Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-23 / 22. szám
Szolnoki András: A KÖZELGŐ Ez az utca nyelt el, torkolatában tűntél s utána még sokszor állított élesre a kívánság az emlékezés filmjén. De vissza sosem jöttél, nyomaidba a lábad vissza nem talált, mig végül kihűltél bennem és nem vártalak többé. Aztán egy éjszaka rohannom kellett arra nem sejtettem: miért?, semmi sem mutatta hogy érkezni fogsz, sem azt, hogy üzentél. Bennem dübörgött csak, kívül csend volt égmoraj sem, kevés hullámtajték a sziklán. Az utcatorkolatból egy árnyék vált el s futott szembe velem. S bár nem vártalak, tudtam, a közelgő te vagy. Bényei József: KŐ VAGY KENYÉR Aki asszony a mosolyával megérintette csigaházam öröme váltott zokogásra mint ki ujjával ér a lángba Aki arcát felém mutatta megfontolatlan mozdulatra gyalázatot vetettem arra senkije aki eltakarja Az egyetlen aki magához fogadott foga között átkoz taszitott-hajitott magától szigorlatoztam dadogásból Kenyér-arcom sziklává szikkadt nekidöntöm az álmaimnak A pám örömmel jön velem, nem kell autóbuszhoz igazodnia. Beül mellém, becsapja a kocsiajtót, jó erősen, gyakorlatlanul. Látogatóba indulunk nagyanyához gyerekkorom falujába. Apámnak a falu Inegszokott terep, rendszeresen visszatér ide, egykori működése színhelyére; ismeri a járda csorbulásait is. Előttem, az indulás fölött magasan a szűri templom- torony és a pécsi székesegyház északnyugati tornya között feszülő kötélen huszonkét vászon szárad; a kötélre 1953-tól 1975- ig huszonkét odacsiptetett év. Halmok, dombok útközben változatos elosztásban és alakban, hőjüktől rezeq fölöttük a levegő. Attól forrósodnak igazán, hogy újra látom őket. Gőzölögnek, mint a kemencéből kivett cipók. Közöttük igyekszik az országút, a kaptatón felgyorsít, nekiront a ritkás sza- kállú erdőnek és egyetlen suhintással kettészeli. Kettédarabolt erdőn, jobban mondva er- dőcskén pöfögünk át, mert emlékezésem hibásan, túl közelről, óriásnak fényképezte. Az S-alakú kanyar után előtűnik a himesházai futballpá- lya. Füve tehénlepényektől szeplős. A két kaput hátul görbe vasrudak merevítették. Vagy nem? Az emlékezés elbizonytalanodik. A pálya megvan, derekasan a két kapu is. Biztos viszont, ha emlékeztem rájuk, pókháló függött négyszögeikben.- És bagolyfészkeket telepítettem felső léceikre. Pókháló, bagolyfészek persze nincs, csak terjengős nyárdélelőtti csend, hosszát az országút melletti kilométerkövek mérik. Kilométerkövek szegélyezik a végtelen futballpályát is, melynek eredményjelző táblája az elmosódott arcú nézősereg fölé emelt transzparens, krétával ráírva 0:0. Harsognak a Medve-, Sólyom-, Tigris-őrsök a pálya két oldalán. Háromszögű zászlóikat éljenezve lengetik, csüggedten lábhoz ejtik a játék hullámzása szerint. Támad a hímesiek csapata. Mi, szűriek, védekezünk, fél kilométerre a falunktól, idegenben. Felállunk kapunk elé, két kezünket ágyékunkra szorítjuk. Szorosan egymás mellett, Rudi Svájcból, az áramsújtott Imre a halálból visszaszökve, a Szele-fiúk valahonnan Soroksár környékéről rohannak ide mellém. Kész a sorfal. Várjuk a bombalövést. Piusz, a tömzsi székely, felrúgja égbe a labdát, iszonyúan, azóta is ott kering bolygóként a hímesi focipálya fölött. Lassítva, jóformán lépésben haladunk át Hímesházán. Hí- mesháza ugyanúgy a gyerekkort jelenti, mint Szűr. Szűr mindig a kisöccs volt, aki a szerzés és tehetősséq kövesút- ján néhány lépésnyire hátrább kullogott. Nagyanyának, ha lapot küldök, ma is így címezem: utolsó posta Hímesháza. Kíváncsi vagyok a kisöccsre. Átlassítunk a hímesi főutcán, elhagyjuk a tejcsarnokot, a földművesszövetkezeti boltot és a kocsmát. A kocsma udvarán a régen sehol-sincs tekepálya végén állítgatom az eldöntött hujjogatásokat húsz fillérért vasárnap délutánokon. A hujjo- gatások, mint a kuglibabák, talpon állnak máris, célozhatja őket újra a golyó. Kiérdemiek egy barackot a fejemre. Nagyapát itt, a hujjogatások közelében öklök találják homlokon, elszédeleg hatalmas fekete kutyájához. Boldog vak- kantásokkal nagyapa elé inai, körülugrálja, megszagolja. Szimatol, mozgatja orrát. Rosszat sejt, szőre felborzolódik és állkapcsával óvatosan megragadja nagyapa kezét. Vigyázva, szűkölve vezeti a göthös tehénkéhez. A rétre kicsapott tehénke ráérősen legelészget, unott farkcsapásokkal hessenti magáról a sötétzölden mászkáló legyeket. A riska ijesztően kiálló bordáit előbb még végigtapogatja nagyapa, aztán lassan oldalra dől és belezuhan a szűri temetőbe. A kutya heteken át fuktároz a rét és a temető között, vonítva motollagyorsasággal kaparja a föld alá vezető vakondtúrásokat. Ételt senkitől sem fogad, csontig soványodva elenyészik az időben. Szűr zsugorodásával hökkent meg. Mintha egy kihúzott harmonikát összenyomtak volna. Nem áradnak belőle dallamok. És a vízimalom? Szétfújta a történelem, mint a pitypangot. A szétfújt vízimalom mellett melankolikus vízesésű patak. Zsályák, margaréták, bodzabokrok, esőért könyörgp, kitárt tenyerű lapulevelek a patakmeder szélén. A hol-nem-volt malomudvarra nagybátyám alighogy-betört lovat vezet kötőféken. Szerszámozni kezdi, jókedvében hátára ültet, tréfából. A ló hátrafordul, megnéz, két kis fülét kihegyezi, prösszög, komisz pofával felröhög. Nagybátyám a röhögésből kihallja, hogy a ló érti a tréfát. Szerencsére, ficánkolása nem vet le magáról, se nem érek földet széltnyílt tagokkal, nem is tapos át rajtam. Ezután az almásderes tudomást sem vesz rólam. Lógó kalapács-fejjel megindul, húzza a liszteszsákokkal megrakott szekeret jámboran éveken át. képe. Sarkában lent a megadott lépték, alatta a név: Ku- gotowicz Manó. Anyám köny- nyedén, rajzolva, gyönyörű kis- és nagybetűket ír krétával a táblára. Követem kézmozgását, igyekszem ugyanúgy vezetni a palavesszőt, mint ő a krétát, de csak kriksz-krakszok sorakoznak a palatáblán. Anyám türelmes. Kijavít tízszer, harmincszor, öt- venszer, míg végül elfogy türelme. A falhoz állít, egylábra. A büntetést nem érzem, inkább az lep meg, hogy váratlanul golyóvá varázsolódtam. Kirepülök a nyitott ablakon. Nyolcasokat húzok az izzó levegőbe a nyári határ fölött órákon át a délelőtti tanítás végéig. Mozdulatlan délelőtt van most is. Senkivel sem találkozom. Mintha nem lakna itt senki. Vagy hűsölnek a tisztaszobában? A templom hátához zetorok kopott gumiabroncsai támaszkodnak. Átnézek jobbra, a már-nem-tudom-kinek a házára. Nem emlékszem a nevére, aki itt lakott a háború Arató Károly: A bölcsőhely körül Apám, ahogy a faluba érünk és kiszállunk, nincs már velem. Fürge léptekkel az alacsony kis ember a felsősoron jár, kinyitja a kerítésajtót, belép nagyanyához. Nagyanya épp a tyúkoknak parancsolgat, mint kiképző őrmester a kiskatonáknak. A tyúkok fellélegezve szétszaladnak, mert nagyanya hirtelen otthagyja őket és kezeit összecsapva tipeg fia felé. Elsétálok az alsósoron. Kettőt szívok cigarettámból, ennyi idő elég ahhoz, hogy a „gyüleke- ző”-höz jussak. A templom elé, a faluközépre. Továbbmegyek néhány lépést a templom fala mellett és elérek a kiugró sekrestyerészhez. Pattogzó festésű ajtaja előtt pöttömnyien, illendően köszöntőm a párává vált, fekete ruhás, kalapos gazdaembereket. ügyet sem vetnek rám, komoly társalgás alatt — íratlan szabály — nem szabad a kölyköt észrevenni. E pillanattól fogva leszek kényes a viszonzatlan köszönésre. A templom mellett az iskola, szolgálati lakásunkkal és oz egyetlen tanteremmel. A tanteremben — tanterem?! — kétoldalt néhány szétbicskázott, tintacsöppes pad, előttük harminc centiméter magas dobogón rozoga asztal, mögötte szék. Az asztaltól jobbra süket harmonium, balra háromlábon ólló feketetábla vízszintes, piros vonalakkal. Az asztal fölött magasan, sötét keretben Kárpát-medence domborzati téralatt és után. Csak sápadtságomat látom és kikerekedő szemeimet. A viccmester X. bácsi szokatlanul komor. Bemegy a pajtába, kötelet hoz eltökélten, kamaszfia mellette lépeget. Apja az udvaron álló diófa derékvastagságú törzsének dől, fia a kötéllel szorosan odakötözi. X. bácsi nem fulladoz, csak épp mozdulni nem tud. Mit nem eszelt ki már megint? — gondolom, és várom a fejleményeket. A fejlemények viharkabátot viselnek, leugrálnak a ház elé érkezett stráfkocsiról és berontanak a házba. X. bácsi felesége és kamaszfia kipenderülnek a házból. Utánuk, mint felhasított dunyhából a tollak, ömlenek a tálak, lavórok, tányérok, székek, szekrények, faliórák, szülők, nagyszülők bekeretezett képei. X. bácsi vonaglik' a diófánál, de a kötelet nem bírja elszakítani. Groteszk Odüsszeusz. A ház egy óra múlva kiürül. A vihar- kabátosok bent rendezkednek, füttyögetnek az üres szobákban. A kidobóit holmik már fent a stráfszekéren, vonulnak a vasútállomáson várakozó vagonok felé. A kamaszfiú ekkor odalép a diófához, elvágja a köteleket. Hárman gyalogolnak a kerekeken guruló maradék vagyon után: X. bácsi,aki zsoltárokat énekel, fejkendőjét mélyen szemébe húzva felesége és szótlan arcú kamaszfia. Néha lehajol, zsebre rak egy követ, göröngyöt, emlékül. Hátrapillantok az egykori Gazdakör tekintélyes épületére. Boltíves bejárata óriási ásítás. Az ásításból falovakon kivágtatnak az alsó- és felsősori gyerekek, körülugrálják az érkező fúvószenekart. Tagjai, mint a mackók. Komótosan előveszik tokjaikból a hangszereket, a rézbillentyűket nyomogatva kicsepegtetik a bennük rekedt nyálat. A zenekar bemutatkozik: odaáll a Kör bejárata elé, hangol egy ideig, aztán lób- dobbantásra belefújnak a mackók a klarinétokba, trombitákba, pisztonokba. Dörög a nagydob. A hangerő hanyatt- dönti a gyerekeket. Meszelet- len falhoz nyomja a loboncos hajú művésznőt, aki a felsősoron cselédházról cselédházra jár és kívánság szerint nép- és műdalokat énekel két tojásért. De a tojás nagy kincs, meg kell dolgoznia érte, mielőtt fejhangon a következő udvaron újra kezdené. Kezdődik a szüreti bál. A mackózenekar érkezését hírül adta. Hallotta a falu. Párok szivárognak a Körbe. A székelyek, svábok, hajdúsámsoniak nem köszönnek egymásnak, tiltja a gyűlölet. A zenekar tisztában van a viszonyokkal. Felváltva kerinqőt, polkát játszik, csárdást erőltet kinek- kinek ízlése szerint. A tánc közben qyülemlett indulatok levezetésére lassú ütemű tangóval próbálkozik. A verekedés mégis kitör. Öllé! — kiáltia valaki basszushangon, és Gergely a kavargó porból a plafonig röpül, visszazuhan és mielőtt fel- tápászkodnd, arcát kés böki át. Ámulok a felsősoron. Festett, kicsinosított házak, betonoszlopok között feszülő drótkerítések. A futtatott szőlőlugasokban pihenő gépkocsik: Zsigulik, Trabantok, Skodák. Keresem nagyanya házát. A felsősor véqétől vissza számítva a második, vagy harmadik? Náni jön velem szembe huszonkét év előttről. Mosolygós, elnéző változatlanul. Akár akkor, amikor kertjében nagyollóval sorra nyisszantottam le dáliáinak virágzó fejét. — Nagyanyád eqy házzal odább lakik! — szól rám és nevet zavaromon. A konyhában nagyanya sü- rög-forog, morzsákat söpör le az asztalról, a székeket kötényével letörli, almáspitével és pohár borral kínál. Utána észrevétlenül visszahúzódik, a háttérben, beszélgetésünk fölött lebeg. — Neked hoztam. Náni szűri népviseletbe öltöztetett babát vesz elő a kőpad, lón heverő szatyorból. — Négy éve varrtam. Vártam, hogy egyszer eljössz. Hallottam, hogy itt vagy, hát elhoztam. — Nem is találkoztam senkivel ... — Mondták az emberek, hogy megjöttél. Híre ment. A hűség és ragaszkodás szobrává magasul Náni e pillanatban. Ott áll a szűri szérűskert- ben emelt talapzaton utánam integető karral, felejthetetlenül. Hazafelé nem szólunk, apám és én. Értjük egymást. Megeresztem a kocsit, nemsokára függőlegesen állnak az óramutatók. Anyám pontosan délben megterített ebédjéről nem szabad késnünk. Grain András SZÜRET IDŐ a madárijesztő-szolgálat lejárt szél terelgeti a tolvaj seregélyest érik a búcsúidő a dombok naphátain kenyérszinű őszi a föld és feketék a sárbaaszalt gyümölcsök puttonyosok baktatnak le a présházakba asszonyok szedik a tőkékről a tömör fürtöket fordul a kép — az idő emlékezet — tudják a tájba cövekelt karók Major János: KÖVETEI JÖNNEK Mint földet az eke, szántja szikár orcám anyám üzenete — követei jönnek innen is, onnan is a tündér jövőnek! jfc, ^ ^ ^ ^ ^
