Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)

1976-10-31 / 301. szám

Dániel az övéi között Illyés Gyula drámájának nagy sikerű előadása a Pécsi Nemzeti Színházban Aligha van múltunknak ku­szább, bonyolultabb, ellentmon­dásosabb — s tanulságaiban napjainkig szóló — korszaka, mint a tizenhetedik század. Ma­gyarok és törökök, magyarok és németek, szegények és gazda­gok, katolikusok és protestán­sok, keresztények és keresztyé­nek vívják harcukat. Török-ba­rátság és Habsburg-ellenesség, reformáció és ellenreformáció, rombolás és újjáépítés árkai hasítják föl a kort. A ,,cuius re­gio, eius religio" (akié a föld, azé a vallás) elve uralkodik. Két hazában — a töröktől éppen- hogy megszabadult s máris a Habsburg-igától fenyegetett Duna—Tisza táján, valamint a viszonylagos függetlenséget él­vező Erdélyben — él a magyar­ság. A legjobbak álma: az em­bereket kihozni a nádasokból; békére, munkára, tudásra kö­petni őket; fölépíteni a Templo­mot, azaz hajlékot, házat és hazát teremteni .. ,­A század egyik jellegzetes ér­telmiségi típusa a prédikátor. A tanulni vágyó fiatalember ván­dorbotot vesz a kezébe, meg­járja Európa útjait és városait, külhoni egyetemeken tanul, hogy mindazt a tudást, műveltséget és ismeretet, amit megszerzett, hazatérve szegény népe boldo­gulására fordítsa. Szenczi Mol­nár Albert könyveket fordít, Apáczai Csere János az encik­lopédikus műveltség magvait hinti el, Tótfalusi Kis Miklós a hazai nyomdászat és könyv­kiadás fölvirágoztatója lesz, Pá­pai Páriz Ferenc a felvilágosult szellemű pedagógiának tör utat. Zsoltárt fordítanak, nyelv­tankönyvet írnak, szótárt szer­kesztenek, vitatkoznak és har­colnak, mindegyikük a maga módján építi a Templomot... Illyés új drámájának hőse, Dániel nem azonosítható egyik­kel vagy másikkal, nem behe­lyettesíthető Szenczi Molnárral, Apáczaival, Tótfalusival, Pápai Párizzal, sorsa mindegyiküktől különböző, egyéni utat jár, ugyanakkor alakja történelmileg mélyen hiteles, s magán viseli osztályostársainak általános vonásait is. Cromwell hazájá­ban, Londonban tanul. Jeromos vikárius házában él. Fényes pa­pi pálya várja, s a vikárius lá­nya, Deborah szerelme is a szi­getországhoz köti. De Dániel az övéi, az „oroszlánok" közé vá­gyik: arájával és annak építész bátyjával hazatér mocsarakba, nádasokba szorult népéhez, hogy kihozza őket a magány­ból, a szorongattatásból. Hajlé­kot, templomot akar építeni. A látszólag vékony szálú „me­se" sokfelé ágazó gondolatot hordoz. Illyés népről és nemzet­ről, magyarságról és hatalom­ról, történelemről és helytállás­ról vallott számos, már koráb­ban megfogalmazott eszméjére ismerünk. A központi gondolat Ady sorait juttatja eszünkbe: „Fekete, magas hegyfokon / Az oktalan Szomorúságnak / Tisz­teletére / Épülne az én templo­mom. / Ott összegyűlne az én népem..." — írja Egy temp­lom-alapító álma c. versében. A jelkép Ady költészetében többször visszatér, s a féltés és aggódás legkomorabb hangján talán A szétszóródás előtt -ben: „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, / Volt utonállók új ut- banállóknak / S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, / Tu­nya álmainkat jég verte / S még a Templomot se építettük föl." Ahogy Ady verse a bibliából, a Dániel könyvé-ből (íme, a név- azonosság!) választott mottót visel, ózonképpen Ady sorait is odaírhatnánk a gondolatilag vele egyberímelő lllyés-dráma fölé mottónak. Illyés — ahogy maga mondja — az élet és a történelem ke­serű igazságait szívesen csoma­golja a humor ostyájába. A mű­nek ezt a másik rétegét a ma­gánélet körei, a szerelmi szá­lak, a személyes ügy bonyodal­mai alkotják. Mintha a Szent- ivánéji álom — nem athéni, ha­nem hazai változatú, berekszéli — erdejébe tévednének a drá­ma szereplői, a három szerel­mespór, hogy különféle félreér­tések, szerepcserék, kalandok után végre mindenki egymásra találjon. A kitűnő helyzetekben gazdag, a szellem játékából születő humor szálaival átszőtt, tapinthatóan érzékletes nyel­ven ,szóló drámát még a kor­szerű drámaépítkezés „fogásai­val” is gazdagítja: közjátékkal, emlékképek, gondolati síkon el­hangzó monológok fölidézésé­vel szakítja meg a cselekmény mejietét. Komédiázásba oldott példázatot írt? Vagy tragikus árnyakkal befelhőzött vígjáté­kot? A műfajelmélet tudorai majd töprengjenek és vitatkoz­zanak fölötte. Illyés nem aka­démiai szabályokat követett, mégcsak nem is a maga kiala­kult drámaíró „módszeréhez" szabta ezúttal mondandóját. A néző figyelmével számító, a ke­dély hullámzásával játszó, a kö­zönség szellemi nagykorúságá­ra építő, egyszerre mai és időt­álló drámát teremtett. A mégoly jól megírt művet is csapnivalóvá szegényítheti a helytelen úton járó értelmezés. Az illyési mű ezúttal szárnya­kat adott a rendezőnek és a színészeknek. Sík Ferenc az öt­letek — mindig a gondolathoz simuló és sosem öncélú szipor­kák — sorával dúsította föl az előadást. Úgy csal könnyet, hogy nem tudjuk a derű vagy a megha­tottság könnye az. Mosoly ját­szik az arcunkon, de nehéz vol­na megmondani, hogy a szo­rongást legyőző vidámságé, vagy az elkomorodást előlegező ‘riadtságé? A rendező elképze­léséhez jól alkalmazkodik az egyszerű, puritán anyagokból, szürke vászonból és barnára pácolt deszkából szerkesztett díszlet. (Tervező: Csányi Ár­pád.) Schöller Judit jelmezei is kifejezöek: időt és helyszínt, jelölnek, karaktert éreztetnek. A színpadról a nézőtérre is átcsap a hit és az öröm, ha van oka rá a színésznek. A Dá­niel az övéi között pécsid elő­adásán nemcsak az együttes játék, az összeforrottság látszik, hanem a teremtés-formálás öröme és felszabadultsága is. Ezek a színészek nemcsak az eszükkel tudják, hogy érték van a kezükben, de hisznek is az írói üzenet igazságában és szépségében. Holl István (Dá­niel) az általa formált korábbi lllyés-hősökhöz képest is más; bajusz alatti somolygása épp­oly hiteles, mint fehéren izzó szenvedélye, igazságszeretete és embersége. A „Dozitiv hős” sablonja, a történelmi minták (Apáczai, Tótfalusi stb.) helyett egyéni arcú prédikátort formál. Sir Katalin (Deborah) változa­tos. színes mozdulat-koreográ­fiából alkotja meg az angol papkisasszony életvidám, fa­gyos környezetével szembefor­duló, a paticsfalú házak vilá­gát vállaló alakját. Nincsenek még üresjáratú pillanatai sem: minden gesztusa pontosan és tudatosan megkomponált. Vári Évának (Rebeka) nehéz hangu­lati váltásokat kellett megolda­nia: játéka széles skálán mo­zog, változatos, erőteljes szí­nekből építkezik. Petényi Ilona (Bori) oly szépen mondja Illyés nehéz, minden nyelvi töltelék­anyagtól ment szövegét, hogy akkor is rá kellene feledkezni, ha csak beszélne. Emellett né­hány lélegzetelállító jelenet­ben (amikor például Nádi Pé­terrel találkozik a darab vé­gén) jellemformáló képességét is megérezteti. ///. Kőmives Sán­dornak (Jeromos) nehéz dolga volt az életkorban tőle eléggé távoli figura megidézése: ott­honából kilépve, narrátorként meggyőzőbb volt. Vallói Péter (Harold) megadta a sarlatán építőművészeknek, ami megjár nekik: belülről tette nevetséges­sé őket. Pákozdy János (Eze­kiel) lendületes, „széles ecset- vonásokkal" megformált, nagy- pipájú-kevésdohányú tisztelete- se valami nagyon nehezen mú­ló gyengeségünkre figyelmezte­tett, hatásosan. Dávid Kiss Fe­renc (Nádi Péter) a berek-ma­gány szorongását, az űzöttség- kivertség dacát (Tiborc pana­szát, a Himnusz sorait: „Bujt az üldözött.. .") és a szeretet- re, közösségre vágyó ember érzéseit olvasztotta egybe Gydrgy/a/vay Péter (Titkár) vil lanásnyi szerepében megmutat ta: ellenszenves figura életre hívása nem kisebb művészi gond, mint színpadon rokon­szenvesnek lenni. A Dániel az övéi között a hatodik pécsi lllyés-bemutató. Aligha tévedünk, ha e művek megírásában a pécsi színház emelő-segítő, melegítő-várako­zó karjait is ott látjuk. Kívánva se kívánhatunk többet, mint hogy a mostani siker szitája és táplálója legyen az író műhe­lyében újabb, messzire hangzó művek megszületésének. Tüskés Tibor Az élők és halottaik A halottakról való gondosko­dás és a halott emlékének ápolása az emberi társadalom kialakulásával egyidős, első nyomai a neandervölgyi típusú ember életviszonyaiban lelhetők fel. A régészetnek ebből az időből (i. sz. előtt 140 000- 40 000 évvel ezelőtti korból) származó feltárt adatai arról tanúskodnak, hogy a neander­völgyi típusú ember halottait kezdte eltemetni. A temetés már kezdetben olyan sajátos­ságokat mutat, amelyekből kö­vetkeztetni lehet arra, hogy az eltemetők az elhunyt társ em­lékét megőrizték, a halál nem választotta el véglegesen az eltávozottat az élőktől, ahogy ez az állatvilágban tipikus je­lenség. Az állatvilág fajaira jellem­ző, hogy a faj elhullott egye- deit sorsára hagyják, van olyan faj, őrhelynek tápláléka éppen egy másik faj hullája, és né­ha előfordul a saját faj hullá­jának megevése is, rendszerint éhség idején. Ezt csak azért jegyeztük meg, mert az ember ősi korára is jellemző az elhunyt társakkal való hasonló bánásmód, a hul­la sorsára hagyása és gyakor­ta - főleg későbbiekben ri­tuálissá váló - hullaevés. A ma embere talán mindezen megütközik és köznapi gondol­kodásának ritmusában el sem fogadja, szkepszissel él ilyen megállapításokkal szemben. Ez a legtermészetesebb, hiszen a mindennapi élet, amelyben az elméleti megfontolások köz­vetlen egységben vannak a cse­lekvéssel, manapság csak igen ritka, kivételes és szélsőséges helyzetben állítja az embert az itt említett szituáció elé (mondjuk hajótörés, vagy más természeti katasztófa idején, — bár manapság már ilyen hely­zetek is alapvetően különböz­nek a régi idők hasonló ese­ményeitől.) Az emberiség életében, az emberi közösségbén való élet- tevékenység az élet normájá­vá, szabályává tette a közösség tagjairól való gondoskodást és ez az, ami az embertárs, a kö­zösség meghalt tagjának meg- evését — a rituális emberevéstől eltekintve — lehetetlenné tette. Az emberi élettevékenység módjából fakadó együvé tarto­zás és az ebből eredő egymás­ról való gondoskodás, és az ezzel együtt járó érzelmek olyanná tették az embert, hogy az ember már régóta inkább vállalja az éhhalált, mint em­bertársának — legyen az akár ellensége is — felfalását. Az emberi élettevékenység társadalmi jellege, a kölcsönös tevékenységcsere és az egymás, ráutaltság, az együttműködés az, amely az együvé tartozás közösségi érzését kialakítja és elvezet ahhoz, hogy az ember nem hagyja sorsára és nem falja fel elhunyt társát, mint az állat, hanem az együvé tar­tozás érzéséből fakadó gon­doskodást kiterjeszti a közös­ség meghalt tagjára is. A ha­lottal törődik, sírt készít neki, amelybe meghatározott módon elhelyezi, betakarja földdel, kö­vekkel, ágakkal — eltemeti. Köztudomású, hogy a temet­kezés és a halottak emlékének ápolása a történelmi fejlődés során összefonódott a vallás­sal. Az ateizmus történetének Marx előtti időszakára jellem­ző, hogy a halottak emlékének ápolását a vallásból, a transz, cendens létből eredőnek tekin- tetjték. Materializmusuk meta­fizikus voltából következően nem látták, hogy az ember tár­sadalmi lény, így a halált sem­minek tekintették, ahogy ezt Lucretius is megfogalmazta: „Semmi tehát a halál, és ­így senkit se búsítson, Most, miután tudjuk, hogy a lélek lénye halandó. marxistának tartó ateista köz­véleményünk, visszacsúszva a Marx-előtti felvilágosítói kon- cepcióba, egyszerűen zavarba jött a halottak napján. Hallga­tott róla a sajtó, rádió, de el­ső éveiben még a televízió is. Az igaz, hogy a halottak napja nálunk a keresztény szel­lemi kultúra hagyatéka, s így egyben vallásos ünnep is. Kér­déses azonban, hogy ennek a megemlékezésnek csak a lélek halhatatlanságából és a túlvi- lági lét feltételezéséből eredő tartalma van? Nos, már a temetkezés szo­kásának kialakulásáról szólva azt állapítottuk meg, hogy az eddigi történelem során bár­mennyire is kiegészült a vallás transzcendenciájával — az em­beri élettevékenység meghatá­rozott módjának következtében jött létre. A halottakkal való törődés az emberi létviszonyok­ból ered - és a vallás csak kiegészítette — emlékük ápolá­sának formáit. Az egyénnek a vérrokonokkal való teljes azonossága az ős­közösség virágzó szakaszának, a nemzetségi társadalomnak ... a halál megszűntet mindent, azt bizonyítva, Élnie kell annak, kit bajjal sújthat a sorsa. Látnivaló hát, hogy nem kell félnünk a haláltól, Mert aki nincs, nem szenved, s nem számít neki semmit." (Lucretius: „A természetről". Magvető, 1957. 97—98. old.) Volt idő, amikor a magát alapvető összekötő kapcsa (ahol az egyén ......... még nem s zakította le magát a mások­kal való természetes nembeli kapcsolat köldökzsinórjáról..." (Marx). Ennek a társadalmi ál­lapotnak viszonyaiban alakul ki az az emberi érték, amely az ember természeti — élőlény mivoltából eredő elmúlást, a halált humanizálja, megszünteti puszta természeti jellegét. A vérrokon, a hozzátartozó eltemetése, emlékének ápolása normává lesz, s ha ezt az em­ber nem teljesítheti, olyan kon­fliktushoz vezethet, amely tra­gédiát eredményez. Ennek klasszikus példája An­tigoné tragédiája, akinek a ki­alakuló osztályviszonyok hatal­ma tiltja meg fivére — Poly- neikés — eltemetését, mert a fejlődést szolgáló hatalom elle­ni harcban esett el. Antigoné az emberi értékek nevében fellépve, a tilalmat megszegve temeti el fivérét: „Hiszen nem Zeus volt az, ki így rendelkezett, S az alvilági istenek között lakó Diké sem szab ilyen törvényeket. Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő lehet, mely engem istenek nem változó Irotlan törvényét áthágni kényszerít. .............Kit szült az é n anyám, halott, És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt, Az fájna nékem,. . ." A büntetés, a halál viszont nem fáj Antigonénak, ami azért jár, hogy ........városunk törvé­n yén tette túl magát". Nem fáj, mert „Ki meghalt, testvérem volt. .. egy anyánk volt, egy apánk". S a legrosszabb ha­lált, az élvebefalazást is vállal­ja tettéért: „Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek, Mint avval, hogy testvérem eltemettem én". (Sophoklés drámái. Magyar Helikon, 1959. 433—435. old.) Megrendültén, katarzist át­élve fogadja be Antigoné tra­gédiáját korunk műélvezője is. Vajon miért? Miért temetjük halottainkat (túl a higiéniai kö­vetelményeken), és főleg miért ápoljuk emléküket? Azért, mert a halotthoz fűző­dő érzelmeknek objektiv, az "émberi élettevékenység társa­dalmi módjából eredő okai vannak. Az egyén bizonyos értelemben a halállal nem lép ki nyomtala­nul abból a közösségből, amely­ben életét élte. Az egyén élette­vékenységének eredményei, ob- jektiválódott formái továbbra is léteznek, létezhetnek az egyén halála után is. A ház állhat a kőműves halála* után is. A bölcs eszméi élhetnek az utódokban is, akik harcolhatnak megvaló­sításukért. Az egyén tevékenysége, an­nak objektivációkban rögzült eiedményei mindaddig magá­hoz az egyénhez is kapcsolód­nak, emlékeztetnek rá, mintegy azonosulnak vele, ameddig az utódok megőrzik és tevékeny­ségük aktív mozzanatává teszik ezt. Az, hogy meddig ápolják egy halott emlékét, a közösségből eltávozott egyén tevékenységé­nek jellegétől függ. Átlagos tevékenységet foly­tató és a mindennapi életben megszokott eredményeket elérő egyént, az átlagembert csak közvetlen környezete és rokonai őrzik meg emlékezetükben leg­feljebb két-három nemzedéken keresztül. Kiváló, a közösség életét, sorsát jelentősen befo­lyásoló tevékenységet folytató egyéniséget nemzedékek gya­korlatilag akár végtelen sora is megőrizhet emlékezetében. Az emberek mindaddig, amíg egy halott emléke él bennük, vala­milyen módon foglalkoznak is vele. Nemcsak azért, mert a halott míq élt, hozzájuk tarto­zott és halála fájdalmas vesz­teség a közösségnek, hanem azért is, mert a halott alkotá­saiban valóban továbbra is él. Ez az oka annak, hogy nehéz elfelejteni a megholtakat."” A halottak emlékének ápolása szükséges. Az élők közössége, amelynek életviszonyait a meg­előző nemzedékek által létre­hozott anyagi és szellemi kul­túra objektiválódott eredmé­nyei alapozzák meg, ezzel tar­tozik is az elődöknek. Ezért nincs abban semmi transzcendens, vallásos indíték, ha ma, szocializmust építő tár­sadalmunkban a tradíciók által megjelölt napon, a természet őszi elmúlását idéző november elején elmegyünk körünkből el­távozott szeretteink sírjához, ha emlékezetünkben felidézzük az emberi haladásért életüket adókat, ha a kialakult szoká­sok szerint gyertyát gyújtunk szeretteink sírján, vagy ismeret­len elődökén, mindez nem ide­gen a felszabadult, önmagát megvalósítani igyekvő szocia­lista társadalom emberétől. És ha valaki ezt akár vallásos in­dítékok hatására is teszi, ezzel mindenképpen az emberi élet- tevékenységből eredő olyan nor­mát, szabályt teljesít, amely tiszteletet érdemel. Jóri János 4 4 41 41 I» I» } 4 <' V 4 4 4l 4 4 4 \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom