Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)
1976-06-20 169. szám
r-' 4 4 ; Irodalmi műhelyek vidéken 2. ( 4 4 4 4 t 4 4 4 4 Paradox módon a századfor- 4 dúló és a századelő magyar 4 irodalmának egyik fellegvárá- J ban, Szegeden nincsenek ko- moly, nagy tekintélyű irodalmi i folyóirathagyományok. Tömör- 4 kény, Móra, Juhász Gyula, Rad- 4 nóti, József Attila versei, tár- 4 cói, novellái, esszéi napilapokban jelentek meg. Tiszavirágéletű kezdeményezések közt a Széphalom élt legtovább, 1927— 1935-ig havonta, majd 1943-ig évente egy kötetben jelent meg. Rendszeres irodalmi folyóirat csak 1945 után —, a Délvidéki Szemle utódaként — a Tiszatáj megindulásától (1947) létezik Szegeden. A Tiszatáj mai arculata az utóbbi öt-hat évben alakult ki. J Alapvető programjuk változatla- í nul a szocialista irodalom ápo- 4 lása: sokszínűén realisztikus 4 valóságirodalmat közreadni prózában és költészetben egyaránt, ami természetesen nem zárja ki, ' sőt feltételezi más különböző t stílusirányzatok megjelenését is. f Szép kötelességnek tekintve 4 kezdettől figyelmesen ápolják a 4 város irodalmi-művészeti hagyo- - mányait. Fontosabb állandó ro- 4 vataik is e fő koncepcióból sarjadtak. A folyóirat számai- ^ nak mintegy felét-harmadát ki- 4 tevő szépirodalmat a jobbára 4 váltakozó Tanulmány, Örökség, Jj Hazai tükör rovatok anyagai, illetve másik állandó rovatuk, a ,,Kelet-európai néző" valamint a Kritika, illetve Művészet rovatok követik. Szépirodalmi rovatuk országosan nyitott, bár van állandó törzsgárdájuk is. Egy-két szegedi kötődésű és nem szegedi alkotók sorából: Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Csoóri Sándor, Kormos István, Jókai Anna, Galgóczi Erzsébet, Raffai Sarolta, Mocsár Gábor, Tóth Béla, Utassy József, Simái Mihály, Fodor András, Csorba Győző és mások. Nagy figyelemmel kísérik a magyar irodalom fontos évfordulóit. Ez évben a kolozsvári Korunk 50., Németh László születésének 75. jubileumáról; továbbá Erdei Ferenc-, Lengyel József-, Berzsenyi Dániel és Balogh Edgár-évfordulókról emlékeznek meg. Jellegzetes állandó rovatuk, a „Kelet-európai néző” a folyóirat sajátos arcélét is jelenti. Azt, amit Debrecennek a köz- művelődés vagy Kecskemétnek a szociográfia jelent. Régtől fogva hirdetik, vallják, hogy a kelet- és közép-európai népek kulturális, történelmi együvé tartozása, egymásrautaltsága föltételezi egymás értékeinek az ismeretét és megismertetését is; különös tekintettel a mai romániai magyar irodalomra. Állandó kapcsolatban állnak lengyel, csehszlovák és román irodalmi műhelyekkel, mialatt ottani kollégáik mai magyar írók és költők műveit ültetik át: verseket, esszéket és szépprózát — kölcsönösen. Kritikai munkájukban nem a „mennyi?" kérdése, hanem a lap arculatához illeszkedő müvek értékszelekciójának kérdése dominál. Itt is országos gárdával dolgoznak: Tüskés Tibor, Fülöp László, Vekerdi László vagy Bodri Ferenc épp úgy munkatársaik, mint a szegedi Cserdi Lajos, Grezsa Ferenc vagy Nikolányi István. A Tiszatáj főszerkesztője: Vörös László, helyettese: Annus József. (w. e.) Szalay Ferenc rajzai jól ismertek a Tiszatáj oldalain Tóth BéJa Török malom (Részlet) Apai nagyapámat eszem csöpörödése óla pajtásomnak tudtam. Hajnalonta baltája suhogására, gyaluja sikongására, a faragott, friss akác- és eperfák fanyar illatára ébredtem. Csöndesebb szavú szerszámai mellett szívesen kapta kezébe kéttalpú kalapácsát, hogy az 4 aranysárga akáckullőket földet- 4 rázó zuhogással püfölje a ki- 4 főzött kerékagyakba. Ilyenkor 4 tízig való félkész kerék, mint megannyi felkelő nap sugara 4 világította be a műhelyt, meg nagyapám kedvét. Apró füty- tyentések, kicsi nógatások potyogtak. ^ — Ej, te tűzre való! Küllővé teszlek, hogy hamuvá ne lejt gyél, szélnek ne szállj, lúggá ne öntsenek, erre te kicsavarogsz a sorból? Mindig is tudtam, hogy hozzám beszél. Ha messzibbről lestem ördögöt a lyukjából kihajtó szorgalmát, soha azon nem kaptam, hogy száját szóra nyitotta volna magában. Kicsi, dallamos füttyök röpködtek a bajusz alól, különösen 4 ha már embereseden kezében a munka. Emberesedni meg akkor embereseden, mikor mu- taltc magát, hogy mi is lesz belőle. Tudott pilseni hordót, 4 bécsi homokfutót, párizsi batári, alföldi szekeret sikeríteni, 4 mivelhogy járt is mindezen bognári tudományok szülőföldjén, s munkája révén beszélte c megjárt tájak népeinek nyelvét. S örült, ha a szilvaárus románt rumunustyuk köszöntötte, a drótossal poszlovácki povedált, a posztóvigéc osztrák sógorral bécsül incikvan- cigolt. Velem, ahogy legénykepaj- tások szoktak, cimborásan beszélt. Bozontos szemöldöke alól néha rámkacsintva, szava olyan szépen járt, mint ő maga az élet ösvényein. Nem beszélt hétfejű sárkányokról, égig érő fákról, toronytetejű tejes- köcsögökről, láncos bengákrál, gonosz szellemekről, amikkel locsifecsi vénasszonyok altat- gatták unokáikat az esti lám- pafuvat után. Barátom volt és cimborám, bár lukravetőcskét, bujócskát soha nem játszott velem. Se ideje, se méltósága nem engedte. Uradalmi bognárul kereste kenyerét, nékem úgy tűnt, azóta tán, mióta a mohos, hóromvödrű gulyakút szolgál, mióta a nagybélü emeletes magtár kinőtt a kastélypark tövéből. Az pedig régen történhetett, akkor még a templom is csak kápolna volt talán, örök életű épületek, szokások, törvények, parancsok között úgy állt nagyapóm földnek vetett lábbal. Akármilyen riasztó nagy tölgyfaiönköt vonszoltak műhelye elé a lógó nyelvű bivalyok, örült a kezére való matériának. Ügyes emelőfáival gurigatta, centizte a hatalmas ösfát, minek méreteihez képest apró szerszámaival bátran készült annak legyőzésére. Jármokat, keréktalpakat, kocsiderekakat szabadított ki belőle. A nehéz munkálatú, szurkosfekete földekben tört, szakadt az iga, az isten kovácsa, bognárja kalamolhatott reggel négytől este nyolcig, hogy elgyőzze a pótlást. De lehetetlent nem isméit itt se ispán, se béres, se bognár. Esős őszökön, répaszállításban, első lábára térdepelve húzott egy szekeret akár négy pár bivaly is, ha kevesebb nem bírta. Mint gyufaszálak pattogtak ilyenkor a tengelyek, gerendelyek, vo- nórúdak, jármok. Üj állta helyét. Nagyapám műhelyének mestergerendája dugosló dugig volt nevetőszájú fakólőcs- csel, oldalzápok máglyaszám álltak készen, és égnek támasztva halmozódtak a rudasfák, szekéroldalak, szénvonók, kútostorfák, sütőlapótok. Az új szekerek, meg a javítottak úgy álltak sorban a műhely előtti téren, akár csabai patikában a tégelyek. Épp finom élű, lapoló bárójával simogatott nagyapám egy cséplőgép oldalába való gerendát, amikor közelített a kasznár. Az ötezer holdas uradalomban nála nagyobb isten már nem létezett. A földbirtokos csak úr volt, itteni rangja szerint méltóságos, de hót nem parancsolt az senkinek. Ritkán szólt, akkor se lehetett érteni, mit motyog. Szépen köszöntek neki, s messzire kerülték. Hanem a kasznár. A foga megvacogott a cselédnek, csak puszta hallatára is annak, hogy jön a kasznár. Közelített, kicsit görnyedten, poros csizmában, karjára akasztott görbebotjával, amiből lőni is lehetett, és szúrni éppúgy, mint a katonai bajo- netokkal, a legendák szerint. Jött a kasznár az udvaron bárdoló nagyapámhoz, de ahogy szóval idáig érhetett, már kiabált. — Magának is bognár, az anyjának a piros papucsa, amíg szépen mondom, mert tudnám cifrábban is! Az istennyiláért engedte Bállá bivalyost a Gera szekerébe ragasztani! Nagyapám hegyével a gerendába ejtette finom élű báróját, hogy annak percekig remegett a nyele, a kasznár figyelmét a pallosnak is beillő félelmes szerszámra fordítva, Ha nem is látta, hírlelhette annak hallatlan tehetségét, hiszen vasárnapi szórakozásul, fogadásból, megborotválkoztak vele a mesterlegények. — No, megkukult? Mért hallgat? — Nem az én dolgom az, tekintetes kasznár úr, már meg is bocsásson! Mert ha bognár parancsolja a bérest, minek a béresgazda, az intéző, meg az ispán? Én csak cseléd vagyok, hogyan is törhetnék fölöttese- im kenyeréből? — De ha látja, mivel ismer itt minden utolsó szöget, hát ordítson rá a marhahajtó béresre iparos ember létére, hogy te barom, hát a saját szekered nyüstöld, amit rád táblázott az uradalom! Amiért felelősséggel tartozol! Jámbor egysejtű, kékszemű nagyapám, ki a virágzó bodzafának is levett kalappal köszön, cövökül állva válaszolt. — Avval az erővel, míg itt ordítozok, úgy lehet öregkoromban majd örülhetek, ha a hátsó felem megvakarom. — De a tetves cselédistenedet, hát akkor mivel vagy te különb Kucska csürhekanász- nál, mi az anyád piros papucsának ... — mondta volna nekikékült szájjal a kasznár, mire kikapta nagyapám a bár- dot. A kasznár előbb csak hátralépett néhányat, aztán futásnak eredt. Nagyapám utána. — Az én anyám nem pisz- kolod többet, te seggenülő- tolvaj . . . Lefaragom rólad a húst... I Szaladtak a farakások között, akár gyerekek, ha kerge- tőznek. Lábam az égre vágva •szerettem volna visítani, hisz a kasznárt szaladni nem látBAKA ISTVÁN Ősz A szürke szerzetescsuhás krumpli bebújt a földbe, és rozsdás páncélban kisért bogácsként Don Quijote. Milyen rontás vetkőztetett sorstalanná, bokrok, füvek? Esik — Merlin csontujja ir a vizre varázsgyürüket? Esik — ezer Szent György hajit dárdát a sárkány-diófára. Esik — a pokol köreit rajzolgatja a pocsolyákra. A pocakos krumpli-barátok horkolnak már a föld alatt, és didereg bogáncssisakban, ami jó belőlünk maradt. FARKAS ÁRPÁD A Tökély kiszemeltje Bolyai János emlékének Elmém, hogy működjék, ne csak lásson, tartottam csikóként parázson, s lettem jó járása, kedve végett a Tökély kiszemeltje. Nem hódolhatok én e ritka öröklétnek, mely elnémítna, hatalomnak, ha nincs már arca, zsarnoknak, kinek nincs hatalma, űrnek, amelyben nincsen helye gondolatnak — hogy megfigyelje. Akarom, kitessék konok voltom: saruit immár meg nem oldom, nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek. Tántoroghat a Tökély duitan köröttem, mert már megtanultam szítni piciny parázsból lángot — s a Semmiből egy új világot! ta még ember. Ügy járt ő a legnagyobb dologidőben is, mint gólya a pocsolyában. Méltósággal. Most meg porzik a műhely eleje. S nagyapó is milyen futás. Csak utol ne érje. Indulatában tesz olyan kárt a kasznárban, hogy bezárják érte még azt is, aki látta. De mór jön is vissza, kicsit fújtat, markába köpve bárdolja tovább a gerendát. Ahogy végighalad az egyik oldalon, fél szemmel végignéz az egyenesén, ahol hasasnak véli, oda belefarag. Percek múlnak, mire szól: — No gyerek, itten nékem kitelt. Elköltözők! — Nem lehet az! — Dehogynem! Keresztbe akadt torkomban az uradalom. Meg is fulladnék tán, ha maradnék. Elég volt harminc évig I Nem szólt ebédig. Nagyanyám téjfölös sóskalevest készített, meg bundáskenyeret. Eszünk aztán, ahogy öröktől ettünk, szótlanul. Csak ahogy a nagykancsóból is bement az utolsó korty víz, s az ősz bajusz megtörülődött, került szóba az esemény. Nem nagy bőbeszédűséggel, mivel ilyenkor sok idő a selyemeresztgetésre nem. akad. — Elköltözünk! — Költözzünk — mondta nagyanyám, és siető válaszában örömet éreztem. Engem a sírás kerülgetett. Nem költözhetek velük. Én csak kölcsön vagyok apáméktól nagyapámék- nál. Tizenkét gyereket eresztettek ki a szárnyuk alól, s amikor a legkisebb fiú is inasnak állt, öregszüléim heteken át nem tudtak elaludni, kölcsönkértek, legalább éjszaka szuszogjon körülöttük egy púja. Nagyapám látta rajtam, nem ér a kedvem egy ócska túrószacskót, hát labdát gurított nekem. — Eridj csak kis cselédem a padlásra. Tudod hol vannak azok a bogárhátú hajóládák Pókhálózd le ügyesen. Kicsit nem ártana lemosni őket. .. Esti dókálás után lehozzuk, be- lekuccsantunk. Talán soha nem vártam még ennyire az életünket kormányzó dóka szavát, mint most. A dóka hajnali háromkor csöndült először. — Ébredj, béres, etess, itass! Öt órakor fogj be béres, hu- zass, vontass! Délben fogj ki béres, két órakor fogj be, este fogj ki! A dóka pedig egy kiszolgált gőzekelemez, olyan nagy, mint egy ólajtó, két drótra függesztve. Láncra vert kalapács mellette. Jön a csősz, libatojásnyi uradalmi órája is láncon, miko' elérkezik az idő, belever a dókába, aminek szava eljár a dombegyházi határig, meg visz- sza. Afféle uradalmi muszájharang volt ez, s harangozója a csősz, ki is a negyedévenként mért törkölypálinka osztásakor is méltósággal húzta elő az órát, ha eljött az idő, mondván az iszo- gatóknak, — Mögyök mán parancsolni! Mert amit ő kivert az ekevason, az parancs volt. Tinónak, ökörnek, béresnek, iparosnak. Ahogy a csősz kalapácsa megütötte a dókát, sietős lett nagyapómnak a dolga. Ereszt- getjük lefelé a padlásról a titkokat őrző ládákat. Már az illatok is, amik kiáramlónak belőlük, csuda világ lehelletének mutatják magukat. Fáradt olajok, naftalinok nehéz felhője ömlik elő, és ruhákba gondosan betekert szerszámok. 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4. 4 4 4 4 4 4 *■*■■*■■*■■*-■*■-*■■*■■*• Jí
