Dunántúli Napló, 1976. március (33. évfolyam, 60-90. szám)
1976-03-21 / 80. szám
© Dunántúli napló 1976. március 21., vasárnap Asztalán Déry Tibor könyve, az Újabb napok hordaléka. — Levelet írtam Dérynék, hogy az élményt megköszönjem, — mondja. — Olvastam cikkeit külön-külön, de az egész így együtt „többdimenzióssá" vált, megemelkedett. Írás az írást átvilágítja, s ezáltal a teljes mű megfényesedi'k . . . Észre sem vesszük, már beszélgetünk. S nemcsak szobrokról, amikor látszólag csupán róluk. Borsos Miklós polihisztoiri szenvedéllyel figyel a világra. 0 Hadd tegyünk fel egy majdnem tiszteletlen kérdést: miért készít a szobrász szobrokat? — A szobrászat, ugyanúgy, mint a rajz, a színezett rajz, vagy a festés az emberi lélek legkülönbözőbb megnyilatkozásaiból — babona, vallás, félelem, elhárítás — keletkezett. Ha tehát a szoborról beszélünk, látnunk kell, hogy évezredek óta ugyanazon törvénynek van alárendelve a létrejötte. A bölcseletek, s legfőképpen a tudományok alapja szüntelenül módosult, különösen a mi korunkban, melyben ez a jelenség évtizedek alatt megy végbe. Ez a tény arra a következtetésre juttathatja a becsületes szemlélőt, hogy a művészet alapjai is változnak. De épp e ponton különül el egymástól a tudomány és a művészet, világa. Ismétlem: az utóbbi lényege évezredek óta változatlan. 0 Úgy kell ezt értenünk, hogy felfogása szerint a művészetben (tehát a szobrászatban is) nincs fejlődés? — Csak a forma él szünet nélküli átalakulásban. Fejlődik-e a szobrászat? Pheidiász, a római portrészobrászat, vagy a reneszánsz nagy szobrai óta fejlődött-e? Nem mondhatnám. Meg kell elégednünk azzal, hogy annyi újkori kísérlet, oly sok, e rettenetesen szigorú törvénytől való elszakadási vágy eredményeként (amely a különböző izmusokat létrehozta) korunkban is születtek igazi művek. Alkotások, melyeket, ha a nagy reneszánsz mesterművek mellé nem is helyezhetünk, de van helyünk a XIX. századi nagyok, a rodini, a hildebrandi szobrászat mellett. Mindez igen szerény, majdnem pesszimista igényre vallana, ha nem ismernénk azokat a gyakran nagyon is kétes „művészi" jelenségeket, melyek a század eleje óta végbementek, 0 Kételkedik abban, hogy a közelmúlt nagy művészi bálványrombolásai végül Is igazi eredményt hoztak? — Arra gondolok, hogy a 20-as évek elején már kiállítottak ruhafogast, fejtetőre állított biciklit és hasonló tárgyakat, groteszk, rendeltetésüktől eltérő megjelenési formákban. A kritika ujjongott, a szakírók tapsoltak. Új művészeteket emlegettek. Ha viszont ma kezünkbe veszünk egy-egy ilyen írást; ásítunk, legtöbbjük oly réginek tetszik. Ugyanakkor azért jó mesterek, mint például a francia Maillol, s nem kevesen mások is, egészen az én generációmig — kitűnő műveí lényege évezredek ófa változatlan Párbeszéd Borsos Miklóssal két hoztak létre. Olyan alkotásokat, amelyek nem függtek a divatirányzatok követeléseitől. Mert, bár az igazi művésznek egyik mozgatóereje olyat csinálni, amit más még nem csinált, az összehasonlítást ki kell állnia azzal is, amit más csinált. — A múltbeli kötelmeket tehát vállalni kell. S vállalják is — mindig a legjobbak. Közismert mondás: csak a dilettánsaz írástudatlan kultúrák idején a közlés (a nyelv) és a zene ritmusán kívül legfőképpen a szobrászat szólt közérthetően. 0 De hát a mi művészetünk nemcsak ezekből fejlődött ki. Nincs-e olyan hagyományunk (a már említett kultúrákban is volt ilyen), mely mégiscsak sugallna bizonyos nehezedazt hiszem a művész és bíráló egyetért: ez alkotáshoz invenció kell, műveltség és gondolkodás. 0 Van-e esélye, jövője ezek után a szobrászatnak? — Legutóbb a velencei bien- nálén élő nyomorék gyermekeket állítottak ki talapzatra. Igaz, ezt a „tárlatot" a közfelháborodás eltűntette. De másutt — talán Brüsszelben — még morbinak nincs apja-anyja, az köny- nyen mond le arról, ami a művésznek terhet jelent. Kötést: vagyis arányérzéket, ízlést, erkölcsöt, művészi műveltséget. Csupa olyan szellemi, lélektani alapszükségletet, amely nélkül a tehetség ügyességgé sat- nyul. 0 A hagyományokról tehát csak a divat, s annak egyik megtestesítője: a művészi középszer mondhat le? Semmi sem új a Nap alatt? — Semmi se régi, elavult, primitív abból, ami igazán volt. A kő- vagy a bronzkorszaki ember művészetét évszázadokig primitívnek nevezték. Holott az csak annyiban primitív, hogy elsődleges. Ahogy a korareneszánsz is így az. Mennyi tévhit kísérte e kor alkotóit is! Goethe például nem szállt ki Firenzében, mondván: — Ezeket a primitíveket nem nézem meg! Cimabue, Masaccio és Boticellj képeire gondolt. Nincs primitív művészet! Az igaziak mindig ki tudták fejezni, amit akartak. S meg tudták értetni magukat. Nem kellett magyarázni, hogy ez vagy az micsoda. Az afrikai nagy néger szobrászathoz, vagy a preko- lumbiánus szobor-kultúrához sem kellett magyarázat. Mert MAKAY IDA ALÁZATTAL LEHAJLOK Az évmilliárdos csodával, az örökforgó csillagrenddel, a bukó Nappal szemben állok, könyörgök hozzá; még ne hagyj el. Tudom, egy pillanatra látott, egy aranypénzt elém vet, (Rabnőnek fényes, thébai királyok.) Alázattal lehajlok érte; rabnő, ki tudja, el kell mennie, kit a királyi ágyas elbocsájtott. ben megközelíthető kifejezési formákat? — Legfőképpen a kisázsiai kultúrákból szűrődött le szobrászaink. Emberszabású szobrászattá! A démonok, torz szörnyek elmaradnak a görög- római művészetből: ahány isten, mind mennyire emberi! Nem kell félnünk Zeusztól, Pállasz Athénétől. A szörnykultusz korábban kegyetlen véráldozatokat követelt. A munkámra valóban ható európai művészetből ezek eltűntek. De persze a kegyetlenség klasszikus ábrázolása is érték csupán, .számomra idegen. 0 A bizonyos hagyományokat kirekesztve: nem lesz-e igazságtalan a művész az övétől különböző kortárs művek megítélésében? — Az ilyen „megítélés" inkább a kritikára tartozik. Vagy legalábbis a kritika feladata volna .. . Van azért persze véleményem, ha nem is „személyre szóló”. Mint minden művészetben, a szobrászatban is kicsit (vagy nem is olyan kicsit) késve ért ide hozzánk a huszas évek modernizmusa. S a közlés felgyorsulásával a jelenkori művészet hatása is. Ezekben a hatásokban eligazodni nem köny- nyű. Amit én mégis látok: a hatások kissé túl gyorsan alakulnak művekké. Valamennyi művészre hatnak természetesen elődök és kortársak, de ami nincs megérlelve: utánzattá válik. — Nem tudom, mi lehet az oka; az utóbbi években a plágium, a teljesen szemérmetlen átvétel is polgárjogot nyert. Zsűrik elfogadnak olyan műveket, amelyeket már meg lehet találni katalógusokban, múzeumokban. Az efféle „művészethez" nem kell más, mint egyfajta kézügyesség. Ilyen szobrokat egymás után lehet gyártani, mert nem is lesz belőlük más, mint ipari csinálmány ... A kirtika tehetne valamit e beteges tünet ellen. Mert abban dabb „szobrok" szerepelhettek: véres női fehérneműk berámáz- va, emberre rácsapdosott bárányhullák. Ilyen teljesen kificamodott, perverz törekvések szerencsére minálunk nincsenek. De e szélsőséges példákból is kiderül: ha a művész nem vállal kötelmeket, szabadsága olyan szabadossággá torzul, mely önmagát írtja ki. Művészet — művészet nélkül: ezt a képtelen szándékot könnyű elérni .. S hogy milyenek nálunk a kilátások? Kiállításainkat figyelve mindig megállapítom: a fiatalok tehetségesek, a mesterség minden szükséges feltételét birtokolják. Hogy megelégszenek-e a készséggel, rutinnal, vagy készségük elmélyültebb művészetté emelkedik, majd ezután dől el. Hiszem, hogy (mint korábban is mindig) van köztük most is nem egy olyan szobrász, akinek alkotása majd igaz és megrendítő lesz. Nádor Tamás Kalotaszeg. Nászay Csilla rajza. GHERASIM EMIL VERSEI* GYERMEKEMHEZ Jössz hát, te megkésett ígéret, tejszagú gyümölcse a csóknak. Nem tudom, apának mit érek, de tudom: jössz mindenhatónak — ha szerettem, érted szerettem — jössz ikerarcú folytatásnak, hogy rád nézve magamba lássak s annak is, ami nem lehettem... FAGGATÓ A napnak miért van világa, az éjszakának reggele, álmatlan embernek is álma ha nem tudja, mit kezd vele? A csóknak miért van keserve, a szó miért vág, mint a kard, s miért küzd, sorsával perelve, ki sosem tudta, mit akart? Mire a dac és az alázat annak, ki rég, hogy belefáradt s még az árnyéka is teher? Ki mindig másokkal csatázott, s most, hogy magán tett igazságot már senkije nem hitte el... HŰSÉG Húsz éve már, hogy elbocsájtott; lesem a /árost, hidegebb-e? Otthon voltam itt valaha. Csak néz kapuja, ablaka. Hazamegyek az idegenbe. * Gherasim Emil romániai magyar költő. A temesvári Szabad Szó főszerkesztője. Lapunkban közölt verseit Emelt fővel című kötetéből válogattuk, mely 1973-ban Temesváron jelent meg, a Facia Könyvkiadó gondozásában. Orgonamuzsika és kórus .......A drezdai zenekar koncertmestere, Volumier jól ismerte Bach képességeit; levelet írt neki Weimarba, s felszólította, jöjjön késedelem nélkül Drezdába, hogy ott a fennhéjázó Marchand-nal zenei versengésben mérkőzzék. Bach elfogadta a meghívást... és pontosan megjelent. Marchand sokáig várakoztatott magára .. . (majd) kiderült, hogy ugyanaznap reggel extra-postával elutazott." A verseny elől megfutamodó Louis Marchand pompázatos orgonaművével kezdte Lehotka Gábor hangversenyét március 17-én. S a folytatás fs francia földről való. A Monet által a nap különböző óráiban megfestett roueni katedrális egykori orgonistája, Jacques Boyvin Szvitjében bemutatja a hallgatónak az orgona különböző megszólaltatá- si lehetőségeit, így fuvolákat, trombitákat, a régies hangszínű kromhornokat, még visszhangjátékot is hallunk. Louis- Claude Daquin bájos Noel-je, ez a népi ihletésű karácsonyi dal, a maga egyszerű témájával és az azt körülíró figuratív díszítésekkel szintén nagy sikert aratott. S ha valaki hiányolta a „nagy orgonálást”, Cesar Franck: Grande piécesympho- nique c. művében élvezhette a párizsi Sainte Clotilde egykori orgonistájának fantasztikus színérzékét, harmonizáló képességét, a szimfonikus gondolat kiteljesülését. Lehotka Gábornak egy titka van; mindent lejátszik és nagyszerű ritmusérzéke révén zenélése teljesen világos, nemesen egyszerű. Zenei ízlése megóvja az orgonistáknál oly gyakori túlregisztrálástól, bár Franck művénél a hangszer korlátozott lehetőségei is akadályozták a színezésben. Ráadásként is francia zenét hallottunk; Franck és Saint-Saéns egy-egy művét. Pécsett már természetes, hogy a hangversenyen közreműködő Nevelők Háza Kama- rakárusát két karmester vezényli. Az országban valószínűleg egyedülálló „jelenség” — Lillái bizonyos fokú visszafogott, lényegre törő, konstruktív zenélése, Dobos érzelmesebb, lélegző vezénylése — a kórus számára biztosítja a zenei teljességet. S az is természetes Pécsett, hogy az éppen nem vezénylő karmester énekel. A nagyszámú közönség megérdemelt tetszéssel fogadta Mor- ley, Monteverdi madrigálját, a Bach előtti Thomaskantor Kuhnau meglepően személyes hangú művét, Lassus nehéz tíz- szála mú kórusát vagy Praeto- rius csengő-bongó zenéjét. Századunk zenéjét a svájci Strobach archaikus hangzású Cantate Domino c. műve képviselte ezen a nagysikerű hangversenyen. Szkladánvi Péter
