Dunántúli Napló, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-19 / 259. szám
V Pátzay Pál 80 éves A napokban ünnepli az ország művészetkedvelő közönsége Pátzay Pál Kos- suth-dijas szobrászművészünk 80. születésnapját A művész hatvan esztendőt kitevő, termékeny munkásságának reprezentálásáut műveiből kiállítás nyílt a Nemzeti Galériában. A köztéri szobrok mesterének szerte az országban láthatók alkotásai, Pécsett is jól ismerik Hunyadiszobrát és a sétatéri Nő- vérek-et. Ságokat. A közeli P. községből szerződött tizenegy tagú trombitászenekar az udvaron ke- ringőt játszik. A bejáratnál kétoldalt rózsaszínbe öltözött nyoszolyólányok vőfélyeikkel állnak szinte díszőrséget. Be- állunk mi is o sorba, amely már az utcáról kígyózik be az udvarra, föl a lépcsőn, be a középső' szobába, ahol a nagyszülők, szülők félkörében fogadja a vendégeket Anna és János. Egy kézfogás mindegyiknek, egy csók az arcukra, a megilletődöttségtől csak éppen elrebegünk néhány szót, aztán vonulunk tovább ki az udvarra, de közben a menyasszony öcsszorításától — egész testtel fordul felém, szürke szeme vizesen tiszta, bizonytalanul kutat, hova tegyen, e sok ismerős és ismeretlen között, aztán motyog valamit, amikor repedezett, kőkemény kezét megfogom. Aztán a szülők ... Csak Anna anyját ismerem, aki már a márciusi naptól bronzbarnára ég az állami gazdaság gyümölcsösében, akár csak többi asszonytársa a községből, akik hajnalonta indulnak mik- robuszon, vonaton ki a „természetbe”, — amely számukra már rég nem a romantikát jelenti. Aztán még az apát, a középkorú markáns építőmunkást, akinek hajdani esküvői cse, Pisti rozmaringógat nyújt ót mindenkinek. Néhány percre félreállok az ajtónál, átkarolom a vékony, csontos nagyszülét, fáradtan mosolyog és bólint, elégedetten, hogy lám, az Anna, az unoka ... Aztán a mosoly átgörbül valami mély szomorúságba, tenyerével takarja el száját, vagy talán fuvallatnyit sóhajt... A nagyapa — számára szokatlan fekete ünneplő és nyakig gombolt fehér ing képe itt függ a másik szoba falán, s az ifjonti feszülő arcon most betonná redőzött a bőr. K int megindul a menet, elöl a menyasszony és vőlegény (pontosabban a házaspár, hiszen a polgári esküvőn néhány órája túl vannak), aztán a násznagyok, nyoszolyólányok és a vendégek hosszú sora. Valaki elkurjantja magát, a fiatal legények borosüvegeket emelnek a fejük fölé, a zenekar ritmikus sváb dalokat fúj, mire a templomba érünk, a padok, de még a padok köze is megtelt a falubéliekkel. A templomkertben újabb számot produkál a tizenegy trombitás. „Ez a bányász himnusz" — jegyzi meg egy pécsi asszony mögöttem. „Ez ugyan nem az..." — „Hát micsoda?" — „Nem tudom, de hogy nem a bányászhimnusz, az biztos .. Valaki kisegít bennünket: „Ez egy református egyházi himnusz. Ez itt a szokás." — „Hiszen ez katolikus templom!" — „Mindegy ..." A szószékről elhangzanak az intelmek, szeressék, tiszteljék egymást, (milyen igazi), neveljenek gyermekeket (ez is így van), mert a házastársi fogadalom imigyen szól, hogy „holtomiglan, — holtodiglan! s nem pedig untomiglan-untodiglan ...!” — (ajaj! de menynyi az igazság ebben is...!) és hogy a „házasság itt köttetik az úr színe előtt.. ...Hót... maradjunk inkább a földön, amelyhez kötődünk a bölcsőtől a koporsóig ... Az esketés után a menet élén ... az ifjú pár lenne ...? Hát ez mi? Csámpás, lottyadt menyasszony sivalkodik, mellette keshedt, vézna vőlegény térdig felgyűrt nadrágban, kóc- hajjal, maskarában botladozik és támogatja „aráját"... A járdán álló tömeg tapsol és ujjong és sikongat... A lakodalmas ház előtt keresztbe húztak egy póznát, amely mögött asztal áll, kuglóffal, késsel, villával, egy-egy üveq fehér-, illetve vörösborral. Addig nincs belépés, amíg a két násznagy — az eléjük tartott tányérba bele nem dobja a pénzt... S ezért pohárka bort kapnak. A következő bankóért még egy pohár bort... Ameddig csak bírják, zsebbel, vagy szusszal ... Bírják, meg kell hagyni, zsebbel is, szusszal is... A kultúrban már folyik a tánc és a lakoma. Feloldódik a hangulat, az ismeretlenek összebarátkoznak, énekelnek, esznek- isznak, koccintanak, a maska- rás-csámpás menyasszony nem más, mint H. Pisti, a szomszéd községből, aki most mint főcsapos, intézkedik az italellátásról. Nem mintha nem lenne több, de mi ketten azért egy korsóból isszuk a szódás kadarkát, fölváltva, ügyelve, nehogy valamelyikünk megelőzze a másikat... Ehhez szigorúan tartom is magamat, olyannyira, hogy éjfél körül már táncra ve- temedek ... Először a zenekart pénzelem le, a menyasszonytáncnak szánt borítékkal, s hogy helyrehozzam tévedésemet, azonnal fölkérem az ösz- szes nőt, Ágit, Rozit. Jutkát, Diót, Mártát, Magdát, Irmát, Marit, Évát és a jóég tudja még kicsodát, míg végre fönnakad a hálón Anna, a menyasszony ... Nem ismer rám, pedig évek óta kollegám... Vagy én nem ismerem meg? Az is lehet, nem is őt láttam, mert annyira forog a terem a polkára, akár a gyermekkori, — madzaggal pörgethető — színes játékkorong . . . Hajnalban felvonulunk a szülői ház udvarára, ahol az ifjú házasokat várja egy jókora rönkfa, mellette a fűrész. A lakodalmi szokás szerint életlen, fogait simára kalapált fűrészszel kellene egy kölöncöt levágniuk. A menyasszony apjo váltig erősíti, hogy az imént még megvolt... ám szerencse, hogy „véletlenül" van a háznál élesebb szerszám is . . . Anna hálásan néz a papára . . . A z utolsó szertartást ismét pálinka követné, de azt már ném várjuk meg, legalább is mi férfiak nem ... Mert a lányok bizony rátapadnak az üvegre . . . Hiába, ezeket sem lehet elvinni egy rendes helyre . . . Rab Ferenc Fotó: Erb János Fiatal pécsi írók antológiája ÉRDEKLŐDÉST FELKELTŐ BEMUTATKOZÁS „A művészet egyik csodája - írja Csorba Győző, József Attila-díjas költő a fiatal pécsi írók körének most megjelent antológiája bevezetőjében — hogy mindig ugyanaz és mindig más. Éppen azzal tud változatlan maradni, hogy szakadatlanul változik. Kell változnia: egy-egy kor megköveteli a maga sajátos művészetét. Ezért szükséges új és új csaptatok jelentkezése és megszólalása." A kolumbuszi útra most elindult fiatal pécsi írók köre mellett szerte az országban alakultak hasonló csoportok jelezvén az „új csapatok” megérkeztét. örvendetes tény ez, annak kell tartanunk még okkor is, ha szám bevesszük: a pályakezdők létszáma évek óta nő, mégis kevés a beérkező, a kolumbuszi utat a hasonlathoz illő folytatással, célbaér- kezéssel bejáró fiatal író. A pécsieknek azonban — mint mindig is - megkülönböztetett helyzetük van etekintetben. Pécs nemcsak a tehetség felmutatására képes, hanem — elég egy pillantást vetni a mai magyar irodalom reprezentánsainak névsorára — a tehetség kibontakoztatásához szükséges feltételek biztosítására is. A kör a pécsi Ifjúsági Házban tevékenykedik, s így a fiatalság széles köreivel tart kapcsolatot. De a ház biztosítja a tevékenységükhöz szükséges költségeket - így például a most megjelent kötetét is. A Kismányoky Károly és Pálinkás György szerkesztette antológia a pécsi Ifjúsági Ház alkotó körének valamennyi tagját megszólaltatja. Csordás Gábor, D. Gál Antal, Gállos Orsolya, Haller Gábor, Jádi Ferenc, Meliorisz Béla, Pálinkás György és Szántó Péter írásait Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán grafikái egészítik ki. A szellemes (és olcsó) nyomdatechnikai eljárással előállított, ízig-vérig fiatalos szellemiségű antológia szerkesztői emellett a vajdasá- gi magyar írókkal való kapcsolataikat is jól illusztrálva négy ottani költő - Fülöp Gábor, Koncz István, Ladik Katalin és Jung Károly - egy-egy írását közölték. Ami a tartalmat illeti, a közölt írások azt is elárulják, hogy a merítés gazdag, sokrétű anyagból történt. Annak ellenére, hogy egyes írások szín- vonalbeli különbségei jól érzékelhetők, helytelennek tartanánk most itt bármelyik írást, vagy szerzőt kiemelni, esetleg elmarasztalni. Ismervén azonban a pályakezdő írók nehézségeit, s a fiatal írók műveivel szembeni elvárásokat, anélkül, hogy akár- egyetlen írás hitelességét is kétségbevonnám, attól szeretném megóvni (ha tehetném) az antológia néhány szerzőjét, hogy túlontúl „egyéni hangra", netán „artiszti- kumra” törekedjen, mint ahogyan ezt máris tapasztalja irtott az olvasó. Sokkal többet használ saját fejlődésének, és többet nyújt természetesen az olvasónak is, ha inkább írása igazára, hitelességére törekszik, még akkor is, ha az netán csupán rész-igazság. Mindaz azonban, amit a kötetben olvashattunk, nem több és nem is kevesebb, mint bemutatkozás. Olyan, hogy méltán kelti fel az érdeklődésünket a folytatás iránt. B. K. M ár igazán megtanulhattam volna — újságírói fönnállásom óta —, hogy két hely van, ahova nem szabad jegyzettömböt vinni: bányafejtésbe és lakodalomba, mert az előbbiben sötét van és szénpor, a lagziban meg mindenre gondol az ember, csak éppen munkára nem, de hát beszélhetek én magamnak, akár a falra hányt borsó... Amikor leültem az asztalhoz délután fél egykor, semmi sem jutott eszembe, mert el voltam foglalva a lakodalommal, csipegettem a húsokat, borokat (hajnali háromig egyfolytában .. .) az irkám ronggyá ázott a kadarkától, néhány lapja meg ösz- szeragadt csokoládés-krémes- cukros emeletes tortáktól. — A lagzi tulajdonképpen már Pécsett délelőtt féltizenegykor kezdetét vette, amikor is a „Piroskának” becézett vonat meglódult velünk F. község irányába, hogy aztán a 38 kilométernyi utat másfél óra alatt megtegye. Az utasok zöme — később kiderült — szintén a menyegzőre tartott, a férfiak sötét ruhában, nyakkendőben feszengtek és izzadtak (ami nem csoda, mert valaki fűtésre állította a kapcsolót), boros meg pálinkás üvegek vándoroltak kézről kézre, kezitcsókolomot köszöntünk a bájos kalauznőnek, csinos — és szájukat örökké jártató, hangoskodó — lányaink farmernadrágban illegették magukat s az már szinte rejtély, hogv a „farmert” hogyan váltották át estére mini, midi és maxi ruhákká, magukkal hozott tenyérnyi nylontasakokból. A kis vasúti megállótól másfél kilométernyi út vezet be a szőlőkkel, gyümölcsfákkal borított dombok közé, ahol hosz- szan nyúlik el a község, a nyárvégi fényes napsütésben. Úristen! — ez aztán meg van szervezve: személykocsik poroznak egyre közelebb az úton, s ezek háromszor fordulnak, míg a jónépet behordják F. mozgalmas központjába. Itt a templom, tovább a kultúrház, aztán a vendéglő, szemközt pedig — a mai napra kibérelt, egyébként lakatlan hosszú parasztház. H áromszázötven főre terítettek — egyelőre ebédet — a kul- túrházban és az említett lakodalmasházban. Ez udvarán ponyvatető alatt főznek az asszonyok bográcsokban, óriásedényekben csirkét, disznót, marhát különböző változatos ízekkel, „receptúrák- kal”. A konyhához beosztott férfiak a forró tálaktól sziszegve hordják át az úttesten a levest a „kultúrba”, mások jég- behűtött sörökkel, borokkal tülekednek az asztalokhoz a szüntelenül érkező vendégek között. Hetven láda sör, hatszáz liter bor, és még csapolt sör is a jóég tudja milyen mennyiségben, hajnalban pedig kisüstivel illő köszönteni a házaspárt és a vasárnapot... Anna és a vőlegénye, János, mór fehérbe-feketébe öltözve várja az esküvői szertartást, illetve az azt megelőző jókíván-
