Dunántúli Napló, 1976. április (33. évfolyam, 91-119. szám)

1976-04-04 / 94. szám

Bertha Bulcsu regényével legelőször a Jelenkorban ismerkedtem meg, folytatásokban. Azután láttam a belőle készült filmet, most ismét, egy szuszra elolvastam a nyomdaszagú könyvet. Gondolom, sokan végigcsinálták a többszörös ismerkedésnek ezt a helyenként zavarba ejtő útját. Zavarba ejtő, mert Varjú Istvánnak, ennek a kenguruvá változott fiúnak így mintha több arca lenne. Mintha megcsúszott volna a kép, s az elbizonytalanodott körvonalakat retusálással igazították volna ki. Mindezt az okozta, hogy a folytatásokban megismerhető regény és az egyvégtében elolvasható regény közé beékelődött a film, amely bármennyire is jólsikerült film volt, képeinek egyszeri konkrétságával leszűkítette, „elcsúsztatta” elképzeléseinket Varjúról és világáról. Csillogóbb, folttalanabb, fésültebb világot mutatott. Hiányoztak belőle Varjú fekete árnyai, amelyek „a távoli erdők felől, a kukoricásokat kerülgetve” közeledni látszottak a baleset után egyedül maradt fiú felé. Holott ezek az árnyak nagyon fontosak voltak Varjú életében. Megérezte bennük a magány, a félelem, a sötét erők szorongatását. Nem mondom, hogy egészen más ember lett azután a sötét nap után, de egy kicsit mégis más. Igaz, az az egész nap hiányzott a filmből.

De miért beszélek a filmről? Csak azért, mert utána elolvasva a regényt, Varjú arca visszaváltozik elmosódóbb vo- nású, de bonyolultabb, szab- daltabb, markánsabb arccá, élete és környezete súlyosabbá. Az utcák a messzeségbe vesznek ebben a regénybeli világban, az utak két oldalán mozgalmasabb, vibrálóbb élet rajzik, szagokat lehet érezni, rossz szagokat is, a lehetőségek megszázszorozódnak, felizzanak a fények és az ártéri fák olyanok lesznek, mint a spanyol grandok, csak szebbek. Vagyis a regényen semmi nyomot nem hagyott a film, mert a regény jó regény, sűrű, kisugárzó atmoszférája van.

iEz a Varjú István két síkon létezik. Tagadhatatlanul sofőr, a sofőrség úgy hozzátartozik, mint a tulajdon bőre, és kőbányai fiú, vagyis olyan helyen nőtt fel s él ma is, ahol a konyhákban rendszerint alszik is valaki. Varjú István körül minden valódi, az összeeszká- bált pálinkafőző készülék, a házépítő-görcs, a hétvégeken összeverődő és Martinit ivó fiatalok, a szerelőműhely, a sofőrszállás és Paks. De ez a fiatalember nemcsak sofőr, hanem regényhős is, amely minőségében a sofőrség csak megjelenési forma, lehetne bármi egyéb, a hangsúly itt már a jellemén van, a nyugtalanságán, a konokságán, az útkeresésén. Bertha' Bulcsu évek óta vele foglalkozik, csak akkor másként hívták, más volt a foglalkozása, más a környezete is, mások a konkrét tervei. De tervei mindig voltak, mert mindig akart valamit Nemcsak kitörni a béklyókból, azt is, de talán inkább elsősorban megtalálni a helyét, megvizsgálni maga körül a világot és megvizsgálni saját magát is, megtalálni létének és a világnak kapcsolódási pontjait, megvalósítani önmagát. Ez a makacs fiatalember talán annyiban különbözik elődeitől, hogy szilárdabban áll a földön, józanabb, még ábrándjaiban is — de talán „könnyebb” neki, mert az író végigjárta helyette az utakat, felderítette a lehetőségeket és a nagy bukások veszélyeit. Varjú István a maga körüljárható világával együtt korszerű hős, mert a vágyak és a cselekvés harmóniájának lehetőségeit kutatja.

A regény, Bertha Bulcsu sajátos realizmusának jegyében, jó egyensúlyérzékkel áll a földön, s bár fölibe emelkedik, lebeg fölötte, sosem kétséges, hogy mindig a talpára esik. Lírája szikár szigorú — ha aranyfű simul a kerekek alá, mert napfényben úszik a táj, még abban a mondatban gátat szab az elandaíodásnak a „teherautó” szó. Másutt másképpen teremt egyensúlyt: „Belefülelt a zenébe. Szép volt. Ennek ellenére érezte, hogy éhes.” A regény humora épp- ily szigorú. Sose csapong, de jóformán mindig jelen van. „ ... szégyellheti magát. Sofőr létére beoson egy rendes házba ..." „Felhők már csak az ég alján sodródtak a vidéki szelek kénye-kedve szerint. A felhőket elsodorták, de nem hivatalosan. A kimutatásokban a felhők még másnap reggel is ott álltak a helyükön ..."

Megérkezik-e Varjú István, amitől annyira retteg? Csőd-e valóban a megérkezés? Vagy a vágyak kellenek az embernek, mint a kenyér, meg a víz, hogy életben maradjon? Varjú Istvántól mindenesetre úgy búcsúzhattunk a regény végén, amint „új terveket építgetve tört előre autójával a kéklő messzeség felé”.

H. E.

A könyvvel való találkozásom nem mondható szerencsésnek, mert házunk táján a világi olvasmány kevésbé volt kurrens portéka; az imakönyveken kívül (Mindennapi Kenyerünk, Szeretet Lángok) csak a Kalendáriumra emlékszem, meg egy Petőfi-kötetre, amit Jani bátyám vándorlegényasztalos barátja, Tyukos Lőrinc nevezetű felejtett nálunk. Terus nővérem útmutatása nyomán ösmerked- tem a nyomtatott betűkkel, jóval iskoláskorom előtt. A Tyukos Lőrinc-féle Petőfi-kötetből megtanultam a Falu végén kurta kocsmá-t, mégpedig azért, mert a Molnár Gyuritól hallottam ezt a verset szavalni az Isgum Józsi bácsi pékségében, és én is pódiumra akartam kerülni, vagyis a kemence padkájára, megszüntetendő Molnár Gyuri szavaló-egyeduralmát. Igen szép számú hallgatóság szokott összeverődni a pékségben: cipóra, lángosra, kocsikeréknyi kenyerekre váró asszonyok, gyerekek ámuló karéja.

Néhány hét múlva fölfedeztem a Fekete kenyér c. versét, amit inkább éreztem a pékségbe valónak. Olyan sírás-rí- vás kerekedett a közönség soraiban, hogy én is bőgicsélni kezdtem.

Első elemistaként Mihál nagybátyámtól (tanító volt)

Pákolitz István

KÖNYVEK

kaptam egy ajándékkönyvet, „Finom fickók” volt a címe. Ronggyá olvastam a tanulságos versezeteket Mocskos Pálról, aki nem szeretett mosakodni, utánaszaladt a mosdótál, fenyegetve: „Megállj, megállj, te Mocskos Páll”; továbbá a félős kisgyerekről, akit a bátyja kioktat, hogy a fogason levő kabát nem kísértet: „Egy ártatlan kabát lóg e fogason, / És te ettől rémültél meg oly nagyon".

Kisgimnazista koromban a Mihál bácsi iskolai könyvtárából hordtuk Vernét, May Károlyt, Jókait, Gárdonyit és Mik- szóthot. A gangdeszkán egyszer ott felejtődött egy Gárdonyi-könyv, azt hiszem, „A láthatatlan ember”. Apám belelapozott és megjegyezte:

— Úgy látom, ez valami regény ... vagy miafene...

Hangsúlyából könnyen ki lehetett érezni, hogy a szegényember számára megengedhetetlen luxus az olvasás; az pedig, hogy valaki, hasonszőrű, könyvet vásároljon és szórakozás címén olvasással csapja agyon az időt, égbekiáltó pazarlásnak és henyélésnek minősült volna. A tankönyv böngészése, a tanulás, a tudás megszerzése már egészen más kategória volt apám szemében is; nem kis áldozatot hozott, hogy Józsi bátyámmal' tanulhassunk; persze, ahhoz azért ragaszkodott, hogy lehetőleg avitt tankönyveket szerezzünk be. Ebben igaza volt, éltünk is ezzel a lehetőséggel, mert év végén igen élénk magánkereskedelem alakult ki az iskolai folyosókon. A könyvek gondos karbantartása már csak azért is illendő volt, hogy magasabb árfolyamon lehessen majd tovább adni.

Nagydiákká -cseperedve, elsősorban az iskolai könyvtárakra hagyatkoztam, továbbá jobb módú iskolatársaim szüleinek magánkönyvtárából kölcsönöztem, főleg a klasszikusokat, hazaiakat és külföldieket egyaránt. Leginkább mégis a tilalmas szerzőket, például Adyt. S persze, faltuk a közkézen forgó piff-puff-regényeket, ami éppen jött. „A Tuskólábú” olvasásakor kishíján frászt kaptam.

„A gondolat hősei" volt az első olyan könyvem, amit könyvesboltban vásároltam.

Balett, 1976

Mondhatnám, s nem hazudnék, elfogult vagyok a Pécsi Balettel szemben. Mindenki az, aki nagyjából onnan számíthatja magát pécsinek, ahonnan ők, s nagyjából a pályáját is akkoriban kezdte, amikor ők, ráadásul még többé-kevésbé jól is ismeri őket, nemcsak a nézőtérről, hanem kicsit az öltözők tájékáról, a színfalak mögül is. A Pécsi Balett kezdeti küzdelmeit előbb a puszta létért, majd mindjárt utána a művészet új és új területeinek meghódításáért ismerjük. A dicsőséget, a csúcsokat, az átmenetinek bizonyult válságos időszakokat szintén, A jövőt nem ismerjük. A Pécsi Balett úgy jött fel a magyar kultúra egére, mint egy üstökös. De mi történik az üstökösökkel később?

Új bemutatójukat, a Balett 1976-of vagy kétévnyi kényszerű kihagyás után néztem meg, nem is a bemutató előadáson. Hanem azután jóval, s mint „fertőzött" kultúrakedvelő, kerestem a visszhangot a lapokban. Nemigen akadt. Miért? Nem voltak ott a kritikusok? Köd lett volna az előadás napján? Nem valószínű, hogy köd volt, ellenben egy évvel ezelőtt, januárban, egy másik bemutató napján tényleg köd volt, sűrű köd fedte az utakat, s azt olvasom mégis utána a Dunántúli Naplóban (budapesti illetőségű kritikus tollából), hogy: „az együttes lelkes budapesti híveit azonban ez sem riasztotta el attól, hogy áthatoljanak rajta (ti. a ködön) és megnézzék, hogyan gondolkodnak a pécsi táncosok néptáncformában".

Csökkent volna a kíváncsiság? Érthetetlen volna, hiszen ilyen és ehhez hasonló megállapításokat idézhetnék róluk: „A Pécsi Balett nagyszerű új törekvéseivel, formanyelvével és mozgáskultúrájával jelentős helyet vívott ki magának a világ balettművészetében." Nem kis dolog ez. Ahhoz mindenesetre elégnek kell lennie, hogy két

per ítéletvégrehajtójának éreztem magam, mint szülőmegyémben a nagybirtokok felosztásáért, a földreform gyors végrehajtásáért felelős „miniszteri biztos”.

Pecsétes írást kaptam a debreceni kormánytól és százötven hadipengőt — ami megfelelt akkor 30—40 mai forintnak —, s néhány köteggel a frissen nyomott 600-as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 220 helységében kifüggesztésre. Majd később a szerveződő magyar katonaság járművet is bocsátott a rendelkezésemre: egy öregecske katonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta, együttvéve sem ragasztottam annyi defek- tet, mint azokban a hetekben: kétségkívül kényelmesebbre sikerült egyszer-egyszer az utazás a vonat tetején, mint azon a megátalkodott járművön.

Élettapasztalatot, emberismeretet, szervező képességet viszont senki sem dugott a vászontarisznyámba, s találgatom utólag, mi mindent kapkodhattam el, a feladat nagyságához képest bizony túlságosan is fiatalon. Mégis megnyugtat, hogy eleve nem mozdíthattam többet hátra, mint előre, mert ezt az ügyet akkor csak rosszindulattal lehetett volna hátramozdítani. Mint mindent, ami egy- egy gátszakadásnál a történelem fősodrába kerül.

Március 19-én — egyetlen nap alatt — a megye összes településeire eljutott a rendelet plakátja, többnyire gyalogfutárok hordták ki a járási székhelyekről. Négy nap múlva már az első karókat levertük, és annak a 190 ezer holdnak a jóval nagyobbik része, mely a megyében felosztásra került —

a tavasz nyHtával még szántadon, megmunkálatlan földek —, pór hónappal később már új gazdájának termett.

zükségtelen volna bi- zonygatnom, hogy ebben a rendkívül gyors és rendkívül eredményes munkában elhanyagolhatóan kevés része volt annak a próbálatlan, sze- leverdi fiatalembernek, aki a lomha, csökönyös kincstári biciklin ide-oda tekergeti a tágas megyében, és árokparton, gumiragasztással töltött annyi szép, drága időt Történelmi időt. Még szerencse, hogy nem tőle függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson, nem akkurátus, okleveles mérnökökön, és — tanú vagyok rá — még csak nem is a debreceni kormányon.

Hetek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyénisége ebben a társadalom legmélyéig kavargó forradalomban.

De hol rejtőzködött évtizedeken át az emberek forradalmi igazságérzete? Hogyan fej- lődhétett ki egyáltalán ilyen szilárddá, egységessé? Hiszen nyilvánvalóan nem az ellenforradalmi 25 esztendő iskolái, nem a sajtója, nem programbeszédei, prédikációi nevelték ki bennük, sőt, épp azok ellenében nevelődött. S im, egyszerre a felszínre tört — igaz, nem a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpörte el a gátakat, mégis úgy valahogy tört a felszínre, ellenállhatatlanul, mint a történelmi paraszt- háborúkban.

Rendhagyó eset volt, minden előzőkhöz képest.

Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszát, vasvillát, fütyköst ragadó, igazságtevő népet, ám a magyar történelemben csak ekkor az egyszer fordult elő — és a világ- történelemben is igen-igen ritkán —, hogy maga a nép kasza és fütykös helyett teljhatalommal tollat, papírost, mérőláncot ragad, példátlanul teljes, példátlanul közvetlen demokratizmussal. Majd befogja a maradék lovat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, hát egy szál ásóval esik neki a földnek, s így — tollal, mérőlánccal, ásóval felfegyverkezve

— vívja meg régóta esedékes forradalmát. Aki ennek a nagy élménynek cselekvő részese volt, sohasem felejti.

ED ékéscsabán a földosz- tők emlékülésének részvevőiből csak úgy suqárzott a felparázsló közös élmény, „mintha csak tegnap történt volna”. Az a közös élmény, amikor hetek-hónapok alatt százezrek tanulták meg a közvetlen demokráciában maguktól — olykor a maguk kárán,

— azt, amire soha, senki nem tanította őket: a tettek felelősségét.

Közös az élmény, az élettapasztalat az emlékezés milliónyi ember szívós, hozzáértő, találékony és áldozatos földosztó munkájáról.

^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^

száz kilométer távolságot semmivé tegyen.

Az előadásra, amit megnéztem, alig lehetett jegyet kapni. Az aztán már nem okozott gondot, hogy az ember keressen a rossz helye helyett egy jobbat. Lehetett válogatni az ülőhelyekben. A bérlettulajdonosok jó része nem jött el.

A szünetben valaki azt mondta: „Szegények, mennyit dolgoznak, törik magukat, hát érdemes?

Gyorsan odébb léptem.

A Balett, 1976 Tóth Sándor koreográfiáiból áll. A hagyományoknak megfelelően egy szimfonikus balett, egy táncdráma és egy vidámabb, oldottabb, könnyedebb „Történet táncban elbeszélve" követi egymást.

Négy aranyruhás hozza be a színre az elmúlt századokat, ők telítik hangulattal az üres színpadot, amely fölött egyetlen kerékforma - stilizált csillár, megtépett korona vagy babér- koszorú? — függ. A négy aranyruhás később, úgy tűnik, már fölösleges. A színt trikós táncosok népesítik be, táncformában közvetítve a muzsikát. Bach h-mojj szvitje hatalmas zene, kristálykupolaként borul az egész színházra, s a kristálykupola fénytörései el-elvonják a figyelmet a táncról.

Schönberg Megdicsőült éj című zenéjére forradalmi parabola készült. Uhrik Dóra — az Anya az egyik szereposztásban — érzelmekkel, érett tudással telített tánca indítja a drámát, valóban magas hőfokon. A szerkezetek, az indítékok, a küzdő felek egyértelműek.

A Kulcslyukak című balettkrimi — amit táncos burleszk- nek is mondhatnánk — szélesen épít a táncosok humorérzékére, mozgáskultúrájára, komé- diázó tehetségére. A dr. Nádor Tamás által összeállított zene rohanó tempót diktál. Szellemes, kacagtató ötlethalmaz — ilyen is lehet egyszer, bár bevallom, nekem jobban tetszettek Tóth Sándornak azok a balett-szatírái (?), amelyekben több volt a valódi tánc.

Az együttes „régi" tagjai mellett a második, harmadik, sőt, már sokadik generáció is ott van a színpadon, sok a jó táncos. Húsz-harminc nevet kél - lene felsorolni. Mégis, talán igazságtalanul, de hadd emeljük ki a következőket: Bretus Máriát, Sólymos Pált, Stimácz Gabriellát, Paronai Magdolnát és Kuli Ferencet.

A Pécsi Balett továbbra is járja az országot, új bemutatókat tart. A balett igazgatója, Tóth Sándor nemrégiben azt mondta egy nyilatkozatában: „amit kaptunk, kinőttük."

A Pécsi Balett él, dolgozik. A közönség, amely az előadásait látja, ma is tapsol. A balett tartja á szintjét, mondják sokan. Hát akkor?

Lehet, hogy a „kinőtt" lehetőségek szorítása érződik bizonytalanul a színpadon is? Vagy az üstökös-sors törvényei? Mert egy üstököstől elvárják, hogy fénye vakítsa a szemet s ne olvadjon be a többi csillqg közé?

Hallama Erzsébet