Dunántúli Napló, 1976. január (33. évfolyam, 1-30. szám)
1976-01-25 / 24. szám
e Dunántúlt Tlaplö 1976. január 25., vasárnap A MUNKA FÓRUMA A játékfílmszemle tanulságairól Minden előzőnél tartalmasabb volt Úgy tűnik, mint annyi más dolognak, a pécsi filmszemlének sem ártott egy kis megpróbáltatás, a több mint két évnyi kényszerű szünet, a lenni vagy nem lenni dilemmája. Sőt. Amikor nem volt, hirtelen érezhetővé vált a hiánya, kiderült, hogy szükség van rá, akik korábban csak a hibáit vették észre, most értékelni kezdték erényeit is; még talán az is igaz, hogy a filmr szakma jelenlegi problémáiba kicsit ennek a zsúfolt, rohanó hangulatú találkozónak, a közönséggel való ilyesfajta szembesítésnek a hiánya is belejátszott. Az idei filmszemle sok tekintetben más volt a korábbiaknál. Eleve másként szervezték. Lehetséges, hogy az első hét játékfilmszemle volt a gyermekkor, a növekedés minden tétovaságával és elvetni való hibájával. A „gyermekkort” - jól emlékszünk még - egy kis rongyrázós fesztiválosdi is jellemezte, meg a versengés hangulata, annak minden jó, de rossz oldalával egyetemben. Akkoriban az év filmterméséből előzsüri választotta ki a legjobbakat, azokat, amelyek méltóak az év filmjének címéte. Újabb zsűri nézte végig aztán ezeket a filmeket és döntötte el, melyik kapja az első díjat. Sokan sokszor szóvá tették akkor, hogy az előzsürizés nem feltétlenül üdvözít. Volt igazság abban a véleményben is, hogy ettől a filmszemle valamilyen arisztokratikus felhangot kap. S ugyanakkor a szemle néhány napja alatt az egyik legizgalmasabb téma, találgatások és „kiszivárogtatások” céltáblája az volt, hogy vajon melyik film, mely rendezők és színészek győznek vagy győztek a versenyben. Az idén mindez másként volt. Minden 1975-ben bemutatott vagy elkészült film eljött Pécsre, de itt már nem volt verseny. A Filmkritikusok díját, amit egyébként is évente mindig odaítéltek, a pécsi szemlén adták át. Versenyhangulat helyett a szemlét így zavartalanabbul jellemezhette a munkahangulat. Voltak ugyan, akik hiányolták az idei szemléből a látványosságot, a vélemények azonban meglehetősen egybevágtak azon a ponton; a Vili. szemle jobb volt minden előzőnél. Tartalmasabb volt. A lényegre figyelőbb. Holott egyébként a szemlének az idekerült magyar filmekben tükröződő nyersanyaga színvo- naltalanabb, bágyadtabb, soványabb volt az előzőeknél. Talán összefüggne ez a két dolog? Jobban odafigyelünk a legfontosabb kérdésekre, ha a helyzet megoldást sürget? Lehetséges. Ezt a szemlét nem októberben, hanem januárban rendezték. Ennek volt — és marad is — egy nagy hiányossága: a főiskolák, egyetemek ilyenkor az ürességtől konganak, legfeljebb az éppen vizsgára gyülekezők topognak a folyosókon. Vizsgaidőszakban nem lehet a filmre is legfogékonyabb rétegekkel, a főiskolás, egyetemista fiatalokkal az új magyar filmekről beszélgetni. Nem hiszem pedig, hogy nem lesz érdemes ezt a kérdést alaposabban megvizsgálni a jövő érdekében. Máskülönben a művész— közönség találkozók a már régebben kialakult formában, a megszokott, hasznot mindig hozó módon folytak. S ez a filmszemlék egyik célja, értelme. A másik pedig maguknak az alkotóknak a találkozása egymással, a tágabban értelmezett szakmával, amelybe ezúttal beleértendő a kritikusok, esztéták, filmtudósok, filmmel is foglalkozó szociológusok, népművelők, forgalmazók köre. Az a sok lelkes nyilatkozat, ami ebben a kérdésben elhangzott, gondolkodásra készteti az embert. Kívülálló nagyon nehezen tudja elképzelni, mi a nagy dolog abban, hogy a pécsi szemle idején a város valamelyik épületében valamilyen teremben, figyelmes hallgatóság előtt vagy akár anélkül két, egyébként szinte egymás mellett dolgozó filmes szót vált egymással. Miért nagy dolog, hogy négy vagy öt napon át folyton találkozhatnak egymással, szűk szakmai kérdésekről szót válthatnak, vagy a szakmai vitán mikrofon elé állhatnak és általánosabb kérdésekről is kifejthetik egymás előtt a véleményüket? Az ember azt gondolná, ezek az emberek nap mint nap találkoznak és ezerszer megbeszélhették egymással a gondjaikat. Mivel azonban mindenkitől azt hallja, hogy a pécsi szemle a szakma valamennyi képviselőjének nagy alkalom a találkozásra, a véleménycserére, végül is kénytelen elhinni. A filmszakma különleges helyzetéből, speciális munka- módszereiből következik részben, hogy a filmeseknek ki kell szakadniuk a munkájukból, el kell menniük valahová, ahol semmi más dolguk nincs, mint az eseményekre odafigyelni, hogy „jól kibeszélhessék magukat". Ez olyan előnye a pécsi szemlének, amelyről eddig nem esett sok szó, vagy legalábbis nem nyilvánosan. De el kell fogadnunk fontosságát, ha a szakma szinte egyemberként foglal állást mellette. Úgy látszik, Pécs mostanára elért egy olyan pozíciót, hogy neve a magyar film műhelyeiben egyet jelent azzal a gondolattal: „majd elmegyünk oda és ott mindent megbeszélünk”. Ez a nehezen körülhatárolható, szinte megfoghatatlan rang sokszor jóval többet jelent minden másnál. S ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül amellett a sok dicséret mellett, amit Pécs mint rendező város kapott az idei szemlén. Szubjektív meggyőződésem, hogy ezek a köszönetét mondó, dicsérő szavak soha nem tartalmaztak annyi őszinteséget, mint ebben az évben. Hogy aztán mennyire játszik ebben szerepet a már említett hiányérzet, ami a pécsi szemlék megszakadásakor támadt, és a filmszakmának mintegy a „visszatalálása” Pécsre, az már más kérdés. A szemle legfontosabb dolga az volt, hogy a magyar film sorsáról próbáljon meg reális és a továbbfejlődéshez támpontokat adó összefoglalást adni. Ezt a feladatát, bár korántsem megnyugtató módon, de becsülettel teljesítette. Hogy nem megnyugtató módon, az persze érthető. Nagyon sok fontos kérdést, ritkán megvitatott vagy új oldalairól érdekes kérdést, rész- problémát megbeszéltek itt. Szó esett a forgalmazás, a propaganda, a kritika, a nevelés feladatairól. Mindezek lényegesek, de önmagukban nem üdvözítőek, a megoldást nem ezek kínálják. A megoldást csak maga a film hozhatja. Ha a mai magyar közönség és a mai magyar film nem találtak egymásra, akkor nem vétlen ebben a film. A tanácskozások summája végül is az a leegyszerűsített tanulság volt: jobb, fontosabb, sikeresebb filmeket kell csinálni, tovább kell keresni az utat a közönséghez. Nem valamiféle jelszó, külső elvárás jegyében, hanem magának a filmnek, mint művészetnek a természetével, funkciójával, céljaival összhangban. Anélkül, hogy meg akarnám gyanúsítani a filmszakmát ilyen szándékkal, mégiscsak azzal a hasonlattal lehetne jellemezni a viták összképét: a bumeráng, amely a filmalkotók felől a közönség, a mozihálózat, a propagandisták, filmmagyarázók, kritikusok felé röpült el, menthetetlenül visz- szaszállt magára a filmre. Minden segítség csak akkor ér valamit, ha a filmalkotók tábora olyan értékeket tud felmutatni, amelyek megérdemlik a segítséget. A befelé fordulásnak, a társadalmi érdektelenségnek, a szakmai ön- célúságnak tagadhatatlan jeleit mutatták ki a mai magyar filmen. Betegségtünetek ezek, ha nem is súlyosak, ^ó, hogy végül egyet lehetett érteni abban: ne beszéljünk túl sokat a betegségről magáról, ne nagyítsuk a tüneteket, hanem segítsünk a gyors gyógyulásban, de a „betegtől” is várjuk el, hogy sebeinek nyalogatása helyett cselekedjék, nem elsősorban önmagára, hanem másokra figyelve. H. E. Weöres Sándor: HÁRMAS-EGYSÉG Mikor a favágitón a halomba döntött egészséges törzset, reves féreglakta odvat, medúza-forma kérdő-fenyegető péterszeges szétágazó tövet éles goromba visitásu fűrész, mintha heves sirassa! magzat kelne, darabolja, egykedvűn villog, semmire se les: nem érzi egyik és nem bánja másik hogy pusztul, pusztít; élősejt meg érc oly magasságot érint öntudatlan, hol a tett önnön hiányára ásit, cselekvés-szenvedés közös egész; favágó dolga, mit mért művel ottan. Soltra Elemér: Leány portré ZELK ZOLTÁN REZGŐ ÖSVÉNYEN Nyolc hónapja csak akkor ácsorog autóbuszra várva, ha orvoshoz megy kezelésre, különben naphosszat paplan alatt. Szerencséjére, olyan nagy dohányos, hogy ágyban fekve is elszív naponta negyven cigarettát, így ha küld sugarat kintről a tiszta ég, bámulhatja a napsütötte füst ösvényét az ablak s a fal között. Fogja egyszer magát és csak úgy pizsamában, karjával egyensúlyozva ahogy a kötéltáncosok, elindul azon a rezgő ösvényen. ILLYÉS GYULA ZÁPOR UTÁN Már nem esik. De a sűrű cserjésben még az út bajos. Minden levél gyémánttűzü fülönfüggőkkel ingadoz. A bokrokon ahány a csöpp, annyi a szivárvány. Libeg, vakit - a völgyben gőzölög - még önmagáé a liget. Tízholdas ékszer kirakat Az ember, az állat s madár rombolja, ha érinti csak. Nem járja más: a napsugár. Meg egy kis szél, oly enyhe, hogy csak a levél leng, nem az ág. Mily szép volt, arra gondolok, a szűziség, az ifjúság. FARAGÓ VILMOS Műelemzés \I annak emberek, akiket egy véletlenül ’ hozzájuk került alkotás tesz műgyűjtővé. Induktív emberek. A tárgy látványa ébreszti fel általánosító kedvüket. Az én emberem deduktív. Először a tárgy általános képzete rajzolódott a lelkére, valami fájó birtoklásvágy kíséretében, s már akkor eldöntötte, hogy műgyűjtő lesz. Azaz: először műre-gyűjtő. Rendszerető ember lévén, mindenekelőtt kalóriatáblázatot szerzett be. Ezer kalória kell neki egy napra, ezt sütötte ki. A feleségének ki- lencszáz, a gyereknek öt, a nagymamának elég négy. Az egész család műre-gyűjtő lett. Nyáron könnyű gyümölcsételek, ősszel rántottleves, télen sülttök, tavasszal pattogatott kukorica, öt év múlva léphetett be a kiállítási szalon üvegajtaján, ekkor már szinte asztrál teste volt, de tudta: bármily alkalmas is arra, hogy a szépséget befogadja — pontosabban, hogy a szépség befogadja őt —, amikor a pultra teszi az összegyűjtött pénzt, csak egy sorszámot kap cserébe. Talán azért, hogy senki se tévessze össze a műgyűjtést a közönséges kereskedelemmel, melyre az „én adom a pénzt, te adod az árut” brutalitása jellemző, talán azért, hogy a műgyűjtőket önzetlenül Támogató Patrónus (rövidítése: ÖTP) megforgathassa kissé a pénzt, a maga hasznára ugyan, de valamiből a pat- rónusnak is élnie kell. A sorszám természetesen túlnőtt puszta jelenségvoltán, a várakozás határozottabb idődimenziót kapott általa, műgyűjtőnk pedig életcél értékű napi elfoglaltságot, sőt, vasárnaponkint az egész család tudta a dolgát: felvonulhattak az üvegajtó elé, hogy összehasonlítsák az aznapi sorszámot avval, amit a papa tartogatott a kezében. Nem is kellett újabb öt év ahhoz, hogy a két szóm tiszta rímként csendüljön össze. A papa hazahozta a Művet. Képzőművészeti alkotás volt a javából. Német művészkollektíva alkotása, de volt rajta valami keleties, neve pedig a magyar történelem zordon századait idézte műgyűjtőnk elé, ha behunyta a szemét, marcona gyalogkatonát — drabantot, vagy darabontot — látott állni, szálfaegyenesen, valamely végvár golyóütötte mellvédjén. Mint minden műalkotás, sokértelmű volt ez is: úgy idézte a múltat, hogy egyszersmind a jövőbe mutatott, a legmodernebb térplasztikai törekvéseket képviselve: tulajdonképpen mozgó szobor volt, vagy mobil, ahogy Herbert Read mondaná, s mert önerejéből mozgott, műgyűjtőnk — ki akkorra már otthonosan lapozgatta a szakirodalmat — az automobilok családjába sorolta. Mondanom se kell, mekkora fantáziára volt ehhez szüksége. Pedig valódi alkotó tevékenysége még csak ezután kezdődött. A szakirodalomból ugyanis két nagyon fontos dolgot tudott meg. Az egyik, hogy az a csupasz funkcionalizmus, az a Neue Sachlichkeit, melyet gyűjteményének e büszkesége képvisel, tulajdonképpen a weimari iskola gyerekbetegségei közé tartozik, s úgy, ahogy van, elavult. Most a szecesszió a divatos, a formák szeszélyes artisztikuma. A másik, hogy egy modern műalkotás nemcsak megkívánja, hanem provokálja is a műélvező aktivitását. A társszerzőséget. A továbbgondolást. A továbbalakítást. Műgyűjtőnk tehát munkához látott. Valljuk meg, első kísérlete még sutácska volt. Hiszen az, hogy mobiljának tetejét lilára festette, orrára és oldalára pedig fekete-fehér kockás csíkokat ragasztott, szándéka szerint teremtő mozdulat volt ugyan, de lényegében Va- sarely-utánérzés, afféle fáradt tisztelgés az Op-art kihunyó szelleme előtt. A műsuba viszont, belül alkalmazva, azt jellemezte, hogy műgyűjtőnk megérzett valamit a kor diadalmasan előretörő esztétikai ideáljából: a suba a bizonyosság, az idetartozás szimbóluma, a gyö- kerésségé, mint a' „látod édesanyám, mért hoztál a világra”, meg a tájnyelvi akcentus az irodalmi tanácskozásokon, vagy a Rózsa Sán- dor-filmben. Ugyanezt a ráérzést tanúsítja az a kaszatokmány formájú alumínium (mögyar ezüst!) edényke, mely szellemes rugón mozog és árvalányhajat rezegtet a műgyűjtő és családja orra alá. A narancssárga alapon fekete betűkkel ránkköszönő „CSAO" némi stílus' törésnek látszik ugyan, de gondoljuk meg, mennyire hozzátartozik korunk modern ízléséhez az a groteszk játékosság, melyet mobilunkon a „légy emberséges a közlekedésben" felirat, a montecarlói kaszinó látképe, az aggteleki cseppkő-szálló címkéje, a Shell-cég emblémája, egy szerencsepatkó és egy szexbébi alulnézete képvisel — hogy csak néhányat említsek a külső díszítőelemek közül. Az a kutya pedig, amely a mobil hátulján üldögél, egyenesen telitalálat. Nemcsak azért, mert a suba és az árvalányhaj folkiorisztikus szimbólum- rendszeréhez tartozik (hiszen — mint egy tévéinterjúból megtudtam — már a honfoglaló magyar népnek is a kutya volt az egyetlen jóbarátja), hanem azért is, mert e kutya valami mának szóló üzenetet hordoz. Mozdulatában értékítélet van, emberi példázat. Ez egy pozitív kutya. Ez bólogat. E z pedig-— hogy a mobilkutya bólogat — afféle zárópoén. Az elemzésnek tehát vége. Mobilunk történetéhez azonban még hozzátartozik, hogy emberünk végül elvitte a műgyűjtők szabadtéri klubjába, elcserélni egy olyan mobillal, amely szintén német kollektíva alkotása ugyan, de nincs rajta semmi keleties. A kollégák közül azonban egyetlen méltatta csak figyelemre. Nem lévén esztétikai műveltsége, mindössze annyit mondott: — Apuskám, maga rossz helyen jár. A karácsonyfadíszgyűjtők egy utcával odébb vannak.
