Dunántúli Napló, 1976. február (33. évfolyam, 31-59. szám)
1976-02-29 / 59. szám
e Dunántúli napló 1976. február 29., vasárnap Népművészek Baranyában Kalkán Mátyás Igen takaros ház Mohács egyik sáros mellékutcájában. A kutya dühösen ugat, de sze-. rencsére meg van kötve. Mielőtt a ház ura hazaérkezik, módomban áll megcsodálni egy flitterrel sűrűn kivarrt, vadonatúj sokác blúzt, amelyet egy szapora horvát beszédű öregasszony tesz az asztalra. A ház ura a rutinos nyilatkozók nyugalmával telepszik le az előszobában, s a maga részéről mindjárt a tárgyra is tér: — Nemrég írtak rólam, mintha beszélgettek volna velem, úgy volt megírva. Azt írták, hogy füstölök, meg iszom a bort. Pedig harminc éve nem volt cigaretta a számban, és bort se iszom gyerekkorom óta, amikor véletlenül berúgtam. Csak sört iszom, azt se sokat. Ezt mindenki tudja rólam. Hol tanulta? Erre nem tudok mit felelni, dehát amúgyis kérdezni jöttem. Lassan egy évtizede hivatalosan is elismert népművész, állásban a tanácsnál van, ahol a busóraktárat kezeli. De mi volt azelőtt? — Parasztgyerek voltam, az apámnak kevés földje volt, téglagyári hajórakóként is dolgozott. Én évekig kubikos voltam a vízügynél, dolgoztam az erdőgazdaságnál, a rongygyárban, a szerárugyár kovácsműhelyében, míg meg nem szűnt a kocsigyártás. Busómaszkot hol tanult meg készíteni? — A szigetbe', még iskolás koromban. Volt ott egy ember, a Jáncsics János bácsi, híres dudás volt, maga csinálta a dudáját is. Meg csinált mindenfélét, volt egy faesztergája, a tanyavilágnak ő készített kapanyelet, kocsikereket, csak vasalni nem tudott. Ö mutatta nekem először, hogy csinálják a maszkot. Akkoriban a város néha két pengőt is fizetett .a busóknak, akinek nem volt saját maszkja, annak adott olyan, aki tudott maszkot csinálni, csak legtöbbször kérte a fele pénzt. Most is úgy csinál maszkot, ahogyan akkor tanulta? — Szekercével, fejszével, vésővel . . . Csak a kört vágom ki szalagfűrésszel, mert olyan pontosan nem tudnám megcsinálni, ahogy az Iparművészeti Tanács megköveteli, vagy nagyon sokáig tartana. A falon Kalkán-maszkok lógnak, szép, gazdag birkabőr kö- ritéses, csavart szarvval ékesített maszkok. Láthatóan egyedi darabok, az egyiknek még pipa is csüng a szájában, olyan mint valami vén tengeri faun. Mi tart legtovább a maszk megfaragásában? — Az áll. Én mindig az állal kezdem, az szeret elpattanni, ha elpattan, ütök mégegyet, aztán kész a tűzifa. Honnan lehet vért, kendert, birkabőrt, kosszarvat szerezni manapság? — Sehonnan — hangzik előbb a tömör válasz, aztán részletezve is: —- Vért a disznóölésekből lehet szerezni, most is van valamennyi tartalék a hűtőszekrényben. Kendert azt régebben termeltek itt, de ma már nem. Kaptam egyszer gyári kendert, de az nem jó. >Émez áztatva van, vékonyabb szálú, alacsonyabb. Némely háznál még akad. Nemrég kaptam egy asszonytól úgy háromnegyed kilót, ez nem kért érte pénzt, majd dolgozzam le, azt mondta. Birkabőrt olykor maszeknál lehet szerezni, de szörnyű, hogy milyen drága, egy bőr tíz-ti- zenkét álarcra rámegy, és öthat, de még nyolcszáz forintot is elkérnek egyért. Aztán ráadásul anyagszámla is kell, mert különben az Iparművészeti Tanács nem fizet nekem. Most is tartoznak már egy ideje . . . de hogyan lehet itt anyagszámlát szerezni? Nagyon nagy a költségem, már csak a fával is, azt megvenni, felfűrészeltet- ni, szállítás, rakodás, révátkelés .. . Elismerték, hogy hatvan- százalékos a rezsim. Mégis legutóbb rendeltek tőlem a filmszemlére, aztán kijött valami 47 százalék levonás összesen, hát ha ajándék, gondoltam, akkor legyen ajándék . . . Arról nem is beszélve, hogy mennyi időbe telik egy álarc, hát legalább 27—28 óra rámegy egyre. No és a kosszarvak? Azokat honnan kapja? — Mondjuk, kérem, az a legfurcsább história. Volt nekem kapcsolatom a hernádi té- esszel, amíg ott meg nem szüntették a birkát, addig kaptam onnan szarvat, először húsz forintért párját, aztán már fölment harmincötre. De azóta . . . Hidason, az állati fehérjénél, amikor számlát akartam kérni, azt felelték, náluk tízezer forintnál kezdődnek a számlák, azt az egy zsákot már vigyem a fenébe, de többet ne is lássanak. Azóta a privátokra vagyok teljesen rászorulva Hogyhogy privátokra? Honnan vesz egy magánszemély kosszarvat? — Hát szerzi . . . Jár erre-ar- ra, már aki jár, mert olyan a munkája vagy efféle... Sokhelyen kidobják a szarvat, pedig le kellene szedni, és nem is fáradság az. És ezek a „privátok" ingyen adják magának? — Na ne tessék .. . Éppen az, hogy egyre verik föl az ára kát. Az Iparművészeti Tanács vagy más szerv nem tud segi- teni az anyagbeszerzésben? — Nem, ez az én dolgom. Ők csak átveszik tőlem a munkát, de ha nincs számla, nem fizetnek. Ki tudja...? A szépen glancolt műszőlő szemek fölött lóg a pipázó tengeri busó. Nekem azonban némileg elhomályosítja a látásomat és egy látomás: látom a „privátokat" a döglött kosok fölött hajladozni, hallom, amint közönyt színlelve elkérik azt a „jópofa" szarvat, hogy besüly- lyesszék elegáns kézi- vagy aktatáskájukba, .majd megjelenjenek vele Kalkán Mátyás portáján — vagy másutt is? ki? tudja? — és szemrebbenés nélkül elkérjenek érte, mondjuk ... De inkább ne mondjuk. A tisztelt olvasónak is van fantáziája, gondolja végig egyedül. A busójárást, a busómaszkot alaposan fölkapták az országban, de még azon túl is. Árulják az álarcokat. Rendelik. Tényleg lehetséges, hogy Baranyában, a busók hazájában nem lehet tisztességes úton kosszarvat, birkabőrt meg kendert szerezni? Hallatna Erzsébet " Hernádi Cyula drámája a Pécsi Nemzeti Színházban A tolmács Hernádi Gyula új drámája eszmeiségével is, témájával is szorosan kapcsolódik az előző évadban bemutatott Vérke- resztséghez. Mindkettőnek a forradalom az ihletője, „a történelem legszebb épülete", s a forradalmár magatartás, az „építőmester", sorsa — ahogy az író költőien fogalmazza. A Vérkeresztség a magyar munkásmozgalom történetének egyik mozzanatához, az 1912- es „vérvörös csütörtök" eseményeihez kapcsolódott, A tolmács a 16. századi német parasztháború időszakát idézi. Egyiket is, másikat is a ma szemszögéből, s a mának szóló tanulsággal mutatja föl az író, a jelenhez s a jövőbe vezető világtörténeti út állomásaként. Egyszerre akar emléket állítani, példát mutatni és segíteni, hogy mai világunkban jobban eligazodjunk. Mondandójához az író sajátos, szokatlan, nemegyszer meghökkentő hatású drámai formát teremtett, pontosabban éppen szemünk előtt, a Pécsett bemutatott müvekben kísérletezi ki ezeket a formákat. Ez az eleven kísérlet természetesen mindig kockázattal jár, próbára teszi a dramaturgot, a rendezőt, a színművészeket és a nézőt egyaránt. A tolmács főhőse Münzer Tamás, a reformáció legradikálisabb alakja, a parasztmozgalmak egyik szellemi erjesz- tője és vezetője. Az ő „egyetemi éveit", forradalmárrá érésének tapasztalatait igyekszik az író drámai cselekménybe foglalni. Ez a cselekmény — noha idejét pontosan megjelöli az író — nem a történelmi valóságot idézi, hanem a parasztháború történetének időben és térben elkülönülő mozzanatait sűríti, nemegyszer a tényeknek ellentmondóan (pl. Münzer, Luther és Geyer 1513- ban nem találkozhatott), de az események lényegét keresve. Valóság és fikció, történelmi konkrétság és absztrakció nehezen rögzíthetően „lebeg" a műben s a mának szóló tanulság is nehezen fogalmazható tételesen. Meghökkentő ötlettel, egy „disznóperrel" indul a dráma. A lázadó Münzer megtérést színlelve, az egyház szolgálatában vezeti a „démonok által megszállt" állatok kihallgatását, „tolmácsolja" a disznók „vallomását", hogy az ördögűzés komédiájával megmentsen három parasztot. Már- már eléri célját, amikor nehezedik a próba: egyházat csúfoló, urakat gúnyoló búcsújárók kerülnek vád alá, s őket kellene megmentenie. A per „magasabb szinten" folytatódik s Hernádi nagy művészi bravúrja, ahogy erre a szintre még három további „per-emeletet" tud húzni. Nem mechanikus fokozással, hanem párhuzamosságok és ellentétek sorakoztatásával. A harmadik emelet egy látomás-szint, a mű dramaturgiai közép- és egyben fordulópontja, amikor a per Münzer vezetésével az egyházi és világi hatalmasságok ellen folyik. A negyedikben Münzer vereséget szenved s az inkvizíció „szokványos" perét látjuk a parasztok ellen, a befejező ötödikben pedig Münzer és Geyer ítélkezik a parasztok birái fölött. Az öt per-színt külső tagolás nélkül - s az 'előadásban megszakítás nélkül -, de nem arányosan, hanem fokozatosan rövidülve, azaz gyorsuló tempóban követi egymást. S ez nem csupán dinamikai kérdés, hanem a darabnak azt a jelentését is hordozza, hogy a per, a verbális küzdelem egyre inkább tselekvéssé, nemverbális történelmi tetté válik. Ezzel is hangsúlyozódik az író egyik mondandója, amelyet maga így fogalmazott nyilatkozatában: „A verbális meggyőzni akarás bármilyen fényes eszköztára sem helyettesítheti a tett erejét. A forradalmi gondolat csak a megvalósult forradalmi cselekvésben nyeri el egyedül érvényes, mindig újrafogalmazható, megismételhető, a jövőt jelenbe- kényszerítő alakját.” Noha Hernádi szívesen fogalmazza 'meg tételesen is darabjai mondanivalóját, művei gazdagabbak és több jelentést hordoznak, mint a nyilatkozatok. Ugyanakkor több homályt, bizonytalanságot, ellentmondást is tartalmazhatnak — függetlenül az író szándékaitól. A tolmács „emlékműnek" is szép és értékes, mert mai gondolkodásunk áramkörébe tudja kapcsolni a német parasztháború és Münzer Tamás történetének és sorsának számos lényeges elemét. S éppen ezért nem csupán em lékmű, hanem hozzájárulás a mi forradalmunk teljesebb átéléséhez is. Nem teoretikus eredményeivel és „téziseivel", hanem művészi igazságával és erejével. Érezzük ugyanakkor ennek az erőnek a határait, fogyatkozásait is. A tolmács művészi értékét egészében a három Pécsett bemutatott korábbi dráma magasában érezzük. Nem mutat hanyatlást, nem nyújt kevesebbet, de új minőség vagy periódus kezde-' tét se jelzi. Leginkább a Vérkeresztség testvérdarabjának vehetjük. Az előadás gyengébb volt, mint az egy évvel idősebb testvéré. Ebből a szempontból „démonion" ismétlődni látszik az első két Hernádi-darab sorsa: a Falanszter siker volt, az Antikrisztus nem volt siker A Vérkeresztség siker volt, A tolmács nem lett siker. A tolmács előadásának sikertelenségére alighanem a darab is „csábított". A csodálatosan tervezett öt-szintes épület alsó színije, az „első per" ugyanis aránytalanul terjedelmesre sikeredett. Az egész játékidőnek majdnem leiét foglalja el. Ragyogó demonoló- giai anyag van benne, csodás kuriózumok, de úgy látszik, az előadás ezt nem bírja el. Az első negyedóra még jó left volna, de aztán fokozatoson „leült" az előadás, és a nézőtérre belopakodott a színház legszörnyűbb démona, az unalom. Sajnos, nem is csupán az első perrel volt baj, hanem a másodikkal is. Hiába készítette elő nagyon ügyesen Nógrádi Róbert rendező a búcsúsok gúnydalát a helyes szöveg előzetes beépítésével, a gúnydal olyan véznán és érthetetlen - recsegön szólt a hangszóróból, hogy a nézők többsége nem érzékelhette a második per alapötletét. Fokozta az első óra sikertelenségét, hogy Győri Emil Münzer szerepében mintha nem hitt volna sem a darabban, sem önmagában. Nehezen ment a szöveg, még a poének se jöttek be. Bárány Frigyes, mint Sprenger atya nyugodtan, biztonságosan, sőt fölényesen „uralkodott", és Huszár László — Fieldingen lovag — kitűnően együtt játszott vele. A második órában, Sprenger atya látomásától emelkedett az előadás, Győry Emil is magához tért, s voltak a játéknak szép magaslatai. Ehhez hozzájárult Pásztor Erzsi (Magdalena Difus), Vajda Márta (Katherina Bolweg), Ábrahám István (Luther) és Paál László (Jozef Zeitler), — s az előadás többi alkotójának megbízható, jó teljesítménye. Szederkényi Ervin Budai könyvkiadók A könyvnyomtatás hazánkban aránylag korán indult meg, 1473-ban. Hess Andráson, a Budai krónika sokszorosítóján kívül még egy nyomdász működött 1477 és 1480 között, de ennek sem nevét, sem telephelyét nem ismerjük. Feltehetőleg csak kis vándornyomdája volt. A két műhely, melynek termékei közül összesen öt maradt ■ korunkra, nem sokáig dolgozott. Szakemberben nem lett volna hiány, hiszen külföldön már a XV. század utolsó évtizedeiben számos olyan nyomdász működött, akik — nevük bizonysága szerint —- magyar földről származtak, mint Simon de Ungaria, Petrus Ungarns, Petrus de Bartfa (Bártfai Péter), Thomas Sep- temcastrensis (Erdélyi Tamás). Valószínűbb, hogy nem fizetődön ki egy komoly tőkebefektetést igénylő budai műhely berendezése és fenntartása. A könyvszükséglet azonban megvolt. Elsősorban az egyházakat kellett misekörvyvek- kel és a papok mindennapi zsolozsmáit, imáit tartalmazó breviáriumokkal ellátni. Mátyás király 1479-ben rendeletet adott ki, hogy a birodalma egyházmegyéiben használt szerkönyveket nyomassák ki. Kézirataikat egyházi személyek állították össze és azután átadták a kiadói tevékenységet is folytató budai könyvkereskedőknek, okik a kiadást velencei, augsburgi, müncheni nyomdászoknál rendelték meg. 1480 és 1526 közt tizenhárom olyan budai kereskedőt ismerünk, aki kiadó is volt. A könyvek végén, a kolofon alatt megtaláljuk kiadói jelvényüket. A jelvényen néha csak monogram szerepel, néha teljes név, de mindig oda van írva: „librarius Budensis", azaz budai könyvkereskedő. A kiadók közt magyarok is voltak, mint Leonardus de Sassardia (Szekszárd), Stefa- nus de Wardia (Várad). A legtöbb művet Theobald Feger, Urbánus Kaym és Pap vagy Paep (neve kétféle formában is szerepel) János adta ki. Ez utóbbinak 1509-ben kelt végrendelete korunkra maradt. Ebben írta többek közt a következőket: ,,.... adtam egy nyomdásznak, Nikolaus von Frankfurtnak Velencében 100 forintot könyvnyomtatásért, az az akaratom, hogy nyomja ki ezeket a könyveket, — a Misszáléról és a Breviáriumról van szó — és fizessék ki azt a maga idejében, küldjenek neki további 100 forintot, majd ismét 100 forintot, hogy a nyomtatás haladjon." Jelentős külföldi összeköttetésre vall, hogy testamentumában még két nyomdászt és két bécsi könyvkereskedőt is megnevez, mint akinek adósa. 73 olyan kötetet ismerünk, amelyeket ezek a kiadók adtak ki. Ez a szám azonban a valóságban sokkal nagyobb, talán a többszöröse is az ismertnek. A régi nyomtatványoknál ugyanis nem mindig tették ki a kiadói jelvényt. Az esztergomi misekönyv a mohácsi vészig 21 kiadásban jelent meg, ezek közül 12 biztosan budai kiadás. Mátyás király törvénykönyvének két kiadása készült Lipcsében. Noha egyikben sincs utalás arra, hogy magyar megbízásból nyomták, mégiscsak ezt kell feltételezni. Emellett számtalan olyan mű létezett, amelyből egyetlen példány sem maradt korunkra. Egyedül a nagyenyedi könyvtár 1848-as pusztulása alkalmából két olyan budai kiadó által rendelt könyv lett a lángok martaléka, amelyből egyetlen más példányt sem ismerünk. A 73 műnek nagyobb része, 51 könyv teológiai tárgyú, a misekönyveken, breviáriumokon kívül zsoltároskönyv, magyar szentek legendái, a keresztelési szertartás szövege. A többi tankönyv, nagyobbára kezdők és haladók részére írt latin nyelvtan, de akad köztük didaktika és logika is. Az első, hazánkban nyomtatott könyv, a Budai krónika a magyar történelmet beszéli el, s ez — mint Hess írja az előszóban -, „olyan munka, amely minden magyarnak kedves és örömére lesz”. Hogy csakugyan kedves volt, egyebek közt a korunkra maradt sok kéziratos másolat bizonyítja. 1488-ban újra megjelent egy magyar krónika, melyet Thu- róczy írt. Brünnben adták ki, s olyan kelendőségnek örvendett, hogy Feger még abban az évben újra kinyomatta az augsburgi Ratdolt nyomdában. Az élelmes budai kereskedők máskor, is megjelentettek magyar történelmet. Ezt bizonyítja az Egyetemi Könyvtár 1690-ben készült katalógusáKönyvrestauralas nak a következő bejegyzése: „Hungarorum Cronica. Typo Veteri. Venetiis, 1483" (Magyarok krónikája. Régi betűtípus. Velence, 1483). A be-’ jegyzést sem Hess kiadványával, sem a Thuróczy krónikával nem lehet azonosítani s így híradás egy olyan műről, amely a háborús századok során megsemmisült. Vajon hány könyv pusztulhatott el, amelyikről még ennyit sem tudunk? Vértesy Miklós
