Dunántúli Napló, 1976. január (33. évfolyam, 1-30. szám)
1976-01-07 / 6. szám
e Dunantuií napló 1976. január 7., szerda A baranyai népmesék if gyűjtője Dr. Bánó István Dr. Bánó István budapesti tanszékvezető tanár. Neve nem ismeretlen azok előtt, akik baranyai néprajzzal foglalkoztak, vagy foglalkoznak jelenleg is. Baranya megyében: Kaposszekcsőn született 1918. január 14-én. Már gimnazista korában, 1935-ben kezdett foglalkozni a néprajzzal, illetve a népköltészettel. Főleg népmeséket, népszokásokat kutatott. Amikor Zentán volt tanár, több népmesét, babonás történetet, népszokásokat ismertetett helyi gyűjtésből a „Kalangya” című délvidéki folyóiratban. önálló néorajzi munkája, a „Baranyai Népmesék", az Új magyar népköltési gyűjtemény II. köteteként jelent meg Budapesten, 1941-ben adta ki a Pázmónv Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Ma- gyarsáqtudományi Intézete és a Franklin Társulat. Dr. Bánó István könyvéről a „Sorsunk” című pécsi folyóirat 1942. február—márciusi számában többek között a következőket írta dr. Berze Nagy János: „A gyűjtemény, amely 25 eqyén ajkáról lejegyzett 69 közleményt tartalmaz, örvendetes jele annak, hogy az ifjabb nemzedék eqyre nagyobb érdeklődéssel fordul a magyarságtudomány területei felé, amelyeken még oly sok keresni, találni és tennivaló van. Ezeken a területeken nem csupán azokat a feladatokat értjük, melyeknek körvonalait tudományos követelmények jelölik ki. hanem a szó szoros értelmében azokat a magyarság által lakott térségeket is, melyeknek lassan-lassan elapadó hagyományforrásait főleg a néprajzi kutató tudományszom- ja eddig vagy nem, vagy csak alig-alig kereste fel. Ilyen pedig — sajnos — még sok van. Ezek közé tartozott még pár évvel ezelőtt Barqnya is, amelynek tudományos érdeklődéssel felkarolt magyarsága Bánó révén rövid időn belül immár harmadízben szólal meg. Ez a, teljességében a baranyai Hegyhátról származó gyűjtemény tartalmilag részben a jelen sorok írója szintén baranyai gyűjteményének második részéhez csatlakozik, ameny- nyiben ugyancsak kötetlen alakú elbeszélő anyagot foglal magában. Ennek legnagyobb része valódi mese, kisebb része inkább adomának nevezhető hagyomány, amelyeket a gyűjtő sem műfajok, sem az elrendezés alapjául szolgáló típusrendszerben elfoqlalt vagy elfoglalható helyük, hanem az egyes mesemondók szerint csoportosított. Ezzel saját bevallása szerint is, a mesélőt kívánta előtérbe helyezni. A gyűjtemény ennyiben különbözik elődeitől. Az eredmény az ő megállapítása szerint az, hogy 25 mesemondó közül 2 alkotó, a többi reprodukáló egyéniség." Dr. Bánó István írt bevezető tanulmányt, készített jegyzeteket és végezte a tudományos szerkesztést dr. Berze Nagy János: „Magyar népmesetípusok” című nagyszabású könyvéhez, amelyet 1957-ben Pécsett, a Baranya megyei Tanács adott ki. Ugyancsak ő szerkesztette és látta el jegyzetekkel dr. Dömötör Sándorral közösen a „Régi magyar népmesék Berze Nagy János hagyatékából” című művet, amelyet 1961-ben Pécsett, a TIT Baranya megyei Szervezete jelentetett meg. ö lektorálta dr. Berze Nagy János „Égig érő fa” című, magyar mitológiai tanulmányokat tartalmazó művét is. Az „Ethnographiá”-ban 1939 óta megjelent cikkei közül pedig baranyai vonatkozású: „A magyar népi epika életformái” című tanulmánya. Fotó: ár. Lajos László Palkonyoi pincesor. Népi orvoslás Tápén és Szekcsőn Fűben, fában van az orvosság, S hogy ez a hit ma is él még szinte az egész emberiségben, hadd említsek mindjárt egy szekcsői példát. Ugyanis, ha ott manapság valaki elvágja az ujját, rögtön tört paprikába nyomja, mert tudja, hogy eláll a vérzése. Népünk gyógyítótudománya elsősorban a hiedelemkörben fogant. S mint tudományosságot nagy becsben tartották annak alkalmazóját is, az ún. táltosokat, garabonciásokat. Az egykori Szekcsőnek is megvoltak a maga táltosai, de a mai legidősebbek sem hiszik már, hogy aki foggal született, az különös erővel lett volna fölruházva, vagyis tudós lett volna. Az ember- és állatgyógyítósoknak sorát őrzik ma is, de nem tekintik csodának, ha valaki természetes, ősinek vélt gyógyításmódnak köszönheti visszanyert egészségét. Ennélfogva a szekcsőiek hiedelem- világa szegényebb, mint például a Szeged környéki emberé. Az utóbbinak, ha régen a torka fájt meleg kancaló-ist- ránggal nyomkodták, vagy a mellfájós asszonynak tehénga- nét raktak a mellére, amely gyógyításformát a szekcsői ember elítéli, megmosolyogja. A tápéi ember a karácsonyi kosárba egy zsíros kalapot is letesz az asztal alá, azzal csapkodja meg a lova hasát, hogy a „széltől mögszabaduljon". Ha valakinek a feje fájt, azt a borbély „mögköppűzte", vagyis piócát rakott a hátgerincére, és megszívatta a „rosszvértűl”. Akkoriban a foghúzás is a borbélyok dolga volt, noha. hírül se volt annyi fogpanaszos, mint napjainkban. Ha mégis húzásra került a sor, „a borbé elővette a kampós dérótot, beleakasztotta a rühesbe, azt hopp kirántotta”. Ha valaki nagyon köhögött, arra azt mondták, „főgyütt a módrója, mádrája van". Ennek gyógyítása nem kívánt orvost, csupán gyógyfű- teát itattak vele éppen úgy, ahogyan a mandulapanaszossal. Gyakori betegség volt a nyakfog fájása. Ezt már gyógyítóasszonyra bízták, aki „lényúlt a nevetlen ujjóval, hogy majd mög fulladtunk, azt akkor elnyomta valamőre”. Szekcsőn régtől fogva képzett orvos gyógyítja az embereket, de a kisebb betegségeket ma is idősebb, tapasztalt ember végzi. Ilyen a ficam helyreigazítása, a fájó testrész tapogatá- sa, vagy a még alkalmazásban lévő gyógyfüves kezelések sora. Állatgyógyítási szokásaik viszont jóval gazdagabbak a tá- péiakénál, ami azzal magyarázható, hogy az előbbiek esetében hosszú időkön át volt jellemző a külterjes állattartás. S ott, a pásztornak már gyermekkorában sok gyógymódot kellett ismernie, melybe épp úgy beleszületett, mint a tápéi gyermek a qyékényszövés tudományába. Ha a tehén vizelete elakadt, nyers vöröshagymát dugtak föl neki, mások meg a birkaólhoz vezették, ahol az erős birkaszag indította meg a vizeletet. Olyan gazda is akadt, aki erőspaprikát dugott föl, ráadásul jól meghajtotta a párát. Gyakori betegség volt a tehénnél, hogy elakadt a ké- rődzése. Ilyenkor fűzfából készült fazablát erőlködtek a szájába, melynek két végét kötelekkel erősítették a szarvakhoz. Mások a fazabla helyett szalmakötelet, vagy kesereszéna kötelet vetettek a beteg tehén szájába, amit rágnia kellett, s egyszercsak megindult a kérődzője. Igen gyakori gyógyítása volt még ennek a sózólés kezelés is, amit üvegből öntöttek a tehén szájába. Éppen ezért a sózólét sehol sem öntötték ki, hanem a kamrában tartották jól ledugaszolva, de főleg különös, föltűnő alakú üvegben. Mert derűsen emlegetik a szekcsőiek, hogy egy ember pityó- kás fejjel éppen a sálét húzta meg, amikor a kutyaharapást akarta gyógyítani annak szőrivel. A felfúvódott nagyjószágot a Szeged környéki ember veszni hagyta. Ami kevés állatgyógyítási kísérlet mégis akadt, azt a helység cigányaira bízták. Később egy magyar ember állatgyógyító vizsgát tett, de az ő tudományánál még többet ért a cigányé. Történt ugyanis, hogy ezt az Ogyé Pali bácsit elhívták, nézze már meg, hogy nem hasas-e ez a jószág, Pali bácsi összeszedte az összes orvosi tudományát, körülnézte — már amennyire a kótyagossága engedte — meq is tapogatta, még meq is hallgatta, mire kibökte a kórismét: hát ez az izé ogyé vagy hasas vagy nem. Közben a jószág megbokrosodott, lévén, hogy bika volt a szerencsétlen. A szekcsői ember, ha állata beteg volt, s ő is idejében ért, megpróbálta a mentést. Hamar előiparkodta a borszívó gumicsövet, amit ledugott a tehén gyomrába a hirtelen összeugrasztott szomszédok segítségével. Ha ez nem sikerült, báliért hívlak. A baromfivész ellen is megvolt az ír mindkét helységben. Mikor gubbasztott, paprikásos szalonnát könyörögtek le a gegőjén, mások meg egy evőkanálnyi pálinkát löttyintettek le az árvának, amitől berúgott, kodált észnélkül. Ezt vette észre a kakas, s másnapra már egy tojással többet szedett a gazda- asszony. A régi népi gyógyításnak igen gazdag skálája van, melyek a gyakorlatból nevükkel, együtt vesznek ki. Néhány betegségokozó már csupán szólásokban maradt fenn, mint az avas, a dög, a fene, a frász, a kórság, a nyavalyatörés vagy a nehézség. Általános vélemény Tápén, de Szekcsőn is, hogy az állatba rossz emberi, az emberbe rossz állati szellem bújik, és az okozza a csúnya betegséget. Azonban ha azt sikerült kiűzni, a kiűzött lett a beteg, az eddigi gyötört pedig ismét egészséges. S az így kiűzöttre aztán rámondták, hogy boszorkány, akinek kellemetlenkedéseiről suttogva beszél ma is az idős ember, mert attól tart, hogy „nem hágy néki nyugtot éccakára”. Lele József Leányok, asszonyok! Pécsett, a György-akna körzetében beinduló rádiócső-szerelő üzembe szerelői munkákra 14—30 életév közötti női dolgozókat keresünk. 3 hónapos betanulási időre 8,50 Ft-os órabért, a betanulás után a teljesítménytől függően fizetünk. Jelentkezés, és a munka megtekinthető: Pécs, Szalai u. 8., Petrovics Tibor üzemvezetőnél. Eltűnt pécs—baranyai irodalom A Pécsi Napló segédszerkesztője A XX. század elejének egyik igen jelentős írója volt Thury Zoltán, akinek írásaiból nemcsak az elesettek, a betegségben szenvedők iránti részvét tör elő, hanem az elnyomott néposztályok keserűsége is. „Az éhség anarchistává teszi a legcsöndesebb embert is" — írja alig húszévesen a Rossz az ebéd című novellájában. Amíg kortársa, Papp Dániel csak néha tud kitörni a külső világ rákö- vesedő magmájából, Thury Zoltán bel- és külföldön szerzett tapasztalatok alapján túllép a konvencionális kisember-ábrázoláson, fölfedezi a tűrni nem tudó, a lázongó, az emberibb emberi életért lázadó embert. Alig huszonnégy éves, midőn Tárcanovellák című kötetével döbbenti meg olvasóit: a nyomor olyan mélységeit tárja föl benne, mint előtte kevesen. Csömör, undor fogja el attól a sok hazugságtól, amelyben a becsületes embereknek élniük kell. Főleg Turgenyev, Zola és Csehov hatására kutatni kezdi ,,az igazabb élvezetek forrását, az igazság poézi- séf.” Az éfetigazság törhetetlen keresésének útján akar járni, s ezért palettáján a mindennapi szürkeség is eleven színekben szóródik elénk: a csapszékek éhező emigránsai, tönkrement iparosok, elfelejtett özvegyek, szenvedő betegek, a bérházak és a pécsi bányatelepek éhes munká sai szuggesztív erővel lépnek elő írásaiból. Stílusáról írja Kosztolányi: „Thury Zoltán keserűségét és nagy egyéniségét egészben el kell fogadnunk, meg kell szeretnünk, még mély egyhangúságát is, s akkor ezer és ezer meleg színt, opálos villanást fedezünk fel ebben a szürkeségben, amely csak annak színtelen, akinek nincs író-látó, festői hatásokra begyakorolt, magasságokat és mélységeket megkülönböztető szeme.” Nála valóban az író ment a toll után és nem a toll az író után. Sokat tanult Hol- lósy Simontól is: csupán a láttatás színességére törekszik, tartózkodik a bőbeszédű mesemondás romantikus eszközeitől, s inkább a benső drámai feszültségek kirobbanó hatásainak elérésére törekszik. „Aki az életet festi — írja az Áldozatok a regényben című cikkében — annak okvetlenül találkoznia kell ezekkel a végletekkel.” Novellái hősei között gyakran jelentkeznek pszichopaták, mániákusok, őrültek. Thury behatóan keresi az okokat is, amiért ezek az emberek ilyenekké váltak, amiért kiestek a mindennapi emberi életből. A Sötétség című novellájának hőse például azért vált üldözési mániában szenvedővé, mert egy diáktüntetés alkalmával katonák elől kellett megszöknie. Finom rezdülések, lelki érzékenységek hatják át novelláit, amelyekben Thury legmesz- szebb jutott kortársai között. Az igényes lélekrajz, a stiláris tömörség, árnyaltság sok tekintetben Csehov írásművészetére emlékeztetnek. Thury Zoltán erdélyi kis- nemesi családból származott. Eredeti neve Köpe Zoltán volt. Apja, Köpe Lajos a szabadságharcban huszártiszt volt, aki öt gyermekére csak a szegénységet hagyta. Zoltán fia 1870. március 7-én született. A tízévesen árvaságra jutott unokát anyai nagyapja veszi pártfogásba. Papot vagy ügyvédet szeretne nevelni a fiúból, aki viszont a színészet felé vonzódik. Petőfi nyomdokain akar járni, s ekkor veszi fel a Thury nevet. Rossz ekhós szekéren, betegséggel és pénztelenséggel küszködve járja be Erdély apró falvait, majd gyalog Pestre megy, hogy a színiakadémiára fölvegyék. Reménytelen célkitűzés. Újra egy trupphoz szegődik, s hol egy ligeti pádon, hol vasúti váróteremben vagy csűrben tölti éjszakáit. Egy őrült vénasszony hónapos szobájában tengődik sokáig, míg végül is visszatér Erdélybe, ahol Petelei István veszi pártfogásba. 1889-ben még a Kolozsvár című lapnál dolgozik, de fél év múltával már az Erdélyi Hiradó munkatársa. Nem sokáig. Két hónapig. 1891-ben a budapesti Egyetértés ad számára munka- lehetőséget, de pár hét múltával már a Szegedi Naplónál látjuk. Itt sem marad meg. Pécsett, bár csak 65 forintos állást ígérnek, az akkor induló Pécsi Napló szerkesztőségében segéd- szerkesztői állás várja. „Nyomorgok belőle, a titulusért hagytam ott a 70 Ft- os szegedi állást." 1892. december 23-án jelent meg a Pécsi Napló első száma, amely közölte a szerkesztőség"*tü'g7ait is. Felelős szerkesztő: Várady Ferenc, segédszerkesztő: Thury Zoltán, főmunkatárs: Ké- ry Gyula. A lapnak több „rendes tudósítója" is volt, „aki az ország és a nagyvilág híreit expresszlevélben, táviratban naponként közli.” Thury a lap irodalmi rovatát vezette, s nem csoda, ha a legtöbb ilyen jellegű termék saját tollából került ki. „Ami kis tehetségem van — írja egyik barátjának -, azt itt elforgácsolom tárca, vezércikk és minden egyéb kutyagumi írására." A pécsieket nem szerette, mert „buták és falusiak mind”. A német műveltségű belváros társas körei nem fogadták maguk közé. „Csak magyarul ugatok még mindig, holott jó lenne legalább németül is társalogni.” Ekkor foganhatott meg benne a vágy: külföldre menni. Nem is marad sokáig Pécsett. A Pécsi Napló 1893. január 17-i száma bejelenti: „Thury Zoltán, lapunk eddigi segédszerkesztője, meghívást kapván egyik fővárosi napilaphoz, megvált lapunktól, s mától kezdve a székes- fővárosi Írógárda kötelékébe lépett." Pécsett számos vezércikket, kritikát, irodalmi riportot, tárcanovellát és verset írt. Mielőtt a súlyos idegbaj, majd a hirtelen elhatalmasodó tüdőbaj harminchat éves korában végez vele, négy gyermekére hagyja nagy lírai esszéjét, az Útra- valót. Halálakor, 1906. augusztus 28-án, a Budapesti Naplóban Kabos Ede így búcsúzik tőle: „Új formákat, új téma-bányákat és új hangokat teremtett az egész magyar újságírás számára . .. Minden kis társadalmi cikke egy-egy kis bunkó volt, mellyel az üldözötteket védte, vagy egy- egy mankó, melyre az élet ártatlan sebesültjei támaszkodhattak." Dr. Tóth István Pusztai József
