Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-27 / 26. szám
6 Punantmt napló 1977. január 27., csütörtök Népművészek Baranyában N | em tudom már miért, de valahogy nem mertem felkapcsolni a villanyt az ajtó mellett, pedig kintről a kert felől valami világosság beszűrődött a sötétfalú, seszínű konyhába, ahol néhány, — nép- művészeti munkásságát elismerő és bekeretezett — oklevél függött az ágy fölött, a kopott-zöld konyhaszekrény megbillent, ahogy ültömben rákönyököltem, a sarokban tűzifa állt prizmában, a sparhelt fölött papír felvédő volt, és a színes nyomatú almák, sajtok, retkek, paradicsomok tanúsították — „csendéleti” szinten, — hogy a növényevés egészséges mivolta mennyire nyilvánvaló, özv. Jakab Sándorné született Csőmé Juliannát nem mindenki ismeri Csányoszrón, mert amikor érdeklődtem a templom körül egy dundi fiatalasszonytól —, aki kerékpárján butánpa- lackot tolt a járdán, — azt mondta, „az idősebb korosztály — kéremszépen — kiesik az én köreimből" és elnézően mosolygott. A tanácson felvilágosítottak, hogy a község — sellyei végén — leágazik egy „kocsi-rázó”, ott forduljak be és a második házban mentalá- lom. Egy lány kuncogott az íróasztal mellett, mert nem tudtam mi a „kocsi-rázó", — vagyis a dűlőút néhány méteres betonnyelvének csatlakozása a főutcára — ahol is a kocsik sara ügyesen lerázódik. A dűlőút kivezet a mezőre, ennek jobboldalán találtam meg a kis házikót, amelyet Csőmé Julianna népművész-szövőnő férje épített még annakidején. A két szobaablakot nem zsalugáter, hanem leszürkült deszkák fedték. amelyek zsanérral ellátva nyithatók is. Sovány, szikár asszony. Juli néni, karjának vékony csontját éreztem, ahogy visszaültettem a konyhaasztalhoz. Sültmáj volta tányéron, meg egy darabka kenyér. — Mindjárt reggelizek, csak előbb fölmelegszem, most gyújtottam be. Örökké fázom... Kicsiny kis feje egészen ösz- szezsugorodott, most nem viselt kendőt, nagyon vékony, gyér haja alatt rózsaszínű volt a bőr, beszívott ajkait úgy fogta össze a ránc, mint egy műtéti varrat. Nyolcvannégy esztendős . . . — Hannát... ? — Pécsről — mondom neki. Hallgatott. A részletek után mór nem is érdeklődött. — Csinál-e még szép szőtteseket? — Már nem. Még a nyugdíj utón dolgozgattam kicsit, de már nem megy. — Meg van-e a szövőszéke? — Nincs meg. Megette a szú. Egyszer minden megsemmisül, semmi nem tart örökké ... Juli néni — És a szőttesek? Valamit mutatna, de aztán visszaejti kezét az ölébe: — Ami volt, elkelt. Külföldre is ment. A szobában van még néhány darab. — Miket szőtt? — Miket? Föláll, fát akar fölszedegetni, néhány darabért lehajolok, ki akarom nyitni a sparhelt ajtaját. de nem engedi: — Megégeti a kezét. Forró... — Magáét nem égeti? — Nem. Belöki az ajtót, keze érzéketlen. Most hirtelen emlékezem rá, régebben jártam itt ebben a községben, egy közel százesztendős parasztembernél, — Miért? — Beszélgetni. — Nem jár ide senki? — Délben a testvérem felesége hozza az ebédet. Mindennap jön, viszi a ruhámat mosni. A szomszédok nem nagyon jönnek. Ugye, munkába mennek, nem érnek rá ... — Kérdeztem az imént, miket szőtt? — Ja? Mindent. Először csak vásznakat, lenből, még Anyámtól tanultam, aztán valahogy rájöttem, hogy színes fonallal is lehet díszíteni a törülközőket, függönyöket, később szoknyákat, meg térítőkét. — Milyen színekkel? — Amit megrendeltek. De nekem nem a piros tetszett anyültünk a tornácon az asztalnál kora őszi napsütésben és az öreg mozdulatlan öklére potro- hát legörbítő méh szállt rá, beleeresztette fullánkját a cserzett ráncok közé, és hogy hirtelen odacsaptam, ő csak csodálkozva nézett rám. A szúrást nem érezte. A bőr meg ilyesmi lassan elhal, ebben a fájdalmasan magas és gyönyörű életkorban már az érzékek, az érzésvilág leszűkül, talán csak a szívre, ahol van még valami melegség ... — Jó, hogy eljött — mondja Juli néni. nyira, hanem inkább a kék. Azt szerettem, a kéket. . . Milyen idő van kint? — Borús, de nincs hideg. .. — Én mindig fázom. — Betegeskedik? —• Nem is tudom. Van hatféle orvosságom. Csak evés után vehetem be. — Kap nyugdijat? — Igen. Kilencszáz forintot, meg a népművészetért is szoktak küldeni Pécsről. Legutóbb három hónapra kaptam ezerötszázat, azt hiszem. Nem tudom, küldik-e ezután? — Miért ne küldenék? — Nem tudom. Nagyon fáradt, kérdi hány óra van, mondom neki, nincs órám, de talán féltíz lehet, odabotorkál a konyhaszekrényhez, fölhúzza a vekkert, tízórára állítja, mondom neki sokat csavart rajta, azt mondja, nem számít. — Tudja hány éves vagyok? Én tudom, hogy mennyi, a tanácson mondták, de „ .. .hat- vannyolc-hetvennek vélem" — jegyzem meg neki. Végre elmosolyodik; — ... No hiszen, akkor nem néznék ki ilyen nyomorultan . .. Erre nem tudok mit válaszolni. — Vannak-e gyerekei, lányai? — Nem volt. Férjem is, mi is, öten voltunk testvérek, de ... én nem szültem. Itt élek Csányoszrón, mióta a világrajöttem. A konyhaszekrény fö- • “ lőtt a mennyezetről lepattant egy kis mészlebeny. Néha megpattan a száradó fa a sarokban, az asztalon múzeumba kívánkozó öreg rádió, függőleges skálája van, a fedő üveg elsárgult, az adóállomások nevét el sem lehet olvasni, de különben sincs ennek semmi jelentősége, nem is tudja, mikor nyitotta ki a készüléket, régebben bekapcsolta, recsegett-ropogott, néha kitisztult, mondták, hogy mennyi az idő és harangoztak és hogy valahol árvíz van. Lesöpör az asztalról egy-két szem morzsát, aztán rámnéz: — Azt mondta a szomszéd- asszony, ne etessem a macskát, mert a faluban oltják a macskákat és ilyenkor baj van velük. Mi baj lehet velük? — Fogalmam sincs — mondom neki. Magáé a macska, nem? Széttárja a kezét csodálkozva : — Nekem nincs macskám! — Hiszne itt nyávog ... Ujjával csendre int, hallgatózik: — Tényleg nyávog. De hol van? Szétkotorja a tűzifát, megdöngeti a szekrény ajtaját, de a macska nem kerül elő. — Nézzen az ágy alá ... Letérdelek, benézek egészen a falig, de sehol semmi, csak a nyivákolást hallom, most már bosszant a dolog, hogy nem kerül elő ez a nyavalyás állat. Azt hiszem a látogatásomat be is fejezem, fölállok, szedelőzkö- döm, ő meg zörgeti a mosdótálat, az asztalt, a szekrényt, keresi a macskát, az udvaron utánam szól, nem én hoztam-e be, ha igen, vigyem el, neki nem kell, mert ezekkel a macskákkal örökké csak a baj van... Rab Ferenc 95 éve született Baranya freskófestő művésze Gebauer Ernő Ha élne, akkor most 95 esztendős lenne Gebauer Ernő, Baranya neves festőművésze. 1882 január második felében az Ausztriában lévő Hartbergben született. Egészen fiatalon árvaságra jutott, mert erdőmérnök édesapja korán elhunyt. Alig 10 éves volt, amikor pécsi származású magyar édesanyjával együtt a Mecsek alján elterülő városba költözött és végleg Pécsett telepedett le. Itt folytatta iskolai tanulmányait és a Széchenyi Gimnáziumban tett érettségit. Itt kapta az első indításokat a művészi életpályára. Rajztanára, a kiváló Arnhold Nándor tanítványában felismerte a rendkívüli formaérzéket és igyekezett egyengetni útját a Képzőművészeti Főiskolára. Itt a 19. századi magyar festőművészet egyik jelentős alakjánál, a magyar történeti freskófestés nagymesterénél: Székely Bertalannál és Zemp- lényi Tivadarnál tanult. Még képzőművészeti főiskolás volt, amikor 1904-ben már megbízatást kapott a pécsi Xavér templom oltárképének megfestésére. Munkásságának elismeréseként 1 évre szóló olaszországi ösztöndíjat kapott. Olaszországból visszatérve Pécsre az éppen akkor épült Apolló, a mai Kossuth mozi dekoratív belső díszítésével bízták meg. Egyik legfigyelemreméltóbb műve a pécsi Nagy Lajos Gimnázium lépcsőházában lévő freskósorozat. Ezek az első egyetem alapítását és felépítését ábrázolják. A freskókat, amelyek Nagy Lajos király korát jelenítik meg, 1955-ben az ifjúság' iránti szeretetből teljesen díjmentesen festette meg. A Sallai utcában, a volt ferences templom homlokzatán lévő freskó szintén az ő műve. A Széchenyi téren a jelenlegi belvárosi templomban is Gebauer nagy stílű, monumentális freskóiban gyönyörködhetnek a Pécsre látogatók. Az 1921-ben épült Park moziban az előadóterem allegorikus freskó-sorozata szintén az ő műve volt. Életének 80 esztendeje alatt több mint 60 templomot és 10 középületet, összesen közel 4000 négyzetméternyi területet lestett, legnagyobb részt Baranyában. Alkotó munkája mellett, mindig jutott ideje arra is, hogy tanítson, festőművész-utánpótlásról is gondoskodjon. Amint hazaérkezett az első világháborúból, Martyn Ferenc festőművész kollégájával együtt a pécsi festőiskola szervezéséhez fogott. Az iskola a mai Déryné és Zetkin Klára utca sarkán, a mostani Pécs Város Művelődési Házban működött. Tanítványai a „pécsi lestők nesztorának" nevezték ezt a hallatlan energiájú, szerény művészt, aki 43 éven keresztül, 1962. március 24-én bekövetkezett haláláig mindig tanított is. Többek között olyan neves művészeket nevelt, mint Gádor Emil és Kelle Sándor. Tanítványai között pedig ott voltak: Öry József, valamint Vass Bertalan díszítőfestők is. Amikor nem megrendelésre kellett dolgoznia, nemcsak freskókat, hanem portrékat, tájképeket, pécsi utcaképeket is festett. Műveinek javarészét a népi élet és a történelem ihlette. Több művét a pécsi Janus Pannonius Múzeum őrzi, de egyik pécsi városképe ott található a budapesti Szépművészeti Múzeumban is. Az utókor nem feledkezett meg róla. Pécsett a II. kerületben a Mecsek alján, lakása közelében utcát neveztek el róla. Pusztai József * Árpád-kori templomaink Tóm László felvétele Mecselrnácfasd Az ősi Árpád-kori templom kapcsán a környező tájról semmiképpen sem lehet megfeledkezni, hiszen a kupaalakú, dús erdők borította hegyek bástyaként övezik, s a másik oldalon szakadékszerűen nyílik meg a völgy, melyben a falu elterül. A templom csak a temető felől közelíthető meg, a többi oldalon mély vízmosás, meredek falú völgy védelmezi. A középkori ősök, hogy mindenképpen biztosak legyenek dolgukban, erős falakkal vették körül a szögletes alaprajzú építményt. A templom már önmagában is tömör, erődszerű, a bástyaszerű falak fokozzák ezt a hatást. Ennek ellenére cseppet sem komor, lehangoló, mert arányos felépítése és a tájjal alkotott különös hangulatú együttese feloldja komor méltóságteljességét. így nem csodálható, hogy a közeledő érdeklődését már messziről felkelti. Évszázadok óta figyelhetik, hiszen a XIII. század elején, 1238-ban — oklevelek tanúsága szerint — már megvolt, könnyen lehetséges, hogy a XI. században épült, vagyis azon nevezetes „minden tizedik falu templomának" egyike, amit I. István írt elő új korszakot nyitó törvényeiben. Több fázisban épült, s a gótikus korszakban jelentős módosulásokon ment át. A legutóbbi, 1971-es restaurálás alkalmával ezt a képét hozzávetőleges pontossággal visszaállították. Ekkor kerültek elő a vakolat alól azok a freskótöredékek, melyek a szentek életéből vett jeleneteket ábrázolnak a diadalív homlokzatán. A török veszély növekedésével, a XV. században kőfallal vették körül. A török alatt a református vallásra áttért magyar, s a törökkel betelepült szerb lakosság közösen használta. A XVIII. századi német telepítés kezdetén az első bevándorlók a közelében építették fel ideiglenes szállásaikat, s csak később húzódtak a völgybe, ahol a mai méretek szerint is komoly méretű barokk templomot emeltek. Ezzel az Árpádkori építmény elvesztette jelentőségét, azóta temetőkápolnának használják. Melyiket a kettő közül? Gyakran adódik, hogy beszélgetés, fogalmazás közben fölmerül bennünk a kétség, vajon jó szót használtunk-e, vajon a választható két szó közül melyik a helyes, a jobban, a szebben hangzó. Nézzünk egy-két esetet! Mindenfelé közelednek a beszámoló jelentések. Vajon ilyenkor az egy évi vagy az egy éves terv eredményeiről kell számot adni? Az „egy évről szóló, az egy évre vonatkozó" kifejezésre ió az éves és az évi szó is. Egyiknek a használata sem hibáztatható. Csak akkor helytelen az éves szó használata, ho sorszámnévi vagy egyéb jelzővel meghatározott évről van szó. Ne mondjuk tehát: „Ismertetem az 1976. éves mérlegbeszámolót, majd a jövő éves tervünket." Mindkét esetben az évi szó használata jobb, helyesebb. Tehát: 1976. évi mérlegbeszámoló és jövő évi terv. Néha adódik olyan eset is, hogy bizonytalanságban vagyunk, melyik a helyes: esetében vagy esetén. Ezeket a feltételes idő- és körülményhatározókat eléggé gyakran használjuk beszédünkben: szükség esetén, szülés esetében, építkezés esetén vagy esetében stb. Mindkét fajta kifejezés-használat jó! Nem jó és nem helyes viszont ennek a slágernak a szövege: En kis kükröm, mondd meg ' bátran, ki a legszebb a világban! Nem a világban, hanem a világon! Egy másik „népdal"- ban viszont a tükör szót ekként ejtik: tükkkör! Ilyenkor mindig lecsapom a rádióm, mert hisz ez magyar fülnek kibírhatatlan! Ezen az alapon az ökör szót is így kellene mondanunk: ökk- kör! A REJTVÉNYFÓRUM című lap „Mecseki kirándulás" címmel keresztrejtvényt közöl, amely tele van ilyen fejtörőkkel: Szép kirándulóhely a Mecsekben. Szépen épülő bányásztelepülés a Mecsekben stb. Sohasem a Mecseken, hanem a Mecsekben! Nem ritka eset, hogy a -kor rag helyett helytelenül használjuk az esetén-t. Például: Szak- szervezeti segély kérése esetén (helyesen: kérésekor!) igazolnia kell a tagdíjfizetést. Nem kifogásolható azonban az ilyen mondat sem: A legfőbb ügyész törvénysértés esetén törvényességi óvással élhet. A jogászok ezt a mondatot minden bizonynyal kifogástalannnak tartják. Ha azonban átfogalmazzuk, akkor sem esik csorba a szöveg értelmén, legfeljebb szebben hangzik: Ha a legtöbb ügyész törvénysértést észlel, törvényességi óvást tehet. Sokszor használjuk a közbeszédben éppen úgy, mint a hivatalos nyelvben az esetben szót. Gyakori használata elszür- kiti nyelvünket. Ezért a számos esetben, némely esetben, az esetben, olyan esetben helyett inkább írjunk, mondjunk gyak- rant, némelykort, akkort, olyankort. Ezzel nemcsak változatosabbá válik stílusunk, hanem természetesebbé is. Még mindig sok baj van az egyenlőre és az egyelőre írásával. Nagyon sokan összecserélik a kettőt, avagy inkább egyenlőrét mondanak az egyelőre helyett. Pedig ez súlyos nyelvhelyességi hiba. A Magyar értelmező kéziszótár szerint az egyelőre jelentése: „most és még egy ideig", tehát bizonyos időbizonytalanságot fejezünk ki vele, míg az egyenlőre azt jelenti: valamely szempontból valamivel teljesen megegyezőre, egyenlő nagyságúra alkotok, gyalulok, fűrészelek valamit. A feltárt példákat azért említjük, hogy beszédünkben több óvatosságra, megfontoltságra törekedjünk. Egyelőre legyen ennyi is elég! Tóth István dr.
