Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)

1976-05-09 127. szám

e

Dunántúli napló

1976. május 9., vasárnap

László Lajos:

Föld felett, föld alatt

Becsukván László Lajos új könyvét önkéntelenül is érveket hoz fel az ember azon közismert állítás cáfolatára, mely szerint nincs szomorúbb látvány, mint a tegnapi újság. A Jelenkor kiadásában megjelent riportkötet egyes írásainak keltezése nemcsak tegnapi, hanem tegnapelőtti is. Természetesen előhozhatnánk a szokványos jelzőket az időtállóságra, elevenségre, aktualitásra hivatkozva. Az igazság az, hogy László Lajos tényleg friss, eleven és időtálló riportokat ír. A sajtóban megjelenő tiszavirág életű — ám fontos építőelemeket — híreket, tudósításokat használja nem egyszer kiindulásul, s ezek nyomón olyan valóságanyagot tár fel, amely dokumentáló erejénél fogva, s tanulságait élénkbe tárva a jelen időbe idézi az elmúltakat is.

Dokumentáció és tömör következtetés — gazdag tényanyag és rövid meditáció épül a belső szerkesztés vagy nevezzük igazabb nevén: alkotás törvényszerűségeinek megfelelően írásokká. S ami igen rokonszenves, László Lajos nem igyekszik riportjait mindenáron „irodalmivá'’ avatni. Egyszerűbb, de' nehezebb megoldást választ: a dolgok nyomába eredve tükrözi a valóságot a változtatás igényével, jól érzékelhető aktív szándékkal. Olyan író, akinek a valóságfeltárás: szolgálat.

Ha szikár is e szociográfia — mégsem hangulattalan. Hiszen hol egy falusi ház s lakóinak portréja rajzolódik ki, hol az akna előteréből hajolnak elénk a markáns bányászarcok.

Természetesen a tizenöt riport tizenöt vagy sokszor tizenöt dologról szól. Elsősorban az átfogó igényű, a nagyobb közösség avagy egy nagyobb vállalkozás krónikus megörökítését tartom sikerültebbnek és fontosabbnak is. Ezért lesz holnap is jelenidejű az Enyém, mienk, a Fláztájiban-közösben, a BCM avagy a Fészekrakók című írás. Ezek ívéhez, hatásos tömörségéhez, közösséget átfogó teljesség-igényéhez képest elmarad az utolsó kalugyerről készített Alexej atya című portré. Ez utóbbi kétségkívül hangulatos ugyan, mégis inkább „ujjgyakorlatnak" hat ha az Eloltott lámpások sokoldalú okmányozáshoz viszonyítjuk. Erről a riportról okvetlenül érdemes külön is szólni. Pitavalba illő gyermekgyilkosságok nyomába ered a szerző. Az izgalmas kriminalisztika helyett mégis a feltárulkozó emberi-társadalmi háttér kérdései tartják izgalomban az olvasót. Honnan is ered a magányos asszonyok beteges indulata? Mi magyarázza a tragikus kizökkenéseket a mindennapok józan ritmusából? László Lajos szakértői nyilatkozatokat gyűjtött csokorba, s rendezett el mesterien szinte „drámaszerkesztői" biztonsággal. Hatásos és logikus sorban ileszkednek a különböző vélemények, s a sokoldalú megközelítés végül is egy igen tanulságos dialógust eredményez, olyan párbeszéd-rendszert,

hogy akár előadóművészek is megszólaltathatnák pódiumon: érvelő, ám rendkívül hatásos köznapi oratóriumban. Tulajdonképpen egy mai rekviem ez az áldozatokért, és protestálás az újabbak eshetősége ellen, Nyilatkozik a szakértő, az elitéit, de mi az újságíró véleménye? — kérdezhetné az olvasó. Nos éppen ebben a szívós oknyomozásban, volóság- felderítő szándékban lelhető fel László Lajos prózaíró „személytelenségének" legfontosabb személyiségjegye. A humanizmus kíváncsisága ez, a tények és adatok, a kérdések és válaszok tudatos elrendezésében — a jól komponált egészben van a vélemény! Itt érezhető legvilágosabban,

hogy miért szolgálat számára ezeknek a riportoknak az alkotása, melyek tartalma éppúgy megmérhető a közéleti igény normáival, mint az irodalmisóg kritériumaival. És csak e normákkal érdemes közeledni kötetéhez. Tröszt Tibor

A magyar bor története — a szőlőmunkás szemével

Ahogy a XIX. századból átléptünk a XX. századba — ekkor már gazdaság- és mü- velődéstörténészek, jeles és felkészült historikusok vették vizsgálat alá a magyar szőlő és bor kérdését. Ta- gányi Károly a „Falu és löldközösség", Szekfű Gyula a ,,Serviensek és familiárisok", majd a „Magyar állam életrajza" című nagy tanulmányában és sok más tudós rész-dolgozatokban taglalta, hogy mennyi társadalmi és gazdasági összetevője van a borkultúra kialakulásának. Takáts Sándor a törökhódoltság korában merült el. Kimutatta, mekkora erőkészlet kellett ahhoz, hogy a törökhódoltság másfélszáz esztendős pusztítása után a tisza-dunaközi parasztság visszaadja a talaj termőképességét s megalapozza, megteremtse a magyar homoki szőlőkultúrát. Ez pedig kettős erőfeszítés eredménye lett, hiszen a nemzeti ellenállás sajátságos erőfeszítése közepette kellett a homoki borban biztos jövedelmi forrást teremteni, Ez a kollektív teljesítmény nem volt virtuskodás, hanem a teljes népi erőkészlet okos felhasználása, Összesűrítve bámulatos talajművelési fogásokbc.

•

A munka különböző lépcsőin elhelyezkedő szőlőmunkások, pincemesterek, borászok, botanikusok és természettudósok teljesítményeinek megvilágításával — mozaikokban — próbáltunk kulcsot adni ehhez az ezeréves küzdelemhez. A kétségtelenül népi eredetű, népi jellegű művelési ágazat a kertészetben, kert- és szőlőkultúrában, a műveléshez szükséges, elsokasodó szőlészeti könyvekben, művelődéstörténeti esszékben lényegében hasonlóvá formált minden részvevőt. Megfigyelhettük, hogy Mátyás király vincellérjei, bodnárai.a törökhódoltsági szőlötelepí- tők, a Nagy Péter cárnak dolgozó tokaji szőlőkapások, püspökök, földesurak szőlőbérőli, szőlőmunkás parasztok a történelem nagy áramlásában — életformájuk

és finom érdekközösségeik miatt - egymás osztálya leié csúsztak. A társadalmi hajszálcsövesség szerint a maguk részéről az általános emberi együttmunkálkodás értékes opuszát: a magyar bort adták át a széles társadalmi közösségnek.

És mit tettek a magyar szőlőtermelők a felszabadulás után?

Azt tették, mi a legfontosabb: korukkal együttélnek.

Egy pillanatig arra is gondolhat a hazai vagy külföldi olvasó, hogy a közös erővel művelt szőlőtelepek ontják a bőséget. Hiszen például a francia szőlőtermelő egy hold szőlőjéből évente 400-500 akónyi bortermést is kihoz.

Erre a Balaton északi oldalán eltérülő, majdnem tízezer katasztrális holdat kitevő termelőszövetkezeti és állami gazdasági borvidék két vezetője egybehangzóan így felelt: ,,Mihelyt 1 bold szőlő ezen a bazaltos hegyi talajon 5 akó bornál többet terem - mindjárt nem badacsonyi bor az!" Népi nyelven ezt régen így fejezték ki: „Az az asszony, aki sok szerelmet terem — igazi szerelme nincs annak!” Magyarán: Nem terem itt igaz bort az a talaj, amely sokat terem.

Egyik bortudós szerint a bor ósága nem egyedül élete hosszúságának produktuma. Magyarán és kurtán: a szőlőnedv az óbort jellemző tulajdonságokat - ha megfelelő ösztönző körülmények közt tartják - sokkal rövidebb idő alatt magára öltheti. Szőlészeink és borászaink, új történelmi ismeretünk lecsapódása a forradalmi körülmények között nagy iramban zajlott. A századok ránevelte tudást s annak finom vereteit korszerűsítették s addig használatlan tartalékokat tártak fel a közösben. A lelki műszer is kíván javítanivalót, hát még a szőlőművelés eszköztára!

Az is igaz, hogy bizonyos hagyomány helyzetek változásában nehezen oldható fel; a hagyomány elmúlt korokban keletkezik. A szőlő- és borkultúra „hagyomány-problematikája" mégis másképp jelentkezik. Közismert például, hogy bizonyos régi faluközösségi demokrácia vonásaival rendelkező hegyközségek művelési és értékesítési hagyománya korábbi társadalmi formációkban alakult ki, de ettől még nem kizárólag „konzervatív" jellegű, a „hagyomány" és „forradalom" mégis összetalálkozhat. A szocialista termelés áttörése sem a réginek azonnali megsemmisítésével zajlott le. A hegyközségek ősközösségi vonásait gyü- molcsöztették. A jó ismereteket az „én" megnövelte a „mi" tudatában. A szükséges laboratóriumok egész serege a közösségé — itt már semmi sem megy a régi patriárkális keretekben. Mindent világméretekben tanultak meg nézni.

.. . Szekfű Gyula 1922- ben a „korszerűsítésre orientált nacionalizmus" jegyében irta meg „A magyar bortermelő lelki al- kat"-át. 1976-ban történészeinknek már módjukban áll, hogy most már szocialista aspesktusból dolgozzák ki ezt a témát. Jelen sorokban pusztán csak mozaikokat adtunk a régi bortermelő magyarokról - mai magyaroknak.

Fodor László

Gerencsér Miklós

Emléké

45.

21. RÉSZ

ELŐZÉKENY FŐVEZÉR

Noha végső rohamra készül az ellenség, neki sincsen annyi ereje, hogy fegyverrel csikarja ki a gyors döntést, ezért a képmutató békülékeny- ség eszköztárát ismét igénybe veszi. A birodalom legtekintélyesebb embere, az egész Európában hírnéves Szavoyai Jenő tábornagy, Ö javasolja I. József császárnak, hogy ejtsék el a kegyetlenkedéseiről hírhedt Heistert, bízzák a magyarországi fővezérséget olyan emberre, aki magyarnak vallja magát, ugyanakkor feltétlen híve az Ausztriai Háznak. Ilyen személy sikeresebben bonthatná meg a kurucok

amúgy is fogyatkozó táborát, hihetőbben hirdethetné az uralkodó, az udvar jóindulatát.

Pálffy János labanc tábornokra esett a választás. Kitűnő katona volt, eszes, művelt politikus, ő birtokolta Horvátország báni méltóságát is. Kétségtelen, Szavoyai Jenő herceg osztrák szempontból alkalmasabb embert aligha választhatott.

1710. november 10-én költözött Budára az új fővezér és még aznap kibocsátotta felszólítását Magyarország vármegyéihez: ne dacoljanak tovább, haladéktalanul térjenek vissza az uralkodó iránti hűségre.

Ugyancsak november 10-én foglalt szállást Rákóczi családja ősi lakhelyén, Munkácson. Előrelátó gondoskodással megerősítette az őrséget, hadiszereket és élelmet halmozott fel

a várban. Ebbéli foglalatossága közben látogatta meg Károlyi Sándor. A szatmári gróf igen nyájas hangú levelet kapott Pálffytól, s most ezt a levelet nyújtotta át a fejedelemnek. Ismerős labanc érveket sorolt fel az új fővezér, mondandója annyiban különbözött a korábbiaktól, hogy fenyegetőzés, követelőzés helyett udvariasan fogalmazott, legalább hangvételben egyenrangúnak ismerte el a címzettet.

Rákóczi nem vonakodott újra fölvenni a tárgyalások oly sokszor megszakadt fonalát. Azt üzente Pálffynak, hogy legyenek tekintettel a kölcsönös kimerülésre, kössenek fegyver- szünetet, s keressék közösen az ünnepélyes békekötés módját. Mint látható, a fejedelem sem ragaszkodott a merev szóhasználathoz, de az ünnepélyes bé. ke nem jelenthetett számára mást, mint egyenrangú felek szerződését, tehát változatlanul kitartott a gyöngyösi, Selmecbányái, nagyszombati álláspontja . mellett.

Pedig a császáriak most sokkal kevésbé voltak hajlandók tárgyalni ilyen alapról, mint bármikor korábban. A jelek szerint visszavonhatotlan katoPárbeszéd Benedek Istvánnal

A sokarcú műveltségről

— Népművelő, ismeretterjesztő vagy inkább — divatosabb kifejezéssel élve — a közművelődést szorgalmazó, s azt szolgáló dinasztia tagjától természetesen azt kérdezem elsőül: meddig jutottunk véleménye szerint? Mi a tartalma ma az általános műveltség fogalmának?

— Azt hiszem, egy kicsit túlbecsüljük annak a körnek a sugarát, átmérőjét, amelyben a fogalomnak érvényes tartalma van. Létezik egy meglehetősen keskeny réteg, amely tudományt, művészetet művel aktív formában, s nincsenek olyan túl sokan azok sem, akik ezt elolvassák, szeretik, méltányolják. Ez utóbbiakat aztán körülveszi egy igen széles réteg, amely a valóban műveltek, tájékozottak morzsáiból él.

— Engedje meg, hogy el- lentmondjak: e tetszetős paradoxon csak a baj egyik helyére tapint. Azokra nem érvényes, akiknek esélyük sincs a művelődésre. Pedig — iménti kifejezését idézve: — az emberiség túlnyomó többsége még századunk ez utolsó negyedében is — esélytelen.

— Szűkítsük hát a kört azokra, akiknek módjuk volna művelődni, E körben iménti megállapításom fordítottja is érvényes: az ismerés és az elismerés gyakran nincs arányban a mű értékével. Nincs biztosíték arra, hogy o széles körben elterjedt alkotás vagy név méltó is rá, hogy elterjedt legyen.

— Abból fakad a tulajdonképpeni krízis, hogy nincs (talán nem is lehet?) tárgyilagos mérce. S mindez még sokkal érzékenyebben megmutatkozik a képzőművészetben és a zenében. Oly bizonytalan a határérték, s az érték látszata között, hogy noha teljes hittel dolgozik az ember, nem tarthat számot arra, hogy el is fogadják. Az író ezért gyakran az íróasztalfióknak dolgozik, s meglepődik, ha sikerül eljuttatnia gondolatait az olvasókhoz. Ha értő kiadóval találkozik, reménye nő. De csak egy személyes példát a várakozásra: a „Csinevát" 1953-ban írtam, első kiadása 1968-ban jelent meg.

— Ebben a késedelemben viszont aligha az olvasó volt a ludas. Hogy mennyire nem, épp a „Csineva" bizonyítja: legújabb (csaknem ötvenezer példányban megjelent) kiadása napok alatt elfogyott. Kételkedem hát az ön hitetlenségében . . .

— Az utóbbi években valóban úgy tetszik: pesszimizmusom önnön kudarcába fúlt. „Pusztába kiáltott szó" című

nai fölénybe kerültek. Már Sárospatakot is elfoglalták és a siker reményével ostromolták Eger várát. Olyannyira megfő gyatkozott a kuruc sereg, hogy néhány tábornoknak már nem jutottak csapatok. Köztük volt Forgách Simon, akit visszafogadott bizalmába Rákóczi. Kényszerhelyzetben lévén a fejedelem, ösak úgy szabadulhatott fölös számú tábornokától, hogy Lengyelországba küldte őket.

Ugyanebben az időben távozott az országból Bercsényi Miklós is, de neki fontos küldetése volt: politikai érettsége, diplomáciai tapasztaltsága, széleskörű kapcsolatai révén külső segítséget kellett felkutatnia. 1710. november 20-án !épte át a határt Vereckénél. Hite, szándéka szerint csak a küldetés erejéig vált meg hazájától, amelyet soha többé nem láthatott viszont.

Ekkorra már folyamatossá szövődött a párbeszéd Károlyi Sándor és Pálffy János között, összekötőnek alkalmas ember, re találtak Komáromi Csipkés György, Bihar vármegye alispánjának személyében.

(Folytatása következik)

kötetem derítette ezt ki számomra. Arról írtam, hogy minden beszéd hiábavaló. S könyvemnek mégis olyan visszhangja volt, mint az „Aranyketrec" óta egyik munkámnak sem. A „Csinevát” is olvassa a benzinkutastól a professzorig igen sokféle ember.. .

— Ezért hát mégis azt kell mondanom: minden kételkedésem ellenére hiszek abban, hogy ez a visszhang magatartásformálódást is jelent. Talán mégis van lehetőség arra, hogy műveltséget példázzunk, s el lehet terjeszteni a gondolatot is. ötven—százezer vagy sokszázezer ember között. A rádió- ban-televízióban még nagyobb közösségnek. Igaz, különösen ez utóbbiban már nemigen kapok szót.

— A Benedek-dinasztia: nagyapja, Benedek Elek, édesapja, Benedek Marcell, s Ön is, sokak számára szinte azonos a népműveléssel vagy igazabb és teljesebb kifejezéssel: a közműveléssel, közművelődéssel. Vállalja-e ilyen kételkedve ezt a szerepet, hivatást?

— Nagyapám 1859-ben született, s korán (már húszéves korában) áttért a szabad írói, publicista pályára. Ilyenformán 1979-ben lesz száz esztendeje a család irodalmi munkásságának. Benedek Elek a Néptanítók Lapja szerkesztőjeként az 1890-es években a nép oktatását, tanítását sürgető cikkeket irt, szemére hányva a kormánynak a mulasztásokat. Munkásságának csupán egyik részét ismerik tehát, akik csak meséit olvasták.

— Benedek Marcell egész életének „az olvasás művészete" volt a témája, sőt: a szenvedélye. Arra tanított: hogyan kell jól olvasni. Mert a mű önmagában nem él, csak velünk, értő olvasókkal. Ez Benedek Marcell kulturális missziójának lényege. A magamé pedig: nem elég szépen olvasni, hanem mindenfélét kell szépen tudni. Lerakni az olyan általános műveltség alapját, amely magába foglalja a természet- tudományos gondolkodást is . . .

— S mit kellene tennünk, hogy ne csak a mennyisége, de a minősége is változzék o műveltségnek?

— A közismert információbőségben nem lehet megkívánni, hogy kinek-kinek mindenről lényegi ismerete legyen. Mindenkinek magának kell leásnia a számára szükséges lényegig, s nincs elég „fúróeszközünk". Még alig száz esztendeje a művelt ember elolvashatta korának legalapvetőbb ismereteit. A képzőművészet persze már akkor sem volt ilyen előnyös helyzetben. Most viszont bárkinek módjában áll úgyszólván mindent a maga ízlése szerint „házhoz rendelni": a könyvet, a képzőművészetet (már-már tökéletes reprodukciók formájában) a zenét (rádióban, hanglemezen, stb.)

— Amit megkaphatunk, oly sok, hogy nem tudjuk megemészteni. Hogy mégis eligazodjunk, épp ahhoz kell az alapműveltség. Az iskola ezt részben megadja, részben nem. Mert a fiatalság gyorsan és nagy áttekintőképességgel tanul. Behabzsolva a tudást. Vizsgára. Hogy azután két-há- rom hét alatt mindent elfelejtsen. Csak egy példa: egy- egy egyetemi felvételi vizsgán annyit kell tudnia a diáknak, mintha később egyetemi hallgatóként már nem is lenne más dolga, mint hogy vizsgaismeretén túladjon. A meg nem emésztett tudás — tudatlanság. S ahhoz, hogy amit tanítunk, annak lényege meg is maradjon, nemcsak követelmények, vizsgák, tantervmódosítások kellenek, hanem sokoldalú gondolkodást szorgalmazó, s azt példázó sugárzó egyéniségek is. Néptanítók, korszerű világképpel.

Nádor Tamás