Dunántúli Napló, 1976. április (33. évfolyam, 91-119. szám)
1976-04-17 / 107. szám
6 Dunántúlt napló 1976. április 17., szombat Pályázatunkra beérkezett felvételekből: 1. kép: Srác. 2. kép: A kopasz. 3. kép: Kettős portré. Körtvélyesi László felvételei. QYERMEKEVEK - GYERMEKELET ROKONOK I yeneket mondanak a „rokonok, rokonság" fog a I má na k ha l lató n: „Amikor faluról megérkeznek, almaillatot , homok a bőrükön ..." -— „Nem sokat ismerek közülük..." — „A városi rokonoknak csak disznótoron vagyunk jók, aztán egy évig hírüket sem ha-lljuk ..." — „Szétugrott a család, szanaszét élünk az országban ... de nem is nagyon érdekelnek . . .” — „Mi számon tartunk mindenkit, oki csak él, többnyire nyáron jön össze egész pere- puttyunk, mert a nagyszülők házábön néni férünk el, kint a kertben is alszunk sátorban, kocsikban. Valóságon ünnep!" — „Ha jönnek a rokonok, a gatyánk is rámegy arra a néhány napra, de a látogatást visszaadjuk, hadd egye a ros- seb őket. . ." A barátit nem, de a rokoni viszonyt - vérségi szálak kötik eggyé, s mégis, ha netán e viszony megromlik, akár egy életre szólóan, sőt, esetenként generációk kapcsolatát hatja át a gyűlölet és a harag.Deezek már szélsőségek. Maradjunk — a manapság tapasztalható — „középútnál", a közömbösségnél, vagy ha úgy tetszik, az „elidegenedésnél.” Táviratra- indulok észak-dunántúli szülővárosomba, jóbarátaim kísérnek el, délután érünk föl a keskeny, poros úton a peremvárosi kis temetőbe. Anyámat búcsúztatjuk a ravatalozóban, száraz szemmel állok húgom mögött, kinek textilgyári szövöbrigádja is itt van, virágokkal, aztán a rokonok, a „népes" rokonság, kiknek arcán, mozdulatán ugyan felfedezem a családi vonásokat, gesztusokat, de mór nevüket sem tudom, meg azt sem, hova tegyem őket emlékezetemben? Szerencsétlen qeneráció vagyunk, ,, fiatalságunkat a háborúban .'éltük át, utána lei erre, ki arra vándorolt, vagy telepedett le az országban. Nézem a bátyámat, kissé elhízott, szőke bajusza lekonyult szája két szegletére. Aztán a bátyám — a hajdani repülőmotor-szerelő — akit tizen- négyesztendös kora óto Anyám nevelt, velünk együtt. Mellette egy szép, gyönyörű fiatalasz- szony, azám, ez a lánya! Az tán a többieket... már alig ismerem. Van még egy Madonna-arcú nő is, hozzámlép, könnyes szemekkel mosolyog rám, megismersz-e, persze, mondom neki, te vagy a hajóskapitány lánya, testvérbátyám hajdani szerelme, a Hilda, milyen érdekes, őt megismertem. A temetés után bú- csúzkodunk, rokoni csókok, sóhajtások, rég láttalak, mi van veled, soha sem jössz, soha nem Írsz, igen, de ti sem. A bátyám íélrevan: — Szeretnék beszélni veled ... — Jó, — rebegem zavartan, de szokás szerint nem mond semmit, csak ballagunk le szótlanul a horhoson. Hosszú évek elmúlnak, ha egyszer találkozunk (például Becsbe menve, útközben egy estét töltöttünk együtt), s aztán megint semmi. Mindig mondani akar valamit, de addig sohasem jut el. Konok, kiismerhetetlen fajta. A háború küszöbén — kisiskolás éveimben — éppen mielőtt kitört volna a háború — nyári, vasárnapi ebéd után felkelt az asztaltól, és így szólt Anyámnak: „Mozibo megyek...” — „Ne marodj későig!”. Egy év múlva jött haza — pontosan egy nyári vasárnap délután, éppen az ebéd befejeztével állított be, — Olaszországból. Spárgával átkötött rajztömböket, „skicceket" cipelt a hóna alatt, vándorcirkuszosoktól levetett pepitanadrág lötyögött a lábaszárán és kényszeredetten vigyorgott az ámuldozó cso- ládra. Most megint évek óta nem látom. Csak néha váltunk hírt egymásról. Titkárnő egy vállalatnál, évekkel ezelőtt költözött be Pécsre baranyai nagyközségből a mamával és nővérével, addig hétvégeken vonatozott haza az olbérleti világból — szombatra, vasárnapra, a szülői házba. Testvérbátyja, nővére, nagyanyjo, családostól és a „kapcsolódó" rokonsággal egyetemben továbbra is falun él, de a szálak erősek, tartósak. — Az csak természetes, hogy az év nagyobb ünnepein összejövünk. Tele van a panellakás unokákkal, komákkal, sógornőkkel, de azt másként nem is •tudnám elképzelni. Hogy legalább testvérek egymásközt ne tartsanak kapcsolatot, meg sem tudom érteni. A bátyám például — ha éppen Pécsre vezet az útja — csak néhány percre is, de felugrik hozzánk. — Van-e olyan rokon, akit nem ismer? — Nincs. Mindig, mindent tudunk egymásról, gondokat, örömöket megosztjuk. Családi, rokonsági együvétartozás nélkül azt hiszem eléggé sivár életünk lenne, különösen egy ilyen irdatlan nagy bérházban, ahol lakunk. Gráner-dinasztia- egyik férfi-, tagja: — Sokan, a harmincas években belga, francia bányavidékeken próbáltpk letelepedni, köztük az apám is. Én egy francia kisvárosban születtem, de aztán hamarosan visszajöttünk Pécsszabolcsra. Lehet, hogy ennek a kényszer „kirándulásnak” rossz emlékei tartják össze eléggé kiterjedt családunkat Mit is mondjak? Amikor apám élt, télre disznót hizlalt, karácsony előtt levágta, volt úgy, hogy harmincon is szorongtunk este a vacsoránál. A kétszázkilós disznó felét jóformán már este megettük, meg elment kóstolóba, csak a füstölni való szalonna, meg a két sonka maradt húsvétra. Sok bora amúgy sem termett az öregemnek soha, de annak is kétharmadát megittuk disznóöléskor. Mégis szép volt, ahogy akkoriban összejött a rokonság. — Hogy-hogy „volt"? — A jóég tudja? Mondok egy példát. Nagyon szeretem o nővéremet, de mégis ritkán találkozunk. A bátyámat már gyakrabban látom, egy héten egyszer biztos. Szombatonként elmegyünk bevásárolni — egy utcában lakunk egyébként — hazafelé betérünk a borkóstolóba, aztán elpoharazgatunk, elnézelődünk. Szeretem ezeket a szombati találkákat — Feleséged rokonsága? — Az már nehezebb ügy. Észak-magyarországi lány a feleségem, szülei ott élnek ma is, hét testvér van, de ha jól elgondolom, kettőt még látásból sem ismerek közülük, az utcán nyugodtan elmehetnék mellettük. Az oz igazság, hogy az asszony testvérei Pestre kerültek, egyik a húsiparban, másik cipőgyárban dolgozik, meg aztán valamilyen kátéesznél. Egy testvérbátyja kamionnal járja a világot, ha Pécset érinti, beszalad hozzánk, de rövid félórára, mert a kamionosoknak minden percük ki van számítva. Egyébként a szüret az az időpont, amikor apósomokhoz megérkeznek a testvérek, de nem az összes, mert a szabadságukat nem nagyon tudják összeegyeztetni. Olyankor aztán demizson- ban elhordjuk a must egy részét, mert tudod hogy van ez: a szülők mindent odaadnak a gyerekeknek, hadd vigyék, örülnek, hogy évente egyszer legalább látják a gyerekeket, unokákat. Apósomat néha lehozom kocsival Pécsre, fölvittem o té- vétoronybg, azt mondta „Majdhogynem az istennel kezet foghatok, olyan magasan vagyunk...” Hetvenháröm esztendős, élmény neki az is, hogy az Olimpiában vacsorázunk, csak éppen azt nem érti meg, miért kell pénzt adni ennivalóra, amikor otthon is van. * Nagyanyám — ajaj... szép fehér feje már lassan elmosódik előttem — húsvét hetében zalai kisfaluból gyalogolt ki a 7 kilométerre levő vasútra, hogy szokásos évi látogatásra utazzon föl Kisalföldre hozzánk. Várjuk a pályaudvaron, a kalauz — kit már útközben „megkent" egy pintes üveg otellóval — lesegítette a csomagjait. Feje tetejére helyezte a „févót" — köralakú vánkos féle — arra rá a nagy kerek és súlyos kosarat. Csak a karkosarat, meg a demizsont adta ót, a másikat — mondom — a fején egyensúlyozta. Abba volt a sonka, kolbász, tojás, kalács miegymás. Nagyszombat reggelén ezzel a kosárral állított be a templomba húsvéti misére, a pappal megszenteltette a füstölthúsokat, otthon a hőtsósonkát egy délelőttön át főzte, megvágni csak a feltámadási körmenet után volt szabad. Akkoriban még mi is sokan ültünk körül az asztalt, székeket a szomszédból kértünk kölcsön, hogy mindenkinek kerüljön ülőhely. Nagyanyám imádkozott -az asztalnál, keresztet húzott késsel a kenyérre, megszegte, és én most is érzem nem csak a kenyér, hanem anyóka kékfestő ruhájából áradó almaillatot is. Aztán elillant minden ... • Kitágult a világ korunkban: a munka, a kereseti lehetőségek már nem kötik az embereket a szülőfaluhoz, szülővároshoz. A családok, rokoni együttesek ha nem is esnek szét, de sejt-osztódás-szerűen válnak külön-külön és távolodnak el egymástól és azon sem lehet már csodálkozni, hogy az elidegenedés érzése itt-ott úrrá lesz. Rab Ferenc A bűncselekmények jelentős hányadát az úgynevezett visz- szaeső bűnözők követik el, — ezért is jelentős feladat az utógondozás szervezettebbé tétele. Ez év január 1-től — az 1975. évi 20. sz. törvényerejű rendelet alapján — a megyei bíróságok mellett főállású, hivatásos pártfogók működnek. Az utógondozás feladatairól, az intézmény kialakulásának szükségességéről beszélgettünk a Pécsi Megyei Bíróságon dr. Saághy Ferenc hivatásos pártfogóval. — A rendelet alapvető célja, hogy különösen az úgynevezett visszaeső bűnözőket jobban szemmeltartsuk, társadalomba beilleszkedésüket elősegítsük és figyelemmel kísérjük — mondta. — A rendelet alapján pártfogói felügyelet alá kerülnek azok, akiket szigorított őrizetből bocsátottak el, — akik kitiltás hatálya alatt állnak, bírósági ítélettel valamelyik városból, községből vagy az ország meghatározott részéből kitiltottak, — vagy akikkel szemben az újabb bűnelkövetés megelőzése érdekében kötelező magatartási szabályok előírására és felügyeletre van szükség. A büntetésvégrehajtási intézet javaslata alapján a bíróságok helyeznek pártfogói felügyelet alá és számukra egyben kötelező magtartási szabályokat is előírnak. — M//yen szabályokról van szó? — Például szabadulásuk után meghatározott munkahelyen kell dolgozniuk, nyilvános helyeket nem látogathatnak és így tovább ... Az összes ma- gatprtósi szabály közül legfontosabbnak tartom a meghatározott munkahelyen dolgozást. Korábban ugyanis számos esetben megtörtént: a szabadult elhelyezkedett, de munkahelyét rövid időn belül elhagyta és újabb bűncselekményt követett el. Most viszont ha például a kijelölt munkahelyét engedély nélkül elhagyja, szankciók alkalmazására van lehetőség. — Hová és hogyan helyezi el a bíróság a pártfogói felügyelet alá helyezettet? — Lehetősége von az elítéltnek, hogy már szabadulása előtt közvetlenül, vagy a büntetésvégrehajtási intézet útján gondoskodjon munkahelyről. Ha ez nem sikerül, akkor a hivatásos pártfogóktól kérhet segítséget Erről szólva megemlítem, hogy — természetes az előzetes megegyezés alapján — a vállalatokra, szövetkezetekre is jelentős feladat hárul: segítsék a szabadult munkába- állítását, majd kísérjék figyelemmel a gondozott magatartását — A bíróság milyen módszerrel ügyel a pártfogói felügyelet alá helyezett magatartására? — Jelen időszakban legfontosabb feladatomnak tartorri a figyelemmel kísérés gyakorlati megvalósítását, ennek hathatós megszervezését. A törvényerejű rendelet értelmében is a társadalmi pártfogók közreműködése szükséges ehhez, — a hálózat kialakítása most van folyamatban. Szeretnénk ha minél több — közmegbecsülésben álló és pártfogói feladatokat önként vállaló — aktívát sikerülne a célnak megnyerni. — Mi történik azokkal a börtönből szgbadulókkal, akiket nem helyeznek pártfogói felügyelet alá? é — Ha segítségért fordulnak hozzánk, igyekszünk gondoskodni róluk is. Már az eltelt időszak alatt is számos esetben segítettünk a munkábaállás, oz elhelyezkedés és egyéb gondjaik megoldását. Meggyőződésem, hogy ez a rendelet széleskörű állami és társadalmi ösz- szefogással eléri célját, különösen a visszaeső bűnözők számának csökkentését A szervezettebb utógondozásért n pártfogói felügyelet alá helyezésről Cél: megelőzni a visszaeső bűnözést
