Dunántúli napló, 1975. november (32. évfolyam, 300-328. szám)

1975-11-02 / 301. szám

G

Dunántúli napló

1975. november 2., vasárnap

' *■* t >

Soltra Elemér: Bori notesz. I.

ARATÓ KÁROLY

KÍSÉRŐK

Föl, foghatatlan magasba szökkent az ég, üveglapok mögé rejtette türkizét könyörületesen,

hogy bírja, gyönyörrel is bírja még tökéletesre nyílt szemem.

Mert átzúg a síkokon boldog áradás, a síkokon odafenn s nincs útjába más, csak a mennyboltnyi tér, melyben úgy rohan e tavaszi láz, akár tárnáiban a vér.

És megremegnek, érzik már az évszakot tölgy- és gesztenyefák, a mindeddig halott park nagy tömegei, teltségre várnak ágak, ágkarok: a tél meddig késlelteti?

Vetkőzni kell egyszer, mint ahogy vetkezik hó-lucskából a kert, mutatva sebeit;

a múlt fagyok helyét.

Ujjongás hív és lemeztelenít:

csábit játszani egyre még.

S máris jövő márciusokba látok át, hordozom a változóság csodálatát, mint kincseit az érc.

Diadalmasok bimbók, bóbiták:

nem jég és ködbundás üdére I

Füvek forradalma ránt el, sodor, igéz — megmerülök, tisztít az újjászületés!

Kísérnek győztesek:

tavasz s zöldje, mint V-t mutató kéz, mint lassan nyomuló sereg.

KÖLYÖKHÁBORÚ

Szúrtak pengék, rozsdamarta kések, görcsösültek szoros ölelések, vasgömbök rozsdás láncon zuhogva csaptak bordákra, kis kobakokra.

Csöpp alakok sírva, mind anyátlan, egyesültek végső szorításban, mig a teret alóluk kitépve történelem lökte a messzeségbe.

így, a dühösek szobrokba öntve, az időben megmeredtek örökre — köztük, ijedt diák, csak álltam fehér ingben, fekete nadrágban.

TAKÁTS GYULA

SZÉP VAGY, ÁMDE MÉGIS

Jánusz mandulafócskáján a virágot a május, ám az enyém levelét nyár tüze égeti át.

Szép vagy, ámde kegyetlen szép Pannónia mégis; jégbe veted szirmunk. Tűzbe a fánk levelét.

C

sányi hadnagy leereszkedett a salakozott erdei útig, amely a falut a világgal összekötötte.

Levette a zubbonyát, az ing ujját feltűrte, s átadta magát a savanyú tölgyeknek, zuzmóknak, a bogarak zúgásának, a fák között repdeső lepkéknek. Ami az erdőn kívül volt, elveszítette most jelentőségét, lassan füstté változott.

Csányi hadnagy elégedett volt, amiért végül is elfogadta Kántor András meghívását.

A falu két hosszú házsorból állt, enyhe ívben kanyarodtak a patak vonala mentén. Középen templom állt, gótikus tornyából az égtájak felé keskeny lőrés-ablakok nyíltak. A templommal szemben zárva volt a falu egyetlen boltja. A hosszú, dűlőszerű utca végében, amelyet az erdőgazdasági út sorompója zárt le: a nyári vendéglő ásítozott az ürességtől. A vendéglő kertjében fiatal fenyők és puszpánk bokrok között kis úszómedence kéklett.

A vízben fiatal, piros fürdőruhás nő lubickolt.

Csányi hadnagy, mint, aki máris otthon érzi maqát, átlépte a nyári vendéglő alacsony cserje kerítését és a kis medence közelében leült egy faáqakból ácsolt padra.

Megpillantotto a nőt. Meglepődött, s a mozdulat, amivel a nőt felállva köszöntötte, leginkább eqy fáradt tisztelgéshez hasonlított.

— Megmondaná, hol találhatom a tanácselnököt? — kérdezte Csányi hadnagy a homlokát törölgetve.

A nő kilubickolt a medence széléhez. Fehér fürdősapkájában olyan volt. mint eqy amerikai úszónő. Szilva alakú, vizes arca kíváncsian mosolygott.

— Abban a zöldtornácos házban lakik — mutatott a templom felé. De most hiába keresi otthon, mert eqy órája kiment a hivatalsegéddel piszt- rángozni.

A fene, pisztrángozni, csodálkozott Csányi hadnagy magában.

A nő kikönyökölt a medence párkányára.

— Bék- nincs benne? — lépett Csányi hadnagy közelebb.

— Maid megtudja, ha mártózik egyet.

— El se férnénk ketten.-— Próbálja ki — mosolygott a nő, majd nagy lendülettel hátravetette magát a vízben.

Csányi hadnagy elvörösödött.

Kis idő múlva a kuglipálya felől feltűnt a hivatalsegéd kék munkaköpenyben, horgászbottal, mögötte egy kék szatyorban Kántor András cipelte a zsákmányt.

Kántor András megölelte, megropogtatta Csányi hadnagyot.

— A busszal vártalak, testvér! — lelkendezett. — Sőt, ki akartam menni eléd a megállóba.

— Az alezredes elhozott a kápolnáig — mondta Csányi hadnagy. Tanácstalanul nézett Kántor Andrásra, látszott rajta, hogy nem tud az utazásról többet mondani.

— Egy lépést se tovább, testvér, míg be nem vágunk egy pofa sört! —- határozott a tanácselnök. Széles, boldog mozdulattal felterelte Csányi hadnagyot a teraszra, s ott lenyomta egy kerti székre. Nagy, dió színű szemei valósággal lobogtak az örömtől.

— Fürdőgatyát hoztál? — kérdezte.

— Nem írtad, hogy hozzak — nézett körül Csányi hadnagy zavartan.

— Majd adok egyet kölcsön — legyintett a tanácselnök.

A nő kimászott a medencéből. Magas volt, s nyúlánk. Lerántotta a fürdősapkáját, hosszú haját egy erős fejmozdulattal szétrázta, majd kamaszos, csaknem felszeg tartással elhaladt Kántorék előtt a betonjárdán. Arckifejezése olyan volt, mint aki várja, hogy megszólítsák.

Csányi hadnagy szépnek találta.

— Ki ez a nő? . . . Talán itt nyaral? — kérdezte.

— Ez — nevetett hangosan Kántor András, miközben habosra töltötte a poharakat. — Ez Susu, a tanítónő. A szomszédban lakik . . .

— Nem gondoltam volna, hogy tanítónő ...

— Ha városban él, állítom,

hogy istennő lehetne... — pillantott a tanácselnök Csányi hadnagyra. — Orvosfeleség, mctszekfeleség, külföldi palik, meg ilyesmi. De ő inkább minket választott. Meg Gerzsont. Nyilván a jó levegő miatt.

Csányi hadnagy szerette volna megkérdezni, hogy ki az a Gerzson, de meggondolta magát, s hallgatott.

Kántor András beleivott a sörbe, habos lett a szája.

— Ha érdekel, egy szavamba kerül, hogy összehozzalak vele — mondta olyan hangsúllyal, mint aki szeretne helyrehozni valamit.

Csányi hadnagy mosolygott.

— Már ismerem.

A délután kuglizással kezdődött, bár komoly játékról szó sem lehetett, mert a hajdan szebb napokat látott döngölt földpálya egyenetlen, mi több: gödrös volt. A golyóterelő oldala letöredezett. A vendéqlős a fészerből előhozta a bábukat, és a töredezett, már-már szögletes fagolyókat.

Csányi hadnagy hangos nevetésben tört ki.

— Csak ne röhögj! — intette le Kántor András. — Ezekkel a golyókkal csak akkor boldogulhatsz, ha mester vagy a kugliban I

Susu távolabb állt, két diófa között. Szeméből kihunyt a kíváncsiság, fehérgalléros, kék ruhájában inkább áitatosnak látszott, mint egy családi tabló résztvevője.

Csányi hadnagy hosszas válogatás után kézbe vette a leq- gömbölyűbbnek látszó golyót, egyik markából áttette a másikba, meqsimogatta, majd nagy erővel elgurította.

A golyó a pálya közeoén megugrott, lapos ívben a szegélydeszkához vágódott, majd egy ugrással irányt változtatott, s elsuhant a bábuk felett.

— Ezt még gyakorolni kell — szólalt meg hátul egy erős, idegen hang.

Csányi hadnagy felnézett.

A vendéglő és a kuglipálya között eqy ötvenéves formájú ember ült a lován. Piros zso- késapkóját lekapta a fejéről, és szélesen meglengette.

— Beszállsz, Gerzson? — kiáltott Kántor András.

Az elnök kiválasztott egy golyót, szabályosan előre tartott vállakkal elengedte. Két bábut eltalált.

Intett a lovas embernek.

— Ahogy szoktuk, Gerzson! Három dobás, két forint!

Gerzson fölnevetett hézagoson nőtt fogaival, majd ahogy a legjobb lovasiskolákban _ tanítják: szabályosan, s eleganciával leszállt a lóról. A fehéi

nyloningben, széles, sárga színű nyakkendőjével, a szürke, hasított bőrzakóban és fénylő lovascsizmában első pillanatra bohém, könnyed jelenségnek látszott, alaposan megfigyelve azonban kiderült, hogy valójában idegen az öltözetétől, sőt: mintha valamiféle kényszer hatása alatt, sebtében rángatta volna fel magára.

Csányi hadnagy nem szívesen nézett a széles, lebarnult arcú lovas emberre. Észrevette szemében a csúfolédó fényt; hasonló volt ahhoz, mint amikor valaki magába fojtja a nevetését.

Gerzson mindenkivel sorban kezet rázott.

Utoljára hagyta Süsüt: két ujjával megcsípte az arcát, majd ledobta a kabátját, az ing ujját felgyűrte. Maga elé dobta a kétforintost.

A többiek melléje dobták a maguk kétforintosát.

A játékot Csányi hadnagy kezdte. Három dobásból egyetlen bábút sem talált el.

— Az ördögbe is!... — mordult fel bosszúsan.

— Engem is megviccelnek, ha nem figyelek oa'a — vigyorodott el Gerzson. Válogatni kezdett a folyók között. - Csakhogy én tudok beszélni a nyelvükön ... .

A

z első golyót nagy erővel indította el. A lendülettől megcsúszott, s a fagolyó felvágódott a bábuk mögött, majd a deszkapalánk fölött nagy ívben kirepült a patakba.

Gerzson tehetetlenül széttárta a karját.- Ugye, mondtam?...

A vendéqlős és Kántor András hangosan röhögött.

Susu a patak partján ácsorgóit, a két diófa között. A közelben repült el a golyó. Gerzson rászólt.

— Mire vársz?

Csönd lett. Az elnök és a vendéglős zavartan pillantott Csányi hadnagyra.

Susu a földet bámulta a lába előtt, majd megfordult, s engedelmesen leereszekedett a vízhez.

Csányi hadnagy rákiáltott.- Ne!

A férfiak meglepődve néztek a hadnagyra, aki lemászott a patak partjára, egy faággal kihalászta a kövek között elakadt kugligolyót.

Susu gondterhelten s kissé értetlenül állt mellette.

— Miért hagyja magát? - nézett Csányi hadnagy dühösen a tanítónőre. Pillantásában volt egy kevés fájdalom is, szeretett volna osztozni a másik sorsában.

A vizes kugligolyót Gerzson lába előtt ledobta a földre.

A JELENKOR

novemberi száma

A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Takáts Gyula költeményeit olvashatjuk. A lírai rovatbon emellett többek között Arató Károly, Gutái Magda, Kalász Márton, Páskándi Géza és Vidor Miklós versei kaptak helyet.

A prózai írások sorában Gáli István Április bolondja c. kisregényének második részletét, Thiery Árpád elbeszélését és Tüskés Tibor Besencéről szóló riportjának befejező részét közli a folyóirat.

Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek közül figyelmet érdemel Nemes István és Po- mogáts Béla Radnói Miklós költészetét elemző írása. Radnóti emlékét idézi a

szám illusztrációs anyaga is, Soltra Elemér grafikai sorozatának számos lapjával.

Negyedszer jelentkezik az új számban Csuka Zoltán Jugoszláviai körkép-sorozata, amely ezúttal a nyári sztrugai költői fesztiválról, a műfordítók nemzetközi tanácskozásáról és új jugoszláviai könyvekről számol be. Ehhez kapcsolódik Benkő Ákos írása Szirmai Károly kritikusi tevékenységéről, valamint Szakolczay Lajos ösz- szefoglaló elemzése a szabadkai „Életjel" könyvsorozatról.

A kritikai rovatban többek között Várkony: Nándor Dunántúl-jának új kiadásáról olvashatjuk Keresztury Dezső méltatását.

A csend használt a hangulatnak.- Brávó! — bólintott Gerzson elismerően, qúny nélkül. Lehajolt, felvett a földről egy másik golyót.- Én akkor most bemegyek a pisztrángokhoz, és meghámozom őket... — szólalt meg Susu a férfiak mögött gyámoltalanul, s hogy válaszra se méltatták, eltűnt a vendéglő meszelt konyhájában.

Esteledett, amikor hozzákezdtek a vacsorakészítéshez.

S

usu petrezselymes

krumplit csinált a pisztránghoz, a hivatalsegéd a kertben kirángatott néhány fej salátát, a patakban lemosta, majd levelenként szétszedte. Gerzson és Kántor András az itallal foglalta el magát, a vendéglős pedig paprikás zsírban sütötte a pisztrángokat.

Asztalhoz ültek.

Gerzson mindenkinek kitöltött egy deci pálinkát.

— Az elején kell sokat inni, aztán mire vége a mulatságnak, szép nyugodtan kijózanodik az ember - mondta. Az italt egyhajtásra magába döntötte, ‘majd hangos csámcso- gással enni kezdett. A tányérról fel se pillantott, úgy jegyezte meg: — Sajnos, ez nem vadhús.. .- Jobb ez annál, Gerzson — csámcsogott Kántor András is.

Gerzson két ujjúval felcsippentett egy darab halat, a levegőbe tartotta, a tányér fölött.

— Nincs ebben erő, pajtás - mondta lekicsinylőén. — Olyan csak, mint eqy előkelő dáma. Megeszel belőle egy tállal, és még mindig úgy érzed, hogy ideje volna enni már valami komolyat is.

— így érzed magad a francia dámák után is? - nevetett az elnök tele szájjal.

Röhögtek.- Aki éhes marad, annak melegítek majd egy kis kon- zervpörköltet — ajánlotta a vendéglős körülpillantva. — Van a raktárben elég.

C

sányi hadnagynak ízlett a paprikás zsírban sült pisztráng, többször is vett a tálból. A tanítónő mellett ült, örült ennek, s nem bánta, hogy időnként véletlenül összeért a karjuk és a lábuk.

Gerzson bort töltött magának s ivott, majd ismét töltött s ivott. Láthatóan mielőbb le akarta inni magát.

Erős, zengő hangja valósággal rázuhant Csányi hadnagyra.- Aztán mi igaz abból, hogy megnyerjük a háborút? — kérdezte.- Miféle háborút? - csodálkozott Csányi hadnagy.

Gerzson megint töltött magának s ivott.- Csak úgy megemlítettem — legyintett. — Hogy ne legyen olyan nagy a csönd.

A vendéglős' halkan felröhögött, aztán kenyeret dugott a szájába.

Gerzson révetegen mosolygott.

— Vegye úgy, hogy viccnek szántam — mondta.

— Ezzel nem szoktak viccelni. — Addig jó, míg viccel az ember, katona bácsi . . .

Csányi hodnagy ellenségesen nézett.

— Vannak dolgok, amivel az ember nem viccel. Akármilyen jó kedve van.