Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)

1976-04-01 120. szám

Dim cint tilt napló 1976. május 1„ szembe* W eöres Sándor ekkor az A!sá .Havi Boldogasszony utcá­ban lakott Gyakran meg­fordultam nála, de .most egy fontos ta­lálkozóról írok, mély összefügg folyóirat- alapítási tervekkel. Magas kőfalba vágott kapun át köve­zett udvarra jutottam. Jobbra egy pajta­szerű féltetós épület tartógerendáihoz ki­mustrált bikát kötöttek. Nemcsak a szarva alatt fogta szorosan két kötél, hanem meghurkolták és szétfeszítették lábát is. Idétlenül állt ott, magát megadva, busa fejjel. Barátom szobájába üveges ajtó nyílt egyenest az udvarról. Lépcső nem veze­tett hozzá, küszöb is csak olyan lekopott, hogy könnyen átsöpörhették rajta a sze­metet. Nem hiszem, hogy az Alsó Havi Boldogasszony, utcában ilyet cselekedtek volna, mert az pörlekedést jelent. A szo­ba lakójának természete ezt viszont tö­kéletesen kizárta. Ott sok minden előfor­dulhatott, csak éppen pörlekedés nem. Utolsónak érkeztem, összesen hatan voltunk a szobában. Elsőként Bardtos Endrét említem, a költőt. Nem mert név­sor szerint akarok haladni, csak önkénte­len, mert ő hullott el közülünk először, vagy tíz évvel később, a háború idején. A szoba legmélyén ült Ficykó Gyula. Bi­zonyára ott ült, mert bárhol helyezked­tünk el, kávéházban, kocsmában, vagy éjszakai park nyirkos padján, ő mindig a belső sarkot kereste. Nyomott orra fe­lett onnét világított elő okos szeme. Egy nagy . tömegű regénykézi rátát olvastam, az volt a címe: Körfolyam. A székesegy­ház alatti széles lépcsőn ültünk, aninak is az egyik sarkán miatta, és akkor is éj­szaka, mikor a kéziratát visszaadtam. Nem emlékszem a regényre, de hogy fel­rázott, arra igen. Mindenek fölptt a cím maga. Orvostanhallgátó volt, de a KÓR­FOLYAM nem valamely betegség lefo­lyását jelentette. Minden bizonnyal nem, mert az emlékezet képmagnója szerint hanyatt fekszem keskeny holdsarlóra me­redve, hátamat két helyen kíméletlen vágja a kőlépcső hideg éle. Mellettem az irdatlan széles lépcsőn, hol vasárnapi mise utón a hívek színes és békés töme­ge árad, zudul lefelé a körfolyam. Kör­folyam, kor folyom, zuhog hatalmasan, mint a Niagara, csak szennyesen, tele bűzlő hordalékkal. Ekkortájt egyszer jár­tam Pesten. Nagynénépi a Keleti pálya­udvar épületében lakott. Ott nagy siet- temben késő este túlfutottam a lépcsőn, fel egészen a padlástérig, ahol minden­nek vége volt, még padlásajtó sem, csak értelmetlenül felszökött a fépcső. Seprők és hólapátok között egy ember feküdt ott harmónikapapírba csomagolva. Nem hul­la volt, hanem csendes alvó. Szuszogása mégiscsak kevéssé nyugtatott meg. — Ne félj, jóravaló, szegény állástalan mérnök — nyugtatott meg a nagynéném. — A harmonikapapír melegebb, mint egy vattapaplan. Ezt a mérnököt sodorta elsőnek az őr. A vállárához csapódott, megfordult és pe­regve úszott tovább szennyes habokon. Láttam gyár kapujában munkanélkü­lieket ácsorogn! felvételért. A kaput ki­döntötte az ár és hozta portástul együtt, görgette a várakozókat, aztán orsókat, roncsolt szövőszékeket Parasztok házait árverezték, a dobsző, mint a mennydörgés. És nádas háztetők úsztak, ólok, malacok, szétzilált trágya­dombok. 1 Volt egy orvos ismerősöm, aki fejébe vette, hogy megváltja az egyetemi hall­gatókat a nemi j betegségektől. Olcsó, rossz lovakban termelt szérumot. Aki se­gített a lovak gondozásában, azt ingyen gyógyította. Hömpölygetett a szennyvíz felpuffadt gonorrheas lovakat. Ismeretlen okból csendőrök tüzeltek a döglött lovak­ra. Láttam én úszni ezenkívül még sok mindent a kórfolyamban le a lépcsőkön, át a meredek parkon, mert amit elmond­tam, az semmi akkora folyamhoz. Csak­hogy éppen ezek jutottak eszembe, ha­zudni pedig nem akarok. Az olvasó úgy is tudja, ki élményből, ki a történelem­ből, mitől voltak akkor éppen szennyesek a hullámok. Most már én is megtanul­tam úgy ítélni, ahogy az a kor megítélte­tik. De milyen szűk volt oz akkori egy­szerű ember horizontja azéhoz az egy­szerű emberéhez képest, aki most innen visszanéz. Majd visszanéznek ránk is egy­szer. Volt nekem nyakkendőm. Barátosnck is' volt, Fíczkó Gyulának is volt, Weöres­nek is volt. Azért volt, mert nem jár az ember nyakkendő nélkül. így lógott, vagy úgy lógott. Volt, aki jól meghurcolta, volt, aki hármat csavart rajta, hogy el­bújjék a kopottja. Ügy is volt, hogy az ember ki sem bontotta este, csak megtá­gította annyira, hogy átférjen a feje. Reg­gel megint bele a fejet a hurokba! De Takáts. Gyulának azért volt nyakkendője, hogy szebb legyen tőle az öltözéke. És ez jelentős, különbség. Ne higgye senki, hogy ezt gúnyból, vagy irigységből emlí- -m. Tisztelettel emlékezem rá ezért, és ,os volt, hogy legyen köztünk ilyen em- A fehér és színes mértani ábrák q f a háromszögében meghatározták ea, s'-gét. Sőt volt közöttünk egy fiatal ember, akinek nevére nem emlékszem pontosan, csak őzt tudom, Lacinak hívtuk. Ez a La­ci Tokátsnól is választékosabban öltözött, sőt puha kötésű, finom, szürke notesze volt, annak fülében vékonyka ceruza. A ceruzával pedig jegyzett. Az ilyen em­berről akár azt is sejthettük, hogy egy­szer nagy kiadó lesz és ez is helyes do­log volt. Induljon minden nemzedék tel­jes fegyverzetben. Volt ez alkalommal a szegényes szo­bának nem mindennapos, tiszteletre mél­tó vendége: Várkonyi Nándor. Ha nincs ott, egyikünk sem hiszi komolyan, hogy ami történik, irodalomtörténeti esemény. De ott volt és mi hittük. Néki nem no­tesza volt, hanem acélspirálos blokkja, melyre Barátos Endre írta beszélgetésünk lényegét. Tudvalevő, hogy Várkonyi sem­mit nem hallott. — Van egy kitűnő regénycímem — szólt Ficzkó Gyula —, figyeljetek: Vágy, kettőspont, tiszta ing. Tatay Sándor ÖTTORONY ■— Nem bánom, kezdjük a zenei ro­vottal, akkor is, ha hátulról visszafelé in­dulunk. Szerencsére van a zenének is, a képzőművészetnek is avatott ismerője a városban, sőt alkotó művésze nem egy. Bár jobb volna, ha folyóiratunk szellemé­ben'egyeznénk meg általánosságban. A következőkben hát erről beszélget­tünk, de nem emlékszem rá, miben egyez­tünk meg. Valószínűleg semmiben, mert ez sokkal nehezebb feladat volt, mint például a rovatok felsorolása, a rovat­vezetők kiválasztása, a címlap és a cím. Természetesen az adott hazai irodalmi helyzetből kellett kiindulnunk. Volt min­denek felett a Nyugat. Létezett még a Napkelet, de ezt a közvélemény művészi és politikai szempontból egyaránt mara­dinak tartotta és nekünk nem volt róla külön véleményünk. Nem voltunk egyön­tetűen katolikusok, hogy számításba ve­hettünk volna valamilyen katolikus orgá­numot. Nem voltunk marxisták. Nem volt semmi közünk a német mintára erőre ka­pott jobboldali irányzathoz. A Nyugat körén belül akkor már emlegettek bizo­nyos népi irányzatot, de mi nem voltunk népi írók sem. Nem voltunk semmik, csak írni akartunk és ehhez folyóirat-oldalakra volt szükségünk. Ha valami közös volt bennünk, az nem lehetett más, csak ép­pen ez a semmi. Barátos ismert nagyvonalúságával kö­rülbelül ennyit írhatott. Cim: Vágy: tisz­ta ing. Várkonyi ezt nyilván úgy értette, hogy oz induló folyóirat címére tettünk javaslatot. Ha pedig úgy értette, a ter­mészetes válasz az lett volna rá: marha­ság. Valószínű nem is más volt a spon­tán véleménye, de olyan ember volt, hogy mindent mérlegre tett, továbbá senkit megsérteni nem tudott. Filozófus lélek volt tele jóindulattal és a legmeg­lepőbb ostobaságra is mentséget kere­sett. Sót magában kereste a hibát. Hát­ha akadnak rejtett összefüggések, me­lyeket nem tud hirtelen követni. Kedves lélek az ilyen, jó ember az ilyen. Ekkor nagyon megszerettem Várkonyit. Megfon­tolt válasza pedig ez volt körülbelül: N em hiszem, hogy ez folyóirat­címnek megfelel. Igaz," ‘drá­maian kifejezi honunk nyo- morultságát, különösen, ha elhangzik egy fiatalember keserű hangján. Elfogadható még novellacímnek is. Igaz, hogy korunk magyar irodalmára jellemző a nyomorú­ság emlegetése: prózára, versre egy­aránt. Nagyokra és kicsikre egyformán. Lassan úgy látszik, mintha legfőbb ihle- töje lenne művészeteinknek. Csakhogy mi nein fürdőzni akarunk ebben a témában, hanem kikiabálni belőle. Ha azt akar­juk, hogy legyen újdonság a lapunkban, legyen elsősorban ez. Ilyen eszmefuttatás titán nem szóltunk Várkonyinak a félreértésről. Nékem zse­bemben szunnyadt egy novella, mely az önmegsemmisítés dicsérete volt, kiindul­va egy diplomás ember kilátástalan hely­zetéből. Meg kell vallanom, hogy lelkem legmélyén sem éreztem a helyzetemet ki-' látástalannak. Elhatároztam, hogy ter­vem ellenére nem mutatom meg Várko­nyinak, hanem megsemmisítem. Meg is semmisítettem még aznap, csakhogy ak­kor még annyira megszenvedtem novel­láim fogalmazásával, hogy mire készen lett, kívülről tudtam. Néhány hét múlva leírtóm még egyszer. Mert onnyira tisztel­tem fiatalon megalkotott műveimet, hogy nem bírtam elviselni megsemmisülését A novella néhány évvel később megjelent, mert a nyomorúság költészetének még évtizedei következtek. Beszélgettünk egymás szavába vágva, sőt mulattunk is a félreértésen. Barátos nem tartotta érdemesnek mindezt tolmá­csolni. Hegycsúcsokat rajzolt a spirálos füzetbe, de vélhetted tornyoknak is. — öt égbe nyúló torony. Nagy szim­bólum! — jegyezte meg Eiczkó. — Jelentheti a várost és sok minden mást. — Ogy van — szőtt Takáts Gyula —, de csak szépen, pontosan, sorjában. Mik azok a szimbólumok? Nagy hiba volna, ha ezt csak úgy általánosságban kije­lentjük itt — Jelentőségük lehet elvi, de lehet praktikus is. — Ezt az a bizonyos Laci mondta. Ujjunkon soroltuk a lehetőségeket — Szépirodalom, kritika, képzőművé­szet, zene, színház. — Ugye mondtam. — Takáts is ceru­zát vett elő. — Rend a lelke mindennek. Akár rá is írhatjuk a tornyokra. Ez át­tekinthető és tökéletesen informál. Kívülről csontok recsegése hallatszott, ■majd tompa zuhanás. Nyilván ebben a pillanatban tagiózták le a bikát. — A csontok recsegése a legförtelme­sebb zene — mondta Weöres. Várkonyi tudott olvasni némelyik ember szájáról, a Weöreséről lehetett. „Aki a dolgok mögé néz, az nem tart többre semmit a szénakutyánál." E keleti bölcsességet Weörestől tanulíam és jó volt abban tetszelegni, hogy isteni ado­mányként a dolgok mögé látok, holott csak elnéztem a dolgok felett. Továbbá az adott némi biztonságot, hogy közöt­tünk ül Várkonyi Nándor és érdemesnek tart bennünket arra, hogy együttműköd­jék velünk. Tudós ember volt, bölcs volt és ott ült közöttünk. A vállára raktam magamban a felelősséget: Egy bizonyos: megegyeztünk abban, hogy felkérjük Babits Mihályt, írjon elő­szót az induló folyóiratunkhoz. Sőt kije­löltük Weörest, hogy ezt az előszót sze­rezze meg tőle. Sőt, a Babitshoz induló delegáció másik tagjaként kijelöltek en­gem. Jelentett ez kötelezettséget valami­lyen irányba? Nem, erre senki sem gon­dolt. Csakhát mindjárt más az, ha egy vidéki folyóirat első száma Babits sorai­val kezdődik. Ezt az elhatározást még a praktikus Takáts Gyula is helyesnek találta, sőt a még praktikusabb Lacink is, megjegyez­ve, hogy minden magyar irodalmi siker­hez a küszöb a Nyugat Még a napila­poknál is többnyire ott vannak a Nyugat jó emberéi,' '61?ft a‘TJy'ugat'elfogadott, az mindjárt más helyzetben van. Ügy is mondhatnánk, hogy íróvá egy ember avathat csak bárkit a hazában: Babits. Weöres úgy mondta, az volna a he­lyes, ha a nemzet csináltatna Babitsnak egy nagy kerek pecsétnyomót, hozzá olyan festékkel preparált párnát, ami­lyent az állatorvosok használnak a köz- fogyasztásra alkalmas hús hitelesítésére. Ezekkel az eszközökkel a mester minden arra érdemes fiatal írónak a fenekére nyomná a pecsétet. És ettől fogva csak le kellene tolni a nadrágunkat minden szerkesztőségben, hogy megnyíljanak előttünk az ajtók. őszintén szólva a külvilág irodalmon kívüli jelenségeiből, különféle fenyegető eseményeiből nem bocsátottunk be sem­mit ebbe a mi folyóirat-kotyvasztó kony­hánkba. Pedig voltak ugyanakkor olya­nok, akik eszmékért börtönöket szenved­tek. mártírhalált haltak. A Kórfolyam mentén tovább fűzve gondolataimat szándékoztam valami ilyesmiről említést tenni, de aztán úgy éreztem, ostobának látszanék és méltatlannak a helyzet ün­nepiességéhez. És mások is így voltak. E gy esemény azonban hamaro­san megrázott bennünket. Ba- rátos Endre vette észre, és említést tett róla, hogy az ajtó alatt vér szivárog be. Valóban beszivárgott és szép lassan terebélyesedett a tócsa. Fél­körben, hegyes előretörésekkel, ahogy a napkorongon a prptuberóciót ábrázolják. Azt vártam, hogy valakinek lesz ehhez szellemes megjegyzése, de nem volt sen­kinek. Várkonyi tárgyilagosan megállapí­totta : — A bikának jóval több vére van, mint a tehénnek vagy az ökörnek. Mivel éppen szóba jött, azt ajánlottuk Weöresnek, legyen a készülő versköteté­nek címe: Hideg van. Egy asszony jött be később, kezében ronggyal és vödörrel. Hátat fordítva ne­künk hozzálátott, hogy felmossa a beöm- lött vért. — Mennyi vére volt ennek az isten ál­latának. Tele lett a vérgödör, végigfolyta az udvart, és még ide is jutott. Barátos írt a spirálos noteszbe. Azt ír­ta, milyen félelmesen nagy egy közepes termetű asszony feneke is, ha igy ellen­fényben lehajol előttünk és magasabban van a csípője, mint a feje búbja. Ezt nemcsak Várkonyi olvasta, hanem körbejárt a notesz. Egyetértőén bólintot­tunk valamennyien. •: MARTYN FERENC RAJZA Pákolitz IsNán Exodus Flaccus a Sóractét nézte ilyen sóvár Szemmel, ahogy vágyán nézem a Ság-tetőt; Salve, szülöttem-föld! Fájó búcsúra készt Sorsom niklai csillaga. Nem rom sárga Somogy: mért mennék örömest? Lankás szép vasi táj, kéklő ó-görög ég: Dajkám s fölnevelőm! Nem feledem soha Éltem ifjúi szebb felét. Hogy mennék örömest? Tétova volt a csők, S félig mondva a szó: zérus az egy előtt,.. Jobb is tán, ha titok fátyla borítja: bús Lelkem sóhaja mit nyögetlt. Phoebus szent ligetén nyilik-e tűz-vlrág? Mézszavú Másaim hangját hallom-e még? Húrjo-szakadt lantom dallja-e még dalom, Űzve a meloncholiát? Minden félbe maradt életem ütöm. Bár belevájkáitam réligiónkba, s még- Sem töretem főmet dogmák szegletivel, Péier sziklaszilárd kövén ... Szintúgy félbe hogyám dráma-pensumomat Csak ha ki bévülről néz, az látja, minő Súlyos gond nehezül arra, ki országot, S fárad Scylla-Charybdis közt,.. Kétkeziek népét elnézem gyakoron: Munkál szorgosan és állati sorba’ teng; ítélő uriszék, tömlöc, dézsma, deres: Hol van a tenger bajra irl? J Széeheni gróf jobbját, késve bár, köszönöm. Megcsalatott szivem nem vágy büszke babért: Elhagyom a fórum hongos vad zsivaját; Békés pusztai csend ölel. Zord remetét rekkent szittyós berki mocsár. Niklai torzómra árva magány borúi. Kínomból Szeretet izzít Harmóniát: Kagyló kínja a drágagyöngy .,, Jékely Zoltán tr Évszakok TÉL Szépmivű óratorony, körülötte rohannak a felhők. Fényes dél van, örök) All az arany mutató. NYÁR Mennél lassabban jár botra hajolva az ember, Annál gyorsabban vágtat a délceg idői A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett folyó­irat élén Berzsenyi Dániel em­lékét köszöntő összeállítást ol­vashatunk, a költő születésének 200. évfordulója alkalmából. Keresztury Dezső és Pákolitz István költeményét, Takáts Gyu­la tanulmányát és Bécsy Agnes verselemzését találjuk az emlé­kező csokorban. Az egész szá­mot Martyn Ferenc Berzsenyi- rajzsorozatának lapjai illuszt­rálják. A szám lírai rovatában a to­vábbiakban Bisztrqy Adóm, Jé- kely Zoltán, Kárpáti Kamii, Makcry Ida, Pálos Rozita és Tandori Dezső költeményei kaptak helyet, a szépprózai Írások sorában pedig Cze/e György, Kolozsvári-Grándpierre Emil és Tatay Sándor jelentke­zik új műveivel. Futaky Hajna pécsi, Taxner Ernő pedig fővárosi színházi bemutatókról számol be. Az „Irodalomtudósaink fóruma" so­rozatban Komlós Aladárral be­szélget Pomogáts Béla. A kritikai rovatban többek között Juhász Ferenc eposzai­ról, Szecsi Margit himnuszairól és Balázs Józset pályakezdésé­ről olvashatjuk Koczkás Sán­dor, Szigethy Gábor és Funk Miklós írását F i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom