szépen kivitelezett rajzok nyomán ma is köny- nyűszerrel rekonstruálhatnánk „elbotsátó-művét". E pillanatban azonban ennél sokkal érdekesebb számunkra az a címlap előtt található egész oldalas metszet, mely lényegében egy kocsibalesetet ábrázol, de hátterében Pécs városa látható. Az előtér erősen túlhangsúlyozott domborzata sajnos igen sokat takar a városból, (gy is jól kivehető azonban a mai Széchenyi tér épületegyüttese, a gimnáziumot és dzsámit akkoriban még összekötő íves átjáróval (némiképp elrajzolva per- *szel). Felismerhető a külső vár falán északra nyíló egykori Hegyi-kapu, másképpen Vaskapu, a Pálos templom, az Ágoston templom, s nem utolsó sorban a Székesegyház, melynek romantikus-gótikus átformálásán épp ez idő tájt tevékenykedett nagy építészünk. Pollack Mihály. Jobboldalt feltehetőleg a havihegyi kápolna „lóg ki" a képből, domináns motívum ellenben a Berényi-féle szeminárium-épület fölött emelkedő Kálvária, melyet néhány évvel a szóbanforgó könyv megjelenése előtt alakítottak ki mai formájában. A képaláírásokból kiderül, hogy a metszetet — az eszéki Anton Müntzberger rajza alapján — a poprádi születésű Lehnhardt Sámuel készítette, aki Pesten tevékenykedik ekkoriban. Sem esztétikai, sem pedig informatív értékénél fogva nem különösebben jelentős ez az ábrázolás, de nekünk, pécsieknek, mégis igen sokatmondó. Méltó arra, hogy „képi jellegű" helytörténeti dokumentumaink sorában számon tartsuk. 95 éve született Surányi Miklós „Századvégi színezetű, fülledten szecessziós írásokkal indult, köztük a „Kantáté", a vidéki város jellegzetes rajza. Később festői és drámai képekben gazdag regényeiben, történelmi tablóiban a középkor, reneszánsz, rokokó korát festi. Liberálisan színezett konzervativizmussal szemlélte a történelmet; legnagyobb műve egy befejezetlenül maradt, hatalmasra méretezett, Széchenyi Istvánról szóló műve.” A „Kis magyar irodalom- történet" ezzel a három mondattal jellemzi Surányi Miklóst. Baranyában, Felső- mindszenten, 1882. február 16-án született, a mai Kossuth Lajos utca 71. számú házban, amely akkor számtartó-ispáni lakás volt. Tízéves korától kezdve, amikor Pécsre került és beiratkozott a ciszterci rend főgimnáziumába, a mai Nagy Lajos Gimnáziumba, elszakíthatatlan szálak fűzték a Mecsek alján elterülő patinás, romantikus, akkor még csöndes városhoz és irodalomhoz. Mély, megrázó hangja sűrűn csendült fel Pécsett, ahol az iskolai ünnepélyeken Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály verseit szavalta. Az egykori pécsi temetőfelügyelő fia: Surányi Miklós, az iskolai önképzőkör-^ ben nemes versengést folytatott Babits Mihállyal, aki egy osztállyal járt alatta. A gimnázium 18 irodalmi pályázata közül tizenhetet Babits Mihály, egyet pedig Surányi Miklós nyert meg, de több tanulmányáért is dicséretben részesült. Az érettségi után beiratkozott a pécsi püspöki jogakadémiára. Elvégzése után azonban nem jogi pályára lépett, hanem újságíró és író lett. Belső munkatársa volt egy ideig a „Pécsi Közlöny" című lapnak, majd Budapestre és Mcramarosszigetre költözött. Több könyvének megírásához Pécs városa, diákköri élménye adott ihletet. Regényeiben: a „Kantáté" - ban, valamint a „Noé bár- kájá"-ban, a pécsi utcák kelnek életre. „Csodavárók" című regényének színhelye pedig javarészt Baranya. „A gyújtogatok" Sásdon játszódik le, ahol éveken át élt nagybátyjánál. Pécsről szóló színes Írásai valóságos leporellók. „öreg, romantikus város. A Mecsek hegység oldalában festői asszimetriával nyújtózkodnak el a házsorok. A székesegyház négy tornya mint egy középkori erősség. Török mecset, minaret, öreg romok, barátságos szőlők, őszi hervadásban pirosló erdők fehér villákkal __nyáron selyemzöld f üvet simogat a szellő... rózsakert a napos oldalon, itt-ott még a fügefa is megterem, a tenger nincsen messze, a déli szél meleg áramlatokat hoz a Balkán felől... valóságos trópusi levegő" — írta visszaemlékezéseiben. Helyesen állapította meg róla néhai Muszty László tanár, hogy: „Az egyetemes magyar irodalom Surányi Miklós fellépése után vett tudomást Pécs tájképéről és ismerte meg a pécsi tájkultúra különlegességét. Ö az első neves* magyar író, aki szándékosan művelte és érlelte magában a pécsi lelkiséget, s a betű sugalmazó erejével vetítette ki Pécs városképét és szellemi színeit a magyar irodalmi köztudatba." PUSZTAI JÓZSEF Boda Miklós A MECSEKI TANBÁNYA azonnali belépéssel alkalmaz KOZPONTIFOTÉS- és VIZVEZETÉKSZERELÖT, KÜLSZÍNI és BANYALAKATOST JELENTKEZÉS: Komló, Anna-akna, munkaügy.