Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)
1976-08-01 / 211. szám
A KISZOV táncegyüttes turnéja Sziléziában Kelle Sándor lengyelországi Szarvasagancsból készítették a pszczynai kastély vadászni szerető urai az egyik teremben a székek és a heverő támláját. Gótikától a rokokón keresztül az eklektikáig mindenféle stílusjegyet megtalálhatunk ebben a kastélyban, ötvenkét holdas parkját az utolsó — Angliából származó — úrnő kedvére — azt mondják, Európa legszebb asszonya volt, mely állítást a róla készült portré is igazolni látszik — angol mintára készítették. Az egymástól nagy távoliágban ültetett fák, több méteres törzsükkel, a tavakon ringó haty- tyúkkal csodálatos képet nyújtanak. A hattyúkat télen a kastély pincéjébe viszik, de a fákkal már nehezebben boldogulnak, mert a vizenyős, mocsaras területen gyorsan korhadnak vastag törzseik. Ebben a messzeföldön híres kastélyban lépett fel először az OKISZ nemzetközi kulturális csereakciója keretében egyhetes lengyelorszáqi úton tartózkodó pécsi KISZÖV tánc- együttes. A kastély kitűnő akusztikájú tükörtermében álltak először közönség elé vendéglátójukkal, a Pszczyna együttessel. A zsúfolásig megtelt teremben nagy sikere volt az együttesnek, gyönyörű kalocsai ruhájukkal, szépen szóló énekükkel és nem utolsó sorban kitűnően játszó zenekarukkal. Még a másnap elkészült fekete-fehér fotókon is ragyogóan mutattak a ruhák. Vendéglátóink, Aleksander Spira, a Pszczyna tánc- és ének együttes vezetője és segítőtársa Malgorzata Szmit azonban nemcsak a fotókról gondoskodtak, hanem a zavartalan munkalehetőségekről is. Ehhez persze nem kevés energia kellett. A KISZÖV programját úgy állították ösz- sze, hogy utazhasson is és dolgozhasson is az együttes. Talán a legemlékezetesebb nap a szerdai volt, amikor délelőtt az auswitzi tábort néztük meg. Gerner István, az együttes művészeti vezetője gondolta ki, hogy az együttes legfiatalabb tagjai az ormánsági fehér qyász színében vigyék az emlékezés és tisztelet jelét, a koszorút a táborban meghalt 400 ezer magyar pavilonjába és hogy az együttes legidősebb tagja játssza nagyon visszafogottan, tisztán ciz Ave Mariát. Talán ennek a halkan szóló kis brácsának köszönhető, hogy igen csendesen, meghatódva járta be a tábort az együttes. Pedig nem ez a jellemző rájuk, hiszen állandóan táncolnak, utcán, buszban, mindenütt. A határnál egész tekintélyes kis közönség gyűlt össze, mert a várakozási időt is arra használták, hogy táncoljanak. És már annyira hiányzott nekik a tánc, hogy a szerda esti fellépést kitörő energiával táncolták végig. Gazdag népviseletek, magas technikai színvonal és kirobbanó sikei. Az előadás utáni beszélgetésekből kiderült, hogy bár a városban járt már szlovák, cseh, bolgár együttes, még soha nem volt ilyen fogékony a közönség. Ezt a kapcsolatot élezhették az együttes tagjai is. Hetekkel a pécsi KISZÖV megérkezése előtt eladták a művelődési házbeli fellépésükre a jegyeket, aki lemaradt, megpróbálta állva végigszoron- gani az előadást. Az előadás után a Pszczyna együttes tagjai, akik közül nem egy fiatal szabadságot vett ki erre az egy hétre, hogy minél többet lehessen velünk — várták a pécsieket és hatalmas üdvrivalgások között dobálták fel őket. Barátságok szövődtek az együt- tesek-tagjai között, sőt! Több magyar kislánynak házasságot is ajánlottak, ezt majd a jövő dönti el, mi lesz belőle. Mert a meglepetésekkel tele búcsúesten is többször elhangzott, hogy vissza szeretnének jönni Pécsre lengyel barátaink, és ez nem volt udvariasság. A csütörtöki nap lett volna a skanzen napja, délelőtt megnéztük a gyönyörű parkban két év alatt zömében társadalmi munkávol felépített skanzent, mely a környék jellegzetes XVI—XVIII. századi népi épületeit mutatja be. A lakóházak, kovácsműhely, pajta, méhkaptárak, kút, stb. többnyire teljesen eredeti, csupán kettőt rekonstruáltak rajzok alapján. Ez a skanzen is azt bizonyítja, hogy az itt élő emberek nagyon szeretik a városukat, büszkék rá, tudják, hogy rengeteg munkával, hogy csak összefogással lehet a népi kultúrát menteni, mely alapján a mai kultúrát gazdagíthatják. Ez a nap volt kinttartózkodásunk hatodik napja, mindeneddig pokoli hőség. Délután próba után fellépés következett volna a skanzenben, ezt azonban elmosta az eső, mely teljesen váratlanul jött, viszont olyan kitartóan szakadt, hogy elutazásunk napján, szombaton is kísért bennünket a határig. A pénteket Katowicében töltöttük, ahol találkoztunk a három megyét magában egyesítő katowicei területi szövetkezetek elnökével. Megtudtuk tőle, hogy szerették volna látni az együttest Katowicében is, a chorzowi kultúrpark hatalmas színpadán, de attól tartottak, túl fáradt lesz az együttes. Kár. Nem voltak fáradtak. Lehet, hogy a búcsúest után igen, mert a meglepetések között egy 100 literes hordó sör, Mikulás napi népi játékok is szerepeltek, hajnalban meg indultunk is vissza. Pszczyna jelenleg 37 ezer lakosú lengyel kisváros, Katowicétől 36 kilométerre fekszik. A hatalmas erdők övezte város a katowicei agglomerációba tartozik, jelenleg még főleg mezőgazdaságáról híres. Barokk, kovácsoltvas kapuit nézve, szűk utcáin a műemlékeket csodálva Sopron jut eszünkbe. Azonban mint ahogy kísérőink elmondják, nem sokáig lesz már a környező nagyvárosok pihenője Pszczyna tiszta levegőjével, hiszen a környéken folyó kutatásoknál megállapították, hogy mint a többi sziléziai területen, itt is nagyon jó minőségű feketeszenet rejt a föld. Ennek a Lengyelország számára is oly fontos nyersanyagnak a kitermelésére már határozott tervek születtek, márpedig ezek a tervek a nagy iparvárost is feltételezik. Mi nem beszélni szeretünk, hanem tenni, és főleg dolgozni, mondta egyik kedves, jó barátunk, Tádék. Ez a sziléziai bányavidéken élő emberek jellegzetes véleménye. Talán azért van, hogy a lengyel kormány is odafigyel rájuk. Jobb az ellátás, a múltban is így volt, mint bárhol másutt az országbon. Megérdemlik. Hárságyi Margit útirajzai Évente két-két alkotónk indul művésztelepi látogatásra Dél- Dunántúlról a festői környezetű lengyelországi Paczków- ba, illetve onnan, az opolei körzetből hozzánk. Az utóbbi öt-hat évben alakult ki ez a nemcsak hivatalos, de immár szoros baráti szálakkal is egymáshoz kötődő magyar— lengyel művészeti kapcsolat. A két képzőművészeti szövetség ajánlásával — a Magyar Képzőművészeti Szövetség Dél-dunántúli Területi Szervezete és az ottani szervezet közti megállapodás jegyében — cserélnek művészeket és alkotásokat, sőt kiállításokat is egymás között. (Pécsett két éve rendezték meg az opolei képzőművészek kiállítását.) A paczkówi nemzetközi művésztelep idei két magyar vendége — Kelle Sándor és Simon Béla pécsi festőművész — nemrég érkezett vissza 24 napos alkotótábori munka és élmények után. A tábor célja elsősorban az ottani lengyel táj megismertetése: jellege szerint pedig valóban alkotótábor. Három festmény elkészítése a követelmény. Közülük egy marad a művésztelepen, de mind a három szerepel a telep évente hagyományos kiállításán. A téma kötetlen, a táblaképek nagysága és festékanyaga (olaj) kötött. így azután elmélyült munkával telt el a 24 nap. Simon Béla fa- törzs-torzókat festett, Kelle Sándor két tójkompozíciót és Pacz- kow belső várbástyáját festette meg. — Szimbolikus kép: a bástya és mellette egy fa ... A lengyel népet szeretném jellemezni vele — mondotta. Közben természetesen ismerkedésre, kirándulásra is lehetőség nyílt a többi 16—18 művésszel. Valamennyien különböző népi demokratikus országokból érkeztek. Kelle Sándor több rajzot is készített egy ilyen kiránduláson. Ezekből adunk közre néhányat fenti ösz- szeállításunkban. Elképzelhető, hogy a kis játékos útirajzok valamelyikéből egyszer majd festmény születik, ha annak a gondolata nagyobb, vászonra kívánkozó képpé érlelődik, vizuális megfogalmazást nyer. w. e. grófnak. A község pénzén vettünk néki jegyet a vonatra, Pestig. Az akkor így vót rendbe. Most meg visszakapta a fődet. . . Ingyen takarítottuk be a gabonáját, mert így esett, és evvel kész . .. — De talán nem is egész kész — szólt most Imre. — Hallgass, gyerek — mordult fel az öreg’ —, nem ieked való beleszólni a közr úogba. L A kislány még ott állt. — eggy, lány! mit állsz itt — mordult rá az apja, és újra nekiállt a kaszálásnak. A kislány elment. — Én se vagyok már gyerek — felelt most vissza az öccse. — Én is tudom, mihez kell szólni. De aztán hallgattak, és csak a kaszák suhogtak. Jöttek, talán egy óra múlva. A fiatal gróf, a tisztek és a többiek. Odaálltak mind körül, szétvetett lábbal. A tisztek lovaglópálcával a csizmájukat ütögették. Az öreg Banicza csak ekkor hagyta abba a kaszálást. Felegyenesedett, beszélni akart. De még egy szót se mondhatott, a kisgróf a szájára húzott a lovaglóostorral. Aztán az új jegyző ütött a szájára ököllel. Mert ő most — részeg bosszúálló angyal — fizetett Szijjas Kálmánért, érdemeket szerzett a gróf szeme láttára, pozíciót erősített, éppen jókor. Lovaglópálcával terelték őket a rendek közt, amit aznap vágtak. A rend végén az öreg Banicza kiköpte szájából a vért, hogy szállni tudjon a fiaihoz. — Hagyjátok itt a kaszát, mert délután visszagyüvünk... A jegenyék sorfala közt terelték őket tovább, ahol a régi jegyzőt agyonütötték; hogy kik, azt a három Banicza nem tudta. A jegenyesor végén beértek a községbe, de nem álltak meg a csendőrlaktanyók- nál. Továbbmentek a vöröstéglás grófi ököristállóig, mely hátával a főutcának állt, míg a kastély messze egy park közepén volt valahol, nem látta azt senki, csak benti cselédek. A grófi ököristállóba lökték a három Baniczát. István, mikor beterelték őket, úgy számolta a félhomályban, hogy tizenhatan vannak. Három munkás a bőrgyárból már feküdt. Azok nem jajgattak. A kis takarékpénztári könyvelő, akinek a cvikkerét beleverték a szemébe, vinnyogott, mint a megkínzott állat. Két zsidó kereskedő. Félholta n is alkudoztak és térden állva rimánkodtak, amin jókat nevettek a tiszt urak és a falusi intelligencia. Az egyiknek a fia is ott volt. Egy szót se szólt, csak a száját rágta, ha ütötték. Ott feküdt később a bőrgyáriak mellett és nehezen lélegzett. A Misa-Gyuri-Antal sógor is ott volt már, aki még üzent nekik. Meg idegen vöröskatonák, három vagy négy... A szalma alatt is feküdt valaki, akinek az arca egész fekete volt... Később megismerte István, mert azt még mindig tiporta és rúgta a kisgróf és a patikus. A katolikus káplán volt, neki is, mint Gyuri bácsinak, Bujtor a neve. De egy másik Bujtor. Az apja három holdja ott van nem messze tőlük . . . ,,Ezért taníttattunk?" — ordított a kisgróf. „Ezért lettél pap, büdös paraszt? Hogy a Marxot prédikáld?" És ez igaz volt: kommunista lett a papi pénzen iskolázott Bujtor gyerek, az egész falu büszkesége. A grófi ököristállóban ő volt az első, aki meghalt. Aztán a három Baniczát vették elő. A jegyző megvadulva tiporta őket. Mikor elfáradtak, egy vállas barna tiszt órája fénylő számlapjára nézett. — Háromnegyed tizenkettő. Most kivisszük őket. Menni már egyik se tudott. Feldobálták őket, nyolcával két kocsira, szalmát dobtak föléjük, és a részeg tisztek felettük ültek a szalmán. A jegyző nem ült fel. — Én kérlek alássan hazamegyek .. . Korán kell felkelni .. . A hivatal... — Kedves nődnek kézcsókom — bukogta részegen a patikus, és felült a lovakat hajtani. A jegyző pedig, azon mód visszament az istállóba. A vérsáros szalmába zuhant és aludt. Negyedórát mentek, vagy talán félórát. A kocsi vad iramban rázta őket. De az már nem is fájt összetört testüknek. Ő hátul feküdt a saroglyán, úgy ahogy odadobták, arccal lefelé az apjára. Rágni kezdte a kötelet, amit az ököristállóban raktak rá. Mikor átrágta, az apja kötelékét kereste. De az már nem mozdult . ... Az öcs- cse felé kotorászott. Az megértette, mit akar. — Hagyd, én már nem bírok — nyöszörögte halkan. A halott apján át -kezdte magát lecsúsztatni a kocsiról. A kövér kereskedő Imre alatt visszájáról feküdt, a feje lelógott a kocsi végén, kifordult szeme fejérjében megcsillant az előbukkanó hold... István lassan kihuzakodott a szalma alól, és lecsúszott a kocsi végéről. Vérében feküdt az út közepén, aztán kicsit felocsúdott. Betemette porral a vérét és belehengergőzött az árokba. Az árokban mászott tovább, míg egy bokorhoz ért. ..
