Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)

1976-08-05 / 215. szám

1976. augusztus 5., csütörtök Dunantmi napló 3 Pezsgő és nyüzsgő Tísza-part S zeged kétségkívül szerencsés helyzet­ben van, ha ujját sem mozdítaná, akkor is élve­zetesek a nyarai, hiszen lába előtt folyik el a Tisza, csábítanak strandjai. Ám Szeged kint van a vízből. Nyáron nem hagy nyugtot és minden mással elkáp­ráztatja lakóit és az ide érkezőket (vagy inkább ide csábitottakat), úgy hogy ilyen nyüzsgés és pezsgés láttán az ember irigykedni kezd a szege­diekre, mipt pécsi, elké- nyelmesedett és elhájaso- dott latinnak érzi magát. Vásáríiák Szegedről Baranyai vállalatok a kiállításon Nagydíjat nyert a Kesztyűgyár Lehetetlen felsorolni, hogy a külföldön is hírneves szabad­téri játékok mellett még mi mindent rendeznek a Tisza- parti városban, minden napra tucatnyi esemény jut, kiállítás- nyitások, tudományos konfe­renciák, nyári egyetemek, nyá­ri tárlatok, sportesemények, if­júsági karneválok, s a jó ég tudná még számontartani, hogy mi minden. A művésze­tek színrelépése mellett a gazdaság is színpadra lép — s ez a másik kiemelkedő ese­mény —, az ipari vásár, amely ezúttal a centenáriumi jelzőt viseli. Mindjárt emeljük is le kalapunkat, ezzel a termék­parádéval egyik vidéki nagy­városunk sem vetekedhet, leg­feljebb Pécs léphet nyomába. Szeged legnagyobb terén, a Marx téren, a csarnokok és pavilonok alkotta vásárváros­ban igazi vásárhangulat ural­kodik, szüntelenül áramlik a tömeg. Innen hoztunk mi isvó- sárfiát. A kesztyűk és a kezek tánca A július 23-án nyílott és au­gusztus 8-án záró vásár mére­tei imponálóok: 20 ezer négy­zetméternyi kiállítói terület, amiből 7400 négyzetméter a fedett tér, összesen 329 ma­gyar és jugoszláv kiállító. A csarnokok között találhatjuk a BNV volt olasz pavilonját, amelyet az élelmes szegedi vásárrendezők megvásároltak és felállítottak. Mellesleg, az itteni csarnokokat célszerűen hasznosítják, az év többi ré­szében fedett piacként, rak­tárként szolgálnak. A látoga- tottsáa nagy, ami érthető, az ünnepi hetek időszakában ren- geteq idegen érkezik a város­ba. A vásár félidejében, a múlt szombaton ottjártunkkor fogadták a hetvenötezredik lá­togatót, amint hétfőn megírtuk, pécsi autóbuszvezetőt ért a szerencse, kapott is szép vá- sárfiát — a Szegedi Konzerv­gyár bőségkosarát. Az ország minden részéből érkezett kiállítók között ráta­láltunk a baranyaiakra is. Sze­geden van a Pécsi Kesztyű­gyár, a Pécsi Bőrgyár, a Kesz­tyű- és Bőrdíszműipari Szövet­kezet, a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállald, a Me- csekvidéki Pincegazdaság, a Baranya—Tolna megyei Tégla­ipari Vállalat, a Mohácsi Fa­rostlemezgyár és a komlói székhelyű Baranya megyei Víz­mű Vállalat. Közöttük is ki­emelkedően szerepel a Pécsi Kesztyűgyár, amely elnyerte a Csongrád megyei Tanács nagydíját. A kesztyűgyáriak most is példáját adják, hogyan kell az üzleti propaganda szolgálatába állítani egy ilyen fórumot, mint a Szegedi Ipari Vásár, amelyet — más komoly cégekkel egyetemben — egy kissé az őszi Budapesti Nem­zetközi Vásár főpróbájának is tart. Jóság, jelesség, I • . rí rr r kitűnőség Tulajdonképpen a hagyomá­nyok azok, amelyek a többi fölé emelik a Szegedi Ipari Vásárt. Képzeljük csak el, száz (!) évvel ezelőtt rendez­tek itt — egyébként innen a centenáriumi jelző — Magyar Országos Ipar-, Termény- és Állatkiállítást, s ez az első volt a modern országos kiállítások között hazánkban. Hatvanez­ren látogatták. Azóta voltak kényszerű kihagyások, de ez a vásárrendező szellem mindun­talan átplántálódott és újjá­éledt, élteti a várost. A száz évvel ezelőtti kiállí­tásról egyébként egyetlen ere­deti oklevél maradt fenn, ame­lyet Reinhardt József gyulai cukrász kapott. A szegediek persze nem elégedtek meg en­nek az ipartörténeti emléknek a lobogtatásával, de komoly kutatómunkával feltérképezték vásáraik százéves történetét, s most ezt szép kiadványban köz­re is adták. Érdekes, miért ado­mányoztak száz évvel ezelőtt érdemérmeket: jóság, jelesség, kitűnőség, haladás, versenyké- pesség,- műízlés, nagybani ter­melés és kivitelképesség . . . Mintha csak a mai követelmé­nyeket hallanánk. Egyébként a kesztyűgyáriak kiderítették, a pécsi Hamerli is ott volt, s dí­jat is nyert az első vásáron. Erről egyébként a rendezők sem feledkeztek meg, akik bi­zonyítani tudták, hogy jogelőd­jük részt vett a kiállításon, megkapták n száz évvel ezelőtti díszes oklevél reprodukcióját, mint tanúsítványt. Négyen tud­ták ezt bizonyítani, köztük a Pécsi Kesztyűgyár és a Zsol- nay Porcelángyár, továbbá a Szegedi Kenderfonó és Szövő­ipari Vállalat és a Herendi Porcelángyár. Miért virágzik ott? Szegeden eltűnődtem, egy­szerűen érthetetlen, miért dö­cög nálunk a határ menti áru­csere, s miért virágzik náluk. Arra, hogy ellanyhult az üzleti élet a jugoszlávokkal, itt szá­mos magyarázat kering és si­rám hallatszik. Tény azonban, hogy a szegediek kapcsolatai töretlenek, nem ártana tapasz­talatot cserélni, ők hogyan csi­nálják. Hetvenkilenc jugoszláv céq kínálja termékeit, azaz az ellentéteit a magyar gyümölcs­nek, cserépnek, rollplast re­dőnynek, amit a szegediek szállítanak. A határ menti re­lációban az idén náluk két­millió dolláros forgalom bo­nyolódik le. Persze, Szabadká­nak ott van a Pannónia Vásá­ra, amelyre természetesen min­den tavasszal átrándulnak a szegedi cégek, a szereplés te­hát kölcsönös, ellenben — Baranya és Szlavonija kapcso­A szegedi vásárváros — az elképzelt jövő. A száz evvel ezelőtti Magyar Országos Ipar-, Termeny- es Al- latkiállitás érdemérmének eredeti oklevele, amelyet Reinhardt József gyulai cukrász kapott. látóinál maradva — Eszék nem rendez ipari vásárt. Min­denesetre érdemes lenne Pé­csett is felújítani a jugoszláv részvételt, de legalábbis alkal­manként árumintavásárokat rendezni a határ menti gazda­sági kapcsolatok erősítése je­gyében. Szeged bámulatra méltó ko­molysággal kezeli ipari vásá­rát, amit egyaránt bizonyít, hogy — mellőzve minden öt­letszerűséget és ötletcsapon- gást — pontos elképzeléseik és terveik vannak a vásárvá­ros teljes kiépítésére és a ki­állítási menetrendre egészen 1980-ig. Azonkívül, hogy rend­szeresen részt vesznek a sza­badkai vásárokon, minden pá­ratlan évben megrendezik a helyiipar és a szövetkezetek szakosított kiállítását, ezenkí­vül más speciális kiállításokat. Jövőre például méréstechnikai kiállítást és tudományos ta­nácskozást, 1979-ben a gáz- és vegyipari gépek szakkiállí­tását, 1980-ban pedig — isko­lavárosi minőségükben — tan­szer- és taneszköz-kiállítást. Ezek a rendezvények szorosan kapcsolódnak Csongrád megye gazdaságához, emelik a nyári ünnepi hetek fényét, s mintegy fenntartják a vásárok folyama­tosságát. Lukács János véleménye Megfordult Szegeden Lukács János, az MSZMP Pécs városi Bizottságának első titkára is, végezetül az ő véleményét idézzük: nagyon szép a vásár, ha kicsiben is, jól reprezentál­ja a magyar ipar fejlődését, öröm, hogy a pécsi vállalatok is ott vannak. Péccsel egybe­vetve, ott lényegesen jobbak a feltételek, kétségkívül látvá­nyosabban be lehet mutatni a termékeket. Gratulálunk Szegednek. Miklósvári Zoltán Szociológiai kisenciklopédia Társadalmi struktúra A szociológia egyik leg­alapvetőbb kategóriá­ja. Mivel a struktúra általá­ban szerkezetet, egy adott rendszer alkotóelemei, részei közötti viszonyt jelenti, a tár­sadalmi struktúrát legtágab­ban, mint a társadalom szer­kezetét, egyes alkotóelemei kö­zötti viszonyt értelmezhetjük. A fogalom körüli viták álta­lában ott kezdődnek, hogy a különböző szociológiai elmé­letek mit tartanak egy társa­dalom alapvető alkotóelemei­nek. A polgári szociológiában és antropológiában megtalál­ható egy olyan irányzat, amely a társadalom meghatározó elemeinek a különböző intéz­ményeket tekinti, és a társa­dalmi struktúrán ezen intézmé­nyek közötti viszonyt érti. Eb­ben a felfogásban megkülön- böztetendő a társadalmi struk­túra és a társadalmi rétegző­dés, előbbinek az intézmények, utóbbinak a társadalom külön­böző rétegei, csoportjai közötti viszonyt nevezve. A marxista szociológia a tár- sadialom alapegységeinek; a társadalmi osztályokat és réte­geket tartja. Ebből követke­zően vanhak olyan nézetek, amelyek a társadalmi struktúrát a társadalom osztályszerkezeté­vel azonosítják. Ugyanakkor az is világos, hogy a társadalom csoportszerkezete nem csupán az osztályok és rétegek szerin­ti tagozódást jelenti, hanem a lakóhely, az iskolai végzettség, az életkor, a nemek stb. sze­rinti szerkezetet is. Ennek meg­felelően a marxista szociológia általában a társadalom cso­portszerkezetét nevezi társa­dalmi struktúrának és ennek egyik — jóllehet meghatározó- alegységének, az úgyneve­zett alapstruktúrának tartja a társadalom osztály- és réteg­szerkezetét. További problémát jelent azonban a fogalom értelmezé­sénél, hogy amennyiben a marxista szociológiában egyre általánosabban elfogadott gyakorlatként a társadalmi struktúrát csoportszerkezetként definiáljuk, akkor ez mennyi­ben csak e szerkezet leírását, és mennyiben az e szerkezetet' létrehozó okokat és társadalmi viszonyokat is jelenti. Például egy tőkés társadalomban pusz­tán a munkásosztály és a tő­kések elkülönültségének feltá­rása, a közöttük levő társadal­mi egyenlőtlenségek leírása a társadalmi struktúra kutatás feladata, vagy pedig az ezt az elkülönülést és egyenlőtlensé­geket meghatározó és létreho­zó társadalmi viszonyokat és intézményesültséget, a tőkevi­szonyt, a tőkés állam struktú­rát alakító szerepét stb. is a társadalmi struktúra fogalmán belül kell értelmeznünk. Mind gyakrabban találkoz­hatunk azzal a megközelítés­sel, hogy a társadalmi kü­lönbségek puszta leírását tár­sadalmi rétegződésnek, az ezt létrehozó viszonyokat pedig tár­sadalmi struktúrának nevezzük. Utalnunk kell arra is, hogy a társadalmi struktúra fogal­mát nemcsak az egész társa­dalom, vagy társadalmi egy­ségek vizsgálatánál (makró- struktúra), hanem kisebb tár­sadalmi csoportok, munkahelyi, lakóhelyi közösségek, baráti körök stb. belső szerkezetének elemzésénél (mikrostruktúra) is használjuk. Kolosi Tamás Egy ősi szakma utolsó mesterei Patkolókovácsok Először az ókori egyiptomiak használták a lovak lábának védelmére a patavédő sarut bőrből és sásból. A patkó — a VI. században jelent meg és valószínűleg erre az időre te­hető a patkolókovács mester­ség kialakulása is. Ma kevés lovaskocsit látni útjainkon. A technika, a közle­kedés fejlődése teljesen háttér­be szorítja őket. De az idővel dacolva három patkolókovács még dolgozik Pécsett... Bujdosó Imre nevét ismertem, mikor beléptem öreg műhelyé­be. Tudtam, hogy mestersége pécsi doyenje, hogy apja, nagyapja is patkolókovács volt. — Hát igen, ahogy manap­ság mondcnánk, beleszülettem a szakmába. Gyerekkorom ja­varészét a műhely körül töltöt­tem. Tizenhét éves koromban kezdtem apám mellett dolgoz­ni. Rengeteg munkánk volt. Ahogy világosodott, a fuvaro­sok már az ajtónk előtt hangos­kodtak, aztán akartuk, nem akartuk, föl kellett kelnünk, mert nagy volt a konkurrencia. Egész nap dolgoztunk, mégsem volt látszata. Sok kocsisnak hi­telt adtunk, mert nem tudtak fizetni, aztán volt aki megad­ta, meg olyan is aki nem. Nem nagyon akartam ezt a szakmát, de kellett... Aztán megszoktam, megszerettem. Csodálatos dolog ám egy ke­mény, rideg vasat olyanra ala­kítani, amilyenre akarom. A vörös anyag szinte sóhajt a ka­lapács ütéseitől. A sarokban hatalmas AJAX gépkalapács terpeszkedik. — Ezt három éve vettem, de még betonba se ágyaztam. Nincs rá szükség. Ami kevéske munkám van, azt az ötkilósom­mal is elvégzem. Van olyan nap, hogy órák hosszat nem látni lovat. Ha jönnek, azok több­nyire régi patkót veretnek, mert az újak drágák, öt-hat óránál nem tudok többet dolqozni na­ponta. Nem kifizetődő szakma ez mór. Bujdosó Imre ötvenegy éves. Harmincnégy esztendeje dolgo­zik a szakmában. A cégtábla az udvar hátsó részén hirdeti, hogy itt dotgozik* Krémer Vilmos patkolókovács. — Szeretem a lovakat, a szakmámat, de nagyon ritkán van alkalmam lovat patkolni. Mikor 1970-ben kisiparos lettem és mestervizsgáztdm, még jó­val több ló volt, mint ma. Ki­halóban g szakma? Igen, de érthető is. Ha csak ezzel fog­lalkoznék, én sem tudnám el­tartani a családomat. Sőt. . . Krémer Vilmos fiatalon, tizen­hét éves korában kezdte a ló- patkolást Vasason a Gergely- féle kovácsműhelyben. — Később Pestre kerültem, ahol még spediter kocsikat is javítottunk. Ha akkor nem sze­reztem volna széles körű szak­ismeretet, akkor az ipart nem tudnám most fenntartani. Azok az évek jó iskolának számítot­tak. Egy ideje sajnos, még a lópatkolást sem tudom csinál­ni, de egyéb kovács-munkám is nagyon kevés van. Több éve vállalatoknak dolgozok, mert egyéni megrendelőim alig-alig akadnak. A Pellérdi út környé­kén levő hétvégi házak tulaj­donosai hoznak időnként szer­számokat élesíteni. Azt hiszem elmegyek egy vállalathoz dol­gozni, mert nem tudom az ipart fenntartani. Sziklai József eredeti szakmá­ja patkolókovács. A Mecseki Szénbányáknál dolgozik: elekt- rikus. — Nincs ebben ellentmon­dás? — Azt hiszem nincs. Mindig érdekeltek az állatok, különö­sen a lovak. Szerettem velük foglalkozni. A családunk nem tartott lovakat, így gyerekko­romban a közelünkben levő ko­vácsműhelybe mentem játszani, ahol gyakran két-három pár ló is volt egyszerre. Azt hiszem, ott szerettem meg a szakmát. Mindig csodáltam, ahogy az öreg kovács bánni tudott a lovakkal. Tíz esztendeje letettem a mestervizsgát és az ipart is ki­váltottam. Azóta munkaviszony melletti ioargyakorlásként — hozzáteszi, hogv ez a hivatalos neve — patkolásokat és egyéb kisiparosi szolgáltatásokat vég­zek munka után és szabad­időmben. — A két szakma közül, me­lyiket szereti jobban? — Mindkettőt, de az eredetit mégiscsak előbbre tartom. Ám csak a kovácsolásból nem le­het megélni. Amikor a Szokolá- nál tanultam, akkor 35—40 pár Bujdosó Imre ló volt Pécsszabolcson, most mindössze néhány. A mi szak­mánknak lassan vége, de el­szakadni, amíg élek nem tudok tőle. Roszprim Nándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom