Dunántúli Napló, 1976. december (33. évfolyam, 332-361. szám)
1976-12-25 / 356. szám
6 Dunantmt fíaplö 1976. december 25., szombat Mi a legfontosabb az ön számára a színházon kívül? Megyek a varsói estében a fényfüzérek irányába, zsebemben a becses kincs: jegy a mai előadásra. Két éve van műsoron a Dante, de még mindig nagy szó, ha valaki jegyhez jut. Az előcsarnokban minden olyan, mint más „rendes” színházban: ruhatár,. barokkos pompa, tömörülés a följáratnál. Azután megnyílik az ajtó, egyelőre a belső előtér felé, ahol végig a falakon, a pompázatos galérián meghökkentő festmények, grafikák: a rendszeres kiállítások egyike. A •nagy, kupolás terem közepén pedig, a díszes kristólycsfllár alatt ácsolt emelvényen két szobor áll. Panoptikum-részlet. A föl nem készült látogatónak földbe gyökerezik a lába. Khá- ror>, az alvilág őre az egyik szobor: mintha alumíniumból öntötték volna, lábujja hegyétől csukott szemhéjáig ezüstösen fénylik. Szörny-kutyája, Cerberus ott kuporog mellette, bozontos, félig-ember feje meztelen felsőtestben és deréktól lefelé szőrmeruhában folytatódik. A közönség — itt két francia, ott egy néger, amott lengyel fiatalok csapata — hosz- szan bámulja a mozdulatlanná merevedett, élő szobrokot: Antoni Pszoniakot és Jacek Ja- roszt, az előadás két szereplőjét. A különös fogadtatás alaphangot ad, amely odabent először magának a nézőtérnek a látványával erősödik. Szajna nem ismeri a színpad és nézőtér elválasztásának hagyományát. A nézőtér hatalmas kereszt alakban fel van osztva, fentről fa lépcsők ereszkednek alá a kereszt középpontjáig, amelynek többi része deszka- pallókat jelent, amik kéresztül- kasul haladnak a beépített széksorok fölött és között, hidat teremtve a színpadig. A játék mindenütt zajlik. A nézők szükség szerint forgolódnak, jobbra, balra, hátra, előre. Apránként világossá válik, hogy mindaz, amit körülöttük végigszenvednek, végiggondolnak, őket is érinti. „Benne vannak" a pokoljárásban maguk is, részei a borzalmaknak és meg- tisztulásokna k. A főszereplő maga Dante, akit Beatrice és Kharon segítenek a megismerés, még tá- gabb értelemben az emberi élet nehéz útján. Történet voltaképpen nincs, mint ahogy alá a pénz. Ilyen a purgatóriu- mi ielenet: hófehér nagy vásznakkal, fehérbe öltözött nőkkel, lágy, tiszta fényekkel telik meg a tér, s a fehérruhás nők körbehordozzák a mosdótálakat, jelképes kézmosásra szólítva a nézőket. Leginkább ilyen aztán a nagyhatású zárókép: a színpad hátulsó, forgó részén közönséges kábeldobokra „szögezett" emberek forognak, forró, permetező fényekben, mintha a hatalmas, rendíthetetlen világegyetem hordozná magán a kicsiny forgó világokat, amelyek az ember jelenlétet s az emberi élet fájdalmas szépségét hirdetik. A Dante-t 1974-ben Firenzében mutatta be Jozef Szajna. Stúdió Színházának állomásai többek között a Witka- cy (egy lengyel festőnek és írónak,. Witkiewicz-nek különös élete és víziói) és a Replika (Szajna nagy színpadi „önarcképe”). Szajna tizenhét évesen került haláltáborba, s Buchenwald, Auschwitz utón csak 1948-ban a krakkói képzőművészeti főiskolára. Előbb volt festőművész, azután jegyezte el magát a színházzal: részt vett a nevezetes krakkói Nowa Hu- ta-i Színház alapításában, rendezéseivel hamarosan díjakat nyert (többek közt Majakovszkij Gőzfürdő-jével) dolgozott Wroclawban a világhírű Gro- towskival, s öt esztendeje Varsóban „saját" színháza van. A Dante-előadást követő napon délben ismét ott vagyok a színházban, de a néma előcsarnokból most más lépcsőkön vezetnek föl. Szajna az igazgatói irodában fogad: tágas helyiség, szép régi bútorok, az igazgatói íróasztal fölött rézből domborított Dante-portré. Semmi „művészkedő” jelenség nem akad, csak egyhelyütt lóg a falon egy ócska, cipő, kifelé fordított talpán ajánló sorok. Jozef Szajnát se ilyennek képzeltem volna; ezt a szikár, szemüveges, szőke lengyelt inkább gondolnám például hídépítő mérnöknek vagy berepülő pilótának ... Gyors, figyelmes oldalpillantásain, fegyelmezetté edzett mozdulatain mégis átüt valami, amitől érezhetővé válik az idegek, az örökké önmagát emésztő agy jelenléte. — Mióta átvettem ezt a színházat, szinte csak ennek élek. Minden energiámat erre fordítom. A külföldi felkéréseket is visszautasítottam, mindössze Amsterdamban vállaltam el egy Witkacy-rendezést. És van itt egy szcenogrófiai stúdió, evvel foglalkozom. Színházon kívül?... Van egy fiam, ő .. . Egyébként szintén itt tanul, a stúdión. Aztán meg a zene. A zene nagyon fontos számomra. Sok kitűnő színésznek itt ön a „parancsnoka". Ez másfajta tevékenységet is kíván ... — Igen. Nekem, azt hiszem, két arcom van. Költő is vagyok meq káplár is. Mentő körülmény, hogy mindig a költő adja a parancsot a káplárnak . .. Egész életemben gyűlöltem. a kényelmességet. Középiskolás koromban elég jó eredményeket értem el az úszásban. Megtanultam, hogy csak úgy lehet valamit elérni, ha az ember mindig magasabbra és magasabbra állítja a mércét, A színészekkel is így dolgozunk együtt. Itt a színészek nagyon keservesen megdolgoznak a sikerért. De szívesen csinálják. ön lengyel — mennyire meghatározó jelentőségű ez a tény? — Tudom, mire gondol, a haláltáborra ... Sokan szeretik leegyszerűsíteni ezt a kérdést. Azok az évek voltak az én egyetemeim. Nem a szörnyűségekre emlékszem elsősorban. Nem azok határozták meg az én további életemet. Nem, hanem ott tanultam meg, mi az a szolidaritás. Mi az, ha az emberek közel tudnak kerülni egymáshoz. Én mindazzal, amit csinálok, a szépet és a jót akarom kihozni az emberekből. Ezek néha nagyon mélyen vannak, de vannak. Az életet, a világot olyan komolyan bírálom, amennyire szép, amek kora súlya van. Ha vannak vi rágok, akkor arra kell töreked nünk, hogy azok virágozzanak is. Azt keresem, ami közel hoz za az embereket egymáshoz. Am.it fiatalkoromban a haláltáborban megtaláltam, azt keresem most is, mindig. — ön a színházat nagyon fontosnak tartja ... — Az az életem, hogyne tartanám fontosnak. De még annál is fontosabbnak tartom: eszköznek ahhoz, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz. „Emberi színjátékról” van szó, ahol emberi kérdéseket, a ma kérdéseit kell feltenni. Én tulajdonképpen olyan egyszerű színházat akarok csinálni, amely mindenki számára elérhető és érthető. Én azzal is, hogy a színházban a szavaknak másodrendű szerepe van, ezt akarom szolgálni: mindenkihez szólni. S mik azok a legfontosabb gondolatok, amelyeket ön a színház nyelvén közölni akar? — Az ellen akarok küzdeni, hogy az emberek gyakran széthúznak, közömbösek egymás A ködös téli estében a Tudomány és Kultúra Palotájának jól ismert magas tornyai alig látszanak, csak az oldalszárnyak felső szélén végigfutó fényfüzér csillog messzire. Varsó négy színháza működik itt, köztük van Jozef Szajna Stúdió Színháza is. Szajna, a képzőművész és a lengyel színházi élet „fenegyereke”, akinek produkcióit gyakrabban, tehetségét sose vitatják — néhány éve kapta meg ezt a színházat világhírű kísérletei céljára. Életem a színház Varsói beszélgetés Jozef Szajnával a szöveg is szinte zenévé válik, egymásba kapcsolódó kép, fény, szó és zene (a világhírű lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki írt a darabhoz muzsikát) von csak, s a jeleneteknek önmagukon is túlmutató jetentésük. Ilyen például Jú- dás halála, akinek torz testéből, rongyaiból csörömpölve hullik Beszélgetésünk a legszokványosabb „bemelegítő" kérdéssel kezdődik: min dolgozik most, mit csinál jelenleg? — December végén új darabot mutatunk be: Cervantes és a többiek lesz a címe. Nem a Don Quijote, nem is Cervantes élete. Mégis, a „romantikus lel- kekről" és a gyakorlati emberekről szól. Az utóbbiakat nemcsak Sancho Panza képviseli. Jelen pillanatban csak: ezzel foglalkozom. Még álmodni is Cervantes-szel álmodom. Skicceket készítek .. Netán jegyzetfüzetet is hord magával, mint a lestők szoktak? — Nincs jegyzetfüzetem, fejben rajzolok. És hol? Itt a színházban? Van műterme is? — Leginkább itt dolgozom bent. Műtermem nincs, de van Varsóban egy lakásom, abban egy külön szobám. iránt, nem törődnek egymással és elhárítják a felelősséget. Gyűlölöm azokat az embereket, akik azt mondják: ez nem rajtam. múlik, ezen én nem tudok változtatni. Az aktív embereket szeretem csak, akik tudják a felelősségüket. Azt tartom, hogy az ember maga ássa meg a sírját, vagy maga építi meg saját emlékművét. Én magamat harcoló romantikusnak tartom, akinek ideáljai vannak és hisz azokban. Cipő nélkül a mennyországba jutni... Milyen sokan lehullanak a pokolba, predig ott fönn milyen sok a hely: jutna mindenkinek. Hallama Erzsébet Pákolitz István: Kriszkindli Mit kérsz? Mit szeretnél kapni? Mit hozzon? Ahogy valamikor nem tudtam, ma sem tudnék felelni. Hogyan is lehetett volna, hogyan is lehetne megfogalmazni a lehetetlent valósággá varázsló gyönyörű bizakodást? A kalácsmelegű szeretet szólítatlan jelenlétét? A hópihe-álomba hulló békesség testetlen boldogságát? A Még-Körülbelül-Se-Tudom-Mit? Csak hallgatok ujjaszopó kisgyerekként Valóban kék madár?.. Messziről, gyalog, út közben Egy merész álom valósága z egészben van valami meseszerű. „Egyszer volt, hol nem volt"-tal is kezdhetném a történetet egy kislányról, aki valami miatt nem tanulhatott a középiskolában. Fizikai munkát vállalt - havi 1300-ért - egy állami gazdaságban, majd beiratkozott a Dolgozók Gimnáziumába. El is végezte 1976 nyarán és nem is akárhogyan. Igaz, ehhez utazni kellett. Odafelé buszon, vissza meg vonattal. Azután gyalogolt még jó háromnegyed órát hazáig, a pusztára. Ezt csinálta ősztől júniusig. Vasúti töltésen és mű- út mellett; csillagos, szép időben és fagyban-viharban, esőben, sárban. Egyedül, mindig egyedül. Vitte a didergése, a rettegése, vitték a léptei, vitte' az akarata előre, a szénfekete éjszakába, úgy este 11 és éjfél között. Hetente háromszor, négy éven át. * Diósviszlón, az iskolaudvar végében van egy kispálya. Mellár Erzsébet, fiatal pedagógus a szélén áll. Telt, kissé fátyolos hangja, sajátos hang: erélyes, határozott, de átsüt rajta valami szép emberi melegség. „ötödikeseik széthúzzák a mezőnyt!.... Cselezel, kisfiam és leadod!... Bátrabban, ne félj a labdától!... A bíró nem vitatkozik, hanem ítél!,.." — ilyesmi. Mint egy edzésen. Pedig itt csak az V.— VI. osztályosok „rangadója” folyik. Közben megállítja a labdát kergető srácokat. Az egyiket megápolja, mert gyomorszájon „rúgta” a labda, a másikat megkorholja, a harmadiknak kölcsön csizmácskát hozat, mert csupa víz lett a tor. nacipője. Közben szeme a pályán: irányít, ösztönöz, segít, szuggerálja őket. — Most tanultam ám a foci- szabályokat könyvből — kacag önmagán jóízűen. — Azt szeretném, ha mozognának, ha megtanulnák a játék örömét. A szünetekben is csak ácsorognak.... Tetszik tudni, nincs szakos testnevelő. Én tanítom, s enyém a két sportdélután is. Meg magyart is tanítok, A szakom?... Ja, az más: biológia -mezőgazdasági gyakorlat. Levelezőn most végzem főiskolán az első évet.. . »Nem toporogsz a kapu előtt, rálövöd!...« Olyan klassz tornaóráink vannak! Persze, csak a folyosón, mert tomateremi sajnos nincs, de azért jó így is, meg lehet oldani: gimnasztika, szekrény; szőnyegen, ilyesmi. Csak persze hang nélkül kell, mert az osztályokban folynak az órák... Most pár perc még, akkor leülünk valahol. De miről akar velem beszélni? A gyerekekről szívesen .., Nézem őket, azután visszasétálok a kissé kopott, de jó karban lévő iskolaépület felé. A folyosó, ahol a szótlan, de lelkes és nagyszerű tornaórákat tartják, talán másfélkét méter széles... „így jutunk a csillagokba ...? * Iskolaszag, üres tornaterem, ülünk egy pad tetején, szívjuk a cigarettákat, s a hamut egy vázába ütögetve beszélgetünk. Megtudom: Mellár Erzsébet jelesre-jóra érettségizett. Mindig a biológia érdekelte a legjobban, s persze sok más is. A négy év alatt, amíg bejárt Pécsre, elvégzett közben egy féléves önkéntes ápolónő tanfolyamot (erre az ÁG küldte el) és egy hathetes KlSZ-isko- lát, merthogy KISZ-titkár is volt a faluban évekig. Klubot vezetett, összetartotta a fiatalok kis közösségét. Szombatonként verseket mondott és szellemi totót vezetett. Hét közben meg dolgozott és tanult, Azám, de- hát mikor tudott tanulni? — Esténként, Éjfélig-egyig, ha nem volt „iskolás” napom. De a mérlegnél is lehetett, hisz nem mindig hoztak szállítmányt. A házi feladatokat általában ott írtam meg, — Mondja, hogy bírta: négy évig? — Hát, érettségi előtt már nagyon elfáradtam. Voltaképp az egészet édesanyámnak köszönhetem. A gazdasággal ugyanis nem volt tanulmányi szerződésem, így az iskola idejére állítanom kellett valakit magam helyett. Másnaponként déli 12-től édesanyám, kezelte a mérleget. — Hazafelé: nagyon félt? — Van, aki nem fél?... Éjszaka, egyedül egy lány... Akármi szépre akartam gondolni, mindig a legborzalmasabb jutott eszembe; bűntények, miegyéb ... Otthon persze nem mutattam, azért egy párszor kijött belőlem a sírás.., De végigcsináltam, és megúsztam, baj nélkül. Kislányként volt eqy tanítóm: dr. Keserű Jánosnak hívták. Ma is a példaképem. A „mi leszel.,.?” kérdésre már akkor csak azt feleltem: tanító néni. Eleinte merész álomnak tűnt. .. * Mennyi kell az emberi boldogsághoz? Sok? Kevés? Mellár Erzsébet élete ma sem felhőtlen, ahogyan senkié sem az. De ő egyszer elindult. Nagyon messziről. Sokáig gyalogolt, ám út közben — ahogyan egy szimbolikus karácsony éjszakán Tyltyl és Mytyl a kék madárra — ő is rátalált valamire. Csak ő nem ereszti el... Ennyi a különbség. Wallinger Endre
