Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-22 / 21. szám
6 Dunantüii napló 1977. január 22., szombat Szakszerű tárlatvezetés A barátom várakozik a megállónál, kérdi, hova megyek —, „templomba" — mondom neki, kényszeredetten mosolyog, azt hiszi viccelek, jön is utánam, belépek a Xavér-temp- lom előterébe, a belső üvegajtó zárva van, szemben az oltár fényárban úszik, kétoldalt egy-egy magas fenyőfa villanyégő-füzérekkel, szép és nyugalmat árasztó látvány. A hűvös előtér falón rajzlap méretű karton, amelyre hazai és külföldi színes-lapokból kivágott képeket ragasztottak, és tussal írták fel a szöveget. „Szoktál imádkozni?" A válaszok a képek alatt olvashatók. Fehérszakállas fáradt arcú férfi: „Én már öreg vagyok..." Gyönyörű gyermekfej: „Én még kicsi vagyok . . .” Rideg felhőkarcolók tövében ülő — arcát tenyerébe hajtó — alak „Sok a gondom .. ." Fal tövében éhségtől csontváz-sovány haldokló indiai: „Már késő..." Szép nő és fiúja, szerelmetes pillantásuk: „Túl boldogok vagyunk . .." Széles bóröves, karcsú, duzzogó milliomos csemete, magánrepülőgép törzsének támaszkodva: „Mert nem érdekel . . .” * E summás válaszokat kedvesen feloldja egy ösztönös — egyszavas — vallomás, ezúttal kint, a templom falán, krétával felrajzolva: „Szeretlek”. Ezt láthatja mindenki, többek között a napi autóbuszutasok is, amikor a Skoda vagy a szép sárga Ikarus nehézkesen. beveszi velük a kanyart. De ha a szemközti ablakon néznek kifele, azt látják, hogy földgépek dolgoznak a már korábban szanált területen, már egy toronydaru is áll ott, amely majd — gondolom — beemeli a paneleket, egészen tíz emelet magasságig, mert itt bizony . .. megint építkezés folyik, méghozzá fölfele, az égbolt fele, pedig azt hittem, ezt meghagyják egy kis fás-bokros parknak, gyöngykavicsos utakkal átszőve, padokkal. Pécsi séták... LEPEDŐVÁROS helyébe pedig lakások, meg aztán étteremféle, rendben is van, ennek a környéknek is — új köntösben persze — alkalmazkodnia kell majd a különben szép és új Kodály Zoltán úthoz. Egy öregasszony tojásszenet lapátol fel a járdáról, a szomszédból kilép a másik asszony, érdeklődik, nem poros-e a szén. „...mert tudja, hogy von ez!" — de aztán emez megnyugtatja, hogy a szén szép és tiszta, megérte a pénzét. * Az ívben hajló Tábor utcában már jártami egyszer, jó évekkel korábban, nem is tudom milyen ügyben, csak arra emlékszem, hogy a ház végében valamilyen műhely volt, ahonnét előrohant egy farkaskutya és elkapta a bokámat. Soha nem is szerettek a kutyák, és most mintha kísértene ez az emlék, megint itt van egy, eléggé vedlett szőrű és homályos szemű, talán nem is lát már, olyan öreg, remeg a lába ahogy szétveti és csak áll, néz a semmibe. Lódenka- bátos idősebb hölgy megy a járdán, tétovázva pillant rám: — Keres valakit? — A nem ... — Gondoltam segítek, ha nem ismerős itten . .. — Itt laksz? — Persze, ott a sarok után. De mindig ezen a környéken éltem, már gyerekkoromtól kezdve. — Miért hívják ezt „lepedővárosnak"? — Ahogy hallottam, azért, mert innét lefele, pontosabban a Mezőszél utca felé már nem lejtettek az utcák, egyenes sík vidék volt, amíg be gém épült, egészen a reptérig, mór úgy értve, hogy a régi reptérig. Mint a lepedő, úgy terült el az a lakónegyed. A magyarázat nem valami meggyőző, de azért lehet, hogy így van. Azt mondja, ő el nem költözne innét a világ kincséért sem és reméli, az ő házuk nem esik bele a szanálásba. — Modern lakásba költözhetnél .., — Nekem is van fürdőszobám. Mi kell más? Viszont van egy kis kert, akár csak a többi háznál, egy kis gyümölcszöldség, meg efféle megterem. Csendesek az udvarok, jó itt élni. Nekem is van még két évem', aztán letelik a „mandátum". — Mi telik le? — Nyugdíjba megyek. Kiülök a kertbe és nézem a napot. — Nagyot nevet, meglóbálja a szatyrot, van vagy két kiló narancs nála, meg zacskós tej, egy üveg rizlinggel. * Fönt a sarokról — az alacsony családi házak teteje fölött - ellátni a Szigetkúti hu- szonvalahány-emeletes torony- házig, amelynek homlokzata most grafitszürke, a liftház külső burkolata pedig szép tür- kisz-zöld. A panelhózak is tulajdonképpen a hajdani lepedőváros helyén épültek fel, de már ezt a nevet ott senki sem említi, csak itt az „öregnegyedben”, ahol az utcák, házak gyűröttek, törődöttek, valóban mint egy feslett lepedő . .. Rab Ferenc Fotó: Erb János Munkások a képtárban A Modern Magyar Képtár ezúttal január 22-én Romváry Ferenc osztályvezető művészettörténész kalauzolásával mutatkozik be látogatóinak. Ezen a szombat délelőttön nagy utazás részese lesz az, aki egy órára bekukkant a képtárba. A századforduló óta eltelt háromnegyed évszázadot tekintheti át szakavatott tolmács segítségével, akinek szavai mögött a falakon lógó alkotások a magyar művészet legjavaként hitelesítik a fogalmi megközelítéseket. Fontosak ezek az általános bemutatások, mert ezek során lehet bárki számára kézzelfogható igazság: a világon semmi — így a képzőművészet sem — nem lesz magától, mindennek elő- és utóélete van. így lehet csak világos, hogy Ziffer Sándor, Hollósy Simon, Réti István Nagybányán fogant természetelvű festészete a kor művészetének csak egy — igaz, fontos üzeneteket közvetítő — fertálya volt. A nagybányaiak törekvéseit újfajta, merőben ellentétes, vagy ellentmondó tendenciák egészítették ki. olyan mesterek, mint Csontváry, Culácsy, Med- nyánszky, Rippl-Rónai. Vagy milyen érdekes szemléleti polgaritást fed fel Galin- berti Sándor 1914-es Amszterdamja és a két hete elhunyt Bortnyik Sándor: Sárga-zöld tájképe! Azonos pillanatban születtek, az egyik mégis vizio- nárius, világszimbólum-kereső, földszagú, kopott ecsettől bukdácsoló zsíros kontúrjai a szellem korlátokat nem tűrő szabadságvágyának nem adnak szárnyakat. A másik a geometria mítoszában, az építés kockáról kockára pontos módszerében látja megvalósulni a „mögöttes mozgató” közvetlenül kiismerhetetlen szándékait. És milyen érdekfeszítően különböző is lehet egyazon művészi gondolkodásmód, ha Kassák képarchitektúráira, vagy a pécsi származású egykori Bau- haus-tag, Weininger Andor szín-téglákból felrakott kompozíciójára tekintünk! Láthatjuk a vezetés során, hogy mint utalnak vissza harminc-negyven évvel korábbi képekre, képalkotó fantázia személyessége miként talál új hangú kifejezésre a ma művészetének néhány teljesítményében. Bórtnyik Sándor (1893—1977): Sárga-zöld tájkép. „Csabi-2” gyermekheverd-vásár, különböző színű szövetekkel. PÉCSI BÚTORGYÁR II. TELEP LOTZ KAROLY UTCA 2. TELEFON: 15-172. kandeláberekkel ellátva, esetleg — a kissé enyhén emelkedő talajszintnek megfelelően —teraszosan kiképezve, de ebből megint nem lesz semmi, a Szigeti városrész zsúfoltsága — mint egy ragályos kór — átterjed majd a jövendő lepedő- városra is. A templom déli oldalával szemben már bontanak egy házat, a keret nélküli ablakok vakon sötétlenek, úgy tűnik, hogy az épület homlokzatát is már csak a plakátragasztó ötlete tartja össze, friss híradás a mozik pillanatnyi műsoráról, aztán egy másik közli az erre tömegesen járó diákokkal, hogy „Pop-Reflex-Disco az Ifjúsági Parkban — Várunk!”. Az Alkotmány utca 42. számú emeletes szürke lakóház mögött már mindent lebontottak, a hátsó kapu a már nemlétező udvarra nyílik, ott árválkodik — remélem nem kiszáradásra ítélve — négy — vagy öt fiatal tiszafa, három férfi rakja prizmába a bontási téglát és cserepet, ebből az anyagból majd valahol a Mecsekben egy kis présház, vagy hétvégi ház épül. — Hát nem is. — Én mindennap erre járok. Már várom, hogy a lakást lebontsák. — Saját háza van? — Nincs. Csak háziúr. De nem lehet kijönni vele, mindig csak az örökös veszekedés meg a marakodás. Beteg anyámmal élek szoba-konyhás lakásban, arra számítok, ha szanálnak bennünket, talán kapok kétszobásat. — Biztosan nem kap - mondom neki — csak ugyanakkorát, mint az előbbi volt. Legföljebb másfeleset, ez a szabály. — Pedig jó lenne, mert a nyugdíjam kévést gondoltam talán valami diákot fölvennék albérletbe... Hosszú, nyurga lány jön mögöttünk, könyvekkel a karján, meg egy néger fiú, nevetgélnek, a lány belecsimpaszkodik. Az asszony utánuk néz, ingatja a fejét, nem érti ezt a világot. * Ismerőssel is találkozom, hosszú évekig egy intézménynél személyautót vezetett — utaztam vele én is többször — most a 40-es busszal cipeli az utasokat Uránvárostól a Kossuth térig. Képzelt telefonbeszélgetés Los Bngelessel — Hallói Zádor Jenő protesz- szor úrral szeretnék beszélni. — Halló! Igen, én vagyok. Honnan? Pécsről? Nagyszerű! Tudja, mennyire boldog voltam, amikor megkerestek ifjúkorom városából, hogy volna-e művem az önök számára? — Abból, hogy postafordultával küldte a Szvitet és kedves sorait, ráadásul egy műtét előtt, mi is éreztük, hogy „hazaküldte" muzsikáját. Olyan szépen írta, hogy egész lényemben, nevelésemben pécsi vagyok. A Ba- lokányi tó, Sétatér, Király utca stb., úgy hozzátartoztak életemhez, mint később a Broadway, Zádor Jenő fúvósötöse Pécsett vagy a Metropolitan. Utolsó pécsi címem Munkácsy u. 5. — Professzor úr, szerintem ön a 3. számú házban lakott, az idősebb lakók szerint. — Nézze, lehetséges. Én 6 éves fejjel, 1900-ban kerültem Pécsre Bátaszékről, és rövid megszakításokkal ott éltem 1921-ig. Azóta 55 év múlt el... de az érzelem megmaradt. — Köszönjük. De mi történt önnel 1921 után? — Hát azért már előtte is történt egy s más. 1910-ben tanultam zeneelméletet a Pécsi Zeneiskola igazgatójánál, Kürschner Emánuelnél. 1911- ben Bécsben jártam a Zene- akadémiára, 1913-ban a Lipcsei Konzervatóriumon tanultam Marx Regeméi. Az első világháborút Pécsett éltük át. Aztán újra Bécs, de már nem növendékként, hanem az ottani új konzervatóriumban profesz- szorkodtam egészen 1937-ig. — Zenei doktorátust is szerzett professzor úr? — Igen, 1921-ben Bécsben, egy Liszt-tanulmánnyal. 1934- ben aztán a Budapesti Zene- akadémia tiszteletbeli tanára lettem. Nagyjából ezek az itthoni események. Aztán Los Angeles. De ehhez először amerikai vízum kellett. Ez jó eset volt. 1939-ben okmányokkal felszerelkezve elmentem a budapesti amerikai főkonzulhoz. A konzul forgatta írásaimat és nem tudott dönteni. Ekkor szép titkárnője izgatottan megszólalt: „De Mr. Cummingham, ez Zádor Jenő, a zeneszerző! Nem emlékszik, együtt láttuk az operáját a múlt héten. Adjon neki egy vízumot! Hát így vagyok most itt. — Szóval, hinni kell a zenében és a közönségben. — Igen. És hinni kell a tevékeny életben. Az én életem üres lenne a zeneszerzés nélKpmoly tatán Áldozatot hozok Karácsonykor elég nagy gond van velem. Van mindenem, cipőm, ingem, zoknim, és mind jól Jó kényelmes. Az ég családi követei ilyenkor gondban vannak. A kisebbik fogalmazta meg pontosan: — Mi az ördögöt vegyünkf Mindene van és igénytelen! A meghatározás pontos, én se tudnék hozzátenni semmit. Jól ismernek. A karácsony mégis meglepett. Jól ki is találták. Kesztyű mindig kell. Ez ugyanis kétféle mádon züIlik el nálam. Nem használ neki a málnaültetés, vagy elvesztem. Méghozzá tragikusan. Megyek a buszon és csak az egyik kesztyűm van meg. Erre mérgemben bevágom a másikat az első kukaedénybe, és később előkerül az egyik. Csodál Ekkor azonban nincs már meg a itiá- sik. Ekkor veszi kezdetét a kesztyűben korszak. Szóval megjelentek a kesztyűvel és az inggel. Eddig nincs is semmi hibái Ing mindig kell, és ez szép, mintásos, huligános, bármeddig elnézném. Sajnos, viselnem is kell I Én — nem egyedül a világonI — minden új holmit utálok. Van egy téli cipőm. Olyan magas- talpú, ortopédszerű, vagyis divatos. Van vagy négy éves. Már kétszer voltam benne I Ez persze nem olyan egyszerű: — Ebben akarsz menni ?l Elkopott a sarka, föl pöndörödött a talpa, kész borzalom ránézni I — Ne gyönyörködjön senki az én szép lábamban! — így nem meqyek veled végig az utcán I Ebben a lerobbant cipőben I — Az újat kétszer fölvettem. Meghoztam az áldozatot! Most meg itt a modern ingl Hát nem belekényszeritettek: — Abban akarsz eljönni ?1 Roj- tosodik már a nvakal — Nem rojtosodik, csak kopott. És szép tiszta! — Hiába veszek én neked valamit? Nem érdemied meg. Azt hittem örülsz. Nem tudok neked örömet okozni. Pedig azt hittem, hogy. . . Ez ellen nincs védelemi Az ú] inget egyszer óhatatlanul viselni kell, különben sose lesz belőle öreg! Ilyenkor pedig olyan érzésem van, mint rég, az antiyi- láqban, amikor a katonaságnál, még a bevonulásomkor, az volt a divat, hogy kaucsukqallér is járt az elegáns férfi viseletéhez. Azt a kínzóeszköztI Minden új, sőt különösképp a divatos férfiing erre emlékeztet. — Ez betonból van! Belepusztulok. Különben is gyenge a szivem! — Puha. Egy számmal naqyobb a nyaka is. Vedd csak fel szépen I Beifepréselődtem! Az ing két ujja előírásosan kilógott, sőt mandzsettagomb is pompázott. I/A. Vive la France. Magyarul: üsse meq a franc I Egy vigaszom maradt. A cipőbe nem hagytam magam belekényszeríteni. Jövőre is marad új cipőm, addig jó a régi. Ez, amelyikben minden tyúkszemnek és bütyöknek megvan az ő he- lye! Több áldozatra nem voltam hajlandói Szöllősy Kálmán kül. Az oboaversenyemet két hónappal ezelőtt mutatták be nagy sikerrel, mostanában írtam egy klarinét- és egy harsonaversenyt. Megzenésítettem Molnár Ferenc: Vörös malmát, amelyet New Yorkban és Los Angelesben is bemutattak. Az önöknek küldött Szvit fúvósötös sem régi, 1973-as. Budapesten a két világháború között sok művemet játszották, a Bánk bán c. szimfonikus költeményem premierjéről Kodály Zoltán írt kritikát, 1918-ban. Az operáimat, balettjeimet is gyakran játszották. Azra c. operám révén kaptam vízumot... — Nemrégiben hallottam a rádióban Ferencsik János vezényletével a Magyar Cap- ricciót. — Ennek nagyon örülök. Most meg a fúvósötös ... Tudtommal még nem játszották Magyarországon, így az önök előadása a mű magyarországi bemutatója. — Mikor lesz a koncert? — Január 23-án, vasárnap délelőtt 10 órakor a Csontváry Múzeumban, ahol a csodálatos festmények között már harmadik éve minden hónapban van egy hangverseny. Most a Mecsek Fúvósötös az ön művén kívül Veress Sándor, Dohnányl Ernő és Seiber Mátyás egy-egy művét mutatja be. Szkladányi Péter
