Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)

1976-08-15 / 225. szám

r Művészet í és realizmus Pintér Zoltán könyvéről Volt idő, amikor szinte már az első benyomásak alapján rá lehetett mondani egy műre: realista alkotás. Senki sem járt a szom­szédba szakértelemért: az esz­tétikai kategóriák kezelésének áldemokratizmusa bárkit ítész- szé léptethetett elő. Aztán olyan művek kezdtek fölbukkanni, amelyek „nem ha­sonlítottak" arra, amit ábrázol­tak, s a kaptafa csütörtököt mondott. Egyre könnyebbnek látszott megfogalmazni azt, hogy mi a szürrealizmus, mi az expresszio- nizmus, mi a konstruktivizmus és»-így tovább. Viszont akik ki­állításokra jártak, mindenkori „mai irodalmat" olvastak, ész- revehették, hogy a realizmus kifejezést mind óvatosabban használták a művek minősítői. Ekkor azonban már kibonta­kozott az a szerteágazó - rea­lizmus körüli — vita, amely má­ig sem ért véget; napjainkban ugyan már a letisztulás jellem­zi, s egy a korábbiaknál gaz­dagabb, a valóság folytonos változásaira fogékonyabb rea­lizmus-kategória van kibonta­kozóban. A vita fesztávoiságára jellem­ző, hogy leghevesebb idősza­kában a vitázó felek egyfelől a végletes leegyszerűsítettség sé­máiba akarták kényszeríteni, mások viszont „parttalanná" szerették volna tágítani a rea­lizmust. Voltak olyanok is — polgári esztéták - akik a rea­lizmust minden különösebb te­ketória nélkül a múlt századba utalták, mondván: az a tizen­kilencedik század stílusa. Ilyen kérdések is fölvetődtek: a rea­lizmusból nőtt-e 'ki a naturaliz­mus, avagy a realizmus csupán része a naturalizmusnak. Az a vita azonban, amelyet napjaink esztétái folytatnak, és amelynek kitűnő összefoglalása Pintér Zoltán most megjelent Művészet és realizmus című könyve, már nem ilyen egysze­rűnek látszó alapkérdések kö­rül forog. Pintér Zoltán S legfőbb érdeme, hogy a vita szinte valamennyi számottevő ér­vét, képviselőjét megszólaltatja, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy munkája egyúttal „vissza­csatolása” is legyen a vitának, azaz olyan résztvevője, amely döntő szerepet kaphat a szin­tézisben, a probléma letisztázá- sában. Tökéletes befejezettség, örökérvényű definíció azonban, mint azt a szerző több helyen is kifejti, a realizmussal kap­csolatban aligha várható. A kötet szintetikus jellege ép­pen ezért nem elsősorban vég­következtetéseiben, hanem szer­kezetében nyilvánul meg. Min­denekelőtt sorra veszi és elem­zi a realizmussal kapcsolatos kérdésfelvetéseket, majd meg­vizsgálja a kategóriát történe­tiségében. Hogy módszerről, avagy stílusról van-e szó, a realizmusvita sarkalatos kérdé­se. Pintér Zoltán levezetéseivel egyértelműen a realizmus mód­szer-voltát bizonyítja. Az ezzel foglalkozó fejezetben Nyirő La­jos felvetései nyomán fölöttébb érdekes felvillanások jelzik az utak szerteágazó voltát. A rea­lizmus alkalmazhatóságával kapcsolatban Nyirő többek kö­zött megjegyzi: „Ady sem tud­ta volna feltárni kora valósá­gát a realizmussal, ezt csak a szimbolizmus költői eszközével tehette meg." A kötet több ha­sonló „leszűkítő" példát említ, és világosan kimutatja az ilyen­fajta megközelítés gyengéit. *_ pffólp elemzésekből “*■ IvIC szívesen olvas­tunk volna többet is, a probléma lényegét ugyanis egyrészt-magá- ban a definícióban (vagy an­nak hiányában), másrészt pe­dig abban a kategóriában sejt­jük, amelyet az adott „kor va­lósága", azaz mindenkori áb­rázolandó valóság jelent. Ezzel kapcsolatban a szerző következtetései egyértelműek. „A stíluselemek - írja — életet, tartalmas esztétikai minőséget nem egyszerűen az ábrázolt tárgy rögzítésével kapnak, ha­nem mindenekelőtt az alkotói módszernek a tárgytól függő, s tárgyat teremtő mozgásától, természetétől. S ezért az alkal­mazás szintjén a stílus és a művészi technika kérdései az alkotói módszer függvényévé válnak, ahol már nem az a fő kérdés, hogy a műalkotásnak mi és milyen a „nyelvi" struk­túrája, hogy ez mennyire adek- vát az adott kor emberének „szemével", „fülével”, „nyelvi műveltségével” stb., hanem az, hogy a műalkotás nyelvi rögzí­tésének belső összefüggése (amelyet minden esetben az alkotói módszer szervez meg) milyen közösség törekvéséhez, világképéhez, gondolat- és ér­zésvilágához esik közel. Többek között ez az a pont (.,.) ahol a vita értékes kiindulópontok­hoz jutott el." Végül a kötet a Valóság — alkotói módszer — művészet? összefüggéseit elemezve, „érté­kelésünk határairól" szólva Miklós Pált idézve tör lándzsát az összevetés, a kritika lehet­séges objektivitása mellett. „A kritikust emberi, politikai és szakmai kvalitásai — osztályön­tudata és politikai tisztánlátá­sa, lelkiismeretessége és becsü­letessége, képzettsége és ér­zékenysége — 'képessé tehetik arra, hogy értékítéletével a le­hető legjobban megközelítse az objektív értéket”. Mindez csakis! más kérdésköteget, amellyel az esztétika tudománya napjaink­ban szembekerült. Megállapo- dottságról azonban - s ezt igen jól érzékelteti Pintér Zol­tán dolgozata - nincs szó. Azt azonban már most láthatjuk, hogy a vitából végül is a mar­xista-leninista esztétika realiz­muskategóriája kerül ki győzte­sen - ezt húzzák alá immár nemcsak a vélemények, hanem a tények is — többek között azok, amelyeket Pintér Zoltán Művészet és realizmus című könyvében felsorakoztat. Bebesi Károly Ahol született és élete első felét élte, erdő borította vad hegyek meredeznek az; égbe, a levegőnek kék színe és fenyő- illata, a víznek édes íze van. Szerette a tájat. A szó talán vérszegény, úgy volt az erdők­kel, mint végtagjaival, csak ve­lük ép a teste, csak velük volt ép ember. Emiatt egy életen át perben volt Petőfivel, pedig ő volt a kedvenc költője. Egyszer a társadalmi mozgás nagy szélvihara felkavarta, és félévenként elrepítette a város kőrengetegébe. Mindegy, nya­ralni, pihenni hazajárt. De ké­sőbb elmaradoztak ezek az utak, magának sem merte be­vallani, hogy lustaságból. Igaz, fárasztó volt az út az erdőig, de az is igaz: nem is csábítot­ta már. A kőrengeteget először ne­héz volt megszokni, nyomasztó volt, idegesítette. Később azon kapta magát, ha hosszabb idő­re elhagyja a várost, nosztalgia gyötri. Így lett hűtlen az er­dőhöz. Az erdő bölcsebb az ember­nél és vár, szemrehányást sem tesz csak vár, évszázadokig is akár. Megnősült. Nászúira haza­mentek. Egész nap aludtak, nyomta őket a levegő. Harma­dik nap összepakoltak, azonnal otthagyják az egészet. Riasztó, komor erdő, hűvös van éjjel­nappal. Nem is öltöztek úgy. A mama könyörgő tekintetére mégis maradtak. A férfinak ötödik nap haj­nalban dobbant meg a szive. Kinyitotta a szemét, semmit sem gondolt, csak érzett. De min­dent érzett, mert az ablak nyit­va volt. Aztán hallotta, hogy az erdő azt mondja: „Gyere". Megnézte alvó felesége arcát, s csendben felkelt mellőle, fel­húzta nadrágját, cipőjét, ma gára kapta az ingét, kilopako­dott. A ház és az erdő között egy kis rét volt, térdig érő fű­vel. Mire az erdőbe ért, cipője, zoknija, nadrágja csupa lucsok lett a harmattól. Az erdő szélén megállt, leszedte az összes szamócát, visszaszaladt, beha­jolt az ablakon és az asztalra tette a friss gyümölcsöt. Fél óra múlva ismét visszajött az ab­lakhoz és egy öl vadvirágot tett az asztalra. Égy kis papírra pe­dig azt írta: „A .Csurgónál va­gyok". A Csurgó egy órányi járásra volt az erdei háztól. Itt ismét egy nagyon szép tisztás szakí­totta meg a vastag derekú, ha­talmas lombú tölgyrengeteget. És a tisztás szélén, ott ahol az erdő a réttel ölelkezett, nászuk ajándékaként ezüstkék színű, gyors vizű hegyipatak csacso­gott éjjel-nappal. Az első nap azonnal ide­hozta a férfi a nőt. Mutatta az asszonynak: itt, itt született ő ezen a tájon. De hideg és nyir­kos volt a levegő, az asszony megnézte kezével a vizet és összeborzadt. „Nézd a pisztrángokat". Az asszonyka, urbánus lélek, a pisztrángot a tányérján sze­rette, vajban sütve, citrommal. Ekkor visszamentek a házba. Egész nap nem szóltak egymás­hoz, a feleségének vacogott a foga, két pléddel is be kellett csavarnia a derekát. Nem be­széltek, nem tettek szemrehá­nyást egymásnak, ez még rosz- szabb volt. A vállalattól külföl­di beutalót kaptak, a dalmát tengerpartra szólt, ahol arany­színű a napsugár. A férfi ké­résére idejöttek. Felesége finom kis mozdulatok­kal megmosta az arcát. Álltak egymással szemben, összeta­padt két vizes fej. Az asszony­nak is le kellett vetni a ruháját, mert csupa víz lett a férfi vizes testétől. Kiterítették a könnyű holmit a fűre. A férfi nadrágját ágynak, ingét párnának kép­zelték. A nap delelőjéhez ért, leszed­ték a gombát, szamócát téptek, még egy öl virágot, s hazaindul­tak. Az ebédnél, amikor a mama kiment, az asszonyka szégyen­lősen azt mondta, hogy imád­ja az erdőt A férfi azt válaszol­ta, nagyszerű! Ebéd utón szamócát ettek, később szürkületkor, amikor az erdőre lila ködök szálltak, ismét felszöktek a Csurgóhoz. Aztán minden reggel és minden este. Kelle Sándor rajza Most kora reggel ragyogott a nap, mesélt az erdő, csendes szellők faggatták a vén fákat. És madarak daloltak, dalol­tak.., A levegőbe markolt, aztán nekifutott az erdőnek. Felért, megmosta az arcát az erecskében, a nyakára, mellére is csörgött a hűs vízből. Le­feküdt a kövér, dús fűbe. Jám­bor katicabogarak sétáltak or­ra előtt. Karnyújtásnyira a páf­rányok alján szép, kövér szamó­cák piroslottak, kacéran, önfe­ledten, abban a biztos tudat­ban, hogy majd csak jön valaki és leszakítja őket. Nem nyúlt hozzájuk. Tőle jobbra és balra hatalmas barna gombák nyúj­togatták a nap felé magukat. Jót tett nekik az eső, még job bat a nap. Levetette ingét, azután a nad­rágját, a cipőjét. A ruháját a feje alá gyűrte, elaludt. Valaki megcsókolta. Fölébredt, felug­rott, megmosakodott a patak­ban, azután befeküdt a vízbe. És minden évben eljöttek újra az erdőhöz. Mikor a kisfiú tíz éves lett, életében először egyedül ment az erdőhöz. A búcsúnál azt mondta: Én a szüleim után legjobban az erdőt szeretem. Most, ho fel­megyek, odafenn megcsókolom majd helyettetek a levegőt és azt mondom, hogy ti külditek a puszit. Az anya szeméből kicsordult a könny. — Jó, édes kisfiam. A srác megérkezett. Az erdő szélén megállt a fák bölcsen bólogattak. Köztük a legidősebb és legbölcsebb fa megszólalt. „Tudjátok annak a fia, aki itthagyott bennünket. De lám, a lelke hazajár. Látjátok ezt a kis emberkét, érzitek a kezét, milyen finoman simogat ben­nünket és csókolgatja anyán­kat, a levegőt." A fák bölcsen bólogattak. Is­merték a hegyi embereket. versei ŐSZI K Egy piros alma maradt csupán a kifosztott fán. Elnéztem alkonyatkor, halk szél zizzent az ágon. Violás volt az égbolt s a nagy hárs dalolt lágyan. Álltam magam riadtan múltamon elmerengve. Istenem, hogyan értem ide' e tépett őszhöz? Semmisem vigasztalt meg, kiáltani se tudtam, csak az az egy-szem alma biztatott sipot fújni. Pirosán úgy mosolygott, ahogy Évának adta csókját az Éden-kertben. FÜREDI EMLÉK Szép nap a Balatonra, mint nagy mező ha ontja virágait, a szinek úgy nyílnak, tündökölnek. A mólónál a parton Tihany visszhangját hallom, múltat, mát és jövendőt a varázslat összeszőtt. Állok és elmerengek, zengenek vizek, hegyek, zeng a szivem is bátran a fény, fény sugarában. Haj Ion gás Hajlonganak a fák, mint püspök előtt a papok, én is hajlongatok előtted Múzsám, áldásodat add rám. Szabó Zoltán: SZERETKEZÉS s — ^zevasr. Hogy vagy? A lány nem törődött a kérdéssel, hevesen a fiú nyakábo ug­rott és megcsókolta. Arca nyugodt volt, majdnem vidám, mint máskor. Mintha nem is azért találkoznának, hogy ezt a kínos ügyet megbeszéljék. Mintha ő már magában előre mindent el­döntött volna. Nehéz lesz vele — gondolta a fiú, nehezebb, mint amire számítottam. — Hat óra — mondta a lány és rómosolygott a fiúra. Már akkor eláradt benne az öröm és az örömmel együtt a remény, amikor megláttp. Eljött, és ez jó jel. Nem álhatta meg, hogy ne ugorjék a nyakába. Ha késett volna, ha csók öt percet is ké­sik, akkor már gyanakodott volna. „Ha úgy érzed, hogy már nem,... hogy ezek után már nem szeretsz, akkor ne is gyere!" Igen, valahogy így írta neki. És eljött. .. — Az — mondta a fiú, de a lány már nem tudta, mire mondja. — Hatra beszéltük meg, nem? S hogy nem kapott választ, megint megkérdezte, hogy vagy? Sután, ügyetlenül bukdácsolt a két szó és fölöslegesen is. Csáki azért kérdezte, hogy ne mindjárt azzal kezdje: na, mit mondott az orvos, megcsinálja? És mennyiért?? « Csak lassan, tapintatoson! Egyetlen elhamarkodott szó min­dent elronthat. Hátha mégis sikerül rábeszélni, — gondolta gör­csös reménységgel a lány. — Biztos vagy benne? — kérdezte kétségbeesetten, amikor megtudta, ültek a pádon, a nagy gesztenyefa alatt. Ez volt az ő fájuk. Itt gubbasztottak rendszerint, itt csókolóztak. — Biztos — mondta határozottan o lány. — Na és? — Mennyit álmodoztunk róla, hogy gyerekünk lesz ... — Hát persze, majd később ... — Azt akarod, hogy elvetessem?! — Talán meg akarod tartani?... Akkor határozták el, hogy néhány nap múlva találkoznak, és nyugodtan, higgadtan megbeszélik a dolgot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom