Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-09 / 8. szám
Simon Béla: Udvarban Eija Markannen: Barátságos városban Soltra Elemér rézkarca Radnóti mappa: „Erőltetett menet1' A csillárról madzagon függ egy tenyérnyi kartonlap, eléggé épületes szöveggel: „Fordíts!" Másik oldalán: „Hülye!" Egy szál filteres cigarettát is hozzáerősítettem, hogy az összefüggés világos legyen. Néha napokig elnézem ezt a — huzattól meg- megperdülő és erős fogadalmamra figyelmeztető — kelléket, aztán egy idő múlva szégyenkezve vonulok ki a fürdőszobába. És rágyújtok, a füstöt ráfújom a falra, amely — hajdani kisiskolás tapasztalataim alapján — a füstöt beszívja, eloszlatja. A felirat fölöttébb helyénvaló: valóban nem vagyok normális, önmagamat csapom be — enyhén szólva. Azt mondta a professzor: —Hagyja abba. Nem úgy, hogy holnap már csak húszat szív, aztán később tizenhatot és majd egyszer ötöt és így tovább, hanem most, azonnal. Mert a kezébe kerülhet .... Ezt nem lehet kiheverni. Hogy valakinek lecsapják a kezét, vagy lábfejét... azzal a bizonyos „szalámi-módszerrel”, vagyis mindig egy kis darabot a lábából, a lábfejnél kezdve, aztán egyre följebb, mindig úgy, ahogy az erek elhalása révén a zsibbadás húzódik. Fölfele persze. Aztán az ujjak hegye elfehé- redik, vagy amikor az ember reggelente megteszi az első néhány lépést a szobában, fáj a talpa, vádlija, . . , mit mondjak? Pedig — uramisten! — de szeretem a cigarettát! Meg a pipadohányt, azt a jó Amphora Egbertset, esetleg megkeverve egy kevés Amsterdamer- rel . .. és a sárgadobozos Trost, amelyet papírvékonyságú szeletkékre préselt valamilyen okos kis gép, s egyetlen szelet elegendő egy jókora tömésre. Az illat — amely e gyönyörű holland dohányokból árad — mintegy láthatatlan búrát képez, amely alatt egykedvű tűnődéssel csak úgy elvan az ember. És ha még mellette bele-bele kortyol egy jó erős duplába, a másik méregbe, akár otthon, akár a Nádor márványlapos világában, igazán szépnek találhatja a sorsát. Aztán a fehér Kent, meg az Astor, amelyekért ritka jobb napokon érdemes kidobni valamennyi pénzt. . . Rongyrázás ez. Ismertem egy öregembert. Azért írom nagybetűvel, mert éppen, hogy kicsi kis ember volt, túl a hetvenen. Soha életében nem szívott Amphorát, mert mi a vénistenből is szívott volna, hiszen kínos beosztással tudta csak előteremteni az egynegyvenes Magyar Pipadohányát, vasárnapokra pedig egy-egy Eger szivart, A doboz tíz darab szivart tartalmaz, ebből elszívott kettőt, a oakli pipadohányt már föl sem bontotta. Nem jutott rá ideje. Hagyatékként ez maradt utána, meg a birkabőr dohányzacskója, amelyben a dohány soha nem szárad ki .. . Szóval, túlszaladt már a hetvenen, amikor egyszer aztán végleg elment. .. „De nem a dohányfüst ölte meg!” — érveltek a nagydohányosok. Jha, persze! Az öregapámat sem, aki mellesleg azt sem tudta, merre van Hollandia, nemhogy Amphorát tömött volna pipájába, viszont az istálló küszöbén vágta a levelesdohányt, nyolcvanegyéves korában lórúgástól halt meg, és a pipát örökre kiejtette a kezéből. Bizonytalan vagyok. „. . . A dohányzás elősegíti az emésztést, növeli a vércukorszintet, csökkenti az éhségérzetet. . . A dohányzás csökkenti az idegességet, megnyugtat. Feltételes reflexek fejlődnek ki, amelyek elmaradása okozza a dohányzás elhagyásával járó kellemetlen érzéseket..." Ezt kérem az Orvosi Lexikon ,,ni- cotin” címszava alatt a 712. oldal második hasábjának alján olvastam, S ugyanitt, csak kissé följebb: „...Az erős dohányos óránként 10—20 milligramm nicotinnal mérgezi magát, tehát közel halálos adaggal, ami 20—60 milligrammra tehető . . , Azonban a szervezetben a nicotin egy enzym hatására oxidálódik, s a dohányosok bizonyos mértékű ellenállásra tesznek szert..." De meddig? Galambosi László Jégország Hold vonul letarolt lápon. Kunyhókon didergő vászon. Hasad a magasság tornya. Tél csapkod benne sikoltva. Néma a tarló. A vándor ködfarkú csillaghoz pártol. Madarak bukdosva bújnak. Ösvények fogyotton futnak. Krizántém térdepel gyolcsban. Arkangyal suhog a hóban. Jajong a gyászoló asszonny. Nincs, aki véle virrasszon. Emlékek dérbe vont láncon. Jég-ágyból kel ki az álom. Üres a bizalom háza, falait fájdalom rázza. Védtelen ablak, merengve bámul a szalmás ereszre. Néma a tarló. A vándor ködfarkú csillaghoz pártol. Pécsi Grafikai Műhely Második pécsi bemutatkozása ez a „Műhelynek". Érettebb, erősebb, teljesebb, mint a két év előtti. Közös jegyei nincsenek, mégis mintha összeforrna, valóban összetartozna ez a közösség: a munka becsületében, megkerülve minden fellengzősséget, akart egyénies- kedést, a természetnek, mint kiindulásnak és alapélménynek felragyogtatásában, a kifejezési forma keresésében, a technikai megoldások fokozódó elmélyítésében. Soltra Elemér rézkarcának lírai és kemény ellentétekben, rajzos dallamban megfogalmazott Radnóti sorát írhatnánk mottónak a kiállítás elé: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod!” Nos, ezek az alkotó művészek - többnyire tanárok is — abban ^cjyek mégis, hogy új felfedező útra indultak világunk felé. Őszinte, intuitív élményeik elején Martyn Ferenc „Elfelejtett fácán”-jával, ezzel a szó szoros értelmében vett nature nvort-tal, a halott természettel, majd H. Barakonyi Klára megelevenedett természetével s a véqén Erdős János vonalrendszerekbe egyszerűsített, a természet organikus rendjére utaló jeleivel (Mag, Gyűrődés). Félre ne értsük, nem indulásról és nem beérkezésről van szó, végről és kezdetekről, hanem a valóság, a világ többféle megközelítéséről, ahol a szó szerint értelmezett kép épp úgy színekben, vonalakban, formákban, szerkesztésekben szól hozzánk, mint a végső jeleket kereső. Nézzük meg Kolbe Mihály ja- pános könnyedséggel, szűkszavú lírai közvetlenséggel felrajzolt növényeit: hol kezdődik itt a természet és hol kezdődik a tovább alig egyszerűsíthető, elvonható képi jel? Valkó László bocskorosai vagy túbusai még technikai megoldásaikban is közvetlen, szinte fényképszerűén megfogható valóságok, de akár Van Gogh képbeli „cipőit", ki ne tekintené mélységes szimbólumoknak? Szatyor Győző már- télyi litográfiája vajon a természetet idézi pontos realitásával, vagy az ártéri világ sejtelmes világának is a sejtek, az anyag szigorú törvényei szerint megszerkesztett valóságát? Bérces Gábor szinte megmagyarázza sokszínű, sok kísérletezésből származott litográfiáinak világokat befogó értelmét: aktok, fejek, lábak formavilágát növények szövevénye fedi, emberi testek formarendszere átfolyik növények rendszerébe s együtt valami, csak érezhető, néha líraion kiegyenlített hangulatba, máskor drámai feszültségbe. A rendkívül érzékeny, köny- nyed és mégis alapos Eija Markannen Lahtiból jött finn grafikus „Barátságos Városában", „Idegen Városában”, ezekben a rajzos, zöld tónusban frissen tartott rézkarcokban, mintegy szintézisben együtt jelentkezik, amit eddig tartalmi elemekben vagy jelekben megismertünk. A közeledés és távolodás, a kibékítő és ellenszegülő vonalrendszerek különösen mély átélése sugalmazza itt a vonzást és taszítást, talán fordítva éppen, mint a képek címe jelzi. Szilágyi Gábor Szabadkáról vidám, szeles, napsütéses vízpartja „a szél ki tudja honnan fú, hová tart" jelképét fogalmazta meg, Bizse János pedig a természet mikrovilágát, eddigi rajzainál oldottabban, exp- resszívebben, talán kuszáltab- ban is. Míg Simon Béla régebbi expresszivitása helyét a nyugalmasabb szemlélet, a tisz- tultabb tér, a leegyszerűsödött természet, szűkebb világunk váltotta fel (Udvaron, Udvarban, Falu vége), addiq Nádor Judit tömören fogalmazott, s már-már komor rézkarcait az emberi-természeti elemek épp úgy meghatározzák, mint a lengyel Z. Gludy kubista hagyományokból táplálkozó nyomatainak kemény, határozott rendjét a tárgy- és ember közös világa (Szökröny). összefoglalva: Martyn Ferenc régi témáinak kőnyomatos változataiban is újat mondott. Az egész kiállítás értékeiben ott van az ő példájának, a kiérlelt, egyéni szemlélet igényének, a munka gondosságának, a teljes világ átélésének nyoma. Markannen kulturált, a rézkarc nagy felületét is jól kitöltő mondanivalóval s technikailag hibátlanul megoldott készségével hívja fel figyelmünket, Erdős János a tiszta és fehér felületek kimeríthetetlen változataival. H. Barakonyi Klára a saját szemléletére átírt természettel, Soltra Elemér az irodalom minden illusztratív alkalmazkodás nélküli képi megfogalmazásaival, Kolbe mindig és újra határozott, biztos, lírai és egyben tárgyszerű jelrendszereket teremtő tömörítésével, Bizse János a más-más technikában önmagát kereső igazával. Ha ezt szubjektív véleményként fűzzük hozzá eqy közösséggé összeforró „Műhely" munkájához, a találkozásainkat megelőző várakozásainkat is jeleztük. Jó vállalkozás volt ez, tisztes eredménnyel. Koczogh Ákos Martyn Ferenc: Cassandra Valkó László: Emlékmű-terv
