Dunántúli Napló, 1976. május (33. évfolyam, 120-149. szám)
1976-05-06 124. szám
6 Dunántúli napló 1976. május 6., csütörtök Csendes falusi barangolások zikár, középkorú asszony tettetett szigorral tárja szét a karját: — Ki tudja, merre ténfereg az az istenadta! — Pedig megbeszéltük .. . — Elfelejtette. — Legyint. Múltkor megállapodtunk, néhány nap múlva találkozunk, de az Árpád út 4. alatti ház néma, a pitvar lécajtaja zárva, az udvaron szétrebbennek a tyúkok és egy ronda, de kedves pofájú kutya hangoskodik kitartóan — kipányvázva lánccal az ólaknál. Mondom, azon a héten csak néhány szót váltottam B. Józsi bácsival a falu végén a horhos irányába kanyargó kocsiúton, pontosabban nem is ottan, hanem már följebb a kertek mentén, ahol két parcellát keskeny ösvény választ el, és szalad föl a hegytetőn lévő szőlőkhöz. Van itt néhány virágzó gyümölcsfa is, aztán egy merészen púposodó domb friss fűvel borítottam Innét jól belátni a megye egyik legkisebb települését, Kisbesztercét - megjegyzem elég könnyen — hiszen szinte egykupacban áll a falucska 35-40 épülete, amelyek közül mint egy gyertya emelkedik ki a téglából felhúzott harangláb, mivel hogy itt templom nincs. Felsőmindszenten van a tanács, amelyhez vagy négy kilométernyi bekötőút fűzi Kisbesztercét. Onnét érkezve — balra az úttól — van a község kis temetője, amelynek sírkövei fehéren emelkednek ki a díszfák, bokrok közül. A völgy csak az út felől nyitott, mert a hegyek szinte teljesen ölükbe rejtik a családi házaikat, kiskerteket, a vegyesboltot, meg a Carbon Vállalat idetelepített kisüzemét. Szokás szerint az utca is mozdulatlan — leszámítva a Pepsi-Colával érkező, bolt előtt rakodó teherkocsit — hiszen a tavasz kihajtott mindenkit a tsz földjeire, akik pedig Komlón keresik a kenyeret, a reggeli buszokkal már rég elvonultak — az útközben Felső- mindszentre tartó — kisiskolásokkal egyetemben. A nyugdíjas B. József ugyan ráér, aki ennek ellenére eléggé fürgén lihegte fel magát a púpos-hátú domb oldalán. — Megnézem, a bátyám fent von a présházban — mondja,— mert a vegyesbolt most zárva van. És maguk? Mi járatban? Megint a mérnökségtől? — Honnét? — Hát, akik itt méricskélnek a környéken . . . — Ezeket ők rakták le? — mutatok a fehér és fekete — vízhatlan vászonból vágott — négyszögekre, éppen a lábunk előtt, de átnézve a völgy fölött a túloldalon is látok több tájékozódási pontot. — Ök hát. Kijelölik a belterületet, vagv micsodát. . . Háromlábú műszerekkel járják a vidéket Szóval, maguk más- honnét. . . — Máshonnét. De mi is a vidéket járjuk. Hogy élnek itt? — öregesen. Elfeledve. Ez már a világ vége. Pedig szép hely, csak túlzottan . . . hogyis- mondjam . . . Csendes. Nem történik semmi. Föl kéne rázni a népet. Igaz, amióta a Carbon nyitott egy kis kócerájt, sok fehérnép, lány, menyecske kapott munkát, cipőkhöz gyártanak valamit, amitaztán a külföldiek vesznek. Én meg márkiöregedtem a munkából, őszintén szólva nem akarok még fölfordulni, így hát idejében abbahagytam. A fiam kőműves bent Mindszenten, kár hogy nincs most itthon, értelmes gyerek, elbeszélgethetnének vele. ént a faluban idősebb “““ asszony libákat terel get egy jókora vesszővel a ház előtt át a túloldalra, ahol már nincs épület, csak gaz, fű, meg lapulevél, afféle senki-földje, gondolom. Lesi a boltot - ahol rekeszeket raknak az ajtó elé — mert az ő lánya a boltos, de gyűlésezik bent Sásdon vagy KISBESZTERCE hol, valakit biztosan megbízott az átvétellel. — ... Egyébként hát van minden, amit egy ilyen kicsi bolt elbírhat, csak az a baj, tudja, hogy a vetőkrumpli még mindig késik, a tsz-től kapja a község, ha jól értesültem a dolgokról, szóval már. a földben kellene hogy legyen, de így nem tudom, mi lesz? Kíváncsian, várakozóan néz rám, mi lesz a következő kérdés. Kicsit csüggedten beszél — életkorától már eléggé mesz- sze eső, de közös gondként meglévő — témáról: — A fiatalok ugyan nem nagyon akarnak elmenni a faluból, úgy mint másutt, kis helyen, de nem ártana valamit nyújtani nekik. Eddig ugye, úgy volt, hogy vasárnap nyitva- tartott az italbolt, ahol elvoltak, kártyáztak, miegymás, sőt, néha tánc is volt, de most hallom, nem lehet vasárnap nyitvatartani. Régebben szép, nagy búcsúk voltak ősszel, október utolsó vasárnapján, sátorosok is jöttek, meg zenészek, de most az sincs. Most annyit jelent a búcsú, hogy a távoli rokonok ellátogatnak, á helybéliek valamelyest több csirkét, ludat vágnak, aztán délután fölmennek a présházakba és 'isszák az ócska bort. Ábrákat rajzol az utca porába a vesszővel, gondolkozik: — Hiába na, ilyen kicsi helyen nem sok történik. Ez a cipőüzem jó dolog, most hogy van, a telefont is megoldották, mégis, ha valami baj történne, orvos kell, vagy valami, akkor ott az üzem. Az unokám is nemrég, néhány hete, Hogy rájött a fájás, éjjel fél kettőkor telefonáltunk és már vitték is be Dombóvárra, abba a szép új kórházba. Gyönyörű kis gyedeket szült. Hol van a „Szentegyház- dűlő’’? — kérdem tőle. Elfordul a völgy, azaz hogy a falu végének irányába. Ott van az a két dombhajlat, hát az innensőt hívták annak. — Ott ásták el a hajdani templom harangjait? — Ahogy én is az öregektől hallottam annakidején. Biztosan így volt. A török idejében ott feküdt a falu, akkor még Bisztricének hívták. Szóval, elásták a harangokat, nehogy a törökök elvigyék. Azok meg leégették a falut, a templom köveit meg Szigetvár mellé szállították, valamilyen török vezér sírjához. — Mit tud még erről? — .. . Amit csak hallottam. Azt is, hogy az elásott harangoknál forrás tört fel és nagyon jó vizet ad. Harmat Béla vb-titkár — Meg is van a forrás? — Meg, persze! Meg is nézheti. De a vize nem iható, a jószág ott jár-kel, nem tiszta az már. Harmat Béla vb-titkártól tudom, hogy von egy s más gondja Kisbesztercének, például a buszjárat nem nagyon igozodik a Mindszentre járó kisiskolásokhoz, aztán a klubot is rendbe kéne hozatni a fiatalok részére, akik — mellesleg — nagyon megérdemlik, legutóbb is nagy elismerést kaptak felsőbb ifjúsági szervtől. Kónya Nándi a KISZ-alapszervi titkár — kár hogy nem találkozhatunk vele: — Kaposváron tanul Mező- gazdasági Főiskolán, hétvégén jár csak haza, de azért van ideje a fiatalokra. Nemrég vietnami diákokat hívtak meg Kisbesztercére, igazán szép kis, hangulatos ünnepséq volt. A vb-titkár is mondja, hogy a legutóbbi népszámlálás óta — 166-ról 163 főre csökkent csupán Kisbeszterce lakóinak száma - tehát nincs „elvándorlás". Van a tanácson egy kimutatás, ezt olvasom belőle: „Kisbeszterce aktiv keresőinek száma 84 fő, ebből iparban dolgozik 22 fő. A 8 általános iskolai végzettsége viszont csak 35 lakónak van meg. Felsőbb szintű iskolai képesítéssel egyelőre még senki sem rendelkezik ...” Egyelőre —, tehát a lehetőség ezek szerint még nyitott. . . /y déli órákban két asz- szony ápolja a sírokat a temetőben. Csak néhány — felirat nélküli, elkorhadt fakeresztet látok már egészen lelapult síron, mert a többi fölött fehér, fekete márvány és kő-obeliszk, vagy éppen kereszt áll. Egyik drága márványcsoda alatt egész dinasztia pihen, 1872-1945. között: Gál Mihály, Gál György, Gál József, Gál Józsefné és mégegyszer Gál Józsefire, — vagyis, ahogy az egyik asszonv itt elmondja, az ifjabb Gálnak két felesége volt. Emitt meg ez áll: „Drága jó szüléink, Kovács János 1884— 1968 és Kovács Jánosné 1891 — 19 . . ." — Itt hiányzik a dátum két utolsó száma — jegyzem meg. — Igen, mert a Kovács néni, hólistennek még él. — És mát kiírta a család a nevét... — Ki, persze. Van ilyen több is itt. Tudja, amikor a sírt megásták, akkor melléje hagytak egy „kadort”, ez a neve, vagyis egy üreget, azt hiszem téglával szokták kirakni, ahova majd . . . tetszik érteni, ugye? Vadkörtefák apró virágai hullanak a csendes sírokra. Az erdő felől fácánkakas rikoltoz, a' másik meg válaszol rá, aztán a rigók szólnak közbe, a zsongó méhek meg a sárga és fehér vadvirágokat röpdösik körül a meleg napfényben. Rab Ferenc Fotó: Seres Éva MOHÁCSON A Pécsi Bőrgyár felvesz: a budapesti országút közelében NŐI SEGÉDMUNKÁSOKAT, 1290 NÉGYSZÖGÖL KŐMŰVES SZAKMUNKÁST, TELEK KEZELŐI JOGÁT valamint ÁTADNÁNK. TARGONCAVEZETŐKET. FŰSZERT, Pécs, Jelentkezés: Üzemeltetési Osztály, PÉCSI BŐRGYÁR MUNKAÜGYI OSZTÁLYÁN. Kossuth Lajos utca 21. sz. Telefon: 12-944. Borok, istenek, vincellérek, magyarok A magyar bor története — a szőlőmunkás szemével Természetes az is, hogy az új kultúrában vajúdó magyar középkor-vég fokozatosan megszünteti az em- berenaluli nyomorúságokat, — a népi öntudatosodás és népi kultúra a szőlőkultúrában is kifejeződik. De azért a szőlőskertek egyre nagyobb fejlődéséhez adva volt minden természeti feltétel is: a talaj, a klíma, a termésre kényszeríthető hegyoldalak és dombvonulatok. Mindehhez megvolt a munkaerő és az emberekben rejlő munkaszeretet. Lényegében mindez egy virtuális gazdaság —: kifejtése nem kevés örömmel járt együtt. Ennek a sajátos erőkifejtésnek örök hadszíntere lett a fő érték; megtalálható nemcsak a Dunántúlon, hanem országszerte, Európa minden jeles bortermő talajfélesége: a meszes és homokos vályog éppúgy, mint a lösz, márga, pala, homokkő, az optimális vulkanikus eredetű szőlőtalajok! És a magyar bortermelés másik alapja is konkrét természeti adottság: a szőlőtermelő vidék megszakítatlan vonalakban húzódik a Dunántúlról a Tokaj-hegyaljáig. Nem kell tehát sokáig diagnosztizálni a bor társadalmi és természeti hátterét. Az egymást váltó történelmi fázisokban követhetően megvan a helyük a szőlő- és borkultúrát alakító csoportoknak. A szabad parasztok és a vagyonoso- dás felé tartó jobbágyok ezen az úton emelkedtek feljebb: nyomait az Árpádházi királyok alatt is követhetjük, ha nem is a polgárosodás általános meggyorsulása, de a fejenkénti jobb boldogulás egyéni ütemgyorsulása jegyében. Mátyás az első modern magyar uralkodó, reneszánsz fejedelmi vonásokkal áldott, aki a szegények boldogulásának kedvez, elsőnek ismeri fel a polgári munka értékét. De tegyük hozzá: már az oligarcha váruraik is termeltek bort. A jobbágyokhoz tartozó irtásokban vagy a földesuraktól bérelt szőlőhegyen a cselédségből kiemelkedők finomították a szőlőkultúrát. A középkorvég szellemi-gazdasági for- rongási tünete volt, hogy a szőlőbérletek körül a földesúri elnyomás már nem teljes súlyával érvényesült. A paraszt anyagi munkabírásának megfelelően fölfelé törekedett s a szőlőművelés számára lépcső volt még a középkor-végi kötöttségek ellenére is. Mátyás, mint reneszánsz szellemű uralkodó nemcsak a papság, hanem az udvari értelmiség körébe is beengedte a parasztságot, mint a felfrissülő erők rezervoárját a polgárosodás irányában. A kertkultúrában az üzemelés szélesedett, s ez egymagában új foglalkozási ágakat hozott létre: kádárok, ácsok, vincellérek, pincemesterek, borkereskedők nem szűkítették, hanem éppen is tágították az életerős alsó néptömegek boldogulását. William Younger leírta Bacchus isten bortól kapott felszárnyalásait é' révületeit. Itt nem volt semmi démoni — annál több volt az életszerű, a munka szívbéli akarása, a munkában talált életerős, szívós öröm a nép növekvő rétegeiben . .. Mátyás néppártolásába az is belefért, hogy Selmec város fiai közül soknak adott borkimérésre engedélyt. De tudtára jutott: túl sokan és egyedül csak abból élnek ott! Országának emberre, vállalkozó kedvű egyéniségekre, új értelmiségiekre volt szüksége, kiadta a rendelkezést: csak az mérhessen eztán bort, aki egyúttal bányát is művel. (A királyi jövedelmek legfőbbjei közé tartoztak a bányák.) Úgy módolta tki tehát, hogy a szegény nép társulhasson közös bányamunkára és bormérésre. Azaz: így senki ki nem záratott a pénzkereset egyik jól kínálkozó forrásából sem. Egyébként vett magának a Somló hegy körül saját szőlőt. Hallván- hallotta és magáévá tette azt a népi mondókál, miszerint a somlói bor állandó fogyasztása fiúgyermek születését segíti elő. (Az eredmény: fia született, Corvin János.) Mátyás rövid reneszánsz uralma, mélységes politikussága, végsőkig menő gyakorlatiassága szorosan kapcsolódott minden országlakó szükségletével. Ezért is szeretett és védelmezett minden népi megnyilatkozást a tokaji szőlő- kultúra további fejlesztéséért is. E kurta történelmi szakasz humanitás-fogalmából az iszákosságot lehetőleg kizárták - az udvari kultúra társalgási és vendéglátási fogalma szerint a borozás a szellemi társalgás csemegéje volt! - Mátyással is megesett azért egyszer, hogy olyan bőséggel termett neki Tokaj, hogy nem volt hozzá elegendő hordója. Bezzeg tegyük hozzá rögtön — Bakócz Tamás esztergomi érsek — a pápa- jelölt — évente 800—1000 hordót is meg tudott tölteni tokajival, üzemeltetni remekül tudott, s °z°n vegyesében mindene megvolt, ami a szőlőtőke termeltetéséhez és majd a bor érleléséhez szükséges volt. Külön történet szól arról, hogy a veszprémi püspökség nagy gondot fordított a bor finomságának és bőségének biztosítására. Ranol- der János veszprémi püspöknek 75 ezer hold földje, két vára, három vármegyéje, ötvennél több temploma, harminc csárdája, negyven vendégfogadója, ötven korcsmája volt. Borral ő látta el a római pápát. Egyszer azonban a pápai csalhatatlanság miatt nézeteltérésbe került a Szent Konzisztóriummal. Ki is jelentette: ,Az én borom ne csúsztassák le a torkukon a jezsuiták!” — de a hosszú élet érdekében a magyar bort továbbküldte Öszentségének. A csárdáinak mindegyike nagyon kezdetleges volt: mindegyik kútból, ágas- és leveles színből, valamint egyetlen kalyibából állott, de mert finom bort kaphattak benne a járókelők, tele volt mind a harminc... Fodor László (Szombati számunkban folytatjuk)
