Dunántúli Napló, 1977. január (34. évfolyam, 1-30. szám)
1977-01-15 / 14. szám
© Dunantmt napló 1977. január 15., szombat Ötven éve muzsikál Nyolcévesen lépett pódiumra Egy csík- szemű cigánygyerek életútja Csendes jubileummal jelentős állomáshoz érkezett Rácz Sándor, a pécsi Olimpia presszó népszerű zenekarvezetője, ötven éve muzsikál szórakoztató-zenei pódiumon. A nappali szoba csendjében mintha megállt volna az idő. öreg barátom rám-rámtekint a foncsorozott üvegek mögül. Apró bajusza alatt mosolygósra széthúzott ajkai biztatást várnak. Hagyom emlékezni. Felesége töri meg a csendet. — Hozhatom a kávét? Kérdi, és már röppen is fürgén, mint a Nádor kávéházban any- nyiszor. Sárga fotóhalmaz kíséretében pereg előttem egy mozgalmas élet története. — Látod, ez vagyok én — mutat Sándor büszkén a hófehér pólyából kikandikáló csíkszemű cigánygyerekre. — Nagyváradon 1918-ban. Itt az anyám, az meg apám. Ö is zenész volt. Cimbalmos. Magyari Imrével Budapesten, Bura Sándorral Nagyváradon muzsikált Zenész dinasztia A fényképeken egész zenészdinasztia. Testvérei valameny- nyien megbecsült, jónevű zenészek. Péter csellón és gitáron Hamburgban muzsikál. Ferenc hegedűs. A Kungsholm nevű svéd hajóval járja a világot. György, a legidősebb Budapesten dobos. — Muzikalitásunk családi örökség. De mit sem ért volna az egész, ha apánk már kiskorunktól nem taníttat bennünket. Ma is hálával gondolunk rá. Tudod, a mi taníttatásunk sokkal több áldozattal járt, mint manapság. Több cigányzenész családdal együtt mi is jártuk a világot. Lipcse, Hamburg, Koppenhága. A polgári iskolát és a zenei tanulmányainkat is megszakításokkal végeztük. Közben dolgoztunk. Nyolc éves koromban, pontosan 50 évvel ezelőtt léptem először pódiumra. Koppenhágában a Tivoliban csodagyerekként játszottam hegedűszólókat apám szalonzenekara élén. Gyermekévei után szerette volna folytatni zenei tanulmányait. Az akkori Magyarországon a háborús készülődés éveiben azonban egy cigánygyerek számára bevehetetlen vár volt a főiskola. Nem maradt más választása, mint a munka melletti önképzés. Zenekarban helyezkedett el Fehérváron. A szalon repertoár mellé itt tanulta meg az akkor divatos magyarnótákat és az igényesebb „amuz” számokat. Közben egyre inkább a tánczene vonzotta. A hegedű mellett klarinéton, szakszofo- non tanult. Az utóbbiakat legalább úgy megszerette mint a hegedűt. Az első zenekar 1937-ben alakította első zenekarát, amellyel bejárta a nagyvárosok mulatóit. Németországban, Svájcban és Hollandiában. Majd a háborús évek itthoni utazásai következtek: Újvidék, Zombor, Szabadka, Munkács, Kassa. Szálasi hatalomra- lépésével egyidőben hívták be katonának. Negyvenöt márciusában került hadifogságba. Egy orosz lágerparancsnok segítségével hangszereket szerzett, zenekart verbuvált és muzsikált, mindenütt muzsikált. A háború után Pécsett telepedett le. Családot is itt alapított. — Nézd a képeket! Ezek már ismerősek neked is. A Teddy zenekar márka volt annak idején Pécsett. Somsich Géza, Mecseki Jenő, Babán Pál, Sa- báli László. Hat évig dolgoztunk együtt. Velük arattam itthon a legnagyobb sikereket. Szeretettel emlékezik volt kollégáira, élvezettel éli át újra a hajdani szereplések izgalmait. Mennyi tűz, mennyi szenvedély él emlékeiben! A lánya esküvői képénél nagyot sóhajt. Szerette volna, ha ő is muzsikus lesz. Nem így történt. Talán majd az unokák egyike. — Két évig szólamvezető hegedűsként játszottam a Pécsi Nemzeti Színház zenekarában. A szakszofonhoz és a klarinéthoz azonban sosem lettem hűtlen. Nélkülük nem jutottam volna el a jazz muzsikáig. Az 50-es évek derekán egyedül a mi zenekarunk játszott jazz-ze- nét a városban — mutat a képre, amely Somsich Géza és Deák Tamás társaságában ábrázolja. — Tamás azóta big- band-et alakított Budapesten, „Sasa” meg én Pécsett maradtunk szórakoztató zenésznek. Nem bántuk meg. Igényes, fáradhatatlan Büszkén mutatja a „Pécs tánczenekar” néven ismert Vér Ernő vezette bing-band felvételeit. — Innen már ismered a történetemet. Valóban jól ismerem. De nemcsak én. Kollégái és a közönsége is. Olyan igényes, fáradhatatlan muzsikusnak ismerjük, aki 50 éve estéről-estére színvonalas műsorral lép a neki még mindig „világot jelentő deszkákra." Bornemissza Géza t&ifiv»: Geszler Mária keramikusművész kiállítása A vizuális művészetek terén ritka az olyan művészegyéniség, aki annyira szerényen kíván meghúzódni munkái hátterében, hogy nevét nem hagyja a nyomdában nagy betűvel szedetni, díjait, sikereit nem engedi a katalógusban feltüntetni, s a kiállított művek megjelölését is — mivel a címek néha túlontúl személyes jellegűek — csak halvány kézírással tudja elképzelni. Vallja, hogy nem kell reklám, kommentár. A közönség csak a munkákból ítéljen, azokkal ismerkedjen. A néhány kisméretű, fajjá plakát, a szűkszavú meqhívó ellenére mégis nagy érdeklődés mutatkozott és mutatkozik Geszler Mária keramikusművész kiállítása iránt. A Színház téri kiállítóhelyiséq szinte beszívja az utca művészetek iránt talán túlzottan nem érdeklődő tömeqének is egyrészét. S ez a művészetbe botló közönség, de a tudatos tárlatlátoqató is különös világgal találkozik, saiátos atmoszférába kerül a terem falain belül, s élménnyel gazdaqodva távozik a kiállításról. A figyelmes és foaékony szemlélő arra is magyarázatot találhat itt. hogy miért rejti a szokásosnál is félénkebben, miért rendeli alá a művek puszta, egyedül fontos megjelenésének saját személyiségét Geszler Mária. A kiállítás műtárgyai: a színes, sok ékítő anyagaal: üveggel, fémmel kombinált fiquratív csempék (mintha a féldrágakővel kirakott középkori ötvösművű könyvtáblákat idéznék), a hatalmas, telerajzolt, szinte eoikusan terjedelmes tálak, a fénytelen, drámaian fojtott színű. plasztikus „örmény téglák", a korongon alakított figurák és épületek mind egy rendkívül érzékeny, teremtő szubjektum konkrét megtestesülései. Ez az alkotó személyiség olyan nyílt, olyan őszinte, olyan kitárulkozó, élményeit olyan hőfokon közkinccsé tevő, hogy ezáltal már- már kiszolgáltatottá lesz a lírával és bensőséges érzelmekkel kapcsolatban sokszor szkeptikus és fanyalgó köztudatunkkal szemben. E ponton ragadható meg Geszler Mária munkásságának tartalmi meghatározója: minden tárgya pontos élményalapú, a kemence tüze mellett a nagyon átérzett érzelmek hevével is izzítva. Mentes minden spekulativitástól, elvont esztétí- zólástól. Érzelmi rezdülései, hangulatai, családi életének eseményei, ismerősei, barátai, utazásai jelennek meg itt, a kerámia anyagszerű lehetőségei által engedett tárgyi formában. Magánügy! — mondhatnánk minderre, ha e hallatlanul intenzív önkifejezés, e mindenen átsütő, rendkívül érzékeny és egyben rendkívül közlőképes szubjektum nem nyert volna meg bennünket egy csapásra: nyilvánvaló esztétikai minőségével, minden ügyeskedéstől megóvott mesterségbeli fölényével, a gyönyörködtetés, az örömöt mással megosztás leplezetlen szándékával. Nemcsak a szakember ismerheti fel, hogy a muzsikusnak indult, s kerámikussá lett, egyáltalán nem könnyűkezű művész az emberi kultúra során felhalmozott agyagműves ismeretek szinte teljes egészét felhasználja, s saját, senkihez sem hasonlítható, sehova sem kapcsolható művészetébe ágyazza. Mindezt az eklektikussá válás veszélye nélkül teheti, mert mindenünnen csak a leganyagsze- rűbbet, a kifejezésvágyának leg- adekvátabbat építi be. Ez az öntörvényűvé vált, szuverén formanyelv a korongozás mindentudó fogásaira épül, de a mezopotámiai pecséthengerek, a színes iszlám kerámia- burkolatok, a terra sigilláták vagy akár, a népi fazekasság kedélyes figuráinak hatása, a belőlük leszűrt tapasztalatok mindenütt tetten érhetők. Ez az emelkedett, — bár köznapi, praktikus szempontból jórészt funkciótlan műtárgyakat előállító — művészi tevékenység mondhatni klasszikus jellegűvé válik azáltal, hogy a máz, en- gobe, agyag, gipsz, tűz viselkedésének alapos ismerete rajzban, festésben, mintázásban is egyenértékű felkészültséggel társul, s így olyan alkotásokat hoz létre, melyekre leginkább az iparművészet és képzőművészet ágainak szétválása előtti termékeny és természetes állapotokban volt példa. Ezekre az ősi állapotokra, s a művészeti produktumok eredeti rendeltetésére kísérelt meg utalni a rendezés is, amikor igyekezett minél kevésbé elidegeníteni, preparált kiállítási tárggyá tenni ezeket az eqyüttességükben ható, állandó jelenlétükkel környezetet humanizáló, s világukból kiszakítva társtalanná váló alkotásokat. V. Gy. Komolytalan rovat Madarakat tartok írtam róla már, hogy föld- birtokos lettem. Ez együtt jár bizonyos vegytani ismeretekkel. Az előzmény az, hogy az ember megáll a föld szélén és figyel. Egyszer csak látja, hogy hol itt, hol ott tűnik föl egy-egy pillanatra valami kis szürke micsoda, majd eltűnik. — Mi ez? —■ kérdi az ember szakember barátjától — egerentyű? — Pocok. Rengeteg kárt okoz. Irtani kell! Most jön a vegytani ismeret. A barát hoz egy doboz mérges valamit: „ARVALIN”. — Idegméreg! Kiskanál kell! Kézzel ne nyúlj hozzá! Amiről azt mondják, hogy ne nyúljak hozzá, ahhoz én nem nyúlok. Ments Isten! Kanál nincs, tehát lapos kis deszkával benyomjuk a lyukba. Hogy mi az Arvalin? Kukorica, meg valami szürke, porszerű, izé. Minden lyuk kész. Arvalin még marad. — Tegyük a földre, ahol járni szoktak a pockok! Odatesszük. Sokfelé. Aztán a jól végzett munka örömével eltelve hazamegyünk. Jaj a pockoknak I Az ágyban fekszünk már a feleségemmel. Egyszerre felül : — Mi lesz, ha a madarak eszik meg az Arvalint? Én is felülök. Eddig is motoszkált bennem valami, most az asszony kimondta: — Atya úristen I Nehezen aludtunk el. Hamar ébredtünk. Annyira hamar, hogy még elértem a hajnali buszt. Kiértem, elővettem a kapát és becsületes munkával betemettem az összes Arvalint. Ha kell a pockoknak, keressék meg a föld alatt! Körbenéztem, van-e madárholttest. Nincs. Sőt előkerült a fácánkakas és öt méterről rám kiált. — Na jó, itt vagy? Egyél nyugodtan öregem! Ö még rikkantott egyet és kapirgált. Nem röpült el. Egy hét múlva cukorborsót vetettünk. Nem kelt ki. Egy szem se. Fácánunk most is megjelent. Rikkantott egyet és kapirgált. —■ Te voltál? — gyanakodtam. Ö volt. Válaszolt is. Azóta rájöttünk, hogy nagyszámú madárseregünk ragaszkodik kertünkhöz. Fütyül, rikkant, csivitel, cserreg és eszik. Hogy mit? Cukorborsót, cseresznyét, epret. Most faggyút kapnak kilószám. Ha újra megjön a tavasz, ehetnek megint cukorborsót; cseresznyét, epret, azt, aminek éppen megjön az ideje. Nem olcsó dolog a. vadma- dártartás. Szőllősy Kálmán
