Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)

1977-01-05 / 4. szám

1977. január 5., szerda Dunäntmt napló 3 ftexdUfetfen víztükör? E lőző írásunkban az anyagi jólét és a társadalmi presztízs össze­függéseivel foglalkoztunk. Mennyiben mutatkozik ez általános, életcélt megha­tározó jelenségnek az em­berek többségénél itt, Vil­lányban? A válaszhoz a kultúrában való részvétel felől próbáltunk közelíteni. — A különböző szakkörökbe mintegy százan rendszeresen bejárnak ide. Működik a bé­lyeggyűjtő, honismereti, díszítő- művészeti s több más szakkö­rünk is; két újabb pedig ala­kulóban van. A nemzetiségi asszonykórus már három éve szerepelget. Itt mérhető legin­kább a szemlélet változása. A férjeknél egyenként kellett kü- lön-külön legyőzni a bizalmat­lanságot, de sikerült. Már a pécsi rádióban is szerepeltek. Tanfolyamok, rendezvények: egyre több kisebb csoport, for­ma bontakozik, egyre több ki­sebb közösség formálódik. Ér­dekesen alakul a rendezvények iránti érdeklődés is. Általában a személyes kontaktus nagyon fontos: a meghívók személyek­Villány közművelődése Ami változott s ami nem... A kérdéssel először Villany népművelőjéhez, a közművelő­dés több évtizedes külföldi és hazai tapasztalatával rendelke­ző, nagy műveltségű szakembe­réhez, Cservény Józsefhez for­dultam: — Kétségtelenül van némi változás Villányban az utóbbi öt évben ezen a téren — mon­dotta. — Ám a közéletben és a közművelődés szerteágazó terü­letein a lakosság egészéhez vi­szonyítva változatlanul csupán egy szűk réteg mondható aktív­nak. Egy biztos: gyarapodott ez a réteg az utóbbi években. Ez a művelődési ház látogatottsá­gán is észrevehető. „Teltebbek" a rendezvényeink. Vagy egy másik területen: 1969-ben, ami­kor idejöttem, csupán egy szak­kör működött, ma ezek száma pontosan nyolc. Persze, nem le­het csak ezen lemérni a lakos­ság művelődési igényeit. Egy szűkebb réteg, főleg az értelmi­ség egy része rendszeresen el­jár a községből: színházba és a legkülönbözőbb kulturális ese­ményekre Pécsre vagy másho­vá. Áztán: a faluban feltűnően nagy a színes televíziók száma. Ez egy kicsit a mi munkánkat is „behatárolja", hiszen otthon kényelmesebben kipillanthat a világba az, aki akar, akinek ez belső igénye. Lehet, hogy sokan vannak ilyenek. De a családok túlnyomó többségében a felnőt­tek számára — a napi nyolc­órás munka után — ott a sző­lő... Ahol még dolgozik két- három, esetleg négy óra hosz- szat. Rendszeresen, vagy eset­leg bérért is ... Kívánható-e valakitől, ha ezek után hulla- fáradtan hazaér, hogy még ki­mozduljon?... Hiszen elalszik a színes tv előtt is!... Pontos munkát végeznek, nem vitatom. Csak nagyon sajnálom őket. El­sikkad az életük. Sok szépről és jóról, amit művelődés kínál, le­maradnak, noha valahol, mé­lyen, bizonyára volna rá igé­nyük. Általában a családalapí­tás után jön a változás. Leg­alább száz olyan fiatalt isme­rek, aki rendszeresen művelődő ember volt, talán egyben-más- ban tehetséges is. Férjhez megy, megnősül, utána egyszer se látom sehol... Szesz nélkül nem megy?... — Mégis, miben mérhető le az előbbrehaladás, a művelő­dés-igény növekedése az em­hez való kiküldése. így is nagy a látogatottság „szóródása". Végh Antal futball-kötetével kapcsolatos előadására 300-an is eljöttek. Moldova Györgyhöz felnőtt egy sem . . . Még az ol­vasottnak számítható Szilvási Lajoshoz is csak a környékről jöttek; Villányból mindössze ha­tan. Diófási professzor borá­szati előadására viszont töme­gével; őt szívesen meghallgat­ják, s ez természetes. — Úgy hallottuk, ön nyolc év után eltávozik, januártól egy Pest környéki művelődési ház­ban folytatja a munkáját. Fia­tal kollégájának mit hagy örö­kül, tapasztalatként — elsősor­ban? — Az emberekkel való köz­vetlen művelődési kapcsolatot kell szélesíteni. Újabb kis cso­portokkal, közösségekkel. Ez a legfontosabb forma — itt leg­alábbis, Villányban. Layber Imre tanár több évti­zede jó ismerője a villányi kul­turális élet sajátos gondjainak, bár néhány hónapja Pécsett él. Tapasztalatait így összegezte: — Mindaz, amit a kézirat­ban olvastam, mindennapi be­szélgetések tárgya volt bará­taim, ismerőseim körében. Két­ségtelenül, a villányi embert nagyon nehéz kimozdítani ott­honról. Voltak kísérletek rá. A saját példámból: három évig kutattam Villány felszabadulá­sának körülményeit. Nagyhar- sány római kori településről is fölkészültem egy előadásra, de egyikből sem volt rá igény . . . A közösség helytörténete rend­kívül gazdag, de ismerete sze­gény. Valahogy nem kíváncsiak rá, vagy nem sikerült fölkelteni az érdeklődést. Pedig, emlék­szem, valamikor jobban ment: hét évig régebben TIT-titkár voltam. Sok előadást szervez­tünk üzemekben. Arra eljöttek, illetve ottmaradtak, érdekelte is őket. A kultúrház rendezvényei­hez este át kellene öltözni, vissza kell menni stb. Most is valahol ott kellene megpróbál­ni valamit: az ÁG-ban, a gép­javítóban, a tsz-nél... Kis cso­portokban, közérdeklődésű elő­adásokra, rendezvényekre gon­dolok. Tény: valahol megakadt Villányban a kultúra fejlődése, a villányiak többségének a tu­datáig még nem jutott el, hogy a borkultúrán kívül más is van .. . Ezen kellene változtatni. Személyes kapcsolatok Nagy Béla, az általános is­kola igazgatója: — A művelődés problémái­ról valóban sok szó esik... Ki kellene mozdulni ebből a jelen­legi helyzetből. A művelődési ház szegényes eszközökkel mű­ködik. Mindenekelőtt tehát a kultúra anyagi-szellemi erőit kellene összefogni. Azután: nem törvényszerű, hogy a kul­turális igényeket csak este le­hessen kielégíteni... A ter­melőüzemeknél a szabad szom­batokkal, a munkások, tsz-ta- gok szabad idejének többrétű, hasznos, értelmes eltöltése te­rén jó lenne valamit kezdemé­nyezni. Vannak szocialista bri­gádok, az ő kulturális vállalá­saikhoz sokféle előadást, ren­dezvényt lehetne tartani. A köz­ség értelmisége szívesen vállal­ná az előadói munkaközösség megalakítását. A közművelődés irányítása feltétlenül mozgé­kony vezetőt kíván, aki valóban a személyes kapcsolatokra épít majd. Szem előtt tartva, hogy a község helyi kultúrájába a sző­lészeti-borászati kultúra is bele­tartozik ... Ez vitathatatlan. Alapvető hiányérzetünk azonban nem in­nen fakad. Magam is úgy ér­zem: a művelődésigények éb­resztése, a közösségi formák, az érdeklődés, az otthonról való kimozdulás szándékának a föl­keltése, alakítása a legfonto­sabb. Minden kis eredmény, minden újabb szakkör vagy művelődési forma egy-egy ap­ró kavics lehet a villányi köz- művelődés nagy állóvizének si­ma, rezdületlennek látszó tük­rén. Wallinger Endre Bódis Irén és Labancz Borbála PEER GYNT A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZBAN E gy régi emlék, a pes­ti Nemzeti Színház Peer Gynf-előadása él bennem az ötvenes évekből. Magányosan, fölgyúlva, izga­lommal néztem a színpadot, hallgattam a költői sorokat. Úgy éreztem, valami személye­set, hozzám szólót kapok: ön­magam és a világ ismeretére döbbenek. Emlékszem, szinte megbabonázva mentem az ál­lomásra, s kerestem az éjsza­kai személyvonatot, amely visz- szavitt a dunántúli kisvárosba, a magány, az egyedüllét szi­getére, ahonnét az előadás kedvéért vonatra ültem. Azóta évtizedek teltek el. La­dányi Ferenc, a hajdani cso­dálatos Peer Gynt elment, A Nemzeti Színház falait lebon­tották, köveit is széthordták. Az ifjúkor romantikus álmai megkoptak, ma a nyers való talán szürkébb, de hitelesebb színei vesznek körül. A hajdani lobogást, az álmokat, a vá­gyakat a közben fölgyűlt ta­pasztalat szorította ki. A hely- és személyiségkeresés he­vületét a távolságtartó mérle­gelés, a kételkedés váltotta föl. Mit tud mondani Henrik Ib­sen drámai költeménye ma, megírása után száztíz s az ez­redforduló előtt húszegynéhány évvel — ezzel a kíváncsisággal és őszinte érdeklődéssel ültem be a Pécsi Nemzeti Színház nézőterére. Köztudomású, a Peer Gynt könyvdráma, filozó­fiai költemény, s Ibsen azon kevés művei közé tartozik, ame­lyet a szerző nem szánt szín­padi előadásra. Ha világiro­dalmi párjait keressük, azok a morális és filozófiai ihleté­sű művek jutnak eszünkbe, amelyek a Peer Gynt-höz ha­sonlóan az emberi élet célját, a sors és magatartás legalap­vetőbb kérdéseit, az ún. lét­problémákat faggatják. Az ön­magát és a boldogságot ke­reső, az élet útját járó, a kü­lönféle helyzeteken és földraj­zi tájakon keresztülvándorló Peer Gynt éppúgy emlékeztet Goethe Faustjára, mint Ma­dách Ádámjára, de lelki roko­nai közé számíthatjuk Vörös­marty Csongorát is. Kérdések, sorok, mondatok rímelnek egy­másra szavaikban; helyzetek, fordulatok, alakok ismétlődnek meg a művekben. A Faust, Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde, a Peer Gynt íróját valami olyan közös gondolati kérdés foglalkoztatja, amelyaz egész XIX. századra jellemző: az egyéniség, az individuum problémája. Á kor fölfedezi az ember lehetőségeit, távlatait, a személyiség értékét, sőt dia­dalát hirdeti, de a kor gondol­kodói, költői az egyéniség kor­látáit is érzékelik, s veszélyeit is megmutatják. I bsen a XIX. század nagy kérdését a köl­tészet, a moralitás és a filozófia irányában mélyítet­te el. Művében nemcsak egy­szerűen az emberi önzésről van szó, a Peer Gynt mindenek­előtt a filozófiai individualiz­mus kritikája, annak a problé­mának a drámai megfogalma­zása, amelyet a századforduló magyar lírájában talán a fia­tal Babits Mihály élt át a leg­mélyebben: „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban," Ibsen érzékeli a század nagy „fölfedezését”, az individuum diadalát, de látja az egyéni­ség minden áron történő ér­vényre juttatásának kockázatát, a „légy önmagad", a „mindig érd be önmagáddal" tanítás korlátáit is. Ibsen óta persze jókora idő telt el, egyet és mást megélt közben az emberiség, tektoni­kus társadalmi elmozdulások, forradalmak és ellenforradal­mak, világháborúk, lágerek hüllámoztak rajtunk végig. Ezért Ibsen kérdését és válaszát, Peer Gynt magányát és megértés utáni vágyát ma már eléggé romantikusnak, korhoz kötött­nek érzékeljük. Az eldologiaso­dás, az egyöntetűsítő divat, a manipulóltság veszélyét isme­rő ember aligha hiszi, hogy napjainkban „az egyéniségkul­sírfeliratát: ,ltt nyugszik Senki'." A két részre tagolt előadás hí­ven követi ezt az ívet. Költészet, moralitás és filozófia elegyéből leginkább a morális igazságok kiemelése valósul meg; a mű filozófiai tartalma néhány köz­hely-igazság hangsúlyozására korlátozódik; a költői szépsé­gek visszaadása pedig egy- egy színészi teljesítményre van bízva. Forgószínpad helyett függönyöket alkalmaz a rende­zés, ezzel a technikával bizto­sítja a sűrűn változó jelenetek szellemes, filmszerű egymáshoz kapcsolását. Különösen a nagy, tablószerű képek, a „tömegje­lenetek” hatásosak és látványo­sak: a lakodalom hol kimere­vített, hol mozgásba lendülő total plan-ja, a manók lidérc- fényben úszó tábora, s legfő­képpen a bolondok háza kísér­teties látomása. túsz újabb nagy korszakát él­jük”. Aki átélte az egyéniség értékének semmivé válását, aki megismerte a személyiség el­pusztításának legraffináltabb módszereit, aligha hiheti, hogy „ma nagyobbak a veszélyei az öncsaló egyéniség-hajhászás- nak, mint bármikor ezelőtt". Ellenkezőleg. Ha ma valami veszélyes, akkor az éppen nem az individuum eszméjével való visszaélés. Ami ma aggodalom­ra okot ad: a személyiség el­vesztése, az uniformizálódás, a személyiség szabad kibontakoz­tatásának a korlátozottsága. Ép­pen ezért aligha csodálhatjuk, hogy a mai néző Ibsen kérdés- feltevését kissé hűvösen és kí­vülről szemléli, az élet valósá­ga helyett kínált szimbólumait (pl. a Gomböntő alakját, a hagyma-hasonlatot) szándékolt­nak, kimódoltnak, meséjét hosz- szadalmasnak, bőbeszédűnek tartja (pl. a színpadi esemé­nyeket nemcsak látjuk, de hall­juk is: a történést a szöveg is kommentálja, magyarázza, is­métli), s legégetőbb mai gond­jaikra nem a nagy norvég író művében keres választ. Mindez természetesen nem érinti annak a nagyszerű telje­sítménynek a mérlegelését és elismerését, amellyel a Pécsi Nemzeti Színház színpadra ál­lította Ibsen művét. Ha nem érthetünk is egyet a rendező­nek a műsorfüzetben olvasha­tó, fent idézett gondolatával, a darab „korszerűségének” értel­mezésével, vallomásának őszin­teségét nem vonhatjuk kétség­be. „A moralista életfelfogású Ibsenben rokonlélekre talál­tam." Gáli László rendezői kon­cepciója mindenképp olyan átgondolt, világos, rokonszen­ves és érthető szándék, amihez a megvalósulást mérni lehet: „Az én válaszom — olvassuk a végre szívesen fogadott, ér­telmesen megfogalmazott ren­dezői nyilatkozatban —: szim­pátiám a fiatal, csupa-lehető- ség Peer iránt; megvetésem a .sikerei csúcsán’; és visszatérő rokonszenvem és döbbenetem az öreg ember Iránt, mert van ereje, hogy így írja meg saját R itka, kivételes és koc­kázatos vállalkozás egy színház életében, hogy egyetlen előadásban a társulat csaknem valamennyi művésze színpadra lép. A Peer Gynf-ben mintegy félszáz szí­nész szerepel. Á pécsi színház a kivételes próbán nagysze­rűen helytállt. Ekkora szereplő- gárdát pontosan, összeszokot­ton,, zavar mentesen mozgatni nem kis rendezői és színészi erény. Az előadás tartópillére Holl István (Peer Gynt). Ha csak azt nézzük, hogy a há­rom és fél órás előadás csak­nem minden jelenetében szí­nen van, alakítása akkor is óriási memorizáló és fizikai teljesítmény. S vegyük hozzá a közelmúltban alakított nagy­szerű Caliguláját és Illyés új darabjának főszerepét: csak ámuilunk és csodálkozunk. Ve­gyük már észre: Holl kivételes és páratlan tehetségű művész. Peer-je szertelen és álmodozó, képzelődő és felénk fiatalem­ber, gőgös, magabiztos és élv- hajhász férfi, megrokkant, be­letörődő, alázatos öregember. Különösen a két szélső pólus megformálása tökéletes. Labancz Borbála (Aase anyó) hangváltásai hitelesek: fiát úgy csépeli, mint a répát, de az emberekkel szemben fél­tőn oltalmazza. Elkerüli az allak buktatóját, az érzelgősséget. Az anyai szeretetnek inkább egy másik, rokonszenvesebb vo­nását emeli ki: a bölcs derűt, a humort. Ha Peer Gynt a ke­reső-kutató, nyugtalan-vándor­ló ember, az „örök” férfi, ak­kor Solvejg a másik lehetséges emberi magatartás példája: a megőrző, a várakozó, az ott­hont teremtő nő. Fabó Györgyi­ből nem hiányoztak a kedves, félszeg, visszafogott mozdula­tok, de egy árnyalattal kemé­nyebb, érdesebb alakot for­mált a hagyományosnál s ta­lán az Ibsentől is elképzeltnél. Nehéz valakit a népes sze­replőgárdából méltánytalanság és a többiek kára nélkül ki­emelni. Egy-egy színész több szerepben is színre lépett. Mik- lósy Judit akkor árult el leg­többet tehetségéből, amikor alakját legtöbb fátyol födte: Zöldruhás nő-jébőil hiányzott minden gátlás és félszegség, fölszabadulton volt manó, bo­szorkány, sőt démon. Kézdy György leghitelesebben a Gomböntő szájába adott szim­bolikus szöveget keltette élet­re: sajnos az ismétlések, a nem túl mélyértelmű tartalmak nem mindig hagyták szárnyalni. II/. Kőmives Sándor tiszta és szug- gesztív erejű szövegmondása (a Pap szerepében) az előadás egyik legnehezebb, legproble­matikusabb, állóképszerű jele­netét emelte költői magasság­ba. Dávid Kiss Ferenc hátbor­zongató és megrendítő alakot formált az őrültek háza Profesz- szorából. G áli László kitűnő és feladatukat híven teljesítő munkatársai­val, a jelmeztervező Fekete Máriával, a díszlettervező Csó- nyi Árpáddal, a koreográfus Majoros Istvánnal, a Grieg ze­néjét átdolgozó Fehér András- sail hatásos és nagy művészi erőt sugárzó előadást hozott létre. A legnehezebb akadá­lyon átjutott: a „kötelező ol­vasmányok” porát és unalmát tüntette el Ibsen művéről, s a rendezőnek, színháznak nagy próbát jelentő művet élvezetes, Holl István alakításával pedig maradandó előadásban állítot­ta színpadra. Színész, rendező és színház megtette a legtöb­bet. Hogy ennek ellenére a mű­vet kissé terjedelmesnek, gon­dolati tartalmát kiüresedett­nek, „igazságait" tegnapinak és közhelyszerűnek érezzük, ar­ról „csak” Ibsen és a közben eltelt évszázadnyi súlyos idő tehet Tüskés Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom