Dunántúli Napló, 1976. április (33. évfolyam, 91-119. szám)

1976-04-11 / 101. szám

A professzor verset íra­tott a számítóköz­pont adatfeldolgozó berendezésével. Az eset a stutt­garti műszaki főiskolán történt. A Kafka szókészletéből és stílusbeli sajátosságaiból • in­formált komputer kafkai stílus­ban olyan szöveget hozott lét­re, amelyet több irodalmi szak­értő Franz Kafka egy kiadat­lan művének tartott. A profesz- szor matematikai formulák se­gítségével feltöltötte a számí­tógépet: szavakat, ritmust, sor­hosszúságokat, nyelvtani sza­bályokat adagolt, s végül hogy a komputer ne mindig ugyanazt a verset ismételges­se - mint főzés közben az ételízesítőt, egy kevés véletlent Volt, aki ujjongott, mások értetlenül csóválták a fejüket, mint akihez idegen világok nyelvén beszélnek. A költők duzzognak, a közönség pedig tudomásul vette: bámulatos, hogy mire képes egy ilyen elektromos számítógép, és a vers nem is olyan szörnyű ... A vers így hangzik magyar fordításban: ,,Vidám álmok esője hull Fűszálat csókol a szív A zöld elszórja a karcsú szeretőt Távoli és melankolikus egy messzeség Nyugodtan alszanak a rókák Az álom simogatja a fényeket Földet nyer az álomszerű alvás Didereg a baj, ahol ez a fénylés enyeleg Mágikusan táncol a gyenge pásztor." A vers távol áll ugyan a re­mekmű minőségétől, az ember­ben valami mégis furcsán és bizalmatlanul felsajdul. Vé­dekezésre kényszerül, és a lelke mélyén hálával gondol Diderot-ra, aki lenézte a ma­tematikusokat és kihívóan írta le: egy kártyaparti és a ma­tematika sok közös vonást mutat. A mai ember többé-kevésbé már hozzászokott a tudomá­nyos meglepetésekhez, sőt va­lamiféle bizalommal tölti el, hogy az orvostudomány színes tv-közvetítést produkál az em­beri gyomorból, Washkanskyt, az első újszívest — ha emlék­szik még rá — már a távoli múlt romantikus alakjai közé sorolja, és természetes nyuga­lommal ül a televíziós készülék előtt, miközben a képernyőn űrhajókat kapcsolnak össze. El­jöhet az idő, amikor a verset gyártó komputerrel akarjuk pótoltatni kötelező szellemi erőfeszítéseinket? Eljöhet az idő, amikor a családi terveket, az együttélést, a nyaralást, a bevásárlást, a gyerekszületést, a jövő összes kombinációját betápláljuk a bérházi számító­gépbe, s a szemviflanásnyi idő alatt, míg az eredmény meg­születik, Medárdus baráttal, a fantasztikus regényhőssel együtt sóhajtunk fel: Az, amit önmagomnak nevezhetek, ide­gen alakokra bomlott, az va­gyok, akiknek látszom, s nem látszom annak, aki vagyok ...? A víz, a füves utak elágazá­sa, a halak síkos érintése, a szemcsés, kavicsos folyópart, a fák fanyar, zöld illata, s min­den, ami hajdan az üveg tisz­ta csillogásával vetekedett — gyerekkori nosztalgia. A vágy azonban méq él. A körülzáró házfalak még képzeletbeli tu­lajdonságokat kapnak: hor­gász öböl, gyümölcsfa ága, hűvös, titkos mélységbe vezető ösvény ... Az ablakban ácsorgók, mint a lábadozó beteg, s felrémlik a bonyolult gépezetek súlyos árnyéka. Tudom: nincs kegyet­lenebb érzés, mint amikor az ember fölöslegesnek érzi ma­gát. Mégis: van valami, amire a számítógép nem figyelhet fel, amit nem oldhat meg. Kell lenni valaminek, ami semmi másra át nem ruházható. A virágos ember bizonyosan. Az utca sarkán áll egy hu­zatos bódé. Az ablakból oda­látok. A bódé hullámos, egy­kor sárgán fénylő műanyaq te­teje valósággal feketéllik a szüntelenül hulló nagyvárosi koromtól. A bérházunk faláról átvezetett villanydrót leszakadt. Az asztallap nagyságú pult nap mint nap megtelik az utcai járókelők hulladékaival. Az utcaseprő minden reggel letakarítja. A pult szekrényé­ben, lakat mögött várakoznak az alumínium virágtartók. A virágos ember kezdettől fogva ellenszenves volt. Megjelenésre nézve ala­csony, tolakodó arcú, aki min­den reggel nyolc óra tájban érkezett dallamkürtös autójá­val, mint egy hivatalnok. Hí­zásra hajlamos, fiatal felesége szállt ki elsőnek a kocsiból, kemény pillantása végigsuhin­tott a szeles, öreg utcán, majd kötényt kötött maga elé, elfog­lalta helyét a műanyaq tető alatt, s egész nap virágokat kötözgetett. A virágos ember latinos közvetlenséggel min­denbe beleütötte az orrát. Naponta többször is hossza­san tanácskozott a gyümölcs- árussal, elvegyült az italbolt előtt sörözgető férfiak között, időnként az üres taxiállomás­ról elcsalogatta a kocsira vá­ró utasokat, s vidáman, már- már szemérmetlenül fuvaroz- gatott. Nekem fájt a virágos ember jelenléte. Mint ahogy fájdal­mat és haragot kelt bennem a gyümölcsárus, aki kora reggel a csarnok állami pavilonjai­ban összevásárolja a legszebb árut és eqész nap busás fel­árral árusítja: az italbolt előtt támaszkdó életerős, mégis dologtalan csavargók; a mun- kaerőkupecek, akik titkos fej­pénzért dolgoznak, az egyiket hét vagy nyolc éve hiába haj­szoltam riportfüzetemmel fél országon át, ma is büntetle­nül kupeckedik. A házunkban működő „tricotage” kapu alat­ti kirakata is ostoba fájdalmat okoz, minden reggel és este elfog egy erős érzés, hogy végre most bezúzom. Talán egy novella segít majd rajtam, amelyben megcselekszem. A virágos ember és a fele­sége tavasszal egyik napról a másikra eltűnt az utcából. A házfelügyelő elmondta később, hogy a virágos ember karambolozott. A felesége és az anyósa a helyszínen meg­halt, őt súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Hónapok múltak el. Az eset, mint a legtöbb rajtunk kívülál­ló esemény, feledésbe ment, csak a bódé zavarta a sarkon ez utcába kanyarodó jármű­veket. A napokban ismét megjelent a virágos ember. Lesöpörte a bódé bádog­pultját, kinyitotta a szekrény lakatját, sokáig kotorászott a mélyben, összedöntögette az alumínium virágtartókat, majd kicsomagolt az autóból, össze­állította a faszenes kályhát, a rostába ezüst szemű kukoricát szórt, alágyújtott és pattogtat­ni kezdett. Elveszítette latinos közvetlenségét, sőt elbátorta- lanodott, meg se kísérelte, hogy ismeretséget kössön az új gyümölcsárussal, ügyet sem vetett az italboltra, és közöm­bösen nézett el a gesztenyesü­tő mellett, aki a hideq beáll­tával váratlanul megjelent o túlsó oldalon. A virágos ember ellenszen­ves volt. Egy csepp örömet sem okozott, hogy felgyógyult. Csalódottságot éreztem, és is­mét tompán fájni kezdett va­lami. A professzor betáplálná a testmagasságot, az életkort? Politikai neveltetésemet? Ked­venc szóhasználataimat? Anar­chiába hajló türelmetlensége­met és párhuzamoson működő önfegyelmemet? A virágos em­ber működési engedélyének a számát? A reggeli torna alatt emelgetett kilók összsúlyát? Mi mindent még?... És rövid másodpercek alatt megszület­ne az, amit én magam elé képzelni is, csak bonyolult á tté­telekkel tudok. Egy valami azon­ban hiányozna a professzor komputer-művéből. Tudom is, hogy mi, s ez megnyugtat Tegnap reggelre eltűnt a vi­rágos ember és a bódéja. Nem hiányzik. Az emléke is ellenszenves. Nem sajnálom. E s mégis ... Most, hogy végleg elment történhetett valami. Nem azonos azzal, aki volt. Az este arra gondoltam, hogy a virágos embert valami elkezd­te gyötörni itt lent, ezen az utcasarkon. Nem bírta tovább, és máshol állította fel a bódé­ját. llilíilfiVliilfeifB Gályarabságban Emlékezés Harsányi Istvánra „ Őfelsége sohasem várhat biztos kormányzást ebben az országban, amig az eretnekség, amely a bűnök szülőanyja s a pestises lázadás táptalaja, megőrzi erejét." Ez volt a vé­leménye 1673-ban a bécsi kor­mánynak azokról a protestáns magyarokról, akiket felelőssé tettek az 1670-es fegyveres felkelés (Wesselényi—Zrínyi Pé­ter—Nádasdy Ferenc szervez­kedése a Habsburg-háztól való elszakadásra) támogatásáért. Szelepcsényi György prímás éppen ezért a protestantizmus elnyomására mind a királyi Ma­gyarország, mind pedig a tö­rök hódoltságból az összes pro­testáns prédikátort és iskola- mestert 1674 tavaszán Pozony- ba rendelte. A vád az volt ellenük, hogy a katolikus val­lást és ezzel személyesen a császárt szidalmazták, a ható­sági rendelkezéseket nem tar­tották be, „ rebellióban" vettek részt. Hiába volt a tagadás. Akik nem tértek át a katolikus hitre, vagy nem vállalták a hivatásuk­ról való lemondást, illetőleg az országból való kivándorlást, azokat a pozsonyi „rendkívüli bíróság" halálra ítélte, majd később „császári keggyel" el­adták őket fejenként 50 arany­ért a spanyo1 gályákra. A negy­venegy gályarab között volt a baranyai származású Harsányi István református lelkész is. Egy zürichi tanár, Heidegger János megfestette Harsányi portréját és ezt írta a festmény alá: „lHr pl. Rev. D. Stephanus Harsányi, Ecclesiae Rimaszom- bathensis in Hungária." Ezek szerint Harsányi István debre­ceni és utrechti tanulmányai befejeztével a Gömör megyei Rimaszombatban lelkészkedett. Harmincnégy éves korában, 1674. február 18-án ő is meg­kapta az idéző iratot, hogy március 5-én köteles megje­lenni a pozsonyi rendkívüli tör­vényszék előtt. Itt bátran szót emelt a vallásszabadságot és a rendi önkormányzatot bizto­sító, a Habsburg-uralkodók ál­tal is szentesített törvények be­tartása érdekében. Április 5-én kihirdették az ítéletet: mind­nyájukat halálra ítélték. Azo­kat, akik aláírták az önkéntes száműzetést, a protestáns né­met tartományokba vándoroltat- ták ki; 46 evangélikus és 47 református prédikátort azonban a különböző börtönökbe hur­coltak. Harsányi is megtagad­ta az áttérési papír aláírását, ezért hét hétiq Pozsonyban töm­lőébe vetették, majd május vé­gén vasra verve Lipótvárba vit­ték, hol tíz hónapig különböző munkával sanyargatták. Harsányi István és prédikátor társa, Kocsi Csergő Bálint kö­zösen írták meg szenvedéseiket latin nyelven. Ebből az írásuk­ból idézünk egy részt: ,,Sokszor elájultanak, néha azt gondol­ták, hogy talán életek is el­fogy; mikor a tömlöcböl kimen­tenek ennek meggondolása miatt, úgy remélték, hogy vissza se mennek többször. Emiatt Masári Dánielt és Korodi Já­nost addig verette vala, míg a földre letaglaltatván a dárdá­nak a nyele elromlék; Harsá­nyi Istvánt, Alistáli Györgyöt mezítelen megyverrel mig meg­sebesítenék, Kocsi Bálintot tü­zes fáklyával, ugyan szikrázott széllyel a hátán, úgy megvereté. Más alkalmatossággal Szilvási Istvánt és Harsányi Istvánt kosztperddel (kardlappal) ad­dig vereté, mig elromlék a kosztperd, elájuló Harsányi István, és két óránál tovább fe- küvék holt számban." 1675 márciusában kivitték őket az országból, hogy gálya­rabokként eladják. A nehéz bilincsek és az utazás viszon­tagságai miatt annyira meg­romlottak Harsányi lábai, hogy Theate városánál tovább már nem tudott menni. Ezért kilenc hónapon át itt tartották bör­tönben, s midőn erőre kapott, december 18-án elvitték Ná­polyba, ahol két hónapon át a gályákon szenvedett nyomorgó társaival együtt. Végül is megmozdult mind a hazai, mind a külföldi protes­táns közvélemény. Angliában és Hollandiában is beavatkozást követeltek. Svájci, svéd, német kérések érkeztek a bécsi csá­szári udvarba, s követelték, hogy a császár kegyelmezzen meg a gályarab prédikátorok­nak. Debrecenben az Emlékpark keleti oldalán áll egy emlék­mű. A csillagdíszes földgömb­bel ékesített oszlopon ez a fel­irat olvasható: DE RUYTER MI­HÁLY hollandi tengernagy, a szabadító 1676. febr. 11. Az oszlop négy oldalán a negyven­egy gályarab, köztük Harsányi István neve is. A 41 prédikátor­ból azonban már csak 26 ron­gyos, piszkos, csontig fogyott férfit ölelhettek meg Ruyter Mihály holland admirális fénye­sen öltözött katonái. 1681-ben a soproni ország- gyűlés végtére megengedte a szabad vallásgyakorlatot. De még előbb Thököly győztes ku­ruc csapatai nyomán az elűzött prédikátorok titkon visszatértek gyülekezeteikbe. A negyvenegy prédikátorral háromszáz évvel ezelőtt történt kegyetlenségeket őszintén tárja fel Moldova György Negyven prédikátor cí­mű regénye is. Dr. Tóth István 23. 12. rész FEKETE KARÁCSONY Bécs, ahol történelmi korsza­kok egymásutánjában tanulhat­ták ki a politikai ügyesség és az erőszak kombinációinak ma­gasiskoláját, nem fogadta „üres kézzel" a béketárgyalásokra ér­kező Rákóczit. Noha életbe lé­pett a fegyverszünet, Heister változatlanul folytatta katonai mozdulatait a Dunántúlon, zak­latta a szórványos kuruc erő­ket, rabolta, pusztította a la­kosságot, bevette Simontornyát, amelynek parancsnokát legyil- koltatta. A fejedelem sokszo­rosan tisztában volt az udvar hitszegő elvetemültségével, de nehéz helyzetében semmit nem tehetett Heister dunántúli ga­rázdálkodásai ellen. Végre szep­tember közepén meghosszabbí­tották a fegyverszünetet, de addigra katonailag birtokba vették a császáriak a kocká­zat nélkül elérhető pozíciókat. Mire aláírhatták a meghosz- szabbított fegyverszünetet, ad­digra belpolitikai zavart pró­bált előkészíteni Ausztria. A bécsi politikusok, akik az el­lenreformáció legmerevebb pártfogói voltak, most azzal bujtogatták a Felvidék tizenegy vármegyéjének protestánsait, hogy követeljék Rákóczitól templomaik visszaadását. Amely templomokat egyébként épp a császáriak ragadtak el Luther és Kálvin híveitől. Figyelme, energiája megosztásával nehe­zen sikerült megértő álláspont­ra bírnia a fejedelemnek a Felvidék protestánsait. A fegyverszüneti tárgyalások után Vihnye fürdőre utazott a fejedelem, rendbehozni alá­ásott egészségét. Innen irányí­totta a kezdődő béketárgyalá­sokat, amelyekre a Vihnyéhez alig két órai járásra lévő Sel­mecbányán került sor. Bercsé­nyi Miklóst bízta meg a köz­vetlen tárgyalással. Egy napon öreg, sáros, megviselt külsejű katonát vezetett hozzá Bercsé­nyi. A különös idegen Bottyán János volt, a legendás hírű törökaprító császári ezredes, akit már korábban generálissá nevezett ki a fejedelem, de kuruc érzelmei miatt rabságra vetették, ezért nem jelentkezhe­tett Rákóczi táborában. Most megszökött börtönéből és teen­dői tudomásulvételére járult a fejedelem elé. Más vendégek is jöttek Vih- nyére. Anglia és Hollandia bé­csi követei, akik saját orszá­guk érdekei szerint — Ausztria szövetségeseiként — látták el a közvetítő szerepet a két tár­gyaló fél között. Bár semmi okuk nem lehetett arra, hogy a kurucokkal rokonszenvezzenek, mindkét diplomata csaknem elragadtatva számolt be kor­mányának Rákóczi ragyogó tu­dásáról, emberi és politikai fel- készültségéről, érett vezetői rá­termettségéről. Nem rajtuk múlott s nem is a fejedelmen, hogy sikertelenül zárultak a Selmecbányái béketárgyalások. Október végén feloszlott a konferencia, megint a fegyve­reké lett a szó. Kezdettől tudta Rákóczi, mennyire ingatag a szabadság- harc hatalmi helyzete, ha nem támaszkodhat állandó, szilár­dan szervezett, feltétlen fegye­lemben tartott reguláris hadse­regre. Óráról órára sürgetőb­bé vált egy ilyen hadsereg megteremtése. Kifogyhatatlan türelemmel magyarázta híveinek a fejedelem, hogy nem elegen­dő a fel-fel lobbanó lelkesedés, az alkalom szülte hősi elszánt­ság — módszeres, hosszantartó háborúvall kell számolni, s ki­tartó szervező munkával lehet csak biztosítani a hadviselés gazdasági fedezetét. A kizsa­rolt, tövig tarolt ország viszo­nyai nem tették lehetővé a re­guláris haderő azonnali fel­állítását, egyszerre kellett dol­gozni és egyszerre verekedni. Ugyanarra a tömegre a sereg­ben is, a munkában is égető szükség lett volna. Súlyos el­lentmondás rejlett a körülmé­nyekben, erről a népesség egyik osztálya sem tehetett. Véle­ményt csak arról lehet monda­ni, hogy ki miként viselkedett a haza válságos sorsa iránt. Állandóan a pillanatnyi lehető­ségek túlfeszített igénybevételé­vel tartotta fenn magát a ku­ruc Magyarország, önerőből, számottevő külső támogatás nélkül szállt szembe azzal a hatalommal, amely a francia birodalmat is megverte a csa­tatéren. A felszabadító háború egyút­tal honvédő háború volt indu­lása pillanatától, Katonai moz­dulataival nemcsak a Habs­burg megszállókat igyekeztek kiszorítani a szabadságharco­sok, de védelmet is biztosítot­tak az erőgyűjtő, rendet fej­lesztő munkának. E kettős fel­adat jegyében száll ismét Rá­kóczi táborba, hoqy biztosítsa a Felvidék nyuqati harmadát. Bercsényi a Kis-Kárpátokon túl működik, Bottyán János pedig, akinek „vízi ügyekben is nagy esze van”, Pest környékén gáz­lókat keres a Dunán. A fe­jedelem elfoglalja Érsekúj­várt, s 1704. november 16-án már kuruc zászló lenq a Felvidék legfontosabb erősségén. Majd Galgóc várá­ból irányítja a másik nyugati kulcserőd, Lipótvár ostromát. Az általános katonai helyzetre megint nem lesz panasza. Ná­luk van a kezdeményezés elő­nye. Kassa meghódolt, Forgách Simon Erdélyben tétlenségre kényszerítette a Nagyszebenbe szorult Rabutint, Bottyán Já­nos csapatai Morvaországban ijesztgették a császáriakat. És ekkor megint felbukkan Heister, a hidegvérű tábornok­hóhér. Bercsényi levele vilá­gosítja fel a fejedelmet, hogy a császári főparancsnok nagy­számú sereggel közeledik Lipót­vár fölmentésére. Csakhamar Bercsényi is megérkezik, tüze­tesen beszámol személyes ta­pasztalatairól. Farkashidán, de­cember 24-én, karácsony estén veszi át Rákóczi a főparancs­nokságot az országrészben csoportosult, egyesített seregek felett. Akárcsak az osztrákoknál, úgy itt is a főerőkről van szó. Tehát nem egyszerű csata, ha­nem hadászati ütközet ígérke­zett. Karácsony első napjának délelőttjén, december 25-én haditanácsot tartottak a kuruc táborban. Rákóczi keserűen látta, tábornokai mennyire hí­jával vannak a komoly katonai tudománynak. Fellépésük, ön­bizalmuk egyáltalán nem illett sem tényleges felkészültségük­höz, sem a helyzet komolyságá­hoz. Megérthették volna, meny­nyire eltökélték magukat a császáriak a végső döntésre, ha a tél ellenére is hajlandók ütközetet kezdeményezni. De kritikus észrevételei ellenére megint elnézte Rákóczi tábor­nokai qáncsoskodását. (Folytatása következik) KÍGYÓS SÁNDOR MÜVEI: 1. Születés. 2. Kempelis. 3. Visszahojlás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom