Dunántúli Napló, 1976. november (33. évfolyam, 302-331. szám)

1976-11-21 / 322. szám

Ember Mária:

Egy tárgyalás jegyzőkönyvéből

1.

— Kérem, elnök úr, ha módjában állna végighallgatni, talán elmondhatnám azt a megfigyelésemet, hogy mi az, ami nap mint nap tönkreteszi az ember napját. Azt vettem észre ugyanis, hogy az ember, mihelyt kimozdul a négy fala közül, csak és kizárólag elégséges tanulókkal találkozik. Bemegyünk az üzletbe, ott álldogálnak az általános iskolában elégségessel éppen csak átcsúszott tanulók; mogorván maguk elé merednek vagy egymással foglalkoznak, éppúgy, mint az iskolapadban; felébreszthetet- lenek. A múltkoriban a pénztárnál egy ilyen kislánnyal akadt dolgom; nem az a baj, hogy nem tud számolni, azt elvégzi helyette a gép, arra való, csak be kell ütni a zacskókra írt számokat. Hanem amikor visszaad, letesz elém egy végighasadt húszast. Mondom neki, legyen szíves, adjon helyette másikat, tőlem azt nem fogadják el sehol, ők pedig este úgyis beviszik a pénzt a bankba, ott majd kicserélik. Nem is válaszol, már tolja odébb a kosaramat és a pénzt, veszi a következőt. Mondom neki, legyen szíves kicserélni, én ezt nem fogadhatom el. .. mintha süketnek beszélnék, lepereg róla minden és képtelenség a leikéhez közelférkőzni, nem használ a szép szó, az ép ész, csak hallgat, mint aki megátalkodott. És akkor az ember már reszket a dühtől és hazamegy és talál egy cédulát bedobva az ajtón, hogy kint voltak a házkezelőségtől, de hiába. Kérem, az ember hetekig, hónapokig könyörög, kérvényt ír, telefonál, hogy jöjjenek már ki, meghagyja a telefonszámát, de vissza nem hívják sosem, nem lehet megérteni, miért nem bírják felemelni a telefon- kagylót, megbeszélni egy pontot, miért jobb neki!: kijönni és dolguk vég-ezetlen távozni, nem-rsmérik az idő értékét, nem képesek beosztani a napot, hogy elvégezhessék feladataikat, szétforgácsolják az időt, a magukét és a másét, és ekkor az ember újabb beadványt ír de választ nem kap, nem kaphat, mert képtelenek egy levelet megfogalmazni... csupa elégséges tanuló. Én

nem tudom, hol vannak a kitűnőek, a jelesek, egyetemi tanszékeken vagy könyvtárakban vagy ipari irányító posztokon talán, nem tudom, velük nem. találkozik az ember sehol, a mindennapi életre az elégséges tanulók nyomják rá egyéniségük bélyegét. És aztán gázszerelők dolgoznak a házban, és az ember kinyitja a frissen mosott bejárati ajtaját és belé van karcolva egy kereszt, mert az a lompos fiatalember, aki becsöngetett, játékos kedvében nem bírt rr^agával, nem bírt ellenállni a vonzásnak, amit a tisztára mosott felület gyakorolt rá, és úgy lép be az ajtón, hogy a fekete olajos ke- zenyomát is rajta hagyja, nem tanították meg rá, hogy a kilincset kell megfogni, nem az ajtó fáját, dehát ezt nem is kell, nem is lehet az iskolában megtanítani, ez elemi tisztesség. És az embernek majd szétreped a mellkasa a dühtől, hogy azt hiszik, bármit megtehetnek, hiszen büntetlenül tehetik. És elvonulnak a gázosok és a lépcsőház fala tele van firkálva, Saci, olvasom, és nyíllal átlőtt szíveket látok minden fordulóban, gyerekek — mondanám mosolyogva, de nem mondhatom és nem tudok mosolyogni, hiszen ezek azért csinálják, mert már nem gyerekek, mert kinőttek végre az iskolapadból, ahol hátul ültek, és azt hiszik, most már felnőttek, most már mindent szabad. És aztán jönnek a tatarozók, és üvegcsörömpölésre riadok, és látom, hogy egy jókedvű fiatalember kalapáccsal tőibe egy ablaküveget, és akkor én . .. elnök úr kérem ...

— Kérem elnök úr, én csak annyit mondhatok, hogy a Jóska jó gyerek, rendes gyerek, és nem szabadna lenézni őt azért, hogy csak anyagmozgató minálunk és nem tudja választékoson kifejezni magát. Az a fiú annyit állt ki, egészen meg volt riadva, amikor hozzánk került, de tessék nekem elhinni, hogy egy aranyos jópofa, csak hagyni kell, egészen felszabadult közöttünk. Hordja a ládát a szerelő után, mindig elfelejt belőle valamit, nem győzzük nevetni. Az emberek olyan kicsinyesek, kérem, a múltkoriban is kifogásolta az

egyik lakó, hogy az ő kalapácsát kérték kölcsön és csupa mész volt, amikor visszakapta, hát tessék mondani, miért nem lehet kölcsönadni egy kalapácsot, mi az, oltáriszentség? Mi a brigádban olyanok vagyunk, mint a testvérek, örülünk, ha valakinek jó kedve van, de az emberek olyan értetlenek, a múltkor azért szólamlott fel valaki, bár ez nem tartozik ide, hogy beénekeltek a tatarozók az ablakán; csak egy napra állna be az ilyen a hákáihoz, tudom, nem irigyelné többé. Csak egy bicskát kért a múltkor az egyik fiú, hogy egy drótot elvághasson hát nem azt mondta az a sebészfőorvos, akinek a lakását tettük rendbe, hogy nem tart bicskát? És amíg egy létrát kapunk, mert elvárnák, hogy mindenüvé mi cipeljük magunkkal, micsoda kifogásokat tudnak kitalálni! Azt mondja egy asszony, nem adja oda, mert neki az áll a kádban, azon szárítja az alsóneműt ... megáll az ész. És én nem hiszem el, elnök úr kérem, már a tárgynál vagyok, hogy a Jóska bevert volna egy ép ablakot, mi ismerjük egymást a brigádban, nincs rá bizonyíték, hogy az üveg ép lett volna, különben is megcsinálja a biztosító csak le kell vinni az üvegeshez a keretet, és amikor a tanárnő megpofozta azt a fiút. . . kérem, én is szülő vagyok, szülői munkaközösségi tag vagyok, mert arra jó a munkásember ugye, hogy rendbe tegyen az iskolának ezt-azt, olyankor kedves apuka így, kedves apuka úgy, még csak ezt a kis vitrázst rakja fel, még csak ezt a küszöblécet nézze meg, mert képtelenek beverni, egy szöget, de azért én sem estem a fejem lágyára, tudom, hogy a tanárnőnek ütni nem szabad, az iskolán kívül sem szabad, elmondták azt nekünk a szülői munkaközösségben, hogy ezért fegyelmi jár, az iskolában a tanárnő sem merné, ebben biztos vagyok, csak nyeli a mérgét, aztán otthon adja ki, a lakása ablakában, mert ott azt hiszi, ott mindent lehet. Kiokosítottak minket a szülői munkaközösségben, igen, kérem, a tárgynál vagyok, azt mondta az igazgató, hogy a pofon a tehetetlen düh jele, a pedagógusra vet rossz fényt, ha tehetetlen, hát csak ezt akartam még elmondani, hogy a tanárnő sem állt kérem feladata magaslatán.

A századokon át feledésbe merült reneszánsz muzsika ma ismét virágkorát éli. Elsőként, a harmincas évek elején a kóruszene támadt fel és hódította meg a1 közönséget,, sokáig azt ai hamis látszatot keltve; mintha a XV—XVI. században csak énekes műfajok léteztek volna. A kor hangszeres zenéjét csupán az utóbbi 15—-20 évben ismerhettük meg, feltámasztása és elterjesztése néhány lelkes, régi hangszereken játszó művészcsoport érdeme. Ezek közé tartozik a nagyhírű lengyel együttes, a Fistulatores et Tubicinatores Varsovienses is, mely immár másodízben látogatott el városunkba.

Szerda esti hangversenyükön elsőként a régi hangszerek csodálatos színgazdagsága ragadta magával a hallgatót: a chalumeau hangjának fényes ragyogása, a görbekürtök fojtott zizegése, a vékonycsövű, magas hangolású harsonák érces zengése, a háromhúros fidula behízelgően édes dallamai, a dulcián búgása, a kis hordozható orgona ajaksípjainak finom csilingelése, a regál telt harmóniái, a cink, a csőrfuvolák jellegzetes, különös hangszíne.

E több tucatnyi hangszert mindössze hat muzsikus szólaltatta meg, a reneszánsz gyakorlata szerint váltogatva őket, ötletes csoportosításukkal a legkülönbözőbb hangszínek sorát hozva létre. S hogy az ilr lúzió teljes legyen, lengyel vendégeink XVI. századi öltözetben, hosszú asztal körül állva muzsikáltak, pontosan úgy, ahogy korabeli metszeteken, freskókon látható.

Varsói Síposok és Trombitások i

Mindez persze külsőség, üres formaság is lehetne, csakhogy a Varsói Síposok és Trombitások (ez rejtőzik a kacskaringós latin elnevezés mögött.,.) nagyszerű ismerői és hivatott előadói a régi zenének, különösképpen saját nemzeti zenéjüknek.

Mert igaz ugyan, hogy a reneszánsz zene központja Flandria és Itália volt, de azért Közép-Európa sem volt zeneileg olyan elmaradott mint egyik-másik zenetörténeti könyv alapján hihetnénk. Ahogy nálunk Budán, majd a török hódítás idején Gyulafehérváron és a felvidéki városokban virágzó zenei élet Volt, ugyanígy a krakkói udvar muzsikájának fénye-híre is messzire sugárzott, Lublin pompás táncait, Libán himnikus szárnyalásé Ortus de Polonia-ját Nyugat bármelyik fejedelmi udvara megirigyelhette volna, Kla- bon reg álkísérettel előadott gyönyörű dalai olasz és angol mintaképeik mellett is megáll- ták volna a helyüket. (Kár, hogy előadójuknak, az együtteshez hetedikként csatlakozó falzett-énekesnek a nevét nem árulta el a műsorfüzet.)

Amikor a varsói művészek évekkel ezelőtt először jártak nálunk, csodálatunkat legfőképpen pompás hangszereikkel vívták ki. Azóta Magyarországon is alakultak hasonló együttesek és hanglemezen is hozzáférhetővé vált a reneszánsz hangszeres muzsika. A különlegesség varázsa, a produkció szenzáció-értéke csökkent. Változatlanul magávalra- gadónak találtuk azonban azt a tökéletes beleélőképességet, a régi zenei nyelvnek azt a természetes, magától értetődő kezelését, mely ennek az együttesnek, s különösképpen vezetőjének, az öt hangszeren virtuózán játszó Kazimierz Piw- kowskinak sajátja, s mely feledtetni tudta az itt-ott becsúszó, apró intonációs hibákat is,

A régi zene előadása mindig válaszút elé állítja az előadót: vagy történelmi hitelességre törekszik, s ezzel „műemléket”, múzeumi tárgyat csinál a darabból: vagy élővé, a mai hallgató számára hozzáférhetővé igyekszik azt tenni, de ez esetben óhatatlanul vét a történelmi hűség ellen. A varsói együttes mintha megtalálta volna a megoldást: történelmileg hitelesen és mégis élőén tolmácsolta egy rég letűnt kor hozzánk is szóló üzenetét.

Dobos L.

Rodrigo Rojas:

Október tizenkettedike, hajnali három óra volt. Félretolt reteszek, nyíló zárak zörgésére ébredtünk. Rögtön tudtuk: valami szörnyű következik. És nem tévedtünk. Valahányszor, amikor börtönőreink hajnalban jöttek egy fogolyért, biztosak lehettünk benne, hogy elvtársunk nem tér vissza többé, s a holttestét vagy valahol az utcán, vagy a Mapocho folyóban fogják megtalálni. Ezúttal a szokásos egy káplár és három katona helyett egy kapitány, három káplár és tizenöt katona lépett a cellánkba. Szótlanul jöttek. Átvillant rajtam a gondolat: meglehet, hogy a

foglyokat új helyre viszik át, vagy soronkívül- létszámellenőrzést tartanak. Két-három perc telhetett el, talán több, talán kevesebb. Mindenesetre a csönd és a várakozás végtelennek tűnt.

— Röjas, velünk jön — adta ki végül a parancsot a kapitány.

Láttam elvtársaim arcán a feszültséget, úgy néztek rám, mintha támogatni akartak volna és szolidaritásukat kifejezni.

Lassan felöltöztem. Vállamra

vetettem a pokrócot, és egyenként elvtársaim szemébe néztem. A búcsú néma volt, de sokatmondó. Ök — amiként én is — meg voltak róla győződve, hogy nem látjuk egymást többé.

Amikor az öltöző ajtaja becsukódott kísérőim mögött, két katona kézibilincset tett rám, bokámra pedig rövid láncot erősítettek. Lánccsörgés közben lassan végigmentünk a stadion belső folyosóin, aztán elindultunk a virágágyak felé, amelyek körülveszik a pályát

A katonák némán mentek. Elöl, úgy három méterre tőlem, a kapitány lépkedett. Két katona közrefogott, a hátamban pedig éreztem a mögöttem jövők géppisztolyainak jéghideg csövét. Hallottam kimért csizmadobogásukat. Mivel nem kötötték be a szememet, a csillagok fényében ki tudtam venni egy csoport katonát, akik minket vártak. Egyenruhájuk különbözött a hadseregbeliekétől, akik a stadionban a börtönőrök szerepét töltötték be. A légierő katonái és tisztjei voltak.

Néhány másodperc múlva teljesen világos lett. Autófényszórók gyúltak, parancsszavak pattogtak. A katonák felsorakoztak. Odalépett hozzám egy kapitány, és letartóztatásom pillanata óta először hallottam, hogy valaki „szenyornak” szólít.

— Szenyor Rojas, a katonai junta határozata alapján önt halálra ítélték hazaárulásért és azért, hogy egy Chilével szemben ellenséges érzelmű állam szolgálatában állt. Az ítéletet azonnal végrehajtjuk. Van valami kívánsága?

— Igen, állva szeretnék meghalni, fedetlen szemmel, bilincsek és béklyók nélkül, szemtől szemben a katonákkal, akiknek végre kell hajtaniuk az ítéletet.

— Ez lehetetlen, önt (árulásért ítélték el, az árulókat pedig hátulról lövik le. így írja elő a katonai becsületkódex. Van más kívánsága?

— Én soha nem árultam el sem a hazámat, sem az elveimet. Úgy vélem, jogom van az utolsó kívánságra, és kérem önt, kapitány, hogy hivatalosan továbbítsa kérésemet a feletteseinek.

— Jól van, szenyor... Tegyük fel, van ilyen joga ... Mit kíván?

— Csupán egyetlen óhajom van. Hogy Pinochetet, Lit, Me- rinót és Mendozt lőjék le hátulról. Ök az árulók!

A kapitány haragosan az arcomba vágott.

A katonáknak kellett felemelniük a földről: Pinochet hadseregének derék katonája erősen ütött, előtte pedig egy legyengült, béklyóba vert ember állt, aki ráadásul még a tulajdon kivégzésével készült szembenézni.

Bekötötték a szemem, odavonszoltak a legközelebbi fához és hozzákötöztek. Meghallottam a parancs baljóson csengő szavait, a závárcsatto- gást, és éreztem, amint a homlokomat, kezemet és hátamat kiveri a hideg verejték, összeszorítottam a fogam, a testem megfeszült. Azokra gondoltam, akiket szerettem: anyámra, feleségemre, gyermekeimre. Cor- valánra gondoltam, s egy szem- villanás alatt lepergett előttem a pártban töltött egész életem... Vártam a lövést. És nem kellett sokáig várnom.

— Vigyázz .. . Célozz ... Tűz!

Soha nem felejtem el a tiszt

hangját, aki a parancsol adta. Nem felejtem el a felcsattanó lövést. De éltem. Egyetlen golyó sem érintett.

— Tüzet szüntess! Megváltoztatták az ítéletet!

Éltem.

Nem lőttek agyon.

Csak ekkor fogott el a félelem. Csak ekkor éreztem át teljes mértékben, mire képesek

azok, akik magukhoz ragadták a hatalmat. Félelmem mindenért és mindenkiért érzett félelem volt. Azok az emberek, akik megrendezik egy védtelen fogoly kivégzésének komédiáját, akik olyan kiélezett lelki és erkölcsi megpróbáltatásnak vetik alá, kétségkívül bármilyen gaztettre képesek.

Levették a szememről a kendőt, és láttam, hogy a légierő katonái, akik „agyonlőttek”, kék teherautóra szállnak, és elhagyják a stadiont. Csak a hadseregbeliek maradtak. Eltűnt az a kapitány is, aki leütött. Most egy másik tiszt vezényelte a katonákat. Hozzám lépett, megparancsolta, hogy vegyék le rólam a kézibilincseket meg a béklyókat, és szívélyesen így szólt:

— Gratulálok, szenyor Rojas, nemcsak azért, hogy életben maradt, hanem elsősorban azért, mert az ön példájából meggyőződtünk, hogy önök között is vannak igazi férfiak. Rágyújt?

— Igen.

— Parancsoljon — mondta, és zubbonya belső zsebéből elővett egy csomag cigarettát.

A tiszt megfogta a könyökömet, és odébbvitt néhány lépésnyire.

— Fogja, ez majd felvidítja — nyújtott át egy üveget.

Egy hajtásra kiittam; azt hittem, kávé, de pálinka volt...

Odaadta a csomag cigarettát, és egyenesen a szemembe nézve azt mondta:

— Ne köszönjön semmit, szenyor Rojas. Csak arra kérem, hogy véssen az eszébe. Jegyezze meg, hogy nem mindenki hasonlít rájuk, aki katonaruhát visel. Ez nem tarthat sokáig. Emlékezzen rám, amikor eljön az ideje, hogy „átfordítsák a palacsintát".

És újból fenyegető arckifejezést öltve elkiáltotta magát:

— Káplár, vezesse a foglyot a cellába!

tóikor beléptem, elvtársaim, akik hallották a lövéseket, először azt hitték, hogy kísértet áll előttük. Mind felálltak, és némán megöleltek. Szavakra nem volt szükség. Sokuk arcán könny folyt. Beburkolóztam a pokrócba, a padlóra zuhantam és vagy az átéltek következtében, vagy a pálinkától, de méq inkább együtt az egésztől, halálos álomba merültem.

Reggel pedig, mint mindig, megismétlődött a szokásos procedúra. Újból a kerékpárpályára vittek, megint kínvallatásnak vetettek alá. Mintha éjjel mi sem történt volna, és mindösz- sze néhány órával előbb nem kivégzésre vittek volna . . .

Zahemszky László fordítása

A Chilei KP Politkai Bizottságának tagja, a chilei kommunisták El Siglo című lapjának volt lőszer- , | kesztője. A Népi Egység kormányának megdöntése után néhány nappal letartóztatták, és a Nemzeti Stadionba vitték. Később sikerült kiszabadulnia és külföldre menekülnie. Az emigrációban is folytatja a harcot a chilei nép szabadságáért.

Reneszánsz muzsika