Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-16 / 15. szám
Csorba Győző új kötete Most jelent meg Csorba Győző tizenegyedik verseskötete Észrevételek címmel a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Az alábbiakban a kötetből közlünk részleteket. Éhező afrikai gyermek Ezek a szemek! hova néznek? hány évesek? hány ezerévesek? mit láttak már hogy ily rakottak ennyire mélyek nehezek? Csak képről sütnek rám s alig viselem őket Dúl a nap vad-kék az ég a ruha luxus félig az ágy is a lakás De az étel? a kéz a száj a szem s a láb külön-külön egy-egy ravasz ragadozó s törvényük a ragadozóké egy-egy ravasz ragadozó s gazdájuk a gyomor: örökké lesben lapulnak százszorosra fokozva éberségüket Az idén is Ott járkáltunk az idén is a Népház előtt Jézuska s vacsora után aztán Agócs Jóskáéknál idén is huszonegyeztünk hogy elüssük az időt éjféli miséig s a végén kicsit mólésan beharangozáskor indultunk csak hát persze hogy a külső folyosóra jutottunk már tele volt az iskola szépen énekeltek Az idén is idén is bár ha morcos kihallgatáson firtatnák a mosti •népet hogy láttak-e nem vallanák be Érthető: néhányunkról azt hiszik hogy elvitte a háború néhány meg ott fekszik g temetőben vagy máshol él s különben is előfordul hogy idegen suhancok keverednek arra így ünnep felé. Pedig az idén is az idén is bizony Unoka Én is kiváncsion lesem hogy formálódom csöndesen Ki nemrég nem is létezett már ellenem hadat vezet Ugyan mikorra lesz hogy a még-idegen akusztika végül oly sok mindent saját hullámhosszára hangol át Megmoccant-e már valahol bennem a későbbi motor hogy mint lányaim azelőtt majd egyszer ezt a csecsemőt ezt is oly szédült-szertelen imádjam szinten térdemen sőt mert azoknál is tovább őrzi itt-járásom nyomát érezzék iránti nagyobb hálát még több alázatot s úgy nézzem, mint kiből soha nem távozik el a csoda hisz mire rászürkül a fény már örökre vak leszek én Pécsi szerzők kitűnő könyve Népi építészetünk nyomában Kassák: ami mögöttünk van, az bennünk van... Nekem nagyanyám szépszemű arcát, fakéreg-kemény kezét idézik a képek; gyermekkorom vad száguldásait a Kígyós patak által kettészelt libalegelőn, de az én fiamnak — félek —, már csak omladozó öreg viskókat mutatnak a fotók. „Ami mögöttünk van, az bennünk van ..Kassák Lajos szívbe- markolóan igaz mondatát írta Szász János és Szigetvári János a Műszaki Könyvkiadónál Népi építészetünk nyomában címmel közelmúltban megjelent könyve elé mottónak, mintegy figyelmeztetve: elődeink örökét a mai apák nemzedékének kötelessége megőrizni utódaik számára. A magyar műemlékvédelem világhírű. Népi építészetünk azonban a legutóbbi időkig árnyékban maradt: míg újjászülettek romjaikból a háborúk sújtotta középkori várak, városi polgárházak, olyan falusi létesítmények pusztultak el tízezerszámra, melyek tegnap még lakott, illetve használt értékei voltak falvainknak. A magyar falu arca átváltozott. Emberibb lett, korszerűbb — de színtelenebb. , „A falu nem tud és érthető módon nem is akar ellenállni az újitások áradatának, mert ez a fejlődés sodra. De ebben a sodrásban valami elveszett: az évszázadok hagyományain kiművelt népi építészet logikus esztétikája, az utcák nyugodt ritmusából adódó magyar falu jellegzetes képe..." — írja Szigetvári János a könyv előszavában. A tenyérnyi ablakú, nádfedelű falusi házat senki sem sírja vissza lakóhelynek, otthonnak — valami azonban mégis hiányzik a sátortetős utcasorokból — s ez a szinte megfogalmazhatatlan valami teszi csodálatossá ezt a könyvet. Mert a háznak is lehet lelke... Az egyszerű szépség, az építmény és a táj harmóniája a legszembetűnőbb két erénye a népi építészetünknek, de mintái ezek a dédapáink-építette házak a célszerűségnek is. A modern magyar építészet legjobbjai már régen feismerték ezt — a falu tehát nemcsak az irodalom, a képzőművészet és a zene, az építőművészet számára is forrás lehet a jövőt illetően. De ezek a roskadozó öreg házak, kicsorbult mezőgazdasági szerszámok, romlásukban is gyönyörű házbéli eszközök számúnkra a kegyelet tárgyai is. Mindmegannyi mementó — tisztelgés a munka, elődeink emléke előtt. Érzelmek nélkül nem tekinthetünk erre az örökségre. S ez a könyv azért lett ilyen szép, s azért ilyen meggyőző, mert a szerzők vállalták érzelmeiket. Szigetvári János, az építész szemével, s a minden értékre oly érzékeny falukutató elhivatottságával járja már sok-sok éve falvainkat. Amit a népzenekutatók már-már bevégeztek, ő szinte a tizenkettedik órában kezdte e|'. Sok száz homlokzati kép, alaprajz, kemence, tornác és oszlop _ vázlata gyűlt össze jegyzetfüzetében. Baranya megye szinte minden figyelemreméltó népi építészeti emlékét felderítette, lajstromba vette — s ebből a hatalmas anyagból állt össze egyrészről ez a könyv. Másrészről Szász János fotóiból, mely képek iskolapéldái a fotóművészi alázatnak. Meglátni és kiemelni a szépet — ez Szász János épületfotózásának legfőbb jellemzője. A kötet anyagának túlnyomó része baranyai anyag. A me- gyéntúli kitekintés ugyanakkor bizonyíték arra: másutt is, mindenütt vannak felfedezésre és védelemre méltó emlékeink. Pécsi könyv — országos érvényű bizonyítékokkal. Pécsi a szerzők jogán, de ne legyünk igazságtalanok. Ebben a könyvben ott érzem ugyanis azoknak a pécsi szakembereknek a munkáját is, akik Szigetvári Jánoshoz és Szász Jánoshoz hasonlóan már jó ideje felfedezték, milyen óriási ennek a nemzedéknek a felelőssége. A múzeumi szakemberek mellett mindenekelőtt a legjobb pécsi építészek voltak azok, akik a falu értékeire irányították a közvélemény figyelmét. Vannak már restaurált falusi házaink, gazdasági épületeink, vannak védett falusi együttesek, objektumok — de még több a tennivaló. A Népi építészetünk nyomában című kötet természetesen több mint figyelmeztetés. Hisz a megőrzés egyik formája éppen a feldolgozás, a fotó. Az lenne jó, ha valamennyi megye értékeiről hasonló színvonalú és igényű album készülhetne — mert ez így, csak csepp a tengerből. Felújítani, konzerválni — sok pénz és sok idő. Lerajzolni, leírni és lefényképezni egyszerűbb dolog. A két lehetőség együttes alkalmazása természetesen még több pénzx de ez azon kiadások egyike, mely által gazdagabbak lehetünk valameny- nyien. Békés Sándor „Megzavarodtál" mondta jóakaró ismerősöm, akivel rendszeresen közölni szoktam elméleteimet, és tekintetében szánalmat, félelmet, borzongást fedeztem föl. Ezzel az ismerősömmel mindig nagy öröm volt számomra beszélgetni. Rendes ember volt, szerintem már a bába nagyot nézett, mert kifogástalanul vasalt nadrágja, bántón csillogó cipője, s a húszas évek divatjának megfelelően apró bogra kötött, vesemintás nyakkendője születése pillanatában rajta volt. Az óvodában példálóztak vele az óvónénik, az iskolában hol egyesre, hol hetesre, vagy ötösre felelt, aszerint, hogy melyik volt a legjobb osztályzat. Sosem késett sem az őrsi gyűlésről, sem a hittanról, úttörőavatásán és az első áldozáson a szokásosnak megfelelően öltözködött és viselkedett. Mindezek hasznát már korán felfedezte, őrsvezető lett, és jobb külső ministráns a rorátén. Vele szoktam közölni jóslataimat. Két éve azt, hogy a karácsony szokása meg fog halni, vagy pedig oly mértékben megváltozik, hogy alapvető jellegét elveszíti, másféle szokássá lesz. „Megzavarodtál” mondta erre, s én élveztem a hatást, örvendeztem, hogy megbotránkoztathattam. A picador érezhet hasonlót, amikor a bika puha púpjába mélyeszti lándzsáját. „Soha" jelentette ki ünnepélyesen és szokásosan „amióta a világ világ, a karácsony szép szokása él, soha sem hal meg, ahogy mondod .. Miért is kínozom ezt a rendes, jó embert, aki szép hivatalt tölt be, s közmegbecsülésnek örvend? Szadista vagyok, a vérét akarom kiserkenteni? Piros. Irigykedem rá, a méltósá- gos rendre, ami körülveszi? Fenéket. Tíz napja összefutottunk az utcán. Hirtelen elhatároztam, hogy közlöm vele újfajta elméletemet az emberiség haladásáról, a populáció összetételéről, s azon nyomban hátborzongató dolgok jutottak az eszembe. Karon ragadtam tehát, és felnéztem az égre, nagy levegőt véve. Otthonából jött, házuk előtt haladtunk lassan, panelház volt, szokásos. Aztán valami zörgést hallottam, egy zuhanó test árnyéka villant fel — félre rántottam, s mellénk nagy csat- tanással egy közepes nagyságú karácsonyfa érkezett. A szaloncukrok héja fityegett rajta, és egy kicsit kopasz volt már. Falusi ház homlokzata Pincegádor Bakonyiakon „Nesze" mondtam diadalmasan. „Igazam volt két éve ... Ami ilyen dicstelen véget ér, annak életében sincs túl nagy becsülete". És még hozzátettem — óh, kegyetlenség! — „Alacsönyan repülnek manapság a karácsonyok . .." Riadtan nézett rám, fel, aztán a félre rúgott karácsonyfára. Attól kezdve nem figyelt, ott is hagytam, Nemrég utam abba a házba vitt, ahol lakik. Benyi tottam a szokásos ajtón, hogy a szokásos lépcsőházba jussak, s szokásos lépéseimmel felközlekedjek; tekintetem a lépcsőház alján levő hirdetőtáblára tévedt és földbe gyökerezett a lábam. „KÉRJÜK A TISZTELT LAKÓTÁRSAKAT, HOGY KARÁCSONYFÁIKAT AZ ÉPÜLET DÉLI OLDALÁN SZÍVESKEDJENEK KIDOBNI." Rendnek kell lenni. Gazdasági épület Cserszegtomajon (Dr. Szász János felvételei)
