Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)
1976-11-04 / 305. szám
e Dunántúlt napló 1976. november 4., csütörtök A hoboli íanyereg (Történet a mohácsi vész napjaiból) A ki manapság fordul meg Hóból ban — akárcsak másutt —, itt sem nagyon találja nyomát az elmúlt időknek. A rohanó évek a régi dolgoknak sokszor még az emlékét is úgy elmossák, hogy ember legyen, aki azokat kinyomozza. Hanem az igazán nevezetes dolgokkal nem bír az idő sem! Ilyen volt Hobolban a régi fanyereg, amelynek sok szemlélője akadt valamikor. Nem a cifrasága, nem is az értéke, hanem a története miatt akarták látni annyian. Élt itt még a török előtt egy derék család. Kelemenéknek hívták őket. Az öreg Kelemen ott harcolt valamikor Dózsa seregében. Azt beszélték róla, hogy az arcán az a nagy forr radás is annak a kardvágásnak a nyoma, amelyet ott kapott valahol az egyik alföldi csatában, a szegények ügyének védelmében, öreg napjaira egyetlen reménysége maradt ennek az embernek: derék, fiatal fia. Akkor pedig igazán elfelejtette minden keserűségét, amikor a fia megnősült és az öreg hamarosan unokáját dédelgethette, tanítgathatta. Csakhogy az öreg emberek boldogsága hajnali harmat! Hamar elszáll. így volt ez az öreg Kelemennél is. Egy szép nyári napon a hoboli utcán is végigvágtatott a királyi hírnök. Véres kardja harcba szólította a fiatalokat. Az ifjú gazda, a délceg Kelemen-fiú apjával együtt éppen kint állt az udvaron a gémeskútnál, amikora fekete lovas elvágtatott a Fel- véq felé. Az öreg szótlanul leroskadt az itatóvályú végére. Gondolatban messzi csatatereket látott és családja jövőjét hányta-vetette magában. Ki tudja, visszajön-e a csatából a fia, gondolta az öreg, amikor a fia megszólalt: — Mit tehetünk, édesapám? Az ország baja a mi bajunk is. Nincs más, menni kell! Az öreg csak bólintott. Az ifjú Kelemen másnap Fölkészült a hadra. Fölnyergelte kedves lovát, apja régi iszákjá- ba becsomagolta az útravalót, aztán búcsúzott. A gyerek csak kapkodott utána, tetszett neki a díszes, fölnyergeit ló. A fiatalasszony erősnek akart látszani az elváláskor, de mégiscsak úgy patakzottak a könnyei, amikor ura föllendült a nyeregbe. Az öreg Kelemen nagy- nagy szeretettel fogta át fiát, és csak ennyit mondott: — A feleségeddel, fiaddal visszavárunk! Ne hagyjon el a jó szerencse! Amikor a lovas eltűnt a távolban, a fiatalasszony ráborult az öreg mellére, és zokogott keservesen. Hiába volt minden vigasztalás. Az asszony egyre azt hajtogatta, hogy érzi, megálmodta: soha többé nem látja az urát. Az öreq Kelemen azzal nyugtatta, hogy nem mindenki marad ott a csatában, de az asszony csak nem akart csillapodni. Mindenre volt valami ellenvetése. Az öreg már arra gondolt, hogy ez a szegény lélek meghibbant, amikor az asszony hirtelen abbahagyta a sírást és ezzel a kérdéssel fordult hozzá: — Édesapán! Biztosan igaz az, amit mondott? — Már hogy'ne lenne igaz? Ne legyen nyugodalmam a sírban sem, ha hazudnék — válaszolta a reményét vesztett apa. — Szóval bizonyos édesapám abban — mondta a fiatalasz- szony —, hogy a mi Hollónk bárhonnan hazajön, és élve vagy holtan ott lesz a nyeregben a qazdája? Hogy haza hozza őt? — így lesz, leányom, majd meglátod! Nem először, de nem is utoljára történik meg ez, amíg csak lóháton mennek a csatába. A fiatalasszonyt megnyugtatták az öreg szavai. Lecsillapodott. Nekilátott a munkának. Volt abból a gyerekkel, a ház körül is elég, Az öreg is visszavette vállára a Kelemen-porta minden gondját. Eleinte nehezére esett, mert a fia mellett kevés gondja akadt, de most azzal vigasztalta magát, hogy nem tart sokáig az ő mindenes-szolgálata. Néhány nap múlva valami vándor azt a hírt hozta, hogy a királyi sereg Mohácsnál gyülekezik, mert a török szultán rátört az országra. Esténként hol ennél, hol annál a háznál jöttek össze a falu öregei, hogy megtanakodják a haza gondját. Minden nap azzal jött haza az ören Kelemen is, hogy el kell vesznie az országnak. A török az urak torzsalkodása miatt jöhetett be ilyen mélyen az országba! A fiatalasszonyt csak az érdekelte, hogy nem köthet-e békét a király a törökökkel, mert akkor hazajöhetne az ura, akkor nem ölnék egymást a katonák. Az öreg azzal próbálta magát vigasztalni, hogy fia Mohácsig biztosan jól megfigyelte az utat, Pécstől Hóból ig pedig nem az országútján, de mezei csapásokon is eljön, akár éjszakának idején a Holló. Okos állat az, és vagy tízszer járt Pécsett a gazdájával. Hogy okos jószág volt Kelemenék lova, hamarosan kiderült. 1526. augusztus utolsó napjának hajnalán, amikor a gazda kiment, hogy a jószág után nézzen, csapzottan, sárosán ott állt — nyereggel a hátán — az istállóajtóban Holló. A fiatal Kelemen azonban nem ült a nyeregben sem élve, sem holtan. Egy hatalmas kardvágás volt a nyereg közepén, és vér nyomai barnállottak rajta. A fiatalasszony is kiment Nem szólt édesapjához egy szót sem. Egyik az innenső, másik a túlsó oldalára borult a nyeregnek, és sírtak keservesen. Fekete gyász borult a Kelemen portó ra. A nyereg a szegényes ház legszebb szobájába került. Az ünnepi asztalra. Virág mindig volt mellette. Koszorú került reá nemcsak az öreg Kelemen, meg az elözvegyült fiatalasszony, de még a késői unokák életében is minden esztendőben augusztus 29-én, a szerencsétlen mohácsi csata évfordulóján. i H ogy ma mi van a nyereggel, talán már senki sem tudja megmondani. Azóta Hóból házai fölött nemcsak a magyar szabadságharc, hanem két világháború vihara zúgott el. Ha pedig időközben a család is kihalt, ugyan ki őrzött volna meg tovább egy légi, szúette nyerget? Az utódok rég elfelejtették annak a derék ifjú embernek még az emlékét is, aki abból a nyeregből valahol a mohácsi síkon bukott alá ismeretlen sírjába. Dr. Vargha Károly Eltűnt pécs—baranyai irodalom Emlékezés Zsikó Gyulára Ritka szak rínák kihaló mesterségek: Kevesen tudják, hogy a kulacs eredetileg a termosz őse. A csikábőr-burkolás megvédte a faformát a,z időjárás viszontagságaitól, és hőszigetelő tulajdonsága következtében megfelelő hőfokon tudta tartani a bort. Gyakran beásták a földbe a csikósok a kulacsukát, hogy még tartósabb legyen a hőszigetelés. Ma már a kulacsok — bár éppúgy alkalmasak ivásra mint régebben — gyakorlatilag dísztárgyak. Magyarország az egyetlen a világon, ahol kulacskészítéssel foglalkoznak. S már itt is csak három mester dolgozik. Egyikük a Budapesten élő Tóthfalussy Géza, aki 14 éves kora óta foglalkozik ezzel. Annakidején édesapjától tanulta a szakma fortélyait, s most fiának adja át tudását, aki másodállásban szintén a Népművészeti és Háziipari Szövetkezet részére dolgozik. Tóthfalussy Géza két éve nyugdíjas, de lankadatlan munkakedvvel, ötletességgel készíti a reprezentatív, egyedi kulacsokat. Egyik újítása, amely már elterjedt, hogy műanyag betétet alkalmaznak a kulacsfában. Ezáltal megakadályozzák a fa korhadását és az esetleges folyást. Egyébként a legjobb alapfa diófából készül. Ha ez nincs, nyárfát is felhasználnak, de előnyével (igen könnyű) szemben nagyobb a hátránya (hajlamos a repedésre). Ezeket a kulacsfákat nem a mesterek készítik, ők a már formára esztergályozott alapfát kapják kézhez. Ekkor következik a munka java: kivágókkal, szélcakkozókkal, lyukasztókkal, ollókkal, késekkel nekilát a mester a díszítésnek. Az első fázis a csikóbőr megmosása, véknyítása, kiszabása. A már megfelelően kezelt bőrt vizes állapotban felhúzzák a fára, majd megszárítják, s így tökéletes simulást, feszülést érnek el. Végül az összeállítás következik. Utoljára kerül sor a különböző zsinórok, csatok, szegecsek felszerelésére. A kulacsok legszebb és egyben legérdekesebb része a bőrdíszítés. Ennek egyik speciális módja, melyet Géza bácsi fejlesztett ki, a bőrhímzés. Ügy készül, hogy a szironyt (a nyers bőrt) vékony csikókra vágják, majd átszúrják és átfűzik egymáson a szálakat. Ez az úgynevezett sallangkötés, amelyet ránézésre — tévesen — fonásnak vélne bárki. A bőrcsomózás egyik nagy előnye, hogy nem bomlik és nagyon tartós. Hátránya, hogy aprólékos munkát igényel, hiszen a bőrfonalnak mindig a színével felfelé kell fordulnia. Nem közömbös a szirony színezése sem. Régebben több hónapos munka árán érték ezt el: a nyers bőrt bevizezték, megsózták, majd a csikósok rézfokosukat ráhelyezték a bőrdarabra. A réz oxidálódása során fokozatosan (tavasztól őszig) elérték a kívánt zöld színt. Ma erre már nincs idő, ezért az alapoxidáció után festéket használnak, ami éppúgy tartós színt ad a bőrnek, mint a hagyományos módszerrel, a fokossal elért zöld színezés. A kulacsok' általában 15—20 centiméter átmérőjűek. De készítenek ettől eltérő méretűeket is: például emléktárgy minikulacsokat. Az eddigi legnagyobb kulacs 1 méter 36 centiméter magas és 62 kilogramm súlyú volt, melyet Géza bácsi készített sógorával és a két feleség segítségével. Az 1962-es helsinki VlT-en ezt ajándékozta a magyar kormány Kekko- nen elnöknek. Géza bácsi a különleges kulacs elkészítéséért elnyerte a Népművészet mestere megtisztelő címet. Ritka tehetségét mutatja a Népművészeti Szövetkezet történetében egyedül álló eset: a zsüriztető bizottság egyik gyönyörű munkáját háromszori licittel felértékelte. Ez a — végül 8000,— Ft-ért elkelt — kulacs jelenleq a HISZÖV tulajdona. Géza bácsi gyakran vesz részt munkáival népművészeti kiállításokon. Ilyenkor leginkább érdekes, egyedi darabokat állít ki. Esztergár Éva Mén jól emlékszem parázsló, folyton tűzben égő fekete szemére, kissé hajlott háttal járó, ösztövér alakjára, rekedtes, szürke hangjára. Sietve járt az utcákon, s ha valakivel találkozott, alig lehetett sejteni róla, hogy a mélyen bennülő szemek mögött érzékeny lelkű, kiváló tehetség lakozik. 1908. november 7-én született a ma már Mecsekaljához tartozó Magyarürögön. Ott élt, onnan járt be mindennap gyalog munkahelyére. Proletár sorsban nőtt fel, proletárok között élte le. élete javát, s talán ezért énekelt róluk olyan meggyőzően, olyan fájdalmasan. Édesapja autodidakta kádár volt. öt éves korában vesztette el, de mindig visszasírta. Anyai ágon kisparaszti családból származott, s bizony anyjának sok gyümölcsös kosarat kellett a fején a piacra cipelnie, hogy fiából embert faragjon. Megkapó sorokban eleveníti elénk édesanyját: Sorsa lemondás, örök áldozat, kálvária, verejték, munka, kín. Ö tűr, gyűl a garas, gyűl. A fiú város zajában tanul: szőlőt, szilvát vegyenek! Kitűnő eredményű érettségi bizonyítvánnyal a zsebében, 1928- ban beiratkozott a pécsi Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti karára, a latin-magyar- görög szakra. Itt kötelezi el mamagát véglegesen az irodalomnak. Verselgetni kezd, a gyermek- és ifjúsági irodalom történetét dolgozza fel. Az ürögi kis vagyon az 1932- 33-as gazdasági válság következtében elúszik. Az egyetemről nem kap ösztöndíjat, mert tagja a radikális irányú Batsányi János Társaságnak. Kenyeret kellett keresnie. A pécsi Dunántúl című lap ad helyet első írásainak. Többféle műfajjal kísérletezik: verseket ír, mesét, novellát alkot. 1929- ben jelenik meg első verseskönyve Szavak, szavak, szép szavak címmel. A laphoz szegődik havi 80 pengős fizetésért: a törvényszéki és a sportrovatot vezeti. 1937-ben jelentkezik második verskötetével: Vágy, munka, élet címmel. Pécs felszabadulása után, 1944. december 17-én az Új Dunántúl munkatársa lesz, majd 1946-ban a Független Nép főmunkatársa, később felelős szerkesztője. Ennek megszűnése után a Szakszervezeti Könyvtár vezetője lesz. 1946-ban lóság úrli címmel ifjúsági regénye, majd meséskönyve jelenik meg, Senki a pécsi költők közül nem érzékelte, nem élte át annyira a nyomor mélységeit, mint Zsikó Gyula. József Attilához hasonló sorokban vádol ő is. Utolsó verskötete legmegrázóbb ciklusa a Proletárok címet viseli. Ezek a való életből kiszakított életképek néha már szinte naturalisztikus meghök- kentéssel tárják elénk a csupa- ránc-arcú, foszlott ruhájú munkást, aki nem tud eleget tenni éhező családja kérésének: a szalmazsák nélküli, piszkos ágyon vajúdó asszonyt, akinek szülés közben is felrémlő problémája: ki ad majd kenyeret az új életre indulónak. Zsikó Gyula feszült akarattal sziklákat görgetni, „apró téglák ezerét rakni fáradatlan” és egyszer „képzelt csúcson fehér hajjal tűnődve állni” — akart, de terveibe belemart a halál. 1965. februárjában halt meg 57 éves korában. Tóth István dr. Ilasar a szezonban, uäsär a Centrumban! 20% November 1—6 között engedménnyel NŐI FEHÉRNEMŰ, NYLON ÉS HABSELYEM, — CENTRUM DIVATBOLTBAN IS —, FÉSŰS OLTONYSZÖVETEK, JERSEY MÉTERÁRU — TERLISZTER MINTABOLTBAN IS. — Kulacskészítés Tóthfalnssy Géza, a Népművészet mestere
