Dunántúli Napló, 1976. július (33. évfolyam, 180-210. szám)
1976-07-11 190. szám
Ti ischler Ferenc rajza. Rendet kellene csinálni. A íiókok, a szekrények, a polcok tele vannak felesleges, haszontalan holmikkal, amelyek tulajdonképpen semmire sem iák. Elveszik a helyet, az ember ide-oda rakosgatja őket. minduntalan a kezébe akadnak, közéjük kell túrnia, ha keres valamit. Értéktelen és jelentéktelen ócskaságok, semmitmondó, öregedő dolgok a célszerű eszközök, használati tárgyak között. Az idegen, a besurranó tolvaj vagy netán az örökös fintorogva, értetlenül félrelökné bármelyiket; a képzelt leltárban is legfeljebb csak a „Vegyes kocátok" címszó alatt szerepelhetnének. . . . Egy végérvényesen, mindörökre megállt női karóra, poros, meg nyomorodon kabala babák, Sz. R. huszár Első Világháborús sárgaréz „dögcédulája", mammutfog a Kis-Duna medréből és csigolyatag, gyerek állkapocs egy kunhalomból, szakadt láncok, pénzek. jelvények, érmék, amulettek, egy akna recés, füsttől fekete repeszdarabja. rómaikori padlótöredék, árva porceláncsésze Leningrádból és miniatűr müncheni söröskancsó, reménytelenül kibelezett öngyújtók, öreg, kiszáradt toliak, réges- régi noteszok, ismerős vagy már egészen ismeretlen nevekkel, elmúlt vagy soha meg nem történt találkozások, randevúk, megbeszélések dátumával . . . és még sok más felsorolhatat- Icn, felsorolásra nem érdemes vacak... Létezők és érzékelhetők, csak éppen nincs velük mit kezdeni. Mert a tárgyak értékét általában használhatóságuk adja. A gyakorlati, reális világban mindig becsültebb, ami való valamire. Egy kézhez kopott, jó- fogású kalapács, egy kellően kiszívott Dipa, a megszokott kés, borotvaecset, levélbontó. Az élet mindennapos kellékei. A valóban nélkülözhetetlen dolgok. És mégsem csinálunk rendet. Kétszer is meggondoljuk, míg kihajítunk egy apróságot, amelyet az érzelmek logikátlan lo gikája valamikor megőrzendőnek ítélt. Szegényebbnek éreznénk magunkat nélkülük. Ezek a tárgyak ott vannak ez ember környezetében, s ha akarja, felélesztheti, szóra bírhatja őket. Igazi jelentőségüket csak ő ismeri, történetüket csak ö tudja, szavukat csak ő érti. Szerelmek, dühök, kellemetlen és kellemes események továbbélő rekvizitumai, arcokat, tája kát, körülményeket őriznek: egy emlékezetes órát, egy emlékezetes hangulatot, egy emlékezetes helyet. És mindennél jobban jelzik az idő múlását, a világ változásait és a magunkét. A múlt tárgyi bizonyítékai. Nem árt néhanapján szembenézni velük. A kockázatmentes kísérletezés lehetősége A villányi szobrászati művésztelep Raul Gomes argentin művész kőlapokból állít össze kompozíciót. Beszélgetés Kiss Istvánnal, a M agyar Képzőművészek Szövetségének elnökével Messziről érkezett, elnehezült szárnyú madarakként próbálgatják a csend teherbírását a vésők és kalapácsok neszei a villányi kőbányában. A munka alighogy megkezdődött, a bánya kagylóhéj-peremén csillogó villogó panorámabusz azonban megszokott látvány itt. Ki tudja, hányadik turistacsoport ez már az idén s hányadik, amióta a „népvádorlás" ide megkezdődött. A IX. szobrász szimpozion nyitóünnepsége után a megnyitó beszéd és egy televíziósinterjú között sétáltunk le a bányába Kiss István szobrászművésszel, a Magyar Képzőművészek Szövetsége elnökével, az MSZMP KB tagjával. A turisták népes csoportja mellett elhaladva Kiss István elmondta, hogy a szimpozion- nak nagy híre van már Európa- szerte is. Maholnap könnyebb külföldi résztvevőket szerezni a telepre, mint magyarokat. Szinte meghatóan jók az itteni adottságok, $ a telep a lehető legjobban tesz eleget feladatának. Különösképpen teszett Kiss Istvánnak az a roppant erőfeszítés, amely úgymond „humanizálta”, emberarcúvá gyúrta ezt a maga vadságában elhagyatott környezetet. — Ezért is mondhatom, hogy o legfontosabb most nem az, amit az ide érkező látogató érez a müvek láttán, hanem az. amit a művész a kővel voló küzdelem során tapasztal. És ezt azért hangsúlyozom, mert a városépítészetben is érvényesülnie kell az itt feltárulkozó törvényeknek. — E meglehetősen lassú lo- lyamatot. hogyan lehetne meggyorsítani? — Nem szeretem az adminisztratív beavatkozásokat, de úgy gondolom, hogy akárcsak a környezetvédelem esetében, törvényre, határozatra volna szükség e téren is, arra vonatkozólag, hogy az esztétikum ne lehessen hatodrendű — a funkció, a hasznosság, a technológia és még ki tudja mi minden mögött.. . Olyan határozatra gondolok, amely a környezetalakítás esztétikai szempontjait kötelezően írja elő. A művésztolepről szólva Kiss István elmondta: — jó. hogy Baranyában a nemzetközi jelleg a meghatározó, ezáltal a hazai művészek érzékenyebben követhetik a nemzetközi mozgásokat. Beszélgetésünk során szó esett arról is, hogy a művész- telepen dolgozók részéről elsősorban alkotó gondolatok rögzítését kell elvárni. Hacsak any- niy történik egy-egy kővel, hogy nevet ragasztanak rá, akkor nem történik semmi. Az idő persze rövid, de nem az a legfontosabb. hogy kész müvek szülessenek. Ha körülnéz az ember a kőbányában, egyébként is azt látja, hogy korlátlan mennyiségű gyarapodásra nincs is már szükség. Sokkal inkább kellene élni a jövőben Fritz Mihály szegedi művész a kőfalba farag domborművet. létezés lehetőségével, s azokat o konstruktív törekvéseket kel lene tágabb értelemben kibon takoztatni, amelyeket Varga Imre és az egyik japán művész megalapozott. Ezek kötődnek ugyanis a legszorosabban ahhoz, amit Kiss István a lakótelepek és a környezet „humanizálásán" értett. — És Kiss Istvánt mikor lát hatja vendégül a művészlelep? — Remélem. hamaroson. Rendkívüli módon tetszik nekem ez a hely. Az utóbbi nyolc- tíz évben egyébként is szinte kizárólag fémmel dolgoztam, pedig pályám kezdete óta vonz o kő. A művésztelep egy része. a szinte kockázatmentes kísérA közép-európai „közíró’- Részletek Bólint György 1906. július 9-én született Budapesten... fi Nyugatban már 1925—26-ban megjelent két verse, majd egy novellája. 1933 után bontakozott ki pályájának nagy és termékeny korszaka. Hat esztendőt ölel fel ez a korszak; 1939 elejéig amikor még viszonylag zavartalanul, az adott körülmények lehetőségeihez igazodva lehetett alkotnia. Maga a periódus sötét é< nyomasztó volt: Hitler hatalomrajutásától a második világháború kitörését megelőző hónapokig. Bálint azonban megtalálta a kői elsötétedő valósága elleni tiltakozás eszközeit és módjait. Mindennapjait az újságírás, a rendszeres irodalmi munka határozta meg. A Pesti Naplónak állandó munkatársa volt, de többször publikált a Magyarország és Az Est hasábjain is. írásait a kor reprezentatív folyóiratai is közölték: így a Nyugat, c Szép Szó, a Világirodalmi Szemle, de legotthonosabb az 1935 ben megindult Gondolatnál volt, amely 1936-tól az 1937-ben bekövetkezett megszűnéséig az illegális kommunista párt közveteti irányítása és befolyása mellett működött... A korról, amelyber élt, szinte lehetetlen volt nem szatírát írnia. Azt mondogatták a: emberek, hogy „Hitler tisztességes ember”. Bálint nem vitázil velük, csak megjegyzi: „Azoknak, akiket agyonlőnek, felrobbantanak, vagy rabszolgává tesznek, meglehetősen mindegy, hogy akik ezt tették vele, egyénileg korrekt úriemberek, és sohaserr lopnak ezüstkanalat”. Koczkás Sándoi Bálint György Járkálj csak, halálraítélt! Megdöbbenten veszek újra meg újra a kezembe egy ver- -.eskötetet. Címe: Járkálj csak, halálraítélt; szerzője: Radnóti Miklós. Nem tudok szabadulni ettől a verskötettől — de nem esztétikai okokból, vagy legalábbis nemcsak ilyenekből. Ez a könyv többet ad nekem az irodalmi örömnél — talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan, bonyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kin is. Az a kínos érzés, amit akkor érez az ember, amikor valakitől nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait. Én nem mertem határozottan bevallani magamnak — ő világosan és kegyetlenül kimondja. Reméltem, hogy talán nem is igaz, talán csak képzelődtem, egyre sokasodó lelki vereségeim hatása alatt: most aztán jött ez a verskötet, és kertelés nélkül megállapította a diagnózist. Igen, mondta, valamennyien halálraítéltek vagyunk. Az ítéletet már régen kihirdették, jogerős, csak még a végrehajtás időpontja bizonytalan. Mit tehetünk addig? Járkálj csak, halálraítélt. Más költő is írt már a halálról, mindegyik írt róla. Schopenhauer szerint a halál nagy ..múzsavezetö”. De rendszerint cikkor írtak róla, ha vágyódtak utána. A magyar költészeten például — a középkori Halál himnuszá tól Ady-ig — hol hangosan. hol fojtottan végigvonul o halálvágy. Végre is mindnyájunk öntudata mélyén ott lappang egész szerényen és icndszerint észrevétlenül a megsemmisülés váaya. De most nem erről var, szó. Mi, akik ma élünk és gondolkozunk, nemcsak ritka, ködös-romantikus pillanatainkban gondolunk a halálra. Sokkal qvakrabban, és akkor a legerősebben, amikor éppen a leaiobban érezzük magunkat. Ezt árulják el"^ Radnóti Miklós versei. Igazán nem bánatra hajló költő. Lázadó temperamentum, szereti az életet. ízét megtalálja még a proletárok eledelében is. ódát ír nvóri táplálékukról, c szilváról és a dinnyéről. „Ó, ének; dicsérjen két gyümölcs, olcsó vacsorák dísze, kilós eledel". Imádja a megfogható valóságot, a természetet, boldoggá tudja tenni nemcsak a szerelem, hanem egy tavaszi pocsolya a mezőn, mókus futása a nyári erdőben, vagy a „tücsökugrós kicsi zaja”. Kevés egészségesebb költőt ismerek ina — mégis mindig eszébe jut a halál. A legváratlanabb helyzetek emlékeztetik rá. Ó, ez a kert is aludni s halni készül, gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé Sötétedik. Halálos kört röpül Köröttem egy elkésett, szőke méh. S fiatal férfi, te! rád mi'yen halál vár: Bogárnyi zajjal száll golyó feléd, vagy hangos bomba túr a földbe és megtépett hússal hullsz majd szerteszét? Így ír egy kertben, melyben boldog perceket tölt. így ír, mikor napjai eredményét méri le, mikor egy táj szépségét élvezi, mikor szeret. Bármi történjék, a halálmotívum mindig visszatér. Semmi esetre sem mint vágy, nem is mindig szorongás, hanem mint kemény, szinte tárgyilagos bizonyosság Mondom, ezt érzem magam is régóta, csak nem mertem kimondani, reméltem, talán a letagadás segít. És ezt érzik, azt hiszem, naqvon sokan a mi nemzedékünkből. Éljük az életet ahogy lehet, munkába, gondolatokba, érzésekbe fogunk: és közben tudjuk, hogy mindez csak ideiglenes, talán már holnap, de legkésőbb holnapután jön valami: „bogárnyi zajjal" és kérlelhetetlen biztonságnál. Gyakran jut eszünkbe a Halál himnysza: „Elmegyek meghalni, mert a halál bizony, de a halálnak órájánál semmi bizonytalanabb". Ez az érzés, melyet nagyon sokan rejtegetünk, és melyet Radnóti most nyilvánosságra hozott, távol van az érzelqős. kispolqári pacifizmustól. Nem halálfélelem: egyszerűen csak haláltudat. A halált tudomásul vesz- szük. beiktatjuk a napi éle tünkbe, számolunk vele, és ha bekövetkezik, nem fogunk meglepődni. Ezek a versek minden nyavalygás és ellágyulás nélkül szólnak róla csaknem szigorú hangon állapítják meg. Halálra ítéltek bennünket, egyelőre haladékot kaptunk, aódiq mindenesetre élünk, ahogy tudunk, sőt. néha még a iövőre is aondolunk. amely nyilván nem lesz a miénk, de kétségtelenül eljön: „mert fagy készül itt, utána hull a hó maid" — de aztán „egy hajnalon az úi fű kidugja tőrét". Addig pedig járkáljunk csak, amíg lehet. Tudjuk, hogy nem sokáia lehet, de ez nem ked- vetlenithet el, nem mondhatjuk, hoov nem érdemes. Mennél rövidebb ideig lehet, annál inkább érdemes. ... tisztán élj te most, mint a széljárta havasok lakói, és oly büntelen, mint jámbor, régi képeken pöttömnyi gyermek Jézusok. S oly keményen is mint a sok sebtől vérző, nagy farkasok. Hát igen: tisztán, vagy kevésbé tisztán, keményen vagy kevésbé keményen, de nagyjából mindenesetre így. 1936. Bebesi K.
