Dunántúli Napló, 1976. március (33. évfolyam, 60-90. szám)

1976-03-08 / 67. szám

Tanácskozás a Zselicről

Szegény oázis?

Elgépiesedő és városiasodé világunkban a Zselic egyfajta oázis, a dimbes-dombos, erdős tájait átszelő autósban csodás érzések kavarognak, megittasul a természettől, vágyak ébrednek benne, igen, itt. ezen csodás zöld szigeten lenne élni jó. Ez igaz. Más azonban az ablakon bepillantani, s más rajta 'kinézni. A természet szépségeivel nem lehet jóllakni. A mai valóság: a baranyai és somogyi területeket átölelő Zselicség gazdasági színvonala elmaradt, az országos átlag alatt van. Szegény oázis.

VIRÁGKOR

A Zselicre több mindenért oda kell figyelni. Nem egy kutató rámutatott már, s ezt újra és újra visszhangoznunk kell, a Zselic nem volt mindig ilyen helyzetben. Visszamehetünk az Árpád-korig, visszanézhetünk száz évvel ezelőttre — csupa gazdagság. A nép meg tudott itt élni, a meredek dombok, a föld és az erdő eltartotta gyermekeit. Iparilag még száz évvel ezelőtt is jól álltak, hogy mi mindennel foglalatoskodtak, arról dr. Vargha Károly, a megyei honismereti munkabizottság elnöke bőséges adalékokkal tud szolgálni — például dolgoztak itt üvegfúvómesterek, égettek kerámiát, faszenet és — a mosópor ősét — hamuzsírt, gyümölcsöt termesztettek, állatokat tenyésztettek. Akkor hát? Kutatni kell és felmutatni, hogyan boldogultak az ősök, ezzel együtt hitet és útmutatásokat adni a maiak boldogulásához.

De figyelni kell a Zselicre azért is, mert honismereti szempontból a baranyai tájak közül a legkevésbé feltárt, sürgető feladat a veszendő értékek megmentése. Az embereket — s itt most vegyük tekintetbe azt is, hogy sok felvidéki talált ezen a vidéken hazát — meg kell ismertetni a múlttal, szűkebb hazájuk történetével, hogy így is kötni tudjuk őket — a Zselic- hez. Ne feledjük el, Gyűrűfű is a Zselicben van. Nem szabad elhanyagolnunk és csupán szépségében hagynunk — ahová már az idegenforgalom jár vadászni — e tájat.

A SOMOGYIAK NÉLKÜL

íme, ilyen gondolatok töltik el azokat a tudományos kutatókat és a Zselic szerelmeseit, akik minden második évben összesereglenek, hogy számot adjanak időközi kutatásaik eredményeiről. A III. zselici tanácskozást tegnap tartották Szigetvárott a Baranya Megyei Tanács művelődésügyi osztálya

Többet tudni a múltról, többet elvenni a természettől

és a Szigetvári Járási Hivatal pártfogásával. A kutatások tárháza ismét kincsekkel gyarapodott, azt viszont sajnáltuk, a somogyiak — a másik érdekelt

— nem képviseltették magukat hivatalosan, az együttműködés kissé döcög.

Az előadások egy része a múltba — a jobbágyság és az uradalmak idejébe — vezetett el, másik részük a Zselic jelenével és jövőjével foglalkozott. Mindjárt az első előadás megragadott bennünket — az optimális gazdálkodás és a természeti környezet kapcsolata a Zselicben. Jövőbe mutató kérdés: a természeti környezet mennyiben befolyásolja a termelés hatékonyságát, a viszonylag mostohább környezetben hogyan boldogulhatnának jobban. Erről váltottunk néhány szót dr. Lovász Györggyel, a Dunántúli Tudományos Intézet igazgatóhelyettesével.

ELTÖRIK AZ ALAGCSÖ

Lovász György meggyőződése, az optimális termelésnek nem kizárólag a természeti adottságok a legdöntőbb tényezői. Hisz abban, hogy a Zselic néhány mezőgazdasági üzemében az adott közgazdasági feltételek mellett a hatékonyságot tovább lehet fokozni a természeti tényezők ésszerűbb kihasználásával. Mikre gondol? Ismert, milyen meredek domborzati viszonyok jellemzik a Zselicet. Már a kisebb lejtőkön is esős évszakokban csúszások, suvadások keletkeznek. Itt nagyon kell vigyázni a talajjavítással, tilos alagcsövezni, mert a rendszer egyszerűen összetörik. Egyik ottani mezőgazdasági üzemünk figyelmen kívül hagyta ezt a tényt, s végül is feleslegesen ruházott be. Ugyancsak óvatosan kell bánni a műtrágyázással, mert a vegyszert a víz lemossa, feldúsulva a környezetet károsítja, ahelyett, hogy hasznosulna.

A domboldalaknak is megvan a speciális helyi klímájuk, a déli lejtő melegebb, az északi hűvösebb, ezt az adottságot is jobban ‘ki lehetne használni a legmegfelelőbb növényi kultúrák megválasztásával. Nyilvánvaló, hogy a déli lejtőkön például gyümölcsösök telepítése célszerűbb, hiszen ezek meleg- kedvelők. Említettük a mindent lemosó vizet. Ám ezeket a vizeket össze is lehetne gyűjteni

— a felszíni víztározók építésének főleg az északi Zselicben vannak nagy lehetőségei. De a felszín alatti vizekkel is lehetne,

kellene valamit kezdeni. A Zselicben kevés a mélyfúrású kút, a lakosság rossz minőségű ivóvizet kénytelen inni. Az is tény, fertőzés mentes ivóvíz nélkül nincs korszerű állattenyésztés. Víz van, kutakat kell tehát fúrni, s akkor még az élelmiszerfeldolgozás is megtelepülhet a vidéken. Egyszóval — többet elvenni a természettől.

{—mz—)

Péskir a múzeumban

Délszláv szőtteseket és hímzéseket állítottak ki a szekszárdi Balogh Adóm múzeumban. A ma már rendkívül ritka népi alkotások oly szépek, hogy egyik-másiknak érdemes a nevét is megtanulni. A péskir például törülköző, a csancsana kézimunka finomságú ingujjak díszítésére szolgáló szövésmódok, a pregacsa olyan bunye- vác, gyapjúból készült kötényt jelent, amelyet szívesen hordott a magyar ajkú lakosság is.

Népművészeti kuriózum az afféle fekete viasszal díszített alma, amelyet még e század elején is ajándékoztak húsvét- kor a bajai bunyevác leányok a legényeknek. E gyümölcsöknek fából esztergált másai láthatók a szekszárdi kiállításon.

Hordómatuzsálem

Alkatrészböngészdék

A roncsautó is autó még

Egy öreg raktárépület a hatalmas telep sarkában, a szürke ajtón tábla: alkatrészbón- gészde. Az emberek egymásnak adják a kilincset, kinek egy motor, kinek egy futómű, kinek egy sárvédő kell. A forgalom óriási: hat hónap alatt - szeptemberben nyitottak - hárommillió forint cserélt gazdát Budapesten, az AFIT 111-as számú Autójavító Vállalat Miskolci úti alkatrészböngészdéjében. A dél-dunántúli illetőségű XIV-es Autójavító Vállalat pedig 150 kocsit bontott szét a mohácsi szervizben, s szinte az utolsó szögig eladtak mindent a pécsi Irányi Dániel téri alkatrészböngészdében.

Egy új, nagyon hasznos szolgáltatásról van szó, amelyhez az adta az ötletet, hogy némelyik autóalkatrész hiánycikk, hogy így devizát lehet megtakarítani, hogy takarékoskodni lehet az anyaggal, s hogy a totálkáros autók tulajdonosai

egyébként sem tudtak mit kezdeni a ronccsal. Ezért az Állami Biztosító és az AFIT megállapodott, hogy az AFIT megveszi a totálkáros kocsikat, azokat szétbontja, értékeli, majd „darabokban" eladja.

Az üzletnek nagy sikere van, ami nem is csoda, hiszen valóban régi igényt elégít ki, nem beszélve arról, hogy ezekben a böngészdékben olcsón lehet vásárolni.

Az autójavító dolgozói miután szétbontották a kocsikat, értékelik az egyes fődarabok, alkatrészek állapotát, s_ így kínálják eladásra. A fődarabokat

— motort, futóművet — általában nem bontják továb, hanem a sérüléstől, állapottól függően 3000-től 15 000 forintig terjedő áron egyben árusítják. Az apróbb alkatrészeket — amelyekből minden elképzelhető fajta sorakozik a polcokon

— a budapesti böngészdében színnel jelölik, s ez a szín jeli a ár csak jó emlékeze- /y\ temben élnek a hurka, 1 kolbász, a disznóölések ünnepi izei, mert nekünk, váró sl embereknek a vágóhíd vág disznót és küld töltelékárut, s hogy az emlegetett izek léteznek, nem csupán egy finnyás gyomor gasztronómiai álomker- getése, akkor bizonyosodom meg újra és újra, amikor apósom disznóölésekkor kóstolót hoz faluról.

Boltjainkban is lehet kapni véres hurkát. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez az olcsó élelmiszer állami Ízű. Nem emlékeztet a disznóölésre. A köznyelv csak úgy emlegeti, boxos hurka. Ű tudja, miért. Én meg azt tudom, hogy nem tudom megenni és megemészteni ezt a boxos hurkát.

Hangosan gondolkodtam és most várom, hogy a lejemre üssenek. A pécsi vágóhid nyugodtan sajtópert akaszthat a nyakamba, mert hurkájuk megfelel a szabványnak. Az ám! De akkor ez a szabvány nagyon rossz. Lehet, hogy nem

Állami íz, házi íz

akad fenn a szabványkészitök és a szabvány betartásán őrködök rostáján, de megakad a tisztességes élelmiszerekre és jó izekre éhező fogyasztó torkán — ha fennakad, mert ugye, eszi, nem eszi, nem kap mást.

Szóval, nagyon mostohán bánik velünk, nagyon igénytelennek hisz bennünket ez a szabvány. Még ebben az olcsó árfekvésben is. Különben nem tudom megérteni, miért nem lehetek eleve igényes azzal szemben, amit olcsó cikk-ként teszünk ki a pultra. Továbbá. Arról se feledkezzünk meg, a szabvány csak a minimumot irja elő, azt kifejezetten nem tiltja, hogy a véres hurkába ne lehessen esetleg több fűszert tenni, ízesebbé és gusztusosabbá formálni. Aztán van önbecsülés és szakmai presztízs is a világon. Nem hinném, amikor a pécsi vágóhid reprezentatív bemutatóra viszi termékeit, avagy magas rangú vendéget fogad, ezt a véres hurkát tálalja fel az asztalra.

Lehet, hogy naiv voltam, de bevallom őszintén, amikor vá- góhidunk rekonstrukciója befejeződött, olvastam lapunkban a vágóhid embere tollából megjelent lelkendező hangú jubileumi méltatást, továbbá értesültem arról, hogy a pécsi vágóhid ellátási területe kisebb lett, azt hittem, kiszínesednek hús- és élelmiszerboltjaink pultjai, új — mondjuk így, házi izekkel is meglepik a hasára Bárányában is olyannyira sokat adó fogyasztót. Nem vettem volna észre. Hiszen — a hurka mellett — még oly kicsiny dologban is egyhelyben topogunk, minthogy a tepertőt ne alaktalanul, de kockára vágva adjuk az asztalra. A nagy rekonstrukcióban, úgy látszik, elfeledkeztek a szalonnaapri- tóról.

Tudom, keretgazdálkodás van a húsból és a szárazáruból, ráadásul most éppen kevés a disznónk. De azért többet vártam és várok a pécsi vágá- hídtól. A világért sem akarom rábeszélni őket, valamiféle baranyai recept szerint készült stiíoldert, avagy téliszalámii gyártsanak, s nem akarok példálózni, mennyivel többet láttam például Budapesten, Debrecenben és Kaposvárott, s hogy miféle specialitásokról álmodozom. Nem. Csupán azt szeretném, ha a szabványhurka ezentúl eszembe juttatná a disznóöléseket.

Miklósvári Zoltán

lenti az árat. A sárga 20, a piros 50 forint, de a legdrágább alkatrész is csak 800 forintba kerül, Nem drága tehát, s ami még fontosabb: sokminden csak itt kapható.

— Fél év alatt 240 autót bontottunk szét, most is vár bontásra vagy 60 kocsi — mondja Pollák László, a lll-as Autójavító főmérnöke. A gyakori típusokon kívül nyugati autókat is bontunk, de ezekből viszonylag kevés van. Előjegyzés nincs, de telefonon, vagy levélben szívesen adunk felvilágosítást, hogy a keresett cikk kapható-e.

Pécsett, az Irányi Dániel téren a XIV-es Autójavító Vállalat már három éve — az országban elsőként itt vezették be —, árusít bontott alkatrészeket. Először csak tehergépkocsit bontottak, de egy éve a mohácsi szervizben totálkáros, vagy kiöregedett személygépkocsikat is bontanak, s ezeket az alkatrészeket itt Pécsett hozzák forgalomba.

— A fődarabokat — ha azok még használhatók — mi is egészben árusítjuk felértékelés után, a kisebb alkatrészeket azonban kilóra mérjük — mondja Lantos Árpád, a XIV-es Autójavító Vállalat igazgatója. — Az üzletnek nagy a sikere, az eddig elbontott 150 autóból szinte mindent kiárusítottunk de folyamatosan töltjük fel a böngészdét. Ha nem is valamennyihez, de néhány nyugati típushoz is fogunk árusítani alkatrészt.

Az AFIT egyébként tovább bővíti a böngészdék sorát. A budapestin és a pécsin kívül Debrecenben is működik ilyen üzlet, áprilisban Vácott nyitnak egy böngészdét — itt főként nyugati típusokhoz árusítanak alkatrészt — s tervezik a szegedi és a szombathelyi nyitását is. Arról azonban egyelőre nincs szó — néhány országban már van ilyen —, hogy az ügyfél egy bizonyos összeg befizetése után maga bonthatja a roncsot.

(Pánics)

Sok új csodagép érkezik mostanában külföldről a Pécsi Bőrgyárba, szinte minden hétre jut egy-egy izgalmas kicsomagolás, technikailag megújul a gyár. De azért az öreg gépeket sem szabad elparentálni. Emeljük meg a kalapunkat a 'képen látható, most felújított meszező hordó előtt, mert bár a technika gyorsan változó világában igazi matuzsálemnek számit, ma is kifogástalanul működik Közép-Európa legnagyobb vasból készült meszes hordója.

Istókovics József és Brüll Jenő főművezetők — ők is a bőrgyártás nagy öregjei —, mesélik, 1926-tól áll itt a hordó. Armatúráját a hajdani Sopiana Gépgyár kovácsai készítették, mestermunkát végeztek, az armatúra ma is kimozdíthatatlan. Az első — fahordó volt, ez 1952-ig bírta, ekkor elhatározták a felújítását, de nem kaptak hozzá vörösfenyőfát. Végül is győzött a lelemény, nyolc milliméter vastag acéllemezt hajlítottak meg hordónak. Megszületett a vashordó, amely akkor ‘komoly műszaki érdekességnek számított. Még érdekesebb, hogy a víz, a mész és a maró gőzök nem „ették" meg a hordót, külsejét gondosan karbantartották, de ellenállt a rozsdának a hordó belseje is, a bőrök ugyanis állandóan simára csiszolják.

A nyolcvan köbméternyi hordóba maximum 14 tonna, tehát csaknem másfél vagonnyi marhabőr fér — a napi bedolgozás egynegyedét „elnyeli". Naponta egyszer töltik meg, nagyon lassan forog, percenként egy fordulatot tesz. Ez így előnyös, nincs keveredés, a szőr egyöntetűen jön le a nyers marhabőrökről.

Nem varjú volt - jómadár

Kocsándi Ignác 37 éves, többszörösen büntetett előéletű tolnai lakosról a Szekszárdi Járás- bíróság dr. Vass Gábor tanácsa előtt a bizonyítási eljárás során kétségtelenné vált, hogy a bűnöző hamis váddal illetett egy köztiszteletben álló rendőrtisztet. Kocsándi a katonai ügyészségnek írott levelében azt hazudta, hogy a nyomozó lopási ügyében bántalmazta őt. („Mellesleg”: az említett tiszt nem is vett részt a nyomozásban.)

— Mit kér a bíróságtól? — kérdezte a bíró, mielőtt a büntetőtanács tagjai visszavonultak volna tanácskozásra.

— Felmentést kérek! — így Kocsándi. — Már eddig összesen nyolc évet sóztak rám. Hál varjúnak néznek engem, aki kétszáz esztendeig él?

A járásbíróság (tisztelettel szólván . . .) ha nem is varjúnak, de büntetésre méltó jómadárnak tekintette Kocsándi Ignácot. Ilyenformán hamis vád büntette miatt egyévi és nyolchónapi fegyházra, valamint a közügyektől háromévi eltiltásra ítélte.

— b. z. —

Hétfői □