Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)

1977-01-01 / 1. szám

Berták László Levél T-nek Tervet évezredekre! de a munkát úgy végezni, mint halálraítéltek, akik még (vagy már) várják a kegyelmet, és jogukat (hitüket?) bizonyítják. Ezt motyogom, miközben három almát ennék egyszerre, (egyikük sem érett, kerek csak, mint az ünnepi beszédek, s keserű, mint a múlandó igazság). Emlékszel? agyonvertünk egy macskát. Vertük a fához, zsákban, míg ... csibéket (naponta négyet) lopott el... így élek: vagyok a macska, vagyok az ítélet- végrehajtó, o la, a lopott jószág, azon túl semmi, semmi „tudatosság". SIMON BÉLA: Szülőföldem virágai. Vázlat Bárdosi Németh János Holdas ■ T ™ i ej Ezüst fátyolba burkolt téli éj, amit nem fojt el fojtó szenvedély, borulj rám csöndes, néma éjszaka. Ezer fűszertől nem szédül a fa, hideg lepelben leng a nyírfaág, oly tiszta szívvel gondolok ma rád. Tedd a kezembe kékeres kezed, talán te is e varázst érezed, e decemberi holdas, téli éjt. És úgy suttogom ami jön, ne féld, az örök éjben úgy lesz, ahogy ez, e holdas-fátylú szép éj zengedez. Ami kimaradt a jegyzetfüzetből N incs is jegyzetfüzetem. És azért nincs, mert amint megtelik, meg­őrzésre elteszem és a vénisten­nek meg nem találom többé soha, de különben sem tud­nám elolvasni nem egy év, de még egy nap múlva sem, pe­dig igazán gyönyörű kézírásom van, olyan mint az orvosoké, amit csak a gyógyszerészek ké­pesek elolvasni, mert ők szin­tén okos és kiművelt fők, és — természetes szerénységemből adódóan — az okos fejekről jut eszembe, hogy én is a fe­jemben tárolnom azokat azélmé. nyékét, amelyeket egész évi csa­vargásaim során összeszedtem. Mert az ember hol ezt lát, hol azt hall, mi több, néha még el is gondolkozik a dolgok fölött, ha csak el nem felejti ... Mert vannak azért felejthe­tetlen dolgok is, például: hal­lom, hogy a fodrászipari szol­gáltatások árát emelik. (Na jó: „rendezik”) És tetszik tudni, mikor akarják emelni? Nem január 1-től, ahogy ez egyes esetekben szokás... Hanem még az ó-év, vagyis 1976. de­cember 31-én, vagyis Szilvesz­ter napján. Nem rossz üzlet mi? Mert, ugye az évnek melyik napján van legnagyobb for­galom a fodrászatban? Szil­veszterkor. És kik mennek a fodrászatba? Akik adnak ma­gukra. És kik azok? Körülbelül két-, két és fél millió magyar nő. Ezt nevezik szolgáltatásnak. — vagy egy kis szójátékkal: ki­szolgáltatottságnak . . . E z tulajdonképpen nem is lepett meg, hiszen az átlagpolgár soha nem tudhatja, mi vár rá, te­szem fel, reggel, amikor fel­csavarja a rádiót, vagy lebal­lag az újságért.. . Mert abból értesül. .. Nem így van. Rosz- szul mondom. Nem a rádiót, hanem amikor a vízcsapot csa­varja el és víz helyett rettene­tes kvartyogás árad ki a csö­vön, és ez tart három napig Pécsett, aztán még azokon a településeken, ahol a Duna vi­zét issza a jónép. Néhány száz­ezer emberről van csupán szó, mondhatnám azt is — bagatell ügy az egész. A Péti Nitrogén Művek a szokásos — úgyneve­zett „tűrési határon” aluli adag ammóniumnitrátot beleenge­dett valamilyen patakba, s a patak vitte a szennyet a Duná­ba. Szokásos adag ... Ezt nem én, hanem az illetékes nitro­génművesek mondták, sőt, cso­dálkoztak is, még sőtebb, ők is az újságból értesültek az eset­ről... Jó három napig tartott az „átmeneti” vízhiány, három napig nem lehetett vizet inni, borotválkozni, fürödni, latriná­ra járni, mert a „Művek”-ben csak a „szokásos" adag vegy­szert beletáplálták a Dunába. És milyen a világ! Hát nem ép­pen azokban a napokban ol­vasom, illetve hcllom a rádió­ban, hogy Nyugat-Németor- szág egyik városkájában a nit­rogéngyárosok szintén bevegy- szerezték a városka víznyerő­területét és még valami folyót is! És — nem kis kárörömmel (lásd, ez a sötét kapitalizmus!) — még azt is hozzákommentál­tuk az ügyhöz, hogy a gyáro­sok, illetve a város vezetői már pereskednek, mert ez utóbbiak keresik a felelőst. Nos, arról vi­szont nem hallottam, hogy a Péti Nitrogén Művek által oko­zott kárért valakit is felelősség­re vontak. Lehet, hogy még vizsgálják. Majd kivárjuk. M ellesleg, az utóbbi hó­napokban Pécs egyes körzeteiben többször volt „átmeneti” vízhiány. Két alkalommal, két különböző he­lyen, a földgépek véletlenül fel­szakították az úttest alatti ivó­víz-csatornát. Egy másik gép — ez talán két hete történt — pedig Pécs és Szentlőrinc kö­zött a telefonkábelt szaggatta el és fél napig megszakadt a kétirányú telefonösszeköttetés. Én mindenesetre laikus vagyok a földmunkálatokban, de vala­hogy úgy képzeltem el az effé­le munkafolyamatokat, hogy a gépkezelők akár helyrajzok, akár műszaki információk alap­ján tudják, hogy hol kell ka­parni a földet, vagyis ott, ahol nincs semmiféle közműhálózat. Világos, nem? Akár csak a közhelyek. Hogy- aszongya: „Megítélésünk sze­rint...” Vagy: „Elvárásaink vannak" Aztán: „Hogyan to­vább?" Nincs olyan értekezlet, ankét, tárgyalás, vagy uram­isten „szünpozion” ... hogy ezeket a fölkapott divat-szava­kat ne fűznék mondókájukba a felszólalók), előadók ezrei, s csu­pán azért, mert mintegy elnyűtt kalapot, bárkinek a fejére húz­hatják. De ez semmi, tessék csak jól megfogódzkodni. Még az ó-év januárjának reggeli rá­diókrónikájában a riporternő kérdésére a következő választ adta a KRM egyik főosztályve­zetője „doktori" titulussal a ne­ve előtt: „Tekintettel arra, hogy a fénysorompó iránti fogyasztói igény megnőtt, ebben az év­ben . .." és sorolta, hány vasúti átjárót szerelnek fel fénysorom­póval az 1976. esztendőben. El­hiszik nekem, hogy a falat ka­partam kínomban? A műsor- szerkesztő becsületére legyen mondva, a következő — tehát a 6 órai krónikában — már ki­vágták a szalagból e fölöttébb épületes ... No, hagyjuk. N agyon szeretem a té­vét — monoszkóptól az éjfél előtti lekonferálá- sig — a napokban is végig­néztem a „Csak ülök és mesé­lek" című műsort, ahol meg­ismerkedtem egy 80 esztendős férfivel, aki az ország legkövet­kezetesebb fogyókúrázója, mert azt mondta, tíz napig csak vi­zet iszik, a következő napon — így mondta! — „jól bezabá­lok”, azaz 1 kiló nyers paradi­csomot, 30 deka kenyeret meg­kenve Ráma margarinnal, és azt is kiszámította, hogy egész havi kiadása kosztra pontosan 260 forint. (A víz ingyen van.) Vitray Tamás erre megjegyezte — nagyon helyesen — hogy ez a derék férfiú ezek szerint néhány napidíjból kijönne egész hónapban. Hát ez azl Erre akarok rátérni. A napidíj nálunk tabu? Ha jól emlék­szem, talán az ötvenes évek kö­zepén állapították meg a napi­díjat 31 forintban, 12 órai kint­tartózkodás esetén, 37 forintot pedig a vezető beosztásúak kapnak. Hogy a beosztott és a vezető között csak 6 forint az értékkülönbség, hát ezt döntsék el a nagyokosok. (Úgy, hogy el is higgyem, persze...) De, hogy huszonvalahány éve ez a napidíj szinte kimozdíthatatlan a helyéből, holott azóta a jóég tudja már hányszor „alakul­tak" az árak ... Hát ennél ra­vaszabb pénzügyi manővert még a népmesebeli furfangos Nyeszterka se agyalhatott vol­na ki. Bízom abban, hogy az új esztendőben még lesz „egy­némely” árrendezés és akkor a napidíjjal járó adminisztrációt akár mellőzhetjük is. Nem lesz értelme. Egyébként meg vagyok elé­gedve az 1976-os évvel, sok­mindent építettünk, sokmindent átadtunk, ha nem is egészen kész állapotban. Mert, ugye a felüjáró nyugati felhajtója még nem kész, a Konzum áruház nyugati vége még nem kész, a Sportcsarnok nyugati oldala — az átadás pillanatában — még nem volt kész (így hát senki nem mondhatja, hogy va­lami fenemód nyugatimádók vagyunk ...) A karácsonyom is szépen eltelt, a pécsi tévémű­sor kezdetén örömmel fedez­tem fel Ági nevű kolléganőmet egy Sörház utcai háztetőn mik­rofonnal a kezében és bocsás­sa meg az úristen azt a rossz májamat, de valami képzet­társítás-féle fogott el, tűnőd­tem, mire is emlékeztet ez a látvány, vagy maga a szituá­ció, aztán rájöttem: „Ten­nessee Wiliams kitűnő drámá­jának címére: „Macska a forró bádogtetőn". Rab Ferenc Baranyi Ferenc A romantika elégiája A szűk sikátorok romantikája — mely otthonosan mozgott Óbudán — új házak közt helyét már nem találja s egy ósdi komppal átkel a Dunán. A szűk sikátorok romantikája a Józsefvárosban keres hazát, de nem kacsint szerencse ott se rája, mert ott is egyre tágul a világ. A szűk sikátorok romantikája otthontalan bolyong ma Pest-Budán, az ajtaját előtte kulcsra zárja kertváros-Zugló és parkos Tabán. Angyalföld is felszedte már alóla a dal-koptatta macskaköveket, a járdákat betonburokba vonta, amin nem sétál senki, csak siet. sikátorok romantikája megadóan bólint és mit tesz, im? Beköltözik egy földszintes lakásba a Krúdy-könyvek sárgult lapjain. t*h Félhomály van a szobában, csak a karácsonyfán csillog az ezüstszál, ahogy a fűtőtest me­lege himbálja. Lerogynak a (le­verőre. Mit is akartam csinál­ni? Fura kis suttyanó zaj. Mi ez? Valami mozog ott a szőnyegen. Fehér turbán, a szemek helyén két pötty, az orr helyén egy gömb, deréktól lefelé csupa aranypocak. Szent isten, ez az előbb még ott lógott a kará­csonyfán egy ósokoládépénz meg egy szaloncukor között. Csak megnőtt egy kicsit. — Aranybasa, személyesen — nyekereg a pocakos. — Vá­rom parancsaidat. Hunyorgok. — Ne gatyázzunk, ha egy mód van rá — reccsen rám. — Mondjad, mit kell csinálni! — Körbeforog. — Különben ne is mondd. Rutinmunka. Térül fordul Aranybasa, söp­rű, rongy, vödör. Zümmög a porszívó. A panelfal előtt csí­pőre teszi a kezét: — Ez mindig ilyen randán beózik? — Mindig —• mondom. — Évek óta. Sokszor megnézték. Sokszor bekenték. Azt mond­ták, he búsuljak, nem mindig észak felől ver az eső. Pedig mindig észak felől ver az eső. Aranybasa huzigálja a pemz- lit, ken, vakar, egyenget. El­tűntek a pocsék foltok. Lemá­szik a falról, mint egy pók. Már a fürdőszobából kiabál. — Miért nem veszel auto­mata mosógépet? — De igényes vagy — düny- nyögök megbántottan. — Hisz úgyse férne be. Aranybasa jön-megy, pakol, szerel. Érdekes, hallom, hogy könnyedén kinyílik az ajtó, már nem is akad el a szőnyeg. El­tűnt a rozsdafolt is az ajtófél­fák aljáról. Beveri a szögeket a falba, megmarad a szög is, a fali is. Már a konnektort sze­reli át a másik oldalra. — Rutinmunka készen — je­lenti, s aranyköpenye most is úgy ragyog, mint az elején. — Nem egészen — rebegem félénken. — Ha még a szeme­tet is... Gyalog kell, mert rossz a lift, és a szemétledobó nem működik. Ha esetleg... — Varázsló nem vagyok — felel mérgesen, és kirepül a szemetesvödörrel az ablakon. Aztán ott himbálódzik a szőnyegen, néz azzal a pont­szemével. — Azokat a könyveket is... Meg azokat a papírokat... — Szellemi munkát nem vál­lalok — mondja Aranybasa dölyfösen. — Mi van még? — Néhány ügyet kéne elin­tézni — sieték a válasszal. — Számla, telefon, szerelő ... — Ne nézz madárnak — nyekereg Aranybasa. — Idejö­vök, hogy... — Varázsló vagy, vagy nem vagy varázsló? — Van, amikor igen, van, amikor nem. — Kissé különös — elége­detlenkedem. — Nyújtsd a kisujjad, leha­rapják a karod — szavalja Aranybasa. Pedig a két kurta karjából nem1 telne ki egy tisz­tességes ujj. — Akkor legalább mondd meg, hogyan lehetne elintézni, hogy minden .. . úgy általá­ban ... — Duma — mondja meg­semmisítőén. — Hisz épp ezt magyará­zom. Hogy az a sok szöveg, vagy ahogy te nevezed ... — Pszt! — int Aranybasa. — Fontosabb ügyek vannak. Hal­lod? Jön. Mi jön? Ki jön? A hó? A szél? Vagy maga Január? Kis csusszanó zajra riadok, üres a szoba. — Aranybasa, ne menj el. Legalább valami tanácsot adj! Senki nincs a szobában, csak én. A karácsonyfán kis fehér- turbános, aranyhasú figura lóg egy csokoládépénz meg egy szaloncukor között. Mit lopom itt a napot, gye­rünk, csináljunk valamit.! Lás­suk csak .., Addig is leszedem ezt a szaloncukrot. A cukor ál­lítólag jót tesz az agyműködés­nek. Fura, nyikorgó zajt hallok közben, olyan, mint valami gú­nyos vihogás, onnan jön, arról a kopaszodó, lecsüngő fenyő­ágról. €*VaÍ ÍmT

Next

/
Oldalképek
Tartalom