Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)
1976-05-29 147. szám
6 Dunántúli napló 1976. május 29., szombat Falusi barangolások A „vox humana” szolgálatában Az ünnepi könyvhét elé Mitológiai óriás támaszkodik a meghökkentően meredek hegyoldalban s az erdő zöldjéből — mandulavágású — homokkősárga „egy-szemével" egykedvűen bámul le az apró és szép házacskákban élő kis- hajmásiakra, időtlen- idők óta. De mégis. .., mintha lenne még ott valami ... a ,.szemhéj” alatt. .. Szobor vagy szobrok? — Mik azok? — Jha ...? A Szentháromság. A derékig mezítelen, hullámos hajú, szőke fiatalember lelép a bolt lépcsőjéről és felnézve a hegytetőre magyarázza : — Néha körmenet vonult oda fel. Már úgy értem, hogy az öregebbek. — Mikor? — Ősszel, búcsú táján. De már ez elmaradt. — Miért maradt el? — Ez a plébános, a kishaj- mási, már nem tud fölkapaszkodni azon a rossebes meredek lejtőn, mert eltörte szegény a lábát, karambolozott az országúton, azt hiszem, Sásdra menve . . . A fiatalember farmerjének zsebében két doboz Munkás cigaretta, egy harmadikat most bont föl, közben figyeli társait, akik lassan szállingóznak — ebédidő lévén — az útépítésről, de lehet, hogy a művelődési ház építkezéséről — ide, a bolttal szembeni, öreg ősfa árnyékába, ahol aztán letelepszenek elemózsiát és sört bontva. Megérkezik egy sárga-pirosra festett kis markológép -is, mintha a tűző nap alatt végzett munka után neki is megjárna a lombozat alatti pihenés, akár csak hajdanán a kubikos-kordék lovainak. — Hogy élnek itt esténként, mondjuk hétvégen? — Ahogy lehet egy ilyen kis faluban. Egész nap munka, hol a bányában vagy a téesz- ben, szóval, mire este hazakeveredik az ember, már dögfáradt. No persze... — elgondolkozik a farmeres — az italboltban nem lehet kártyázni már mint régen, mert a rendőr nem engedi. — Rövidesen megnyitják a művelődési házat — jegyzem meg neki. — Nem tudom, mi lesz még? Mert az ulti, teszem fel, igazán ártatlan játék. Engedik-e, ■nem-e, ki tudja? — Az emeleten ' nagyterem lesz, könyvtár, olvasószoba, ifjúsági klub — sorolom neki Lakatos János tanácselnöktől szerzett értesüléseimet. —Alul meg vegyesbolt, presszó, miegymás. — Szép lesz biztosan — mondja egykedvűen és meglehetősen bizonytalanul. Majd elválik. Mármint, hogy milyen élet zajlik majd a szép épületben, a tervek, programok, ötletek képesek lesznek-e lekötni a fiatalokat, kitölteni idejüket. — Hogyan lehet oda feljutni? Elneveti magát:-— Csak nem imát akar mondani?! — De, a „Napistennek”, ha már ilyen jól süt... Elkomorul: — Süt hát! A termés meg megsínyli... Szóval, játja azt a szurdokot? Ott menjenek, balra van egy ösvény, arra ne térjenek rá, csak menjenek tovább, aztán ahogy a szurdok megszelídül, meglátják merre vezet az út a Szentháromságig ■ Minden szurdok — amíg a házak között öblösödik, tele van lim-lommal, mosószeres flakonokkal, konzerves dobozokkal, zsilettpengével,' rossz és tátogó talpú félpár cipőkkel, döglött békákkal, csirke- tollal. Föntebb már — ahogy kiérünk az első tisztásra — sima, földes az út és alant ott a falu, szokásos mecsekvidéki település, gyönyörű erdős-hegyek ölében, A főutcával párhuzamoson halad a vasútvonal, apró játékmozdony füstölög, s időnként odébb vontatja a vágott bazaltkővel megrakott — csille alakú — kocsikat. A köveket barnára sült katonák szórják le a talpfák tövébe. Messzebb épül az országút új nyomvonala. Kishajmás egyik végén felüljárót, másik végén aluljárót építenek, s ezzel megszüntetik a sorompót, következésképpen meggyorsul a közúti forgalom. Háromszázhatvan-valahány lelket számol Kishajmás, amely közigazgatásilag Felsőmind- szenthez tartozik. Lakatos János tanácselnök mondta még reggel — ahogy érkeztünk — hogy a kishajmási felnőtt lakosság sokféle munkaalkalom között válogathatott: járnak be Komlóra üzemekbe, bányákba, aztán a helyi termelőszövetkezetbe, dolgoznak néhányon Sásdon is, MÁV-nál is, és — főként asszonyok — a téesz modern kerámiaüzemében. — A vasútvonal korszerűsítésénél viszonylag kevés kishajmási található, mert a MÁV- nak is, a Talajjavító Vállalatnak, a Közúti Építőnek megvan a maqa — vándorló — munkásgárdája. — Hallom, eléggé olcsón építik a művelődési házat... — Igen, azt mondhatjuk, viszonylag olcsón. Az eredeti költségvetés szerint egymillió háromszázezer forintba került volna, sőt, ha az azóta történt áremelkedést számítom, másfél millióba is belejött volna. De megússzuk nyolcszázezer forintból. — Ezt hogy csinálták? — Úgy, hogy a tanács a saját építőbrigádjával húzatta fel az épületet, önköltségi áron, vagyis semmi haszonnal. Aztán nem volt szükség felvonulásra, mert egy régebbi épületben ezt is megoldottuk. A hegyháti ÁFÉSZ is beszállt 200 ezer forinttal, tekintettel arra, hogy ők üzemeltetik majd a boltot, presszót, melegkonyhát. — Melegkonyhát? — Igen. A kerámiaüzem és a téesz dolgozói részére. A kishajmásiak évekkel ezelőtt már kérték a művelődési házat, akkoriban, amikor avattuk a felsőmindszentit. Másfél év alatt megépítettük, jó egy hónap múlva avatjuk. Az asszonyok társadalmi munkában éppen most takarítják az összes helyiséget, őszintén mondom, igazán nagy örömmel és szorgalommal. A kerámiaüzem — mellesleg modern, villanykemencés — létesítmény Kishajmás jellegzetessége. Innét fentről jól látni a kis emeletes üzemcsarnokot a község közepén, igaz, a már jól elöregedett, alacsony agyagelőkészítőt is, amelyet egyébként majd lebontanak és helyébe újat húznak fel. A hegyháti termelőszövetkezet elnöke Takács Jenő és a kerámiaüzem vezetője Berkes József mondja: — Élt itt a faluban annakidején egy fazekasmester, aki „megtalálta" a kerámiagyártásra kitűnően felhasználható agyagot. Aztán, hogy az öreg meghalt, a környék községeinek gölöncséréi (mert tulajdonképpen Kishajmáson — ennek ellenére — nem volt hagyománya e szép mesterségnek) — ide jártak agyagért. Néhány éve a termelőszövetkezet megnyitotta újra az agyagbányát és felépítették az üzemet. — Kinek gyártanak kerámiatárgyakat? Az elnök mondja: — Kizárólag az AMFÓRA ÖVÉRT részére. Kötöttünk velük — Pécsett — egy szerződést. Minden termékünket átvesznek, persze csak a Képzőművészeti Alap zsűrizése után. Az idén már 6 millió forint árbevételt tervezünk. Az üzemben Szabó Eszter raktáros mutatta meg a gyönyörű falitányérokat, mokkás- készleteket, étkészleteket (ez utóbbit a Helvéciái Állami Gazdaság rendelte az ÜVÉRT- en keresztül) aztán plaketteket (ezzel most kísérleteznek), boroskészleteket, köcsögöket, bo- kájokat, s szilkéket, ikerfazekakat, dísz-virágcserepeket. — Miért nem látják el valamiféle védjeggyel, emblémával termékeiket? Hogy legalább tudják az országban, hogy mindez itt készül? — Gondoltunk rá, megoldjuk ezt is. A festőteremben — ahol hat díszítőfestő dolgozik, — beszélek! Vadász Imrénével is. Vékony — ecsethez hasonló — tűvel rajzolja a tányérokra a gyönyörű népi virágmotívumokat. — Hol tanulta az (rókázást? Felnéz: — Nem is tudom. Sehol. A minták, ötletek csak úgy kijönnek a kezem alól. Jelenleg hatvanas a létszám, néhány éven belül száz főre növelik az üzem munkásgárdáját, a toborzás egyébként már most folyik a környék községeiben és persze helyben is. Havi két-kéíezer- kétszáz az átlagkereset — a festők többet kapnak — szóval ez a kis üzem — ahogy mondani szokás — „jól jött” a kishajmásiaknak. A termelőszövetkezet — éppen a kellemetlen domborzati viszonyok miatt (sziklás, meredek, hegyes, erdős a vidék) a gyengébb tulajdonsággal rendelkező téeszek közé tartozik. Erősebb profiljuk a juhtenyésztés (800 darabos a pillanatnyi állomány), aztán sertés- és szarvasmarhatenyésztés, (ez utóbbit is fejleszteni kívánják majd, ha el- jő az ideje). Mindennek' ellenére a téesz elfogadhatóan fizet, a háztáji állattenyésztés is jól jövedelmez a lakosságnak. Minden községben sok új családi ház nyit új utcákat, de itt Kishajmáson még inkább szembeötlik az úgynevezett „új-sor", ahol terebélyes, sokszobás, verandás (némelyik kívülről csempézett...) épület áll, virággal, díszcserjével ízlésesen beültetett előkertekkel. Takács Jenő elnöktől kérdem, ő is egy ilyen szép családi házban lakik-e? A jókedélyű, rokonszenves elnök most elkomolyodik: — Nem. Bent Pécsett, a Szálai András úti tízemeletesben lakom. Naponta járok haza. Van egy kocsim. — Miért nem itt? Takács Jenő Somogy megyéből került Felsőmindszentre, a téesz főagronómusa volt, nincs még egy esztendeié, hogy átjött Kishajmásra. Végül is építhetett volna házat, de. . . a gyerek miatt. Amit mond, nem először hallom községekben, falvakban olyan férfiaktól, akiket munkakörükön kívül semmi má»..— tehát rokonsági, családi vagy tradicionális kötelék — nem fűzi a kistelepülésekhez. Történetesen azt, hogy a gyerekek iskolai-tanulmányi előmenetelének feltétele sokkal inkább biztosított városon, mint falun, anélkül —, hogy ezzel lebecsülnék a „vidéki" pedagógusok képességét. Magyarán szólva: az oktatási viszonyok szerényebbek. De hát ez már egy más és bonyolultabb téma,.. Gyökerekbe, sziklákba kapaszkodva végre fölérünk az „egyszemű óriás" teraszára, izzadton, csapzottan és fölöttébb kíváncsian. Nem tudom miért, de valóban kíváncsian. Az alattunk elterülő völgy és a község meghatóan gyönyörű látvány. És a Szentháromság szobrai? Nem is a szentháromság, hiszen ezek angyalok. — A középső a Gábor főangyal — jegyzi meg kolleganőm. — Na ne mondd! — Az na, ha mondom! A mellén ott van a főangyalok jelvénye... Valami — ami a hajdani tábori csendőrök pléh-jelvényé- re emlékéztet — valóban ott van. De van itt más is. Az egyik angyal lábánál egy sárga plakát, amely hírül adja vagy adta, hogy: „Discó! 1976. május 16-án 19 h-tól 24 h-ig az abaligeti Műv. Házban. Disco-Jockey: Ráüss Károly". A szentek tövében eltűnődöm, milyen forgalmas hely lehet ez is itt fent, hogy egy plakátot megérdemelt. Gondolom, a forgalmat a község fiataljai bonyolítják le ezen a csendes, aljanövényzettel dús erdőben, ahol a friss tavaszi pázsit oly puha és selymes.. . Tetszik érteni ugye? Rab Ferenc Fotó: Seres Éva M űveltség ma nem létezik — nem létezhetik! — nyomtatással közkinccsé tett gondolatok: könyvek nélkül. Néhány évvel ezelőtt sokan és gyakran hangoztatták, átmenetileg már-már divattá is vált, hogy vége a Guttenberg galaxisnak: vége a könyvek világának, jön a tömegkommunikációs eszközök uralma. Azóta bebizonyosodott, hogy a hírközlő eszközök sok mindenre kitűnőek, sőt nélkülözhetetlenek, csak éppen a könyvet nem pótolhatják. Egy-egy könyv egyszerre szellemi munkaeszköz, élmény- és ismeretforrás: önmagunk belső gyarapításának kútfője, önmagunk formálásának szerszáma. A könyvek által lesznek igazán bensőséges társaink a tudósok, az írók, lesznek olyan segítőtársaink, akiknek érdemes — és szükséges — megfogni a kezét, A könyvek hatása — a szó jó és rossz értelmében egyaránt — évekig, némelyik könyv életünk végéig eltart. A megfelelő időben és helyzetben jól kiválasztott könyv ki kerekíti ismereteink körét, finomítja ízlésünket, határozottabbá teszi jellemünket; a tévesen, gondatlanul kézbevett, kezünkbe adott pedig eltorzíthat bennünket. Az évről évre megismétlődő ünnepi könyvhétnek ez adja meg sajátos arculatát, állandó éberségre intő, felelősséget követelő rendjét. Könyvet eladni és vásárolni nem ugyanaz mint kenyeret, cukrot vagy harisnyát, inget, vagy éppen motorkerékpárt; annak ellenére nem, hogy mindegyikre szükség van, mindegyiket meg lehet venni a boltban. Könyvet eladni-meg- venni nemcsak kereskedelmi tevékenység, hanem — közművelő munka és önművelés is, ennek fontos, indító mozzanata. A könyvek beláthatallanul hosszú sorában külön feladatuk, jelentőségük van a szépirodalmi műveknek: a „vox humana” szolgálata. Fábry Zoltán — a pár évvel ezelőtt meghalt szlovákiai magyar író — fél évszázada, a fasizmus felfakadásának ijesztő éveiben fogalmazta újjá a „vox humana" követelményeit, erkölcsi létünket meghatározó törvényeit, amelyek nélkül nincs igazi irodalom. Ezt írta: „A szív: hús. Lüktetése: vér. Ritmusa: lélek. Együtt: élet. Hús-vér valósága, lélekritmu- sa, valósága? Mi az irodaiam? Ennek a szívlüktetésnek lélek és szellem által való újjáterem- tése. Az irodalom: a szív húsvér valóságának — emberi öntudattá teremtett igazsága." M i mást tehetünk többet — szabad-e kevesebbet tennünk? —, mint; újból és újból felragyogtatni ezt az erkölcsi-művészi törvénnyé fogalmazott igazságot! írónak, éljen bárhol a világon — de most szűkebbre rajzolva a kört: éljen éppen itt, Kelet- Közép-Európának ebben a szocializmust teremtő-formáló fészkében, s ezen belül Magyarországon — nem lehet ma más fontosabb dolga. Különös nyomatékkai kell ezt hangsúlyoznunk most, a Magyar írók Szövetségének közgyűlése után. Meggyőzően példázza ezt az írói elkötelezettséget a kortárs magyar irodalom legjava. Példázza, mert- nagy történelmi lépésváltásunk után elemi törvény a „vox humana", mindnyájunkat — írókat és olvasókat egyaránt — kötelez „a szív hús-vér valóságának emberi öntudattá teremtett igazsága Fábián Zoltán cKoMO/yTa/iflfN cRowAt Macska-elégia Ki ismeri a macskát? Kevesen. A macska nem kutya! Nem a tiéd, te vagy az övé. Ha belerúgsz, soha nem bocsátja meg. Egyéniség, alkalmazkodnod kell. Ha ezt elfogadod, csodálatos kapcsolatod lesz. Nekem sosem volt bajom a macskával. Otthonunkban mindig volt legalább kettő. A világ egyszerű volt: kutya, macska, tyúk, malac, veréb. Aztán városba kerültem, tanulni. Egy cselédszobában aludtam, ahol fűteni nem lehetett. Télen pokoli hideg volt. A házhoz tartozott egy macska is. Rögvest kezet ráztunk, fázott ő is, tehát bebújt a paplan alá és melegedtünk. Évekig együtt aludtunk. Egészséges? Biztos, hogy nem. De akkor, abban a hidegben és magányban volt mellettem valaki. Velem is jött. Nem csak az udvarra vagy a kertbe, ami nem nagy dolog, hanem az erdőbe is, akár hat kilométerre is. Szaladt mellettem, mint a kutya, előre ment, majd megvárt, elmaradt és utánam ügetett. Még ma is, több, mint negyven év múltán, néha úgy ébredek, hoqy a karomon érzem, rajta fekszik és dorombol. A másik feledhetetlen nem egy, négy. Ez volt az, amikor a valódi macska, a kétlábú macska miatt, a rövidebbet húzta. Két esemény esett egybe. Képtelenül szerelmes voltam és találtam a réten négy kismacskát. Négy apró, a sok viszontagságtól csökötten maradt szőrös kis gombolyagot. Otthon volt már két macskánk, újabb négynek súlyos családi következményei lettek volna. Az első, a kétlábú macskához való viszonyom épp abban az időben ért tragikus véget. A megközelíthetetlen hölgyet rajtakaptuk az erdőben, amikor éppen elkanász- kodott. Hogy valami maradandó emléket is hagyjak rá, egy tavaszi estén beraktam az ablakába a négy doromboló fenevadat. Remélem jó helyre kerültek. Az kétségtelen, hogy amikor összetalálkoztunk, mindig mosolygott. Honnan tudta, hogy én voltam? Nem volt nehéz kitalálni. Atyja, aki őrizte lánya egészséges álmát és tisztességét — bár ez utóbbit hasztalan — akkor este az ablak alatt felismert engem, és az öcsémnek le is kevert egy nagy pofont. Ő szegény csak bámészkodott maflán és így nem tudott idejében elmenekülni. Zsuzsa macska külön fejezet családunk életében. A gyerekek még aprók voltak és kalandozásokba kezdtek. A szomszéd néni megszerette őket és ennek eredménye volt a Zsuzsa. Kicsi volt, tigriscsíkos, és az volt a baj, hogy meg kellett néznünk őket. — Édesapám, azért nézd meg! — kérleltek. Ennyi engedményt kellett tennem és a kérdés el is dőlt már. Zsuzsa macska tizenhét és fél évig volt családtag nálunk. Szőllősy Kálmán
