Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)
1976-08-20 / 230. szám
Pákolitz István: Gyürke Salvatore Quasimodo Eletemroll Károlyi Amy: w Ácsmunka Micsoda szelíd kopácsolás micsoda csengés, aritmiás szarufa, szelemen mint régi érmeken bámészkodom el a neveteken úszik az égen hajó törzse rácsos gerincből bújnak fellegek mögöttük ég a nyári mennyezet épülő házon tetőszerkezet Lepkelevél Azt hittem levél. Tovarepült. Lepke. Azt hittem lepke. Reám szállott. Levél. Fonat Kosaras fonatu kusza fakoronák fonatos koronák kusza fakosarak koronás fonatu kosaras kusza fák fafonatu kusza kosaras koronák Baranyi Ferenc: Cerelyes Maradsz pohár, mi illetetlen, mikor a koccintás csupán kompromisszum a megnyeretlen félbemaradt viták után, ' maradsz a vétó tintafoltja a kifogástalan, precíz kéziraton, ha a sorokba higan vegyülne sanda iz, maradsz ünneprontó a bálban, ahol a lelkiismeret a csábosán ledér ruhában táncoló hirre vet szemet, maradsz a tél valódi képe miq délibáb csak a tavasz rohanva káprázók szemébe visszacsapódé gally maradsz s maradsz döfés-szigorral ojtott hajtás a törzsön majd, amíg a nehezen virágbabomlott fákat gyümölcsök nem lepik. Galambosi László: Évának Amikor a földre jöttem, fürösztöttek tekenőben. Megjelölték homlokomat Balázsolták a torkomat. Jég-várakon eltűnődtem. Pallosokat összetörtem. A fény útján meg-megálltam. Égi kúthoz eltaláltam. László király ünnepekor ágaskodik a gyertyasor. Aranykéve nyergén ülök. A világnak hegedülök. A taligakeréknyi két kisült kenyér pontosan kétheti időtartamra szolgált. Isgum Józsi bácsi sütödéjébe anyám vitte el reggel a szakajtóban keleszíett kenyértésztát; délután pedig a kisebb gyerekek is hazahozhatták a kisült kenyeret. Többféle házimunkában vettünk részt, különösképpen egyikért se rajongtam; leginkább a krumpli csírátlanításától ódzkodtam; (a lecsírázott krumplit megfőztük a malacoknak) a fűszereshöz se mentem mindig lelkendezve, mert félbe kellett szakajtani a gombfoci-derbit; az azonban sose fordult elő, hogy a kisült kenyérért ne mentem volna szinte nyargalászva. A kenyér hazahozatala, iratlan-mondat- lan, ünnep-számba ment; bármily sokszor ismétlődött, mindig újnak-másmilyennek tűnt a kenyér illata, méq akkor is, ha Józsi bácsi megégette egy kicsit. Mivel az „Iskomjóska" nemcsak pékmester volt, hanem politikus is, méghozzá egyik legbuzgóbb kortese a mérsékelt-ellenzéki képviselőjelöltnek; előfordult, hogy a választási küzdelmek sűrűjében a kelleténél nagyobb hévvel-meggyőző- déssel fűtötte be a kemencét. Az ilyen éqetések után, mondanom se kell, mindig megkapta a magáét anyáinktól a — legközelebbi sütés alkalmával. És hát a gyürke: miatta mentem legszívesebben a kenyérért. A gyürke — tudvalevő — olt keletkezett, ahol Józsi bácsi a késével belekanyarintott a még puha kenyértésztába. Kisült állapotában fehérsárga-halvány- piros-arany színű ropogós-rücs- kös-pikkelyesre nyílott. Lehetetlen volt a gyürkét nem letörni, vagy beleharapni, és persze útközben. A qyürke jogfolytonossági alapon szállt ránk nemzedéki elődeinktől, éltünk is vele; hazaérve ugyan mindenkor kijárt miatta a kötelező szülői fejcsóválás, ám hangos szóval soha nem tiltakoztak a felnőttek. Gyürke! Kenyeretvivő örömben, hazamenet, letörni, beleharapni azonmelegében! Olykor várni kellett a kisült kenyérre, s a várakozási holtidőben alkalom nyílt a rögtönzött szereplésre is. Józsi bác • ugyanis csak reggel szórakoztatta közönségét: jobbadán a fiotalasszonyokct, még szíveseb. ben a menyecskéket; s nemcsak a politikai lótást-eligazo- dást élesztette bennük; épülésükre csintalan szerelmi anekdotákat adott elő. Mivel a délutáni programot, a kenyér hazavitelének tisztét rendszerint a nagymamák, vagy a gyerekek látták el, e vegyesfölvágott- publikum pallérozásával Isgum Józsi bácsi nem sokat törődött, így lépett a nyilvánosság elé Molnár Gyurka, és óriási hangerővel elkántálta a Falu végén kurta kocsmá-t, úgy ortályozva, hogy kishíján a feneke repedt szét. Az éppen jelenlévő, mindig elegyes összetételű, kultúrára szomjúhozó közönség áhítattal hallgatta a szavalatot. Bele kívántam kóstolni a dicsőségbe, én azonban olyan verssel rukkoltam ki, ami inkább illett a kenyérillatú pékségbe, mint a kurta kocsmában mulatozók — kétségtelenül szép — históriája. A Fekete kenyér c. verset mondtam el a kemencepadkáról, mivel oly kicsi voltam, hogy ki se látszottam volna a sokadalomból, ha lent maradok a téglapádimentomon. Frost Jula néni pöndörítctt föl a padkára, s bár a jelenlévők közül senki se várt fekete kenyérre, mégis megríkattam valamennyi hallgatómat Petőfi versével, főleg a záiósorokkal: „Itthon sokkal jobb ízű énnekem / A fekete, mint máshol a fehér." Egyvalaki mégiscsak akadt, aki nem könnyezett, a Leber Marcsa volt: elsápadt, de csupán futólag vettem észre; mert látva, hogy sírdogál- nak körülöttem, én is elbögtem magam annak rendje-módja szerint. Leber Marcsa jóval nagyobb volt nálam, ismételt is már a negyedikben, és nem is annyira a sikeremet irigyelte, hanem a saját kudarcát fájlalta; ebbe a versbe sült bele a vizsgán; s e szomorú ténykörülményt akkor tudtam meg, mikor alászállván a kemencepadkáról, dicsőségem teljében, egy idősebb asszony, a Kiszli Reza néni ezt megsúgta nekem. Marcsa nyilván szándékos bosszantásnak vélte versmondásomat, holott erről szó se volt, hiszen honnét tudhattam volna hajdani felsüléséről? Mindenképpen vissza akart vágni, s ezt abból láttam, hogy a szentnek se akart tágulni a pékségből. Egy darabig vártam, majdcsak elballag, de erre semmi hajlandóságot nem mutatott, ellenben azt máris tudtam, hogy valami visszavágás készül Marcsa részéről. Állingáltam még egy Mi- atyánknyi időt, aztán elszántan fejembe vágtam az egymásba illesztett két szakajtót, a kenyereket lapjukkcl összefektetve karjaimba fogtam, ahogy a póGRAIN ANDRAS RAJZA lyósbabákat viszik a keresztelőre, és kiléptem a pékségből. Marcsa azonnal csatlakozott hozzám, kicsit srégen mögöttem jött. Akkor se szólt, mikor az utcára értünk. Nehezen bár, de sikerült a mellemnek nyomódó kenyérgyürkéből egy darabot leharapni, mivel törni nem lehetett: tele volt mindkét kezem. Marcsa előbb rámvigyorgott, s azt mondta, szódé vagyok, azt se tudom kivárni míg hazaérek; aztán hirtelen mögém lépett s jól hátba taszintott az ugyancsak kocsikeréknyi kenyerükkel. Majdnem orrabuktam, és szégyen ide, szégyen oda, fulladozni kezdtem: ki kellett köpnöm a leharapott finom meleg gyürkét. Még a Marcsa botrán- kozott meg magaviseletemen, és kioktatólag rámpiritott: — Nem szégyelled magad?! Neked aztán valóban lekete dukálna, annak is az égettebb- je, ha csak így becsülöd meg a fehér-gyürkét! Ebből világosan látszott, hogy a vers miatt bántódott meg, ahogy ezt a Kiszli Reza néni mondta. — Én nem csúfolódásból szavaltam el azt a verset, — szóltam eléggé fönnhangon, de nem nyersen; és nekitámasztva a kenyerek peremét a Treszliék házfalának, letörtem a harapásból maradt gyürkét, barátságosan nyújtottam Marosának: — Nesze, látod én most se haragszom. Marcsa rámbámult, nagyon meglepődhetett a fordulaton, biggyesztett, és egy hirtelen mozdulattal, félkézzel kiütötte kezemből a gyürkét. Aztán futóra! Jobb is, hogy elszaladt, mert dühömben „kenyérrel dobtam volna vissza". Nem jelképesen, hanem valóságosan. A háború alatt különböző emberek kerültek közelembe. Egy tiszt mondta el nekem ezt Przemysl várából visszatérőben, amikor hatszáz társával a németek fogságába esett. Egyikük a ládájában őrizte verseskönyvemet. Reggelente valaki lelolvasta, és megmagyarázta egy-egy versemet. így emlékeztek ők, a foglyok, a hazára, azokkal a szavakkal, amelyek másoknak talán hidegek és geometrikusok voltak. Végre tehát találkozhattam valóságos és hiteles olvasómmel, aki meg akart ölelni, s közben foglyok neveit sorolta elő: orvosokat, ügyvédeket, mérnököket. Ügyvédeket? Az ügyvédek nem olvasnak verseskönyveket. Przemysl- ben igen, Lengyelországban. De 1946-ban az érzelmeknek milyen erős hálója egyesített engem a néppel! Egy előadásom után, melyet a mai olasz költészetben megmutatkozó „törés"-ről tartottam Milánóban, egy színházban, meghívtak Nápolyba: tartsak előadóestet verseimből. Az utazás vonaton és gépkocsin, még lassú és lárasztó. Nápolyban, szétrombolt házak között, az utca közepén asszonynép készítette az ennivalót a férfiaknak, két nagy darab kőre tett fazekakban és serpenyőkben. E kezdetleges tűzhelyek közelében kisgyermekek és kamaszok üvöltöztek, rajtuk katonazubbony és katonapokróc, a rom és szemét felkavart porfelhői között. Verseket olvassak ebben a hihetetlen városban? Már szégyelltem magam, láradt voltam. A Conser- vatorium termében nagy tömeg * 75 éve született a nagy olasz költő. várt rám: eljöttek, hogy meghallgassanak, és sokan gyászoltak közülük, és ahova csak néztem, friss sebeket láttam. Nem tudom, mi történt azon a napon: a költészet visszakapta karének-szerepét? Talán, de fel voltam kavarva a végén, fiatal egyetemisták közé beszorítva. Egy öreg próbált a közelembe férkőzni, de mindig messzire lökték. Azt kiabálta, hogy irodalomtanárom volt Messinában. Aztán mégiscsak sikerült hozzám férkőznie, s akkor megragadta és megcsókolta kezem. A múlt század végének egyik jelenete játszódott le a jelenlevők szeme előtt: hiszen Messina az emlékezet érintetlen területe volt, és az öreg tanítómester azt várta, hogy ott mindjárt beszélgetés indul közöttünk visszafelé a múltba. A közönség és a költő között az érintkezés legkülönösebb jelei születtek: gyerekek levelei hegyi falvak iskoláiból: azután munkáslevelek; művelt emberek levelei, kifinomult Írással, amelyekhez néha-néha egészen másfajta üzenetek csatlakoztak; levél egy Mária nevű nővértől, aki a Clitumnón él ismeretlenül és betegen, egy ferences kolostorban — levelén szinte gyerekes rajz és Augustinus szavai: Audire Silentium. Egy emberről elmondani mindent, újra meg újra: ez a feladat a költőnek a föld megtagadását jelenti, a lét lehetetlenségét, bár életének legégetőbb vágya, hogy sokakhoz szóljon, hogy hozzájuk kapcsolódjék a dolgok és az ész igazságáról kidalolt összhangokban. Képes Géza fordítása Salvatore Quasimodo: A füzek ágára Hogy is tudhattunk volna énekelni, míg szivünket idegen láb tiporta, mig a parkok fagyott füvében árva holtak hevertek, mig, akár a bárány, ríttak a gyermekek, mig az anyák jajt üvöltve keresték fiaikat, kik távirópóznán függtek megfeszítve? Füzek ágaira, fogadalomból, felaggattuk mi is a lantjainkat, súlytalan ringtak a szomorú szélben. Bittei Lajos fordítása Salvatore Quasimodo: És mindjárt este lesz Ki-ki magában áll a Föld szivén, szivébe szúrva egy-egy napsugár, és mindjárt este lesz. Rónai Mihály András fordítása Dunán érkezett Pestről Baranyába Vörösmarty Mihály az 1840-es években. A történelmi emlékhelynek két költeményt szentelt. Petőfi Sándor, akit akkor még Petrovics Sándornak hívtak, 1841 nyarán a Tolna megyei Ozorán a Sepsy Károly igazgatása alatt működő színtársulathoz csatlakozott. A tizennyolceves fiatalember három hónapra a mindössze hat tagot számláló szinésztrupp tagja lett. Rónai néven Cecén, Szilasbalháson, Simon- tornyán, Sárbogárdon, Szekszárdon és Mohácson játszott, többek között a Peleskei nótárius -ban, továbbá színdarabokat másolt. A társulat a nyár végén Mohácson fölbomlott, és Petőfi 1841 szeptemberében Mohácsról — Pécs és Szigetvár érintésével — Sopronba és Pozsonyba, majd Pápára gyalogolt. P etőfi mohácsi tartózkodásának hiteles bizonyítéka egy levél, melyet 1842. július 7-én irt barátjának, Szeberényi Lajosnak, a levél- been Vörösmarty költeményének, a Szózat -nak szavait tréfásan önmagára vonatkoztatva: „Három hónapig szinészkedtem, társaságunk tönkre^ jutott, s én, annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, elbúcsúztam a színészektől Mohácson, (de ha isten segít, nem örökre) s per varios casus et tot discriminu rerum, Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szombathelyen keresztül Sopronba érkeztem ...” A levelet így írta alá: „(jelenleg) Petrovics Sándor tanuló, (hajdan) Rónai színész, (jövendő) Sió színész és literátor”. Evek múlva Petőfi egyik prózai Írásában újból fölbukkan a Mohácsról Pozsonyig tartó utazásának az emléke. 1845-ben hosszabb felvidéki utazást tett. A Gömör megyei Vesz- verés nevű faluból Rozsnyóig tartó utazásról az Ú t i j e g y z e te k -ben ezt irta: „Egy szabóinas kapaszkodott a kocsim saroglyájába. Eszembe jutott: mikor én gyalogoltam igy Mohácstól Pozsonyiq, s még hosszabb utat is, mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér, vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna .. . s fölültettem a gyereket.” A múlt század végén S o I y - mossy Sándor (1864— 1945), a magyar néprajztudomány első egyetemi tanára többször járt Mohácson. Sok éven át anyai nagybátyjához járt le vakációzni a szigetre Az 1926-os Mohácsi emlékkönyv -ben igy emlékszik viszsza a nyaralásokra: „A tiszttartó unokabátyám volt, s mint diák majd egyetemi hallgató, szünidőm nagy részét itt, oldala mellett töltöttem. Gazdasági Írnoknak használtak a legnagyobb munka — a cséplés — idején, ami alkalmat adott a köznéppel hasznos érintkezésre: ma is hálás vagyok érte . . . Ennek köszönhetem, hogy az egyik lovászgyerek egy napon titokban félreszólitott és megsúgta, hogy a Riha tava irányában, a hetvenhetedik szigetnél rozsdás kengyelféléket kapartak ki. Az egyiket mindjárt el is hozta.” Solymossy Sándor megismerkedett a sziget történetével és hagyományvilágával, s fiatal korában, amikor még szépirodalommal próbálkozott, több írásban, egy ifjúsági történeti regényben (Az ingóvány vár), és néhány riportban fölhasználta mohácsi élményeit. — Ugyanebben az időben Baksay Sándor (1832—1915), a baranyai származású iró Dáma címmel egy kisebb részében verses, többség'óben prózai művet irt: a történeti körképet sok mohácsi népi elem szövi át. — A századforduló melldöngető, nacionalista magyarkodása idején — s azzal szemben — Mohács nevét Ady E n d re igy emelte egyik versének címébe: Nekünk Mohács kell. Ady 1526-ban nem fatális tragédiát látott, hanem a nemzet öntudatra eszmélésének a lehetőségét. Nála Mohács: a keserű önvád, az önostorozás, a nélkülözhetetlen önbirálat jelképe. Mohácsi Jenő 1886-ban született Mohácson. írói nevét szülővárosának névéről választotta. 1944- ben a fasizmus áldozata lett. Újságíró, író, műfordító volt. Legismertebb művei: a Madách Imre feleségéről, Fráter Erzsébetről szóló regénye (L i d é r c k e), valamint a Bánk bán és Az ember tragédiája német nyelvre fordítása. Meseköltő a Dunán című elbeszélésében Andersen mohácsi látogatását dolgozta föl novellisztikus formában, A mohácsi csata 400. évfordulójára több, nagyobb terjedélmű szép- irodalmi alkotás született. Nagy Miklós Keselyük a mohácsi mezőn cimmel versgyűjteményt ^ adott ki. Ekkor jelent meg Gulácsy Irén a polgári olvasóközönség körében nagy sikert aratott regénye, a Fekete vőlegény. Krúdy Gyula ekkor írta Mohács című, a kor hivatalos történelemszemléletétől sok tekintetben eltérő, egyéni hangú a csata- vesztés előzményeit és okait újszerűén föltáró regényét. Mohács neve a második világháború utolsó évében szomorú életrajzi adattá vált Radnóti Mik- I ó s életében. 1944. október 13-án ért Mohácsra az a Jugoszláviából nyugat felé hajtott munkaszolgálatos menet, amelynek Radnóti is tagia volt. A két-háromszáz főnyi csoportot az Alt-féle bőrgyár (ma TEMAFORG- telep) Duna-parti raktárépületébe zsúfolták. A szemtanúk visszaemlékezése szerint a beteg, magatehetetlen foglyokat a Dunába lőtték. Itt írta Radnóti október 24-én egyik legutolsó versét, a Razgledni- c á k c. versciklus harmadik darabját: Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál. Az elmúlt években több irót küldött e táj a magyar irodalomba. Rubin Szilárd Földobott kő és Szélvert porták cimű, két, egymással kapcsolatban álló regényében egy dunántúli kisváros társadalmának életét ábrázolta a századvégtől a felszabadulásig. E regényeibe csakúgy, mint Csirke j á t é k című müvébe mohácsi élményeit is beleszőtte. — Kalász Márton a közeli Somberekén született, $ Mohácsi vázlat c. versében az őszi városról rajzol képet: „Nyáron nemigen látni meg / a parkon túl a laktanyát. / Az ősz a szövevényeket / letépte — pucérok a fák.” — Arató Károly számára az emberi és költői eszmélke- dés első színhelye volt a mohácsi gimnázium és a kollégium: ».Kamaszvár izzó ablakú / esti parkra mered / kavics-útjain sokasodnak / sétálgató felkiáltójelek” (In memóriám). A z 1526 körüli évek magyar történelméről a közelmúltban Nemeskürty István irt a históriai tényeket új megvilágításba helyező, a történészek között vitát kavaró, az olvasó figyelmét lebilincselő, szép- irodalmi sodrású könyveket (E z történt Mohács után, Elfelejtett évtized). Remélhető, hogy az idei évforduló újabb és jelentős szépirodalmi alkotások ihletője lesz ... Tüskés Tibor
