Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)

1976-06-13 162. szám

:k komikum, lélektani tragédia

f

(*

/

<

#.

é

t

A

f

A

f

)

é

t

}

t

é

t

*>

*

*

t

*

f

f

t

*

V

H

}>

r

\>

)•

)*

r

f

r

h

H

#

r

*

4

t

t

)

*

*

*

Új szerzővel ismerkedik a közönség

Bulgakov tragikomédiája a Pécsi Nemzeti Színházban

A néhány éve megkezdett szovjet drámasorozat folytatásaként ismét új szerzővel ismerkedik a pécsi közönség. Rég esedékes találkozás ez, amely nem a mi hibánkból késett mindeddig. A Mester és Margarita, a Színházi regény, a Fehér karácsony, a Moliére, a Puskin, a Bíborsziget és más drámák szerzője, Mihail Bulgakov, a 20-as, 30-as évek szovjet irodalmának talán legnagyobb, legeredetibb alakja volt. A szélesebb olvasó- és nézőközönség azonban csak most kezd tulajdonképpen ismerkedni vele szerte a világon. Különc természete, szerencsétlen egyéni sorsa, a kedvezőtlen körülmények, amelyek között az író dolgozott, no meg a jó- és rosszindulatú félreértések, magyarázatok — sokáig ellenőrizhetetlen legendák

ködébe burkolták előttünk alakját, eltakarták magát az életművet..Tíz éve aztán a Bul- gakov-hagyatékot qondozó állami bizottság Konsztantyin Szi- monov vezetésével megkezdte műveinek új kiadását és darabjai is egyre gyakrabban tűnnek fel a színházak műsoA Pécsi Nemzeti Színház szerencsés pillanatban vállalkozott tehát a Menekülés bemutatására: a szerző neve, írói személyiséae kezd részévé válni irodalmi-színházi tudatunknak, de nem tapad hozzá még olyan tradíció, amely akadályozhatná az új, eredeti színházi értelmezést. Nyilván ez is volt a célja a Pécsett debütáló Csiszár Imrének, aki ezt a darabot választotta vizsga-rendezéséhez. A Magyarorszáqon eddig bemutatott két Bulgakov-dráma egymástól szélsőségesen különböző felfoqósban került színpadra. A Fehér karácsony (eredeti címén: A Turbinok végnapjai) a Moszkvai Művész Színház Csehov-előadásainak stílus hagyományát folytatja. Az Iván Vasziljevics pedig szatirikus komédia, amit Iglódi István a brechti cirkusz-színház eszközei segítségével vitt színre, Major Tamással a címszerepben. Mindkét megoldás indokolt. Tény, hogy Bulgakov nem — az akkor még sikerei teljében levő — Mejerhold, hanem a Moszkvai Művész Színház számára írta darabjait, sőt teljes hat évig ott is dolgozott a színháznál mint színész és rendező. Igaz viszont az is, hogy — akárcsak a Színházi regény — minden új Bulgakov-darab egyben kihívás is a Művész Színház idejétmúlt, naturalista stílusa ellen, és hogy Bulgakovot éppen ez a kétféle színházi hatás tette nagy drámaíróvá.

A pécsi előadás most egy harmadik úttal próbálkozik: a lélektani drámát a burleszk komikum keretébe foglalja. A rendező az újra és újra felbukkanó szürrealisztikus álommotívumban keresi a darab kulcsát. „Az álom: lehetőség egy irreális, abszurd játékra . . . Burleszk komikum, lélektani tragédia, szatirikus él, cirkuszi teatralitás és megdöbbentően tisztán csengő líra ...” — így foglalja össze a műsorfüzetben látomását a műről. Kétségkívül érdekes és termékeny gondolat ez, amely új elemeket hozhat nem csupán a Bulga- kov-játszásba, hanem közvetlenül a színház művészi eszköztárába is. Némi egyszerűsités- sel azt mondhatnánk ugyanis, hogy az elmúlt évek során a prózai társulat két egymástól élesen eltérő stílusjegyet alakított ki: egy szigorú és szikár, nagy tömbökben építkező gondolati színházat (elsősorban Nógrádi Róbert rendezéseiben) és egy oldottabb, mozgalmasabb és látványosabb stílust (főként Sik Ferenc rendezéseiben). Ügy tűnt, hogy a két irányzat szinte érintkezési pon- tgk nélkül, párhuzamosan fut egymás mellett bár ugyanazok a színészek dolgoztak mindkettőben és váltak országos hírű művészekké. Az egyik rendező kidolgozott egy megbízható módszert korunk nagy eszmei, politikai összeütközéseinek nagyhatású színpadi képekbe való merevítésére, a másik pedig megvalósította a bonyolult vezérlésű és pszichiku- mú modern színpadi tömeg kifejező mozgatását. De a színházban régóta tudják, hogy a társulat még többre képes, hogy érik egyfajta szintézis lehetősége: egy még érzékenyebb, még több húron játszó költői-filozofikus színház lehetősége, amellyel valamikor a szürrealisták is kísérleteztek, s amelyet most egyes szovjet, lengyel, cseh rendezők sikerrel művelnek. Tapasztalataik azt mutatják, hogy ez a stilus alkalmas a modern ember pszichikumának, korunk morálisetikai konfliktusainak árnyalt megjelenítésére. Különös előnye, hogy felszabadító hatással van a szalon és a cirkuszszínházba egyaránt belefáradt színészekre. Ez a stílus Pécsett leginkább a tavaly ideszerződött Paál István rendezéseiben kísért, de kimutatható más előadásokban is.

Csiszár Imre vizsga-előadása o színház kutatásainak, törekvéseinek ebbe az irányába mutat, jelentősége így túlnő önmagán. A színpadon látottakkal szinte azonos hangsúly- lyal kell szólni mindjárt a filmről is, amelyet az előadás alatt vetítenek. Az ugyancsak fiatal Bódy Gábor, aki első játékfilmjével éppen most mutatkozott be a fővárosban is, régi híradókból, dokumentumfilmekből meg az előadás szereplőivel felvett jelenetekből ötletes mozit szerkesztett, amely a 20-as évek film-bur- leszkjeinek modorában kommentálja a darab cselekményét: a fehér hadsereg fejvesztett menekülését a Krim- félszigetről és az emigrációban való végleges lezüllését.

A rendező maga teremtette szisztémájának értelmében amit a színpadon látunk, az ennek az ellenpontja kellene legyen: annak a néhány embernek a drámája, akik valamilyen személyes okból, a lelkiismeret, a becsület vagy a szerelem szavára hallgatva megpróbálnak szembefordulni ezzel a szennyes árral. Ezek az emberek igen megérdemlik a drámát. Bulgakov nem akarja egyértelműen megnyugtató, feloldó megoldáshoz segíteni a hőseit: a lelkiismeretével vívódó Csarnota tábornokot (Pákozdy János), Hludov ezredest (Dávid Kiss Ferenc) és Golubkov egyetemi magántanárt. De ez a sorsukkal szembeszegülésük, bármilyen követ- kezetlen és ellentmondásos is, megteremti egy belső dráma lehetőségét. A színpadon nem sikerült azonban sajnos megteremteni a helyzetkomikumra épülő cselekménynek ezt a mélyebb sodrását. Bulgakov hősei bűnös és könnyelmű emberek, talán ez egy Hludov kivételével nem igazán nagyformátumú drámai jellemek. De azért nem is operett-figurák. Operett-tábornokokkal és pojáca püspökkel nem lehet „lélektani tragédiát" játszani, ellenpontot teremteni a filmmel előadott történelmi burleszk- hez. De ezért alkalmasint nem a színészek felelősek. Az történhetett, hogy — egyneműek lévén — egyszerűen nem tudta megtermékenyíteni egymást az előadás két művészi alkotóeleme, a film és a színpadi játék.

Tovább növeli a disszonanciát, hogy az — egyébként nagyon szép és ízléses díszletek (a szintén fiatal és nagyon tehetséges Najmányi László munkája) ehhez a feltételezett lélektani drámához és nem a történelmi revühöz készültek. De ne folytassuk a problémákat, mert ismételjük, mindez eltörpül a stiláris kísérlet bátorsága és jelentősége mellett.

Peterdi Nagy László

„Lírai” foglalkozás

Gyűrűt hordott az ujján. A mutatóujján. Köveset. Savanyú fintorral elfordult az' asztaltársaságtól, s megértést váfó mosollyal hajolt hölgyéhez:

— Ugyan, háború! Másról se lehet beszélni?!

Valóban: én is elmondtam már a háborúról mindent. Spiccesen, hősködve, férfias katonatörténetekkel traktálva vendégeimet, néha keserűen, máskor dühösen, sebesülést, sárba búvást, a kétsoros bakaátkokat, éhséget, piszkot, az állva alvást, a látomásokat, öncsonkítást, szúronypárbajo- kat — százszor, ezerszer elmondtam, valóban el. — De mégis. Ebben az unalmas csöndben ezt még el kellett mondanom:

.. . Kolomea és Mikulicin fölött állt a vonalunk, a Kárpátok északi lejtőjén, az erdők védelmében. A zászlóaljpa- rancsnoki bunkert egy enyhe hajlat mögé bújtatták. Az őrnagy úr szerette a rendet: — a bunkerhez tehát három járatot ásatott: tisztit, altisztit, legénységit. Olyan tüzes riadalom nem lehetett, ami menthette volna, ha az egyik járatra illetékes katona a másikra tévedt, jelentéstétel végett vagy parancsátvételre. S ezt a három járatot, itt, a szeles hegyoldalban, az erdő közepén, naponta háromszor meg kellett tisztítanunk a falevelektől, reggel, délben, este, pontosan.

Természetesen, minden másképp történt, mint ahogy a laktanyában sújkolták. Két évig verték a qyalogos katona fejébe, hogy ha fellebbvalója rámutat, akkor vigyázzba vágja magát, tiszteleg, és hangosan bátran üvölti a szavakat: — őrnagy úr, Kis János honvéd alázatosan jelentem .. . satöbbi. — A front azonban nem tűri a ceremóniát. Szimpla kar- fölnyújtás: ennyiből állt a jelentkezés. És úgy kellett maradnunk, hasonfekve. Aki elvétette és gépiesen tisztelgésre futott a keze, vagy — uram- bocsá! — még neki is lendült, hogy fölugorjon, ahogy az újonckiképzés félelmében be- léidegződött: azt az őrnagy úr — mert megkövetelte a rendet és fegyelmet — kiköttette.

Miért mondtam ezt el? ... Láttam, hogy az asztalunknál ülő gyűrűs férfi meg is akarná kérdezni. Hiszen az őrnagy úr vitéz volt: megkövetelhette a rendet. Mert rendnek muszáj lenni! — magyar és katonai mondás ez, s ő valóban megkövetelte. Amikor a reggeli, ébredő napsütésben megindult a pokol, vagy az esti' búcsúztató tűzijátékban, amikor a fák hasadtak és mozgott a föld is: ha eszét vesztette a baka, s kiugrott gödréből, és karját szétvetette, és ordítva rohant visszafelé: — a csapatcsendőrök elfogták hátul, s az őrnagy úr nem tétovázott. Ugyancsak a rend védelmében. No, azért tisztességesen eltemette a bakát, még fejfát is kellett állítanunk neki. Azon pedig ez állt:

Kis János honvéd. Agyonlőtte: Vitéz Bardóczy őrnagy,

1944 augusztus 14-én.

Kár volt elmondani. Úgysem hiszik. Propaganda. S végiére is: nekem a „szabadidőmben" szép, lírai foglalkozásom akadt. Én készítettem azokat a feliratokat a fejfákra. Gallyakból rakott kicsike tűzön, domb mögött, hogy a fény ne árulkodjon, füstösre melegítettem a szuronyom pengéjét, s a kék éllel beleégettem a friss fába, betűszedőt, ahogy a parancs szólt: ... agyonlőtte Vitéz.'.

Reggelre, mire vissza kellett másznom a fedezék mögé, mindig elkészültem a felirattal. Mély, barna égetés. Maradandó.

— Minden éjjel?! — kérdezte valaki a társaságból cinikusan.

Majdnem minden éjjel. Ha ugyanis nem akadt megfutamodó, akkor előre készítettem a fa-mementókat. A szöveget is bátran beleégethettem, csak a névnek kellett helyet hagyni. Nem ártott, ha egy-kettő min- diq készen állt, tartalékba.

Egy még maradt is, amikor fogságba estünk. Harminchaton kerültünk le az országúira, meg a lemaradt lőszeres taliga, lovastul. És az őrnagy úr. Fogta a kocsifák vasát, föl akart mászni.

Ekkor könyökkel beleszúrt valaki a ló tomporába:

— Gyííí! — kiáltotta, és vért köpött.

Az állat meguqrott, s az őrnagy úr visszabukott az útra.

— Tón lóhátra ülne! — röhögött hátul egv pogány.

— Ha rajta állna! — kapta ki kezemből a gazdátlanul maradt fejfát, aki a lovat ugratta meq. s odanyomta az őrnagy úr hóna alá: — Ezt maga hozza tovább!

A megijesztett ló kocsija pe- diq belefarolt húsz-harminc méterrel arrább, a sáros útról az árokszélre.

jÚAdJL^A^

a vui era

F

uchs úr lenyelte az utolsó falat pörköltet, aztán a feleségéhez fordult:

— Rózái! Van még pörkölt2 — Csak a Julika része — válaszolta az asszony, és felállt a konyhaasztaltól.

— De szaft csak maradt? — hitetlenkedett Fuchs.

Az asszony benézett a lábasba, aztán c merőkanálért nyúlt. Fuchs elégedett morgással fogadta a szaftpótlékot. Kenyeret szelt bele, s addig tunkolta, nyaggatta a kenyérdarabokat, mígnem szétmólltak a zsíros, hagymás lében. Fuchs úr hosz- szan töltekezett a szaftos élelemmel, aztán megivott egy könnyű spriccert. Nehezen állt fel az asztaltól, öt-hat percig szuszogott, piszkálta a fogát, s csak ímmel-ámmal törődött bele, hogy a vacsorával a nap tulajdonképpen véget ért. A szobában megpróbálkozott még a Népsport esti kiadásával, de az olvasáshoz már nem sok kedve maradt. Zörgette azért az újságlapokat, s bágyadt tekintettel hírek,^ ismeretlen események után kutatott a betűtengerben. Néha megállapodott egy-egy névnél, sornál, és megcsóválta a fejét. A felesége közben végzett a konyhában, s rónyitotta az ajtót.

— Fél tíz — mondta az asz- szony.

Fuchs felnézett az újságból: — Feküdjek le?

— Fél tíz, és a Julika még nincs itthon —- szólalt meg újra az asszony ingerülten.

— Hát nincs, ez igaz . .. Hány órára ígérte?

— Hány órára? Hány órára? Nincs itthon, ez a lényeg. Nincs, és nem is tudjuk, hogy merre jár. Tegnap reggel elment, és még mindig nincs itthon ...

— Te engedted el, Rózái...

— Én ... Mert az én szívem sincs vasból. És miért ne mehetne le a Balatonra egy lány? Itt kuksoljon velünk? Szórakozzon egy kicsit. Utóvégre már nagy lány. Negyedikbe megy az ősszel, s ha a jő Isten megsegít bennünket, jövőre már egyetemista lesz ...

— Akkor jól van — mondta Fuchs, és visszazökkent az újságjába.

A

z asszony keskeny bádogkannával járkált a szobában, öntözött. Sorban odalépett az ösz- szes fikuszhoz, filodendronhoz, kaktuszhoz, pálmához és mindet meglocsolta. Fuchs olvasott. Az asszony közben teleengedte a kannáját a konyhai csap alatt, és újra kezdte a körútját. Fuchs hasára ejtette az újságot, és a feleségére meredt:

— Reggel már megöntözted ezeket.

— Ebben a hőségben sokat kell öntözni.

— A bankban mi hetenként egyszer öntözünk.

— Képzelem.

— Mit képzelsz? Olyan szép kaktuszok sehol sincsenek, mint a pénztárban. Odajárnak hozzám csodálkozni. A főkönyvelő

tőlem kért bujtást. Nem lehet agyonöntözni a növényeket. Ez már nem föld, amiben ezek vannak, ez már iszapfürdő, mocsár.

— Istenem ...

— Mi az, hogy Istenem? Ez már mocsár.

— Nem tudom, hogy a Julika merre járhat?

— Hagyd már abba az öntözést.

— Megállt egy autó, nem...?

— mondta az asszony, és az ablak felé fülelt.

— Na és. ha megállt? Julika nem autóval ment.

— Nem autóval, A barátnőjével ... De esetleg ...

— Nahát Rózái ... összebeszélsz minden marhaságot.

Az asszony letette a kannát, és az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Hosszan bámulta az utca sötét mélységét.

— Na? — kérdezte Fuchs.

— A ZÖLDÉRT-es Lévai jött

— mondta az asszony, és otthagyta az ablakot.

— Nevetséges — jelentette ki Fuchs, és felkelt a karosszékből.

— Mindenkinek van autója, csak nekünk nincs. A Lévainak két éve még semmije sem volt. Most meg parádéznak.

— Jövőre megkapjuk a Trabantot, és akkor Te is parádézhatsz. Csapkodhatod az ajtót, moshatod, fizetheted a drága benzint. Vége lesz a jó pörkölteknek, vége lesz a nyugalomnak.

— Az asszony mereven a férjére pillantott:

— Fuchs, jobb, ha lefekszel aludni. Pihenned kell. A végén még elszámolod magad a pénztárban, és nem sikerül megtakarítanod a. mankópénzt.

Fuchs megszemlélte a feleségét. Tűnődött egy keveset, hogy vajon komolyan beszél, vagy csak sértegetni akarja? Nem tudta, hogy mit akar a felesége. így aztán kibámult az ablakon, és ásított egy nagyot. Eseménytelennek mutatkozott az este. Tíz óráig mo- corgott a karosszék és az ablak között, de tovább nem várt. Lefeküdt. El is aludt mindjárt, jóízűen, mélyen, hangosan.

I

stenem, ez a férjem — sóhajtott Fuchsné, aztán kihúzódott a konyhába. — Elmosogatott, az edényeket egyenként a helyére rakta, aztán pediq csak ült a viaszosvászonnal letakart asztal mellett, és fülelt. A neszek önálló életre keltek a házban. Csupa motozás, koccanás, zuhanás, csikordulás volt az este. Zenéltek a vízvezetékcsövek, szörcsögtek, cuppogtak az ön- zárás tartályok, a lift dorombolt, nyögött, gyüszmékelt, s egy férfiszínész az utca túloldalán, valamelyik sötét, kitárt ablak mögött, szerelmet vallott. Fuchsné fáradt szeme a képernyő fényét is megsejtette az utca tízméteres messzeségében, de azt, hogy ki üldögél, vagy ki alszik a színész ládája előtt, már nem tudta megállapítani. A lift nyögve lefékezett, Fuchsné visszatartotta a lélegzetét, és várt. A színész is nyögött a tévéládában: „Szerelmet mondtál...?” — A léptek belevesztek o lépcsőház penészomlásaiba, s a színész nyögésébe: — „Szerelmet

mondtál mégis?" — Az utcán csörömpölve összetörött valami. A csörömpölés lomha szárnyakon emelkedett a háztetők között. Fuchsné arcán megrángott egy fáradt izom. A rángás- tól megijedt, összerezzent, felállt. A falról leemelt egy régi rézedényt, amiben valamikor habot szoktak verni. Rongyot fogott és szidolt. Ledörzsölte a zöldes rézoxidot, aztán kifényesítette. Amikor végzett az edénnyel, sorra vette a kilincseket is. Tizenegyig fényesítette oz ajtók szerkezeteit. Tizenegy órára minden fényesíBERTHA BULCSU:

Fuchs űr