Dunántúli Napló, 1976. január (33. évfolyam, 1-30. szám)
1976-01-04 / 3. szám
s Dunántúli napló 1976. január 4., vasárnap KENDE SÁNDOR Születésnapi torta A Jelenkor januári száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Csorba Győző költeményei kaptak helyet. A versekhez egy ta- nulmány is kapcsolódik: Csűrös Miklós elemzi az elmúlt évfolyamban megjelent „Jobb” c. költeményt. A lírai rovatban olvashatjuk még többek között Berták László, Galambosi László, Kiss Dénes, Makay Ida és Pécsi Gabriella új verseit. - A szépprózai írások sorában Lázár Ervin „Berta Ignácné, Kobrák Júliánná” c. riportját, Kende Sándor elbeszélését és Sőtér István készülő regényének részletét közli a folyóirat. — Az első részletet találjuk továbbá Szüts Bernát Istenek csatája c., az elmúlt évadban Pécsett bemutatott drámájából. A „Képzőművészek műhelyében" - sorozatban ezúttal Simon Béla festőművészszel beszélget Tüskés Tibor. Láncz Sándor krónikája a pécsi kerámia- és a budapesti kisplasztikái bienná|é- ról számol be. „Prózairodalmunk újabb fejezetéről” címmel Béládi Miklós, Bodnár György, Szabó B. István és Szabolcsi Miklós rádióban elhangzott beszélgetésének -szövegét olvashatjuk. A kritikai rovat élén Aczél György „Szocialista kultúra - közösségi ember” c. könyvét elemzi Pintér Zoltán írása. A világ legszebb szájú " nője! Emlékszel?... A díványon ül, a férje háttal áll neki, mélyen az asztal fölé hajolva, mintha rövidlátó volna, s végtelen türelemmel, aprólékos műgonddal rendezgeti a születésnapi torta alatt a papírcsipkét. Szavára épp csak megemeli a fejét, de nem fordul hátra, hanem eltökélten folytatja a munkát. — És még azt is mondtad, hogy a szemem ... a világ legszebb szeme .. . Föláll és odasimul a férje hátához. Leheletnyi csókkal érinti a tarkóját. Berek János azonban nem szereti, ha elfoglaltságában zavarják. — Egy kicsit sem emlékszel? — hízeleg Orsolya. — Mondd, hogy emlékszel! . . . Lefejti karjáról a felesége kezét: — Kérlek várj ... — dünnyögi. — Nem szeretsz emlékezni? — Mindennek megvan a maga ideje! — jelenti ki halkan, nem ingerülten, csak férfiason. Orsolya azonban nem hagyja annyiban: — Most tehát nincs itt az ideje? — sóhajtja, és visszaül a díványra. A térdét nézi, a földnek biízél és a férje hátának. — Én szeretném, ha mindig itt lenne az ideje . . . Akkor is tortát hoztál. Már-már azt hittem, hogy nem jössz . . . Mi lett volna velem! Hiszen egyedül te maradtál nekem; én megnyertem a háborút, mert téged nyertelek vele!, ezt így mondtuk, ugye, pedig nem egészen íqy volt. Hanem hát any- nyira kislány voltam!... Elhelyeztél annál a néninél, fizettél értem, vagy ennivalót hoztál a néninek, hogy ott lakhassam . . . Csak azt nem tudtam, mi lesz velem, hiszen még az iskolámmal sem végeztem . . . Te, igen, te rendesen jöttél minden szerdán és szombaton. Veled lettem felnőtt, miattad és miértünk tanultam meg gondolkozni, és tanítottál meg önmagadra. El is vittél olyankor az öreg nénitől mindig; vigyáztál arra, hogy a néni ne gondo1- hasson rólam semmit. És nagyon jó volt, csak a félelem maradt meg bennem. Féltem, hogy mi lesz, ha egyszer nem jössz? ... És egyszer már majdnem meg is történt. Olyan sokáig nem jöttél .. . Akkor délután öregedtem meg száz évvel... És mégis, de mégis azért szorítottam, hogy jaj csak ne jöjj, isten adná, hogy egyszer ne jöjj: egyetlenegyszer történne csak meg, hogy ne úgy történjen, ahogyan mindig! Ne pont ugyanazon a napon, ne pont öt és nyolc között, ne, ne csak egyszer ne!... Száz év múlt el. Nagyon későn jöttél meg. Nem tudom, miért késtél annyira, akkor se akartam (jjeg- hallani, mit mondasz rá. Engesz. telésül tortát hoztál, óriási csokoládétortát. Hihetetlen, valószínűtlen, mese-csoda volt ez akkor! És akkor, egyetlenegyszer az életedben, udvaroltál? Bizonyisten! Akkor mondtad, hogy... a világ legszebb szájú nője... Nő! Nő! Ugyan! Száz év ide, száz év oda: de hol voltam én még akkor nő?!... Szóval, emlékszel? Még mindig háttal: — Igen . . . Persze . . . Természetesen . .. — Természetesen és persze ... Megmaradtál, drágám, kamasznak^ ne is tiltakozz, óriási kamasz! Tulajdonképpen még mindig olyan vagy, mint a fiad: isten ments, hogy megváltanád, amit érzel!... És mégis azon csodálkozol, ha véletlenül egy nő is olyan: ha egy asszony is képes észrevétlenül cipelni, és nem mutatja ... Erre már visszafordul a férje: — Mese: — szakítja félbe. — Kitaláció, fiam, hogy egy nő nem mutatja . . . Mit nem mutat?! Minden nő örül, ha ragaszkodhat, ha csimpaszkodhat, ha . . . szóval, ha hagyják, hogy hízelegjen ... Jól van, azért ne haragudj. — Jól van, persze. Csak hát én most is azért izgultam, hogy mi lenne, ha valami csoda folytán egyszer nem hoznál tortát a születésnapomra?! Ha egyetlenegyszer nem!... Különben is: egy nőt a születésnapjára emlékeztetni . . . Domború, fehér homlokát eltakarja a tenyerével, és kinéz az ablakon: — Vagy ha netán udvarolni akarsz . . . De hiszen soha nem tudtál! Egyetlenegyszer csupán: akkor, az elkésett tortával . . . N emsokára most már az következik — gondolja Berek János —, hogy bocsánatot fog kérni, amiért olyan sokat beszélt. Különben napokig a szavát is alig hallani, nézelődik, vagy lehunyja a szemét, majd elsétál az ablakig, aztán visszasüpped a rádió mellé, mint akinek örök bánata van. (. . .) A férfi hátatfordít a tortának, és a feleségét nézi: szegény, magának árt vete többet. Átfut ereiden az inger: legszívesebben a térdére kapná, hasra fektetné, és kiporolná, mint egy csitrit. — Fáradt vagy? —_kérdi, és nyújtja a karját. — Egyáltalában nem vagyok fáradt! — Mióta megjöttünk, le se pihentél. — Pedig vigyáznom kellene magamra, mert gyenge vagyok; ezt akarod mondani . . . — Persze, drágám. — Látod, hogy eltaláltam, mire gondolsz! — mosolyog tisztán, bánat nélkül. — Tudom, hiszen én nem cserélődöm ki tíz év alatt, mint te: én ezt csak negyven év alatt produkálom I Berek János ijedten hátrál, karja a levegőben maradt: — Mi ... Micsoda??? . . . Te! — A te tanításod. Nem ismersz rá a saját képletedre?. .. Körülbelül úgy mondtad, hogy az emberi fejlődés meg- duplázódási időszaka hatványsorban halad, nem? Helyesen fejezem ki magam, tanár úr? ... Hogy szaporulatában is, és tudományban és technikában is, valaha több ezer év kellett, amíg az a kevéske a kétszeresére nőtt; aztán a középkorban pár száz év, nemrég azonban már csak alig száz volt szükséges ehhez; most viszont már úgy nekirugaszkodtunk, hogy a technika mai állása negyven év alatt képes önmagát a duplájára emelni ... Te úgy mondtad egyszer, hogy képes lenne erre tíz év alatt is, és ez azt jelentené, hogy tizenévenként minden kicserélődhetne, de az emberi fejeken belüli nehézségek és ráadásul bizonyos külvilági anyagi zökkenők miatt ez mégis csak, istenem, csak! negyven év alatt megy, rettenetes! H a egy férfi csodálkozni kezd, menten elveszíti a hatalmát. Berek János most nyíltan és őszintén csodálkozik: — Ez váratlan ... Nem hittem volna, hogy figyeled . .. — Hogy figyelek arra, amit mondasz? és hogy megjegyzem? Hogy gondolkodom is rajta netán? Vagy hogy egyáltalában képes vagyok-e rá? Mondjuk, arra legalább, hogy megjegyezzem ... — Nem . . . nem így. Csak azt nem hittem, hogy figyelsz. — És mégis mondtad? Te, aki azon az első vágányon rohansz, azon a „tízévesen" . . . nekem: ennek a gyengeségnek, akire vigyázni kell, aki negyven év múlva érlek talán utol. Azaz, hogy utol ugyan soha, hanem csak oda, ahol te ma vagy. De hol leszel te negyven év múlva! . . . Hogyan fogsz akkor vigyázni rám?!... Még jobban? — Ez egészen más! — védekezik, és egy tiltó gesztussal Mecseki táj. Simon Béla rajza véget akar vetni a kínlódó szó- cséplésnek. — Egyszer már tisztáztuk! — Tisztáztuk?! ... Ez azt jelenti, hogy te kifejtetted a véleményedet. Ellenállhatatlan logikával, a magad véleményét. — Egyáltalában nem „csak” az én véleményem! — De nem is mindenkié! Hallgasd meg, mit mondanak mások. — Mások?!... Ez nagyon érdekes! Például, mit? — Például azt, hogy ez a két-vágányon futás . . . hogy ugyanis az egyik tíz év alatt, amire a másik negyven év alatt képes . .. emiatt szürkülnek el egymástól, nem ismernek egymásra végül, idegenek... Ci- nikusság; hallottól már erről a divatról? Avagy ez a probléma nem a ti hatáskörötökbe tartozik?! — ízleli, morzsolja fogai közt a papírízű szót: ha-tás-kö- rö-tök-be... — Ez nem a ti találmányotok! Ezt már a ti találmányaitok szülték! — Ezt mondják? kezdi elveszíteni a férfi a türelmét. — Mondják, és közben azért szépen elviselik, hogy százszor, ezerszer többen sétálnak táskarádióval a kezükben! És szegény szerencsétlenek gyönyörűen kibírják, hogy mosógép került haza, meg porszívó, meg hűtőszekrény, meg isten tudja, mi^ minden! — Csak megéri-e egy olyan sétálós rádió, meg az a sok vacak, ne haragudj; szóval megéri-e, hogy az apa végül ne értse a fiát, vagy ha jobban tetszik: a kétféle vágányon futó, az a bizonyos tízéves azt a másik bizonyos negyvenéveset? Hirtelen abbahagyja. Nyújtózik, majd hegyes körmeivel elsimítja combján a feszes szoknya gyűrődéseit. Még mindig nem dobta le az utcai ruháját, még mindig nem öltötte föl helyette a pongyoláját, elvégre a születésnapi tortát se kezdték még meg. Majd a fotelba süly- lyed, s nézi a férjét. Várja a szavát. (...) Kálmi épp abban a pillanatban dugja be vörös kobakját az ajtón, amikor apa elengedte anyut, de még egyszer megcsókolta a homlokát, és keze visszaindult a válláról a tarkója felé, — Csatit! - üt rá anyu apa karjára. (...)- Csókolom, apa!- Miért nem jössz be?! — Csókolom, anyu! — Mi az a hónod alatt? F élig a karjában, félig az ölében, a fekete kóc-csomó nem akar nyugton maradni. Hiába szorítja jobban, s a másik kezével is hasztalanul igyekszik a rángatózó fejet eltakarni - röviden mégis csak vakkant egyet.- Ez ... ez a Pamacs .. . Berek Jánosnak azonban semmi kedve a játékhoz, — Legközelebb az egész teret fölhordod, padostul, hintástul! — lép egyet a. fia felé. — A szemétgyűjtőt se felejtsd lent! Érzi azonban, hogy igazságtalan volt, visszafordul hát, és most már halkabban:- Hm ... Pamacs ... — Születésnapra .. , Erre kiegyenesedik megint, s köszörüli a torkát: — Mi?! Megbolondultál?!!! — Tiszta . .- Épp csak ez hiányzott! Plusz egy dög is ebbe a gyufaskatulyába?! ... Ebből aztán végképp nem lesz semmi, garantálom! Kálmi még mindiq a küszöbön. Apa is ugyanott, ahol előbb. Mozdithatatlanul az osztail és a dívány között, anyu mellett. S meg is rántja anyu kezét: — Látod?! Aztán újra őhozzá: — Honnan a pokolból szedted föl? — Kaptam .. Hallani viszont alig lehet; nyelnie is kellett közben.- Kaptad, kaptad! Kitől?! Beszélj már értelmesebben!- Egy embertől .. . Vagyis egy bácsitól ... Csupa ilyen feketéje van. Otthon, sok. .. Ezt nekem adta, meg lehet tőle kérdezni, hogy igenis adta!- Kérdezi al... Fordulsz, és viszed vissza! Zsupsz! - Pamacs megelégelte kis gazdája szorítását; csapkodta a fejét, rándult erre, majd hirtelen amarra, s már el se *>tett kapni: két újobb vakkantás??^-elvágta a vitát — hopp le! - és tiszálva, dobálva fekete bundáját, uzsgyi el a lábak között, fői a aivany- ra, átugorva két utána nyúlá- dozó kézen, nekihömbölögve egy díszpárnának, majd villámszögben irányt változtatva, át az asztal közepére, bele a születésnapi tortába! Végül anyu kapja el. Mindkét karját előrenyújtva, ráveti magát. Csokoládécsomók ragadtak a fekete göndörségbe, és csupa ragacs már anyu keze is, a zászlósán csapkodó bojtos farok fölveri az arcába is. Kálmi tátott szájjal és olyan lendülettel vágódik oda, hogy az asztal megbillen, minden a földre röpül és a ruhákra maszatolódik. Úgy néz anyjára, az arca vörös, a szeme döf — s a karja a magasba lendül: — Ne-e-emü! Apja rántja vissza. Hátulról éri a nehéz pofon, lecsúszik a nyakára, s féltérdre dönti. De nem bőg, csak magasba fica- modik az ordítása:- Senki se bántsa a kutyámat! .., A második pofon elől sikerül az asztal alá bújnia, ott öleli magához az ördögöt. A melléhez szorítja, hogy tulajdon testével is védje. ... Nem is bántja már senki. Orsolya csak a földre kenő- dött ünnepi tortát nézi, búcsúztató, gyászos tekintettel percekig, majd vigasztalanul eltakarja az arcát. B erek Jánosnak az elő- csillcnó asszonyi könnyek láttán azonnal reszketni kezdett a lába mindig. Most is csak annyi ereje maradt, hogy megérintse a felesége állát. Tulajdonképpen nyugtatni akarná! úgy érzi, ez a dolga most mindennél előrébb való.- A világ legszebb szájú nője csak nem fog sírni? - brum- mogja jóságosán. — Milyenek lesznek a legszebb szemek? . . . Több gyengédségre azonban nem futja. — Végre egy születésnap, torta nélkül! - csapja égnek a kezét. - Ezt akartuk, nem?! Kiss Dénes Égi foly° 1 Nagy halak égi folyója ikrát szikráztató Nem léphetek még egyszer ugyanebbe a sorsba Maradok sugarak foglya vétkekben tisztuló Mígnem lelkem is föloldja törvények örök sodra égi-földi folyó 2 Föloldja fények ive ivása kék -iszapba bezár Szomjat iszom szomjazom hiába vetem el magam végzetnek csíráztat e táj Nem másutt puha csillagon hordja kiszámítható napom forgó-keringő határ Mind jobban hasonlít kopár égi fényekhez homlokom Pécsi Gabriella Boszorkányos csak kőszájammal szólhatok meglopnak jámbor tolvajok titkával nem ver senki már félnótás boltom kulcsra jár nyöszörgés mossa arcomat kivájja mind az árkokat ha tollászkodom fellegen várnak rám a Havihegyen árnyékos-délelőtt szememen s rézpénzen új asszonyt vegyen (sörénye mézszínű legyen) koponyám fecskesir legyen
