Dunántúli Napló, 1976. február (33. évfolyam, 31-59. szám)

1976-02-15 / 45. szám

© Dunántúlt napló 1976. február 15., vasárnap Galambosi László Sámán­monda Sátor-verő öregapó, liszt-szitáló öreganyó botozgatnak zöld csapáson. Kakas ébred haranglábon, hegyen túlra fölkiáltoz a Madarak Csillagához. Hajlik a két vándor öreg, lát a mélyben piros követ, piros kövön piros lyukat, tükrös-falú, forgó kutat. Ereszkednek márványkútba, lesuppannak rengő útra. Halak Ura biborban jár. Korall-kancsó, korall-pohár emelkedik asztaláról, korall-bástyás korall-várból. „Oregapó, öreganyó, hol a fiad?” — kérdi a tó. Kérdi hold-száj, játszó folyó. Az öregek fölfelelnek: „Szárnyat öltött a Gyors Gyermek. Sisakján hét láng-toll égett. Jöttek érte vert vitézek. Vert vitézek harcba vitték. Subájukra lefektették. Kőlap alá/ döngölt földbe, vert vitézek eltemették.” Sátor-verő öregapó, liszt-szitáló öreganyó ölelgeti Halak Urát, köszönti a Hal-palotát. Jár előttük polip-csillag, vizi falak mind megnyílnak. Tajték-csikón fölmerülnek, hínár-eresz alá ülnek. Megpihennek kurta szóra, halkan bong a kagyló-óra. Szuszékolgat öregapó, betakarja öreganyó; fölé borul, úgy vigyázza. Kopoltyúk közt leng a lámpa. Rózsaszínű derengésben, Medúza-kert kék ölében vendégel a Vizek Atyja, bálnabőr a bugyogója, teknőc-csonthéj a kalapja. Birodalma fürtös fája, uszonyokkal teli ága nektek bókol öregapó, apókára hajló anyó. Lombba borult fiatokat elvitték az égi lovak, harapdálják csonka testét, gyönggyel hintett jázmin-leplét megszaggatják. Maradjatok! Haranglábról a kakasok véres csőrrel bukdácsolnak. Szirten foszlik a sás-csónak. Sátor-verő öregapó, liszt-szitáló öreganyó mennek egymást átkarolva. Fölöttük a tenger tornya, sugár-cirmos kupolája. Alga-mennybolt borul a csönd narancsvörös bársonyára. Bárdosi Németh János Vendéglő a Vidám tücsökhöz Hajdan itt malmok zúgtak, ahogy a karszthegy öléből lezuhogtak a vad patakok, zuhogóin ma föld, fák, a liget játszótere áll, de egy kis sarki! házban (vadszőlő függ falain) kopott cégtábla hirdeti vendéglő van itt a Vidám tücsökhöz. Talán, talán a nevezetes utazó Szindbád ur is járt erre egy alkonyi órán, a vendéglős menyecske lánya adta-kinálta a bort, piros abroszos asztalain szegfű szerelmes illata szállt és ő mézédes szavakat suttogott, de az is lehet, hogy nem Krúdy batárja állhatott ott, csak egy diák mókázott este a' kedvesével... Az ősz fösti a fákat sárgára, pirosra, violára, valahol zeng a tücsök monoton dallal a Tettye alatt a Vidám tücsök fogadóban vagy tán a szivemben? Czóbel Bélára emlékezünk. A XX. századi magyar festészet kimagasló képviselőjét 1976. február 11-én kísérték utolsó útjára H áromnegyed tízkor be­jött egy piszkos kö­penyes, barkós ember a bü­fébe és figyelmet kért. Káz- mér figyelt. Figyeltek vala­mennyien. Kávészag terjengett, a barkós fennhangon neveket olvasott: doktor Szilágyi Ta­más úr, doktor Tóth Lajos úr, ilyen úr, olyan úr. Kázmér cset- tintett magában. Mór nyugodt volt, szóval nyugodtabb volt, mint .háromnegyed hattól há­romnegyed tízig. Hajnalban kint állt az ut­cán és ötfélére gondolt egy­szerre. Kémlelte az eget: mi­lyen idő lesz? A hazafelé-út is az eszébe jutott, kétszáz kilométer az új, szokatlan autóval, egyedül. Száraz lett a szája és megkérdezte ma­gától: félsz? De voltaképpen magabiztos volt. Gondolatai központjában az este hét órai időpont foglalt helyet. Fontos időpont. Hat óra tájban jelentek meg Gráberék. Kázmér beült a ko­csiba. A meleg egy kissé el- bágyasztotta, de készséggel felelt Gráber feleségének kér­déseire, sőt, egyszer fel is élénkült. — Tényleg nem tudnak róla? — Nem — mondta —, nem is sejtik. A hét óra. Majd akkor. — Szeretnék ott lenni ami­kor meglátja — mondta Grá­ber az első ülésről —, isteni lesz. — Isteni. De még csak hajnal volt és utaztak. Utaztak, csillogó, szí­nes, soklóerős, télen meleg, nyáron hűvös autóért, ami az övék lesz, amivel majd akár- hová el lehet menni, még a Balatonra is. És szép lesz és új lesz, finom lesz. Kató nem , tudja, holmi hivatalos útról tud. Este hétkor Kázmér majd megjelenik Kató munkahelyén, kézeofogja és leviszi az ud­varra, ott áll a csoda, ragyo­góan és színesen ... — Korallpirosat akarok — mondta egyszeresek Kázmér—, de ha nincs, sárgát. Esetleg türkizkéket. indenki bólintott. Ki- lencre felértek, Grá­ber öccse kereszttülnavigólt a városon. Fél tízre már túl is voltak a formaságokon, leküld­ték őket a büfébe. Negyed óra múlva úrrá lettek. — Szíveskedjenek velem jön­ni — mondta a piszkos köpe­nyes úr. Felkerekedtek, kimen­tek az udvarra. Kázmér átlé­pett egy leeresztett láncon és szétnézett. Az autók között mór nyüzsögtek a rokonok, Gráber a hetedik határban sündörgött, egy tűzpiros autót nézegetett.- Kázmér átsétált az átadótéren és megállt egy mustársárga kocsinál1. Csomag­tartójára rátette az aktatáská­ját és tovább nem tudta, hogy mi lesz. — Igen — mondta hango­san, csak úgy magának —, ez lesz az. Aztán látta, hogy a többiek beülnek. Megpróbálta az ajtót: nyitva volt. Beült. Megfogta a kormányt, a sebességváltót, a kéziféket. Nagyot szippantott. Olyan szaga volt, mint a na­gyon új könyvnek. Új-szaga. Kázmér élvezettel szimatolga- tott, aztán kiszállt. Hanyagul nyúlt vissza még, és felnyitotta a motorháztetőt. Belebámult a motorba. Szigorú arcot vágott, felnézett. Gráber a kocsi má­sik oldalán állt és boldog volt. — Négy hengere van — magyarázta Kázmér. Nemsokára az is kiderült, hogy a motor működik. Ketten rözsögtek a kocsi körül, töl­töttek bele némi benzint, fel­tették a sarut az akkumulá­torra, indítóztak és lám! Egy­ből megindult, mint az isten. Kázmér valami csodálatosat érzett. Nahát, gondolta, a szentségit. Aztán elvitték az autót, telepakolták szerszám­mal meg pótkerékkel, beletet­ték a szivargyújtót és elma­gyarázták, merre van a benzin­kút. A telepről az egyik sze­relő vitte ki a kocsit, tettek egy rövidke utat, fékeztek, Kázmér megnézte a lámpákat, aztán a szerelő kiszállt és jó utat kívánt. Negyed egy volt. Kázmér ült a jószagú autóban és na­gyokat nyelt. Fáradt volt, csak el ne aludjak hazafelé, gon­dolta, jó lenne eg'y útitárs. Elindult,- szépen, akkurátuson. Gráberékkel a benzinkútnál ta­lálkozott. Elköszöntek. Gráber felesége csizmát akart vásá­rolni a luxus áruházban. — Csak öt óra felé indu­lunk haza — mondta Gráber sajámlkozva —, pedig szívesen elmentem volna veled . . . Hát, igen. Az egy nagy és ünnepélyes pillanat lesz. Ko­moly pillanat Hogyan fog majd Kató viselkedni? Az autó finoman és elegán­san duruzsolt. Kázmér igyeke­zett finom és elegáns lenni. Először nem fogja elhinni. Aztán még talán kiabálni is fog örömében. Vagy körbe­táncolja a kocsit. Vagy vala­mi. Na és a gyerekek? Reggel nagy és ünnepélyes óvodába- menetel lesz, zeneszóval. Ezen­túl általában minden nagy és ünnepélyes lesz. Elmehetnek látogatóba, ide, oda, nem kell vonatozni, batyuzni. Hű, de frankó! “[“alán száz métert te- * tett meg a másik úton — akkor jött rá, hogy meg kell fordulnia. Elég kacs- karingós utakon tért rá • a jó irányra. És egy picikét, csak éppenhogy lépett oda, máris kilencvennel utazott Nagy­szerű. Csak minél előbb haza. Megállják valahol? Majd meg­látjuk. Csak minél előbb haza. Katóhoz. HisZen ezt egyedül egyszerűen nem lehet kibírni. Kázmér éhes volt és fáradt. Előző éjjel nem aludt, csak felületesen szundikált. Mind­untalan az új autó bukkánt fel gondolataiban. A fáradt­ság nem érdekelte, az éhség viszont egyre kellemetlenebb­nek bizonyult. Meg kell áll- nom félúton, enni valamit, ká­vézni, tűnődött. Az úton nem vőlt valami nagy forgalom, viszonylag hamar megtette a száz kilométert. — Egy rántott szeletet, két jaffát és két kávét kérek — mondta a pincérnek. Kitette a sluszkulcsot az asztalra és nézegette. Még csupa zsír volt. Majd lekopik róla, gon­dolta szórakozottan és egy egész rövid ideig szomorú lett. Persze, lekopik, elmegy az új­szaga is, és esetleg el is romlik. De Kázmér nem akart szomorú lenni. Már sötétedett, amikor haza­ért. Felvillantotta a fénykürtöt, a város nevét viselő tábla lát- lán — a már ismert úton elő­ször a munkahelyére hajtott. Még korán van, öt óra, gon­dolkodott, felhívom Katót, hogy megjöttem. Megállt a kapu előtti parkolóhelyen és nagyot sóhajtott. Kiszállít, bezárta a kocsit. A kapuban összetalál­kozott az osztályvezetőjével. — Láttam — mondta. — Szép autód van, öregem. Gra­tulálok. Legyen sok örömöd benne. — Kösz — felelte Kázmér kösz szépen, főnök. — Menj fel a szobámba. Ott vannak a többiek. Meccs van a tévében, azt nézik. Nem telefonált, beosont a sötét szobába. Meleg volt, ba­gó- és vörösborszag. Kázmér hamar elaludt A második fél­időben ébredt fel. Gólt rúg­tunk, s a szobában hatan or­dítottak. Fél hét volt. Kiment, egy ideig lődörgött, aztán el­indult Katóhoz. — Ne erre menj — mondta neki később —, az udvarra megyünk. És szorongott. Kézenfogva vezette feleségét o kocsihoz. Gyönyörű pillanat volt. Nem szóltak. Kató beült. öltek, csöndben. — Na? — mondta Kázmér, mint egy földesúr — na? Kató csak sokára válaszolt. — Karácsonyra benzint ve­szünk a gyerekeknek — mond­ta és kinézett a piszkosszínű estébe. I—ttől kezdve nem be- széltek. Kázmér indí­tott és hazament, felkullogott a felesége után a lakásba. Egy ideig az előszobában ácsorgott, a fogast bámulta, ideje lenne felcsabarozni azt a vacakot, gondolta, aztán fü­lelt. Bentről gyerekzsivaj hal­latszott, de nagyon távolról, egyre messzebbről érkezett. Szaporákat nyelt, eszébe ju­tott a főnöke: legyen sok örö­möd benne . .. Ezt mondta. Ügy ült a konyhában, mint egy hajótörött Pécsi szerző könyve A kibernetikus művészet nagy öregjéről Schöffer Miklóst 1937 óta Ni­colas Schöffer-nek hívják Pá­rizsban. Bár a Magyarországon tanult festőművészt és építő­művészt mindig számon tartot­ták hazai szakmai körökben, s időnként egy-egy híradás vagy tudósító tanulmány is megjelent művészi tevékenységéről, élet­művét bemutató, összefoglaló igényű monográfia először lá­tott róla napvilágot — Aknai Tamás pécsi művészettörténész tollából s a Corvina Kiadó jó­voltából, a Művészet Kiskönyv­tára sorozatban. Aknai — a művész meghívá­sára — többször járt Francia- országban, hogy élőben tanul­mányozza Schöffer, múzeumok­ban föllelhető és köztéri alkotá­sait. Ennek köszönhető alapos anyagismerete, amely lehetővé tette, hogy a nehezen megkö­zelíthető, mindúntalan megúju­ló életművet világos tagolás­ban, esztétikai, filozófiai prob­lémakörök szerint csoportosít­va mutatja be. Schöffer szerint ,,a művészet alkotó-feltalálás a képzelet és a gondolkodás mechanizmusá­nak szintjén. Eredeti eszme, melynek érzékeinkkel felfogha­tó hatásaiban esztétikai tarta­lom fejeződik ki.” Művészi kor­szakait a térdinamika, a fény­dinamika, az idődinamizmus problémakörének kutatásához kapcsolja kezdetben Aknai, majd a prizma, kibernetika s a kyldex névvel jelölt konstruktív látványakció lehetőségeinek ki­bontásán vezet végig. Schöffer fénymobiljai a dina­mikus térproblémától indultak, s a mikroidő művészi megfogal­mazásáig jutnak el. Ö álmodta meg először a Kibernetikus Vá­ros tervét. Kibernetikus alko­tásaiban megjelenő anyagta- lanító effektusok a technika „szabad csodái”. Az 1968-as Velencei Biennálé nagydíja is azt jelzi, hogy eredeti és alko­tó módon járult hozzá a XX. század kultúrájának alakításá­hoz. Életműve társadalmi elhi­vatottságával célokat állít a gondolkodó és érző ember elé. B. L. Makay Ida versei: Valaki átment... Valaki átment itt a termen. Nem látjuk arcát percre sem. Soha. Az ablakon az Újhold zöld karéja átragyog. Most föllobban a szoba. Valaki átment itt a termen. A vers? A mértan? Csönddé vált zene? Valaki átment itt a termen: A fény arcából ránklobog szeme. Költő Utöerönket hallod a vers kimért és konok ritmusában. Igéinkben volt életünk. Jelzőink: lázunk lobbanása. íme az ember. Akár magad, így élt a versek börtönében a bronzba-karcolt, győztes gyötrelem Az igazi arc ez. - Az érem.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom