Dunántúli Napló, 1976. október (33. évfolyam, 271-301. szám)

1976-10-03 / 273. szám

IMolíere a gyermekszinhazban Scapin furfangjai csínytevések füzérében is kü­lönösképp megszívlelendő; ......a Hatolok rossz magavise­leté többnyire helytelen neve­lés következménye: csak a sziilők tehetnek róla!" .. . Fon­tos üzenet ez számunkra is, kár, hogy a rendezői beállítás­ban nem kapott kellő hang­súlyt. Paál István rendezése sze­rencsésen választotta meg az előadás stílusát. Vezérlőelvként dóját. Azt, hogy a bonyodalom­hoz elkerülhetetlenül szeretniük kell egymást. Széles, rájátszott gesztusaik, megemelt hangvé­telük nyomón olybá tűnt, mint­ha nem komolyan, csak „ját­szásiból" epeked.nének, jólle­het, „Moliére úr" nem erre gondolt, s a befejezés hang­súlya (Octave: „Szeretni fo­gom, amíg élek, stb.") is erő­sen cáfolja ezt a fölfogást. A stílusparódia eszközei itt s oly­Argante ur is rosszat sejt.. . (Kovács Dénes). Moliére nem gyerekeknek ír­ta a Scapin-t. A Pécsi Nem­zeti Színház előadása viszont azt igazolta, hogy gyermek- színházban is előadható. Föl­fogás, közelítés kérdése az, ahol nem könnyű a rendező dolga. Mellé is nyúlhat, ám nagyon hálás is lehet a fel­adat: megjeleníteni a furfan­gos szolga turpisságait, me­lyek valaha is igen fontos tár­sadalmi küldetést teljesítettek. Hiszen Scapin örökzöld figurá­ja — fogalom. Korai előde Fi­garónak, Lúdas Matyinak. Né­pi hős a színpadon. Pályatár­sa, testvére a bájos-cserfes szobalányok, szókimondó cse­lédek, talpraesett szolgák egész hadának Moliére darabjaiban. Mindazoknak, akik’ bátran ki­mondják a neves udvari író és színművész elítélő véleményét o kor pöffeszkedő, buta, fukar és mérhetetlenül önző polgá­rairól és nemeseiről, akik vol­taképp egymáson kacagnak, — a nép pedig rajtuk ... És a nevetés öl. Évszázadokon át, hisz ezek a riasztóan torz jel­lemképek: Argante, Geronteés társaik ma is, közöttünk is jól ismert magatartásformák hor­dozói, akik a nyílt színen vál­nak nevetségessé. S nemcsak szóban — fizikailag is meg­szégyenülnek. Scapin elpáholja Geronte urat; Leander fiatal úr pedig megköveti furfangos szolgáját, aki csavaros ötletei­vel összekuszálja a szálakat, átejti az ostoba urakat és el­rendezi a fiatalok életet, Mo­liére ezúttal is, mint legtöbb művében (pl. Nők iskolája, Fösvény, Tartulie, Képzelt be­teg) fennen hirdeti az érzel­mek szabadságát, a szerelem, a párválasztás emberi jogát is. Pedagógiai elvei a haladás, az emberiesség szellemét áraszt­ják. Egyik gondolata a Scapin­Scapin beugratja Geronte urat. Péter) tartotta szem előtt a „kiknek — hol játszunk?" elvét, ami ezúttal különös nyomatékkai esik a latba. Miről van szó? El kell juttatni. Moliére remekét a jobbára tíz év körüli vagy alat­ti gyerekekhez. Emlékképeket kell adni számukra, hogy egy­szer, ha sorra kerül es szó esik majd a művek társadalmi tar­talmáról is, úgy forgassák a drámakötet lapjait, azzal az érzéssel, hogy ,,ez a Moliére úr" egész jó „fej" volt, aki nemcsak „kötelező olvasmá­nyokat" irt ... Az előadás alapstilusa a commedia dell'ar- te vásári harsónysága jegyé­ben állt össze. Lendületesen, dinamikusan, a közönséggel való közvetlen diskurzustól a hátrabukfencekig. Ám koránt­sem teljességében, a különbö­ző elemek tökéletes egységé­ben. Elsősorban színészvezetési okokból bizonyos mozzanatok­ban, pl. az Octave—Jácint szá­lon a paródia túlhangsúlyo­zott stílusjegyei elnyomták o két szerelmes darabbéli funk­(Ifj. Komives Sándor és Vallai kor egyebütt is bizony öncé­lúak. Mindez, ha zavaró is, rész­kérdés. A lényeget illetően a középponti hős alakjára épí­tett előadás jól emeli ki Sca- pint és a moliére-i „ellencse­lekmény" hordozóit, s bennük a mű gerincében hangzó gon­dolatokat. Eszközeiben itt-ott kissé túl harsányan; a kedves, olaszos színezetű stílus böség- szorujc a rendező kezében olykor tágabbra nyílik a kelle­ténél. Alapfeladatát mégis el­fogadhatóan teljesíti. Moliére a commedia dell'arte jellem- sémáit egyénített hús-vér, ala­kokkal, társadalomkritikát hor­dozó típusokkal töltötte meg. Ezt a rendező híven törekszik megvalósítani a darab fő fi­guráiban. Vallai Péter tehetséges Sca- pin-alakítása sok örörr^t oko­zott a legifjabb színházlátoga­tóknak, Mozgékony, eleven, szí­nes egyéniség, de a túlhang­súlyozás utcájába néha ö is betéved. Pedig a visszafogott­ság ellentétei is nagyon fonto­sak ebben a figurában. Ahhoz hasonlóan, amit egyhelyütt na­gyon szépen oldott meg. Ami­kor Leander, a gazdag polgár fia első dühében ugyan sérte­geti, sőt keresztül akarja szúrni Scapint, bajba kerülvén térdre omolva kéri a segítségét. Sca­pin egy apró csönd után mind­össze ennyit mond: „Álljon fel. Máskor gondolja meg job­ban . . ." Ebben a csöndben, ebben az apró rezdülésben és hangváltásban benne van mindaz, amért ez a mű meg­született, amiért a párizsi nép tomboló lelkesedéssel fogadta a neki írt darabot. Unger Pál­ma (Jácint) és Bobor György (Octave) szerepfelfogására már utaltam; Horváth István (Lean­der) teljesítette feladatát. Csak­úgy, mint kisebb szerepeiben Bódis Irén (Dajka) és Melis Gábor (Carle), illetve a másik szolga szerepében Györgytől- vay Péter, akinek viszont a szövegmondása olykor alig ért­hető. Fiatal színészeink szín­padi beszéde gyakran kívánni­valókat hagy maga után. Sze­repfelfogás és beszédkultúra szempontjából egyaránt Kato­na Ágnes Zerbinette-je tetszett a legjobban a fiatal szerel­mesek négyesében. Nem „tá­volságtartással", hanem köze­lítve vállalta és teremtette meg ezt a figurát: kedvesen, egy­szerűen. A két ostoba, öntelt polgárt, aki Moliére ironikus nyílzáporának fő céltáblája, Kovács Dénes (Argante) és ifj. Kömives Sándor (Geronte) ala­kította jó érzékkel, és a cél­hoz illő mértéktartással. Szé­pek Sárvári Katalin jelmezei; Pinczehetyi Sándor szellemes, kort jelző díszlete egyszerűsé­gével és humorával ad keretet és miliőt a játékhoz. Wallinger Endre Borsos Miklós rajza rr? L*_ Amikor a hóhért akasztják A vérfagyasztó cím mögött olyan esemény rejtőzik, amely kezdetben ártatlannak indult. Az úgy volt, hogy interjú- alany lettem. Az interjú tétje igen komoly volt: egy iskolai érdemjegy. Az interjúvoló is komoly férfi volt, fnár tízéves is elmúlt. Jött, igen határozotton, csak előre, egyenest. Mellőzte a for­maságokat, azonnal munkához látott. Hozott blokkot, benne voltak a kérdések,, egész ha­lom. A riporter készült. A hízelgő eseményben csak az zavart, hogy mintegy vélet­lenül kerültem a horgára, neki teljesen' mindegy volt, kivel be­szél, csak újságíró legyen. De aztán lefegyverzett az érdeklő­désével, amely szilárd volt, mint egy jéghegy. — Tessék nekem elmondani — nézeti bele a füzetébe szi­gorúan —, hogyan készül egy cikk. Elejétől végig. Nekiveselkedem. Gondosan jegyez. — Hány perc alatt készül el egy cikk? — rámfogja a ceru­záját, mint egy pisztolyt. Hogy-hogy hány perc alatt? Órák alatt, édes öregem, na­pok alatt, mit tudom én . . . — Szóval össze-vissza — ál­lapítja meg rosszallóan. — Na, hagyjuk. Akkor azt kérdezném meg: hányat tetszik írni egy évben? Egy évben? Egy évben renge­teget .. . Egyáltalán: rengete­get! Mindig többet, mint... — Szóval nem tetszik tudni — szögezi le. — Akkor azt kérdezném: milyen dolog cik­ket írni, könnyű vagy nehéz? Végre valamire tudom a vá­laszt! Nehéz . . . —v Akkor meg minek tetszik csinálni? — mered rám a ce­ruzapisztoly. Hű, a mindenségit. .. Még- hogy minek . . . Kicsikét vár. — Kérdezzek könnyebbet? — mondja aztán elnézően. - Jó, akkor azt kérdezem, hogy mi­ről tetszik szeretni a legjobban írni . . , — Nem értem a kérdést — mondom megtörtén. — Hát úgy értem ... — ez már improvizálás, kutatóén já­ratja a szemét a falakon, majd diadalmasn kiböki: — Például állatokról vagy emberekről? — Ez jó kérdés — adom be a derekom. — De nemigen tu­dok rá felelni. Tudod, én bor­zasztóan szeretnék állatokról ír­ni, de nem megy, mert az em­berek annyi dolgot adnak, hogy az óllotokro már nem marad idő . . — Kór — mondja a riporter őszintén és vakaródzik egy ke­veset a ceruzájával. Aztán a jegyzeteibe merül. — Követke­ző kérdésem: kelí-e tudni a ri­porternek fogalmazni? — Nem gondolod, hogy ez kicsit furcsa kérdés? — Nem — mondja határo­zottan. — Szerintem logikus. Nézi, hogy kotorászok a ci­garettám után. Nézi, hogy ke­resem a gyufát. — Azt szeretném még kér­dezni — folytatja aztán türel­mesen —, hogy milyen érzés cikket írni? — Figyelj ide — mondom kétségbeesetten — ha folyton rámfogod azt a pisztolyt. .. A ceruza fölemelkedik, aztán leszáll az asztalra. — Nem is gondoltam ... — motyogja az ifjú. — Azt hit­tem, ez csak egy ceruza .. . Hót ez az. Az ember azt hi­szi, csak egy ceruza . . . 1-4-^tUdJUx­Kiadványok a mohácsi évfordulóra Az évforduló lezajlott, a vi­ták azonban folytatódnak! Va­lahogy így jellemezhetnénk a mohácsi csata 450. évforduló­ját, amikoris szinte hetente lát­tak és látnak napvilágot köte­tek és kiadványok, újabb és újabb vitára serkentve a törté­nészeket. A korábbiakkal el­lentétben egy dologban már nem lehet nézetkülönbség: „Nem! Nem az ellenség, önfia vágta sebét!" Kisfaludy Károly Mohács elégiája 150 évvel ez­előtt mondta ki az egyetlen helyes szemléletet jelentő soro­kat. Az alábbiakban csupán né­hány gondolat az eddig meg­jelent művekről. . / Időben elsőként jelent meg, használhatóságát, gyakorlati jelentőségét tekintve pedig ré­gi hiányt pótol a Mohács bib­liográfia, melyet a Baranya megyei Könyvtár két munkatár­sa, Boda Miklósáé és Hubert Kálmánná állított össze a Mo­hácsi Járási és Városi Könyv­tár segítségével. Ez a biblio­gráfia, bár egyáltalán nem el­sődleges cél, még olvasmány­nak sem rossz. A fiatal kuta­tók számára témagazdagságá­val nyújt érdekességet, de a helytörténet régebbi szakembe­reinek is mondhat újat, s ez minden biíonnyal még egy ideig feledteti a hiányosságait. A bevezető ugyan utal arra, hogy nem törekedhettek teljes­ségre, mert kevés idő állt ren­delkezésükre, de ez aligha a szerzők hibája, sokkal inkább okolható mindezért a késői megbízás. Amikor végre el­mondhatjuk, hogy a kutatók, tanárok, honismereti szakkörve­zetők és az egyszerű érdeklő­dők hasznos segédeszközt kap­tak, igencsak hiányolható a hírlapok feldolgozása. Mind­ezek ellenére felépítése, gya­korlati használhatósága s ért­hető utalásai n kutatók nélkü lözhetetlen s • tőtársává avat­ják. Külön érdeme, hogy a helyszíni részkutatásokon túlme­nően a tudományos összefogla­ló jelentősége is igen nagy. A Mohács képekben című függe; léke pedig jól válogatott mini- archivum a város múltjából. Hosszú évek jó hagyományát követte ezúttal is a Baranyai Művelődés című folyóiratunk, amely külön ünnepi szómmal emlékezett meg a 450 éves év­fordulóról. A korábbi kiadvá­nyok magas színvonalához mél­tóan ismét rangos szerző gár­dától gyűjtötte össze a megje­lentetett tanulmányokat. Az emlékszóm munkatársai között megtaláljuk az országosan el­ismert, több kötetes írót és a honismeret helyi kutatóját is. Ez a sokszínűség egyben ve­szélyt is rejteget, s mindez az emlékszámban helyenként a te- matikátlanságig romlik. A kiad­vány szerkesztői széles képet szerettek volna nyújtani a Mo­háccsal kapcsolatos, kevésbé ismert, vagy még egyáltalán nem publikált anyagból. így azután több esetben a terjede­lem korlátozottsága miatt a problémajelzésen túl aliq futot­ta többre. Éppen ezért, indo­kolatlanul hosszúra sikerült például a Mohács a költészet tükrében című anyag. A függelékben összeállított képgyűjtemény itt is jól szolgál­ja az események illusztrálását, illetve a város bemutatását. A legnagyobb érdeklődéssel talán Brodorics István (1470. k-1539.) a mohácsi vészről írott históriájának újrakiadását várta az olvasó. Az ütközetből szinte csodával határos mó­don megmenekült kancellár a szemtanú hitelességével írja le a csatát, miközben igen jó kortörténettel teszi érthetővé az eseményeket/ Brodarics nem­csak a világi, hanem az egy­házi életben is igen szép kar­riert futott be, hiszen a Sze- rémség püspöke méltóságot is megkapta. Á mohácsi csatá­ban szerzett tapasztalatait alig egy év múltán, 1527-ben latin nyelven Krakkóban kiadták. Csak néhányat említve az ez­után következő kiadásokból. 1688-ban Strassburgban látott napvilágot Kun Gáspár János magyarázatával, Zsámboki Já­nos gondozásában került az olvasóhoz 1756-ban Győrött, magyar nyelven pedig a mű először Budán 1795-ben jelent meg, Letenyei János fordításá­ban. Ezt követően dr. Szent- pétery Imre fordításával és jegyzeteivel Lampel Róbert ad­ta ki 1903-ban, majd 1926-ban ismét megjelent. A mohácsi csata 450. évfordulója tiszte­letére a Zrínyi Katonai Kiadó a Lampel kiadás formátumá­nak felhasználásával adta köz­re, Klaniczai Tibor bevezetőjé­vel. Brodarics István munkája, amely több helyen ellentmon­dásos, a mai napig vitatémát nyújt a Moháccsal és korával foglalkozó történészeknek. Nemrégiben került az érdek lődökhöz Tüskés Tibor „Mo liács" c. könyvecskéje a Bara nya megyei Idegenforgalmi Hi valói gondozásában. Megbíz ható és színvonalas városis mortető hiányában hálás, de egyben igen nehéz feladatra vállalkozott az író. A munka nem volt előzménytelen, hiszen a (elszabadulás előtt Horváth Kázmér és mások tollából je­lent meg több ismertető, majd ezt követően Tihanyi János 1956-os és dr. Vargha Károly 1961-es megjelenésű kiadvá­nyaival találkozhatunk. A város hangulatát vissza­adni csak alapos ismeretek birtokában lehet, s mindez Tüskés Tibornak igen jól sike­rült. A kiadványok között kurió­zumnak számit az a térképmá­solat, amely Magyarország el­ső katonai felmérése alapján készült Mohács környékéről 1783-ban. A színes szelvény­másolat igen érdekes összeve­téseket tesz lehetővé a XVIII. sz, óta bekövetkezett földrajzi és település változásokról. Az évforduló kapcsán jele­nik majd meg — a nyomdák hibájából kissé megkésve — két langos kiadvány: az Euró­pa kiadónál Mohács emléke­zete címmel egy forrásgyűjte­mény, valamint a Baranya me­gyei Levéltár kiadásában egy gazdagválasztékú emlékkönyv. Az Ígéretek szerint mindkettő még ebben az évben eljut az olvasóhoz. Füzes János i l I * } I ( # J

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom