Dunántúli Napló, 1976. június (33. évfolyam, 150-179. szám)
1976-06-02 151. szám
6 Dunántúlt napin 1976. június 2., szerda Eltűnt pécs-baranyai irodalom Emlékezés a pécsi magyar színészet hőskorára A múlt szazad elején még nem volt Pécsett állandó színházépület. Jobb hely híján a Jókai tér sarkán levő elefántos ház emeleti helyiségei szolgáltak menedékül a pécsi színészeknek. 1839-ben a pécsi „Bürgerliche Gesellschaft (Polgári Társulat) kért és kapott engedélyt színházépítésre. Ennek eredményeként a következő évben a mai Janus Pannonius Leánygimnázium melletti épületben Schmidt Sándor, a pesti német színház igazgatója megtartotta első előadását. Schmidt a nagy pesti árvíz után határozta el, hogy bérli a pécsi és a temesvári színházat is. Célja az volt, hogy az előadások nívója elérje a bécsi udvari színház színvonalát. De sem Pesten, sem Pécsett a magyar lakosság nem látogatta színházát, s így három év múltával csődbe jutott. Friese Károly és Roll Antal Ágoston német színházai után az 1846—47-es években magyar társulat vette bérbe a színházat. A Hari Mihály és Szabó József iqazgatása alatt álló társulat részben német és francia drámákkal kísérletezett, részben eredeti magyar darabokat adott elő, mint pl. A szökő« katonát, A peleskei nótáriust, A nagyidai cigányokat stb. A szabadságharc alatti és utáni időkben német társulatok játszottak Pécsett. A lakosság az abszolutizmus nehéz idején szabotálta a színházlátogatást. A részvények ára annyira leszállt, hoqy már fele áron kezdtek rajtuk túladni. Kapott az alkalmon Pichler lózsef, Pran- dau báró szlavóniai uradalmának jószágkormányzóia és az összes részvényeket összevásárolta. Pichler rendbe hozatta a színház épületét, de a soproni helytartótanács, amelytől a játszási engedély megadása függött, a pécsi magisztrátus kedvező véleményezése ellenére sem volt hajlandó az engedélyt megadni. Ennek éppen fordítottja történt Czindery László császári és királyi kamarással. Ő 1853-bar. megkapta az engedélyt egy „aréna-színház” építésére, de anyagiak miatt a terv kútba esett. Czindery a nyári színházat a Rákóczi úttól délre, az Engel-fürdő alatt, körülbelül a mai Czindery utca területén, egy díszes vasráccsal elzárt kertben szerette volna fölépíteni. Közben Pichler leányát, Franciskát, feleségül vette a jó megjelenésű, irodalomszerető Oert- zen Gusztáv, a Nagynyárádon állomásozó, porosz származású ulánus főhadnagy, s így a színház rövidesen az Oertzen-csa- lád kezébe került. 1850-ben még német színészek játszottak a Mária utcai (ma: Déryné utca) régi épületben. Oertzent a felesége rábírta a magyar színészet pártolására. A városi tanács német szellemiségű vezetőségét kijátszva Budapestre utazott az akkori helytartóhoz, Albrecht főherceghez. Az ulánus uniformisban megjelent, daliás tiszt érveivel annyira megnyerte a főherceget, hogy az megadta az engedélyt a magyar nyelvű darabok játszására is. Jellemző Oertzenre, hogy ezen a kihallgatáson volt rajta utoljára az ulánus egyenruha, soha többé nem húzta fel. A helytartótanács utasítását kénytelen-kelletlen tudomásul vette a német érzelmű városi tanács, s a német színészek mellett csakhamar helyet kaptak a magyarok is. Mégpedig akként, hogy a téli szezonban a magyar társulatok játszottak, húsvéttól pedig 2—3 hónapon .át a németek. Az első magyar társulat Lata- bár Endre társulata volt 1856- ban. A magyar—német társulat gyakran rivalizált egymással, s amikor már a súrlódásokat nem lehetett kikerülni, Cseh, a pécsi cenzor olyan jelentést terjesztett a helytartótanács elé, amelyben egyszerre csak egy társulat szereplésének engedélyezését kérte. Cseh természetesen a német színtársulat fenntartását javasolta. A magyarság töretlen kitartásával, a német színházi előadások látogatásának szabotálásával megtört Pécsett a német színjátszás ereje. Száz évvel ezelőtt, 1876-ban volt az utolsó német színházi előadás Pécsett. Egy szemtanú, Rónaky Kálmán, ekként emlékezik az utolsó előadásról: „A német nyelvű polgárok azért mentek el a színházba, hogy búcsúzzanak, míg a többiek azért voltak ott, hogy a magyar nyelv diadalát ünnepeljék. Azért meleg volt a németek búcsúztatása. A színészeknek sok tapsban volt részük. Az eszéki Schulz-léle német társulat játszott itt több éven át, az is búcsúztatta el a német szót a pécsi színpadtól." Kétségtelen, hogy a magyar színészet ügyét nem a közóhaj hívta életre, hiszen abban az időben Pécsnek a legtöbb polgára tudott németül, hanem azoknak a lelkes hazafiaknak a patriotizmusa, akiket áthatottak a reformkornak és a szabadságharcnak nagy eszméi. Az új nemzeti színház fölépítése is ennek a lelkesült nemzeti érzésnek köszönhető. 1895. október 5-én Somogyi Károly társulata nyitotta meg az új színházat Váradi Antal prológusával. Az akkor 72 mellék- helyiségből álló színházépületet Steinhardt Antal építette Lang Adolf tervei alapján Tóth István dr. CM ■v Süt A Rókus utcai ruházati holt átalakítás után KCI J®JS? kibővített profillal, gazdag áruválasztékkal várja kedves vásártóit! GYERMEK KONFEKCIÓÁRUK 0—16 ÉVES KORIG, NŐI, FÉRFI, GYERMEK KÖTÖTTÁRUK, FEHÉRNEMŰK, DIVATÁRUK, RÖVIDÁRUK. / UDVARIAS, ELŐZÉKENY KISZOLGÁLÁS! ONT IS VÁRJUK A RÓKUS UTCAI RUHÁZATI BOLTBA! NYITVATARTÁS: 9—18 óráig, szombaton: 9—14 óráig. Mester jegyek — kouaesdiszek A képen: 1. Faragóbárd — Zaláta; 2. Kerékagy- fúró részlete 1776-ból — Oroszló; 3. Szalukapa részlete — Oroszló; 4. Aratósarlók pengerészletei — „Ormánság”. Tíz évvel ezelőtt VINCZE István remek (de alig ismert) tanulmányt közölt: A magyarországi mezőgazdasági szerszámok mester- és tulajdonjegyei. I. Szőlőmetszőkések (Index Et- nographicus 1/2. 1956. december: 161-169.) A bevezetőben megírja, hogy „A készítő mesterember ... jelekkel látta el a keze alól kikerülő eszközöket, mintegy jótállást vállalva a készítmény anyagbeli és készítési minőségéért.” A JPM Néprajzi Osztálya is számtalan ilyen jeles tárgyat őriz, sőt, a begyűjtött és begyűjtésre váró kovácsműhelyek anycgáoan több díszítő-kalapács is található, melyekkel e cifrákat a tüzes vasba vágták. (E lap is hírt adott arról, hogy Fábián Ödön bácsi műhelyét telepítjük ' át Drávacsehiből Sellyére, a „Kiss Géza" Ormánsági Múze im udvarára — reméljük, hogy az IXILON-stúdió filmeseivel mozgóképen rögzíteni tudjuk a patkolás megörökítése után a fejsze- vagy sarlócifrázást is!) Már 1926-ban megírta BÁTKY Zsigmond, hogy „a sarlókat rendesen falusi kovácsok, sok helyen cigányok készítik, s lapjukra rávésik kormos nevű acélvésőjükkel a maguk jegyét (gyakran a megrendelőjét), melyről az avatott mindiq meg tudja mondani, melyik sarló honnan való.” Szeretnénk avatottak lenni - a legtöbbször díszként ható mesterjegyekről szeretnénk megtudni itt Baranyában is, hogy melyik mester, mikor használta azokat! Alábbi képünk egyszerű használati tárgyak mesterjegyként is szolgáló kovácsdíszeit mutatja be, de egynek készítőjét sem tudjuk ma még megnevezni . .. Arra kérjük olvasóinkat, hogy napjaink nagy népművészeti felbuzdulásában ne csak a rokkákra, szőttesekre, festett és faragott bútorokra, díszkerámiákra stb. ügyeljenek, hanem fordítsanak figyelmet az egyszerű használati tárgyak sokszor rozsdaréteg alatt megbúvó kovácsdíszeire is, ezeket is örökítsék meg rajzokon vagy fényképeken és kíséreljék meg kideríteni, melyiket ki és mikorlájt készítette. (Gyakorlati tanács: nedves ronggyal, fűcsomóval megdörgölve a rozsdaréteget könnyen elővarázsolhatjuk néhány percre, a fotózás idejére az egyébként alig kivehető díszeket!) Amikor a vajszlói művelődési házban megnyitottam az „Ismerjük meg Dél-Dunántúl pásztorművészetéi! A JPM Néprajzi Osztályának tárgyai — Monori Magdolna rajzai" című kiállításunkat, az ormánsági színes diák levetítése utón konzultációt rendeztünk a helyi honismereti szakkör tagjaival, s az ajánlott témák sorában kis meglepődés fogadta a kovácsdíszek kutatását. Kedves vajszlóiak és minden érdeklődő! Nagyon komoly segítséget jelentene, ha bekapcsolódnának e téma kutatásába, és nagy, de eddig alig ismert értékekre bukkanhatnak! Várjuk rajzaikat, fényképeiket! Mándoki László múzeumi osztályvezető 7621 Pécs, Rákóczi út 15. A házak még állnak. Ros- kadtan, mint az öregemberek. Délután háromkor indultam el a gödörúton Dinyeberkiből, egyre hallgatagabban és egyre fokozódó izgalommal. „Menjek csak a villanypóznák mentén" igazítottak el, s csakugyan megleltem a vezetéket, amiben nincs áram, csak irányt mutat, Más értelme nincs. Könyvjelző egy elfelejtett könyvben. Az erdő összeborul fölöttem, aztán a völgyben a széttúrt, bckhátais út végén kivilágosodik. Itt már a lapály, gólyahír virít, egy kis csermely csörög. Ott egy ház. Nem volt itt több utca, csak egy. Béke utca. Béke és csönd most az úr, halkan, megillető- dötten járok a Béke utcában, úgy viselkedek, mint ahogy egy temetőben illik. Megcsodálom a házradőlt tát. Kusza ágai úgy szövik be, mint a penész. Elidőzök egy féligbontott istállónál. Tetőgerendái akár egy sivatagi dög bordái, úgy merednek az égre. Még virágoznak a gyümölcsfák, s az egyik kertben szép sorban fehérlenek a nárciszok. A házak is állnak, mint az öregemberek. Nem hal még meg ez a falu, csak halódik. Azt hittem négy-öt család összejön és szomorkodik. Kezemben a házról készült fényképekkel zavartan kóvályogtam kétszázötven gyűrűfűi között. Falugyűlés volt a Nádor kupolatermében. Falu híján, Pécsen. Fehérruhás, fehérkendős nénike ül a faragott széken, ölébe ejtett kezében szorongatja a fehér zsebkendőt. Pontosan, mint annakidején vasárnap, a ház előtti pádon. Szívenütő látvány. Valaki beszél: neveket sorol fel, kik hiányoznak. Halálhangulat fog el egy pillanatra, mint a faluban, aztán jön a vacsora és pohár cseng. Mutatom a képeket az egyik vezetőségi tagnak. Pillanatok alatt körülvesznek tízen, nézik, az egyik felkiált: „A Viluték istállója!” Keresem az alsó- Czigleréket. ünneplőbe öltözötten, idegenül nézik a fényképeket. „Ez volna?" Kérdi önmagától az ember, a felesége egy pillanatra rámnéz, aztán el valahová, s csak annyit mond „Szép falu volt. .." Most úgy hívják őket: Farkasék. Később összebarátkoztam Vi- lut Józseffel. Vezetőségi tag, magyarázza, hogy júniusban Gyűrűfűn tarják meg ugyanezt a gyűlést „Kimegyünk előbb majd hatan, az Aradi, a Kiszt, Femai, Én, a Jeck Jóska meg a Molnár...” Kerekarcú, barnára cserzett bőrű ember Vilut József. Szeme fehérje úgy villog a kupolaterem homályában, hogy megvilágítja arcának ráncait, o szarkalábat. Kérdezek, nem felel, csak legyint. A kérdés ugyanaz, amit az alsó-Czigleréknek, most Far- kcséknak tettem fel, hogy miért, miért? Farkas hallgatott, Vilut legyint, aztán csak eny- nyit mond: „Mindent eladtam, mindent, nem is érdekel, ne beszéljünk róla.” Megígérem, hogy elmegyek gyűdi pincéjébe, megígérem, hogy részt veszek a következő találkozón. Ahhoz azt is megígértem volna, hogy kiköltözöm Gyűrűfűre. Zavarban voltam és nem értettem semmit. Már több, több mint egy hónapja az egésznek. Most már értem, most már írni is tudok róla. Nem hal még meg a falu. Csak halódik. Magára hagyotton vívja küzdelmét az enyészettel, mint egy elütött és cserben hagyott állat. A virágok nem hagyják magukat, a házak is állnak még, mint az öreg emberek. Most már meg kellene adni a végtisztességet. Eltakarítani mindent, mindent, hogy csak az emlékezetekben éljen. Kampis
