Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)
1976-10-10 / 280. szám
r Fábri Zoltán: > Az ötödik pecsét Hova taszította az embert, mit tett, s mit tehet vele a fasizmus, amely — akárcsak a hirosimai atombomba sokkja és hatása — ma is jelen van földünkön? A halálgyárak, az emberi élet totális elértéktelenedése idején szükségképpen elértéktelenedik-e, ellehe. tetlenül-e minden, ami emberi? Sok „igenről" tudunk, az élet azonban — a mi életünk — és a fejlődés dialektikája egyértelmű nemmel válaszol az utóbbi kérdésre. Nemet mond természetesen Fábri Zoltán is Az ötödik pecsét című filmjével, amely e kérdéskör magasszintű művészi eszközökkel történő marxista elemzését és szintézisét foglalja magába. Figuráival, helyzeteivel erkölcsi alapkérdések forrásvidékére viszi a nézőt, aki a film tanulságait, fölvetéseit — alapkérdésekről lévén szó — köny- nyen összekeverheti az „egyetemes emberi” érték és mértékrend vizsgálatával. Pedig — és ezt Fábri nemcsak a korral, ellenpontrendszerével, hanem szinte a film minden lényeges jelenetével hangsúlyozza, — nem hisz az emberek- fölötti, embereken kívüli, azaz egy adott kor társadalmi, történeti és politikai viszonyai fölé helyezhető, avagy netán ott lévő erkölcsiségben. Sokkal inkább abban, hogy a társadalomban élő egyén tudatában csak az a kor, az a társadalmi valóság tükröződhet, alakíthat ki erkölcsi értékrendet, amelyben él. Hova lennénk enélkül a megállapítás nélkül, amikor a film tényleges mondanivalójának a közelébe kívánunk férkőzni, hogy megfejthessük Fábri szép művészi üzenetét, hitvallását a legmélyebb társadalmi és történelmi katarzisból is fölemelkedni tudó emberség, emberiesség mellett. A fölöttébb sokárnyalatú, a cellulózszalag végső teherbírását is próbára tevő mondanivaló durva elemzésére sem elegendő terjedelmű filmjegyzet ezért hadd szorítkozzam csupán annak megfogalmazására, hogy — bár minden ízében moralista, moralizáló filmalkotást láthattunk, Fábri egyáltalán nem a morál mindenek- fölöttiségét, „egyetemes emberi'’ voltát hangsúlyozza, éppen ellenkezőleg, a morált tükörképnek, az adott valóság „járulékának" tekintve, a demoralizáló valóság, jelen esetben a fasizmus megváltoztatására, elpusztítására szólít fel. Mindezt a film legstabilabb pontját képező, ellenálló vasmunkás alakjával, a film egyetlen következetes erkölcsiségű szereplőjével többszörösen alá- húzotton, hangsúlyozottan teszi. Más értelmezése az alkotásnak — legalábbis a durva elemzés szintjén — nincs. Ha az egyébként mélyértelmű motívumok bármelyikét a maga közegéből kiragadva hangsúlyoznánk, könnyen eljuthatnánk egy olyan 1 nyilvánvalóan átlátszó és hamis megállapításhoz, hogy például Chilében „erkölcsi" problémák vannak... Jóllehet Fábri éppen ennek ellenkezőjét szeretné, azt, hogy a tényleges problémát, a fasizmust, mint totálisan ember- ellenes alakulatot lássuk meg, idézzük fel emlékezetünkben, hogy el ne feledjük, mindaddig, amíg a szó is végleg feledésbe nem merül az emberiség emlékezetében. A film — akárcsak hajdan Sarkadi, Dérv, Örkény és mások írásainak „megfilmesítése" esetében — élni hagyja Sánta Ferenc regényét — mégis valódi Fábri-film, amely teljes művészi képességük felmutatását teszi lehetővé a főszereplőknek. Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc, Horváth Sándor, Dégi István, La- tinovits Zoltán és az operatőrnek Illés György. Bebesi Károly Arató Károly: Jelenetek A hegy domborulatát látom teli pocaknak: feszülő zöld mellényéről a házak színes gombjai lepattannak. Benne csecsemő szundikál, tolják maguk előtt sétáló házasok: piros gyerekkocsi a délután — rugókon ringva, kenetlen négy keréken nyikorogva jár. A vézna óra izmosul: gyakorol két nehéz koronggal, fölrántja, emeli az estét arcaikkal: a nappal és a holddal. Egymást kioltó kedvesek) Zsolozsma-énekek a jelenetek mögött, alatt, felett — Szám, fülem és szemem japán szoborként eltakarom annyira fölöslegesen. Makay Ida: Felfénylenek Még ég a szem. És sima még a homlok. A csípő még a tűz szentelt edénye. De már a halál kemény ékírása a lélek arcán. És jégkori béke küldi már szikrás, fehér ragyogását a lobogások, szerelmek elébe. Felfénylenek az asszír temetők a reggelekben. — Éj vetül a délre. Füredi Ferenc: Patak Egy kívülálló tűnődései Szatyor Győző rajza zínház, ami a kabátzsebben elfér. Tehát kicsinyített színház vagy színház kicsiknek? Aligha. Mint ahogy a film nem fényképezett színház, a tévé nem zsugorított mozi, a novella nem rövidebb regény, a bábjáték sem a nagy színház utánzata. Nem valami mással; önmagával azonos, önmagában is teljes és tökéletes. Megvannak a saját törvényei, kifejezőeszközei, nyelve. A bábjátszás áttételes művészet. A bábszínpadon a személyek és a fogalmak tárgy- gyá változnak, a tárgyak viszont átlényegülnek, megsze- mélyesülnek, megelevenednek. A bábjátszás körülbelül egyidős az emberrel. Akkor született meg, amikor valaki kézbe vett egy botot, és azt mondta „baba", amikor az „első ember” ránézett egy kukoricacsőre, és azt mondta a sárga magokra, hogy a kukoricának „szeme” van, s a barna kóc- ra, hogy „bajusz". Amikor a tárgy önmagával s valami mással is azonos. Amikor a papiroson nemcsak az írás látszik, de a vízjel is előtűnik. Emberi alakot ábrázoló bábukat, kis, szoborszerű figurákat már az őskori ember készített. Felnőttbábfesztivál? Mi az? Értsük félre szándékosan a fogalmat, s közelebb jutunk valódi jelentéséhez. A fesztivál a felnőtteké? Vagy a bábok felnőttek? Nem. A játszó személyek a felnőttek és az előadás szól a felnőttekhez. Tehát a bábjátszás nem valami életkorhoz kötött, „gyerekes" művészet. „A gyermek a holnap felnőttje.” Ez így eléggé laposan hangzik. Fordítsuk meg a közhelyet és kérdezzük meg: A felnőtt a tegnap gyermeke-e? A bábjátszás vizsgáztat: Annyit értünk meg belőle, amennyit sikerült megőrizni tegnapi gyermek-önmagunkból. A bábjátszósnak idők folyamán számtalan formája, stílusváltozata, sokféle technikája alakult ki. Van síkbábu és vannak szoborszerűen megformált, plasztikus figurákkal előadott játékok. Van botbóbú és vannak elemeikben mozgatható bábuk. Van órnyjáték és van marionett. Van takart, paraván mögött előadott játék és van olyan, ahol a bábokat mozgató emberi alakok is látszanak. A bábjáték — ha akar — egyszemélyes színház is tud lenni. A játékos egymaga, a két kezére húzott bábukkal egyszerre két szereplőt, egész párbeszédes jeleneteket meg tud eleveníteni. Norman Shetler színháza ilyen egyszemélyes, kesztyűs bábszínház. A bécsi Burq ba rokk fényeibe oltott kissé rek lámízű hollywoodi csillogás Norman Shetler előjön a pa raván mögül, aztán elbújik Sajnos többet jön elő, mint el bújik. Többet beszél, mint ját szik. Zenei ihletésű színházé ban minden kiszámítottam óramű pontossággal pereg. A zene: a kissé eltorzított klasszikus számok (ezek idézik a Burg-beli bálokat), a konferanszié mosolya, szellemessége. Itt mindennek előre kimért helye van. A bábszínpad aranyvörös ragyogásának, a kitűnően megformált, Agfa-kolor színekbe öltöztetett báboknak (főként ezek idézik Hollywood fényeit). Sziporkáznak az ötletek, de mint a csillagszóró, hamar ellobbannak. Aztán megint ugyanazok előjönnek, ismétlődnek, s csak a füst kesernyés szaga marad utánuk. Miért vagyok elégedetlen? Mert 71-ben, ugyancsak a pécsi fel - nőttbóbfesztiválon láttam Yves Joly ugyancsak egyszemélyes francia színházát. Az fölmutatta a csodát: mit lehet — minden csillogás és segédeszközök nélkül — tíz ujjal csinálni. Nem a rekeszizmokra — az értelemre, a képzeletre épített. Nemcsak fény, csillogás, szellemesség volt benne, de szellem is. D e ne legyünk igazságtalanok. Norman Shetler nagyszerű muzsikus, érti, kihasználja a zene megjelenítésének számtalan lehetőségét. Bábui képzőművészeti remekek. A tehén- kolomp-szerenád nagyszerű mozgás-kompozíció, a Pablo Casals-paródia kitűnő jellemkép. S van néhány telitalálatértékű ötlete. Amikor például egy napraforgó-arcú, száját tátogató, éneklő figurának kihúzza a száját, aztán elősétál a paraván mögül, ujjoin a norvég-mintás kesztyű, kezéről hanyagul lehúzza, s fölrémlik előttünk: ez a kesztyű volt a napraforgó-arc tátogó szája... A rítusok, a naiv époszok világát idézte meg a Bóbita együttes Kalevala-adaptációja. József Attila a háromezer éves Kalevalát, mely a naiv époszok közül a legtöbb rituális elemet őrzi, „élete legnagyobb szellemi örömének" nevezte. A Kós Lajos tervezésében és rendezésében látott jelenet nem a finn népi éposz valamelyik részletét, hanem az éposz atmoszfé- ráját, egész szellemiségét, az ősi, mágikus szertartások világát idézte meg. A nap, a hold, a vizek, a halak, a madarak környezetében az emberi világot. A fiút, aki a csodamadár után elindul vadászni. A pásztort, aki megvédi a madarat és megöli, „földarabolja" a fiút. S az anyát, aki elindul fia keresésére, megtalálja, s újból „összerakja", életre dajkálja, visszavarázsolja. A történethez kitűnően illik a technika: a fából kifaragott, életnagyságú, ízeikben külön-kü- lön mozgatott, „anyagszerű" bábok, s a tizenhárom, fekete ruhába bujtatott, árnyszerűen járó, szerep és valóság kettősségét megéreztető játékos mozgása. Az ősi mítosznak sajátos akusztikát ad, s a történetet napjainkig meghosszabbítja a nagyszerű érzékkel kiválasztott, a Pink Floyd beat-együttes több lemezéről összemontírozott modern zene. A felórás játék csúcsa a sirató. Minden együtt van benne, amit ezzel a roppant nehéz technikával bábszínpadon meg lehet valósítani. Az igazi játék túlmutat önmagán. Kői nem a Kalevala egyik epizódját illusztrálja. S nemcsak az éposz szellemiségét cdja vissza. A szétdarabolt, majd elemeiből összerakott fiú története képzeletünkben Elias Lönnrot vállalkozását is megidézi, aki összegyűjtötte s a töredékekből újraformálta az époszt. A Bóbita előadása, a Lemminköinen anyja : hómmá- ge a Kalevala, tiszteletadás a nagy finn népi éposz előtt... A bábjáték nemcsak magába olvasztja a többi művészetet, az irodalom, a képzőművészet, a zene, a mozgás, az emberi beszéd elemeit, s ezekből teremt új minőséget, hanem alakítóan, ösztönzően hat a többi művészetre is. A bábszínpadról került az irodalomba Faust alakja. A bábszerű mozgás gazdagította a színházat. (Pantomim!) A bábfigura megjelent a balettszínpadon. (Bartók: A fából faragott királyfi.) Az orosz népi vásári bábfigura, Petruska ihlette Sztravinszkij táncjátékának a zenéjét. A kolozsvári együttes Csokonai csaknem kétszáz éves remekművét, a Karnyónét állította színpadra. Bábjátszás-e ez még (vagy már)? — kérdezhetné valaki A játéknak legalább három rétege van. Az egyik: a színészek emberi világa (Karnyónét férfi alakítja, a színészek megszólalnak „saját" hangjukon, leveszik parókájukat stb.). A másik: az eljátszott, a megformált-ala- kított figura. S a harmadik: a színészeket alkalmankint „igazi" bábok helyettesítik. De ami a legfontosabb: a színpadi (színészi, emberi) mozgás itt átveszi a bábok mozgásának a stílusát, tehát nem a bábok mozognak „élethűen”, hanem az emberek mozognak „báb. hűen”. az eredmény? A rendező, Kovács Ildikó és a játszó személyek munkájának haszna? Például az, hogy rádöbbenünk: Csokonai csurgói diákjainak az iskolai tanévzáró ünnepségre olyan remek „alkalmi" darabot írt, amelynek moliére-i szépségébe és humorába a rendező a brechti elemeket is bele tudta olvasztani. Hogy a legvaskosabb népi humor — a legváltozatosabb egyéni ötletekkel feldúsítva — sohasem ízléstelen, s a megnevettetés semmivel sem alávalóbb, mint a megríkatás. Hogy amatőr és hivatásos művészet között számos területen ma már körülbelül csak annyi a különbség, hogy mindegyik ugyanazt, ugyanúgy, ugyanazon a színvonalon csinálja, csak más körülmények között. S ez egyben az egész pécsi felnőttbábfesztivál egyik — talán legfontosabb —• tanúlsá-, ga. Tüskés Tibor t Baba, bábu, bab
