Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)
1976-12-31 / 361. szám
1976. december 31., péntek Dunantmt napló 3 Gépesítik az anyagmozgatást, továbbképzik a dolgozókat Honnan vegyük ami nincs? A Mohácsi Székgyár lehetőségei 1977 második felében két műszak? Az idén 100 ezer széket gyártott exportra az SZKV mohácsi székgyára. Jól hangzó szám,, ám ha megnézzük, hogy menynyit tudott volna gyártani, kiderül, hogy ötszázezret. Miért nem gyártották le a félmilliót, amikor műszaki felszereltségük ezt már lehetővé tenné? 1973- és 1976 között 160 millió forintos technikai fejlesztést hajtottak végre. Modem, nagyteljesítményű gépeket szereztek be, százezreket, milliókat érő gépeket. Az egyik felületkezelő gépük értéke például meghaladja a 10 millió forintot. Egy műszakban Ezek a nagyértékű állóeszközök azonban nem működnek folyamatoson, vagyis mélyen a kapacitásuk alatt termelnek. A Mohácsi Székgyárban csak reggel 6-tól délután 2-ig zúgnak a gépek. Kettőtől este nyolcig csendes a gyár, hiányzik az egész második műszak. Nagy kérdés, honnan és hogyan teremtik elő a korszerű technikához szükséges számú és hozzáértő munkáskezet? — Honnan veszik, ami nincs? Tettük fel a kérdést Öry Jánosnak, a Mohácsi Székgyár igazgatójának. Mikorra érik el az évi félmilliós termelést, amihez ezer ember kétműszakos munkájára van szükség, ha jelenleg csak 680 dolgozójuk van s ezeknek is csak mintegy a fele szakképzett? Feltehetően Mohácson sem sétálnak csak úgy az utcán a modern gépek kezeléséhez jól értő, állás nélküli asztalosok, bútor-kárpitosok? — Valóban nem. A belépő dolgozók többsége itt tanulja meg a nagyipari gyártást, még ha valamikor dolgozott is az asztalos és kárpitos szakmában. Kész szakembereket mi csak az ipari iskola padjaiból kapunk, a fiatalok 3 évig tanulják a szakmát. Jelenleg 113 ipari tanulónk van, akik közül jövőre 60 végez és lép be a termelésbe. E mellett beindítottuk a felnőtt oktatást is, itt egy-egy speciális gépre — gya- lúgép, marógép, felületkezelő gép — tanítjuk be az embereket, hogy ha egyelőre nem is az egész üzemben, de legalább a fontosabb gépeken megindulhasson a kétműszakos termelés. Ide 25 dolgozót iskoláztunk be. További 25 fő jár szakmai továbbképzőre, 28 fő vesz részt úgynevezett szakmai ismeretbővítő tanfolyamon. A vezető munkások, csoport és szalagvezetők részére külön tanfolyam indult, ezen huszonkettőn vesznek részt. Az állami oktatást behoztuk a gyárba, tekintve,, hogy 76 dolgozónk — 13 férfi és 40 nő — nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Közülük most tizenegyen járnak hetedikbe, és nyolcán a nyolcadik osztályba, a 30 év alattiakat mind beiskoláztuk ide. Ezen kívül hetvenhárman tanulnak a dolgozók középiskolájában és heten járnak főiskolára, egyetemre. Nálunk nagyon fontos kérdés a tanulás és nem igaz az, hogy a dolgozók idegenkednek tőle. Külön jutalmat nem tűzünk ki, de a kvalifikáció a bérekben már kifejeződik, a szakmunkások bére mintegy 30 százalékkal magasabb mint a, segédmunkásoké. Több száz fő a hiány A Mohácsi Székgyárnak 1980-ban félmillió széket kell exportra gyártania, s ennek az egyedüli akadálya a 3—400 hiányzó munkás. Vajon hol szerzik be a munkaerőt? A már említett ipari tanulókon kívül — ezek létszámát stabilizálni szeretnék — főként a környező falvakból toboroznak, ahol még van bizonyos munkaerőtartalék. Kölkedről 40 dolgozót hoznak és visznek külön busszal ház- tól-házig. Ugyanezt a kedvezményt szándékoznak megadni a Lánycsókról és Dunaszekcsőről bejáróknak is. Az üzemi étkeztetést már megoldották, a gyári óvoda most épül, jövő év nyarán adják át, mindez sokat enyhít a nő dolgozók helyzetén. A kárpitosok többsége máris nő, akik a férfiaknál is gyorsabban, ügyesebben tanulják meg ezt a szakmát. A qyár igazgatója nagyon optimista, s magabiztosan jelenti ki, hogy 1977. június 30-tól az egész üzem áttér a kétműszakos termelésre. Helyzetük egyrészt kedvezőbb a többi mohácsi ipari üzemnél, mivel a városi tanács a többi vállalattal történt megegyezés alapján kötelezően közvetíti ki a munkaerőt az exportra termelő, nagy állóeszközértékkel rendelkező székgyárnak. Ez persze nem jelenti azt — mint a fentiek is bizonyítják — hogy ők már ölbeteit kézzel várják a gyárkapun kopogtató munkásokat. További technikai korszerűsítésbe kezdenek, felszabadítják és átképezik a gyáron belüli „felesleges” munkaerőt. Két ilyen munkásfelszabadító lehetőségük van: a rakodás és az anyagmozgatás. Most bírálják egy pályázatukat az Anyag- mozgatási és Csomagolástechnikai Intézetnél. Jó esélyük van rá, hogy elfogadják és akkör 6 milliós fejlesztéssel — görgők és szalagok beszerzésével — 25 ember szabadul fel az anyagmozgatásból. Egy ember kiváltása 240 ezer forintjukba kerül, de megéri, mert ezek1 a termelésben ennél jóval nagyobb értéket állítanak majd elő. Élőmunka kiváltó pályázat az is, amit a Központi Szállítási Tanács írt ki a rakodás fejlesztésére. Ezt a 4,5 milliós pályázatot a székgyáriak már meq is nyerték, s így támogatást kapnak a központi rakodósfejlesztési alapból. Ebből épül az új 300 méter hosz- szú iparvágány és a gépesített vasúti rakodó, ami 1977 júniusában lép be-^a termelésbe. A felszabaduló embereket innen is a termelő gépek, szalagok mellé irányítják. Cél: 500 ezer szék A munkaerő-csábítás mellőzésével a rejtett munkaerő mobilizálásának igen sokféle módját lehet megtalálni egyetlen üzemen belül is, mint azt a Mohácsi Székgyár példája is mutatja. Titkos céljuk, hogy az évi ötszázezer export szék legyártását már jóval a tervben megjelölt határidő előtt realizálják, de ezt csak akkor érik el, ha az egész üzemben, minden részlegben reggel hattól este nyolcig zúgnak majd a gépek. —Rné— Somberekén nagyot változott az élet „El kell érni, hogy a javuló anyagi életfeltételekkel szocialista módon éljünk. Ezért társadalmunk fejlődésének az egyik kulcskérdése és nélkülözhetetlen feltétele a tudati viszonyok gyorsabb, erőteljesebb változása, a szocialista erkölcs és életmód általánossá válása." (Részlet az MSZMP programnyilatkozatából.) Húszán ültek a hosszú asztal körül. Állattenyésztők, traktorosok, növénytermesztők, adminisztrátorok, gépszerelők, a termelőszövetkezet párttitkára — és mindannyian egy kérdést igyekeztek körüljárni azon az estébe nyúló délutánon: mi is a szocialista életmód? Nem a jól megtanult lecke felmondása volt ez a beszélgetés. A saját élettapasztalatuk, életvitelük, szükségleteik és igényeik kaptak hangot. Somberekén a helyi termelő- szövetkezet központjában zajlott ez a beszélgetés. A gazdaság az ország legeredményesebben gazdálkodó termelőszövetkezetei közé tartozik. Pontosan 702 dolgozó tagjuk van, 132-en harminc éven aluliak. A szövetkezetben különböző nemzetiségek dolgoznak együtt. A vontatottan induló, talán egymás előtt is nehezen kitárulkozó beszélgetés — jó tíz perc elteltével akkor talált igazi medrébe, amikor az életük anyagi feltételeiről folyt a szó. Az egyik traktoros brigádvezető így vélekedett: „ha csak olyan körülmények között akarnánk élni, mint ahogy a szüléink éltek, semmi gondunk nem lenne. De ha már házat építünk, kell oda folyóvíz, fürdőszoba, aztán kocsit is akarunk, annak meg garázs kell . . .” Az igényekből tehát szép lassan szükségletek lesznek. Úgy, hogy közben magasabb fokon újratermelődnek az igények. Van azonban még mindig egy oiyan jelenséa. amely ezen a délutánon is szóbajöit, s amelyről 1976 márciusában, az MSZMP KB politikai akadémiáján így tett említést Kulcsár ABC-áruház Somberekén. Kálmán egyik előadásán: „az egyéni törekvések közvetlen motivációiban olykor esetleg a „presztizsfogyasztás" is jelen van. Az ország egyes vidékein a villaszerű, több szobás falusi házak használatában még kísértenek az úgynevezett „tiszta szobák” hagyományai ... Az életmódkutatások során találtunk példát arra, hogy a család. gyenge villanyégővel, homályosan megvilágított konyhában töltötte az estét, míg a szoba, vagy éppen szobák használaton kívül maradtak.” A fentebb idézett traktoros ezeket mondta: „néhány évvel ezelőtt itt is úgy volt, hogy megépítettük a fürdőszobát, de nem arra használtuk, amire kell. Volt, aki krumplit tárolt benne. Ma már nem tudok ilyenről ..." Figyelemreméltó, hogy az igények feltérképezésénél a beszélgetők makacsul vissza-visz- szakanyarodtak az anyagi igényekhez. Még a szabad idő eltöltésével kapcsolatban is így vélekedett egy középkorú asz- szony, aki állattenyésztő szakmunkás, a termelőszövetkezet nőbizottságának tagja: „A falusi asszonyok nem tudnak gazdálkodni a szabad idejükkel. A termelőszövetkezet biztosítja a továbbtanulás lehetőségét, de nem élnek vele. El kell látniok a családot és nem utolsó sorban ott a háztáji . . .” Vitathatatlan a háztáji népgazdasági fontossága. Nem mellékes a családok anyagi helyzetének fellendítésében sem. De a tartalmas emberi élethez a helyes arányokat — a családon belüli munkamegosztással is — meg kell találni. Az egész beszélgetésnek új irányt, lendületet adott, az eddigieknél sokkal teljesebben bontakozott ki az egyének élete, igényeik, amikor a szövetkezetről, a szocialista brigádról kezdtek beszélni. Túl hangzatosnak tűnne, ha nem ezt igazolták volna az ott hallottak, hogy az egyén élete a közösségben teljesedik ki. Kulturális igények? „A brigádunkkal időnként közösen Pécsre megyünk színházba.” „A termelő- szövetkezet és a tanács segítségével ez évtől rendszeresen ellátogat hozzánk a Déryné színház." Tanulás? „A szocialista brigádértekezleteken a dolgozók kérték a szakmai továbbképzéseket .. ." Nemzetiségi kérdés? „Egyformán nagy a sikere a német férfi énekkarnak és a székely pávakörnek is, bármelyik ad műsort. A közönséget sem lehetne különválasztani, hogy ez németajkú, amaz meg székely. Egy szövetkezetben, vagy éppen egy brigádban dolgozunk. Egy a célunk is, hogy minél jobb legyen a szövetkezet." Ezek a válaszok elhangzottak, ha nem' is mindig ilyen kerek mondatokban. A szavak mögött, sokszor kimondatlanul is ott volt a tartalmas emberi élet vágya, a közösségben és érte való munkálkodás szándéka. Társadalmunk szocialista fejlődése önmagában hordozza a szocialista életmód kialakulásának feltételeit. Közös feladatunk, hogy az uniformizált magatartások igénylése nélkül tudatosan segítsük e feltételek megvalósítását. Kurucz Gyula K ét ünnep között néhány szerény hétköznap. Valahogy mégsem igazi köznapok ezek — legalábbis felfogásunk szerint —, mert visszaszöknek még a karácsony ízei, emlékei, és ideérződik már az évforduló borillata. Persze csak a hangulata más ezeknek a napoknak, az élet nem hajlandó tudomást venni arról, hogy még az egyik ünnep bűvöletében, s a másik ígéretében telnek háromszázhatvanon túli hétköznapjaink. Dolgozunk. Az ablakból látom, hogy vastag kesztyűs munkások illesztik egymáshoz a daru adogatta paneleket — egyiken még rajta a fenyőfaág — a hegesztőpálca csillagszórót utánoz. Az igazgató szobájában hallom a beszélgetésünket megszakító telefont: „... szóval, ha megfeszültök se lesz készen ... a pénz meg kellene.. . na jelentsétek a készültségi fokot és annak megfelelően átutaltatok valamennyit... nem, háromszázezer nem megy, kettőt talán . . . köszönöm, nektek is BUÉK.” A fél ország szabadságon van — ilyenkor gazdaságos kivenni a bentmaradtat, mert jól meg lehet toldani az ünnepekkel — a másik fele meg kétszer annyit tesz rá, hogy pótolja az otthonmaradtakat, a vidéki rokonoknál böllérkedőket, az üdülőben pihenőket és az ország- nak-világnak menteket. Mert ezekre a „semmi” hangulatában félig-meddig ünnepeknek — de legalábbis ünnepi átmenetnek tekintett — hétköznapokra is szükségünk van. Arra, amit ez alatt a néhányszor nyolc óra alatt viszünk a konyhára. Legutóbb az országgyűlésen elhangzottak szolgálnak erre bizonyságul —, mert ha jó kasznárként számvetést készítünk az elmúlt esztendőről, bizony be kell látnunk, hogy voltak év közben is, ünnepi hangulat nélkül is elpocsékolt napjaink. Az év ugyan lezárul december harmincegyedik napjával, de az okos gazda meszszebbre néz, s hosszabb távon már elmosódnak az évhatárok. Nem legyinthet hát, hogy idén már megtettem a magamét — ha megtettem ugyan — állok elébe a következő esztendőnek, mert lehet, hogy távolabbi célokat nézve, éppen ez a néhány nap hiányzik majd. Ne csak a naptárra nézzünk, egy kicsit önmagunkba is, fogjuk meg az óévből gyorsan lepergő napokat, mert céljaink, terveink nem változnak: ugyanazért dolgozunk, mint eddig, csak egy esztendővel öregebben. Ügy értem, tapasztalat-öregebben, vagyis hiszem, hogy bölcsebben, okosabban, jobban. „Ne csak a naptárt nézzük" mondtam, de azért napi munkám közben mindig valahogy a kezem alá bújik, olykor már dühödten dobom félre,, amikor a jövő hétre szóló előjegyzéseket kell felírni. A jövő hétre, azaz a jövő évre, ennyi csak az átmenet. Itt van már az új, a hallgatag-titokzatos 1977-es, még nem tudom mit rejt, legfeljebb annyit kapott sóvár kíváncsiságom, hogy nap szerint több lesz az ünnepünk az új esztendőben. A magunk csinálta ünnepeket nem is számíthatom még, csak az ilyenkor szokásos fogadkozás erős bennem, hogy többet teszek majd magunk, magam örömére. Sajnálom a régi naptárt, mint az öregembert, aki úgy érzi, útban van már, hisz megtette a magáét, s friss, erőtől duzzadó fiatal legények türelmetlenkednek mögötte. Tépelődöm is egy kicsit, eldugjam-e valahová, mint a kitaposott cipőt, amit nincs szívem kidobni, hátha hasznát veszem még valamikor. De miért tenném? Némi nosztalgiával tudomásul veszem, hogy történelmünk egy ezred- milliméternyi darabkáját őrzik a szűkszavú bejegyzések, s a következő héten már kihüvelyezni is nehéz fontos tudnivalók. A valamiért kivételes napok a kalendárium segítsége nékül is bevésődtek emlékezetem öröknaptárába, a többi pedig csak úgy együtt érdekes — tapasztalatként hasznosítva az új napok előtt. Tudom például, hogy akkor jöttek a fagyok, amikor a naptár szerint langyos időt vártunk, akkor esett az eső, amikor derült égért fohászkodtunk, s akkor sütött kitartóan, hétágra a nap, amikor már az esőcsinálót is szívesen felfogadtuk volna. De ezeket nem kell naptárból olvasni, év végi számadásaink között negatív tételként szerepelnek ezek az emberi észre, akaratra még fittyet hányó körülmények .. . És mennyi, de mennyi dolog történt a világban — jó is, rossz is — visszanézve, röpke háromszáz nap alatt, amelyet nem jegyezhettük föl jó előre a naptárunkba! És mennyi minden történt itthon, amit büszkén beírhattunk: „átadtuk, teljesítettük, megvalósítottuk, felavattuk, megalkottuk". Joggal vagyunk büszkék rájuk, ám ha figyelmesebben forgatjuk a képzeletbeli ország-naptár lapjait, észre kell vennünk, hogy maradtak azért üres rubrikák is, amelyekbe szerencsésebb körülmények között. többet, jobban dolgozva szintén a fent idézett bejegyzések kerülhettek volna. Tudjuk, hogy mi hiányzott, nem állunk tehetetlenül széttárt karral: „hogyan is történhetett, hogy nem sikerült mindent elérnünk, úgy elérnünk, ahogy szerettük volna?”. Ha lehetne, egy kicsit visszapörgetnénk az időt és mai fejjel már az esztendőbe zárt napok alatt messzibb jutnánk el. Igaz, az egyszer már járt úton, a kipróbálton, amelynek ismerjük a buktatóit, a döcögősebb haladásra kényszerítő szakaszait is. Ennek is mi értelme volna? Az út ilyen lesz jövőre is^ ugyanabba az irányba visz, s ugyanúgy lehetnek rajta váratlanul felbukkanó, csak közös erővel, együttes akarattal eltávolítható akadályok. De megfogadtuk, törvénybe mondtuk, hogy végigmegyünk rajta, egyforma erővel tolva mindnyájunk szekerét. Nem vagyok híve a pezsgőspoharat emelő fogadkozásnak, mert nem hiszem, hogy az új esztendő kell, hogy jelentse egy új — legalább is tartalmában több — élet kezdetét. A szándék, az elhatározás a fontos, s ha már vannak tisztes szándékaink, erőinket igénybe vevő elhatározásaink, akkor zajos fogadalmak nélkül, csendben hozzáláthatunk a megvalósításukhoz. Talán már most, ezen a nyúlfarknyi ünnepszagú héten, aztán az új esztendő minden egyes napján. Kónya József ^
