Dunántúli napló, 1975. október (32. évfolyam, 269-299. szám)
1975-10-05 / 273. szám
6 Dunántúli napló 1975. október 5., vasárnap HALLAMA ERZSÉBET: ÜVEG VÁR* Néha érzem az idő erős sodrását, megállíthatatlanul halad a folyó, kődarab vagyok benne, magával vonszol, görget, nekicsap a partnak, a medernek, más köveknek, és koptat... Éleimet, sajátos formámat megszünteti, átalakít, más kavicsok képére formál, belemos a Nagy Folyamba, amiben eltűnik az én, lényegtelenné válik a tiltakozás... Az ember éveken át megteszi ugyanazt a rövid utat, a reggelizőasztaltól a munkahelyig, és a munkahelytől a vacsoraasztalig, a gondolatsor, amiben él1, nem akar véget érni, ledobja magát éjszakára, behunyja a szemét és várja, hogy reggel legyen, amikor ugyanott folytathatja, ahol este abbahagyta, ami ezen kívül esik, jelentéktelen intermezzo, oda se figyel1, mindjárt el is felejti és akkor néha hirtelen hideg áramlat éri, s valahonnan, egy másik csillagról-e, a negyedik dimenzióból-e, de egy szempillantás alatt átfutja az egész életét... Kívülről látja evickélését a nagy folyamatban, úgy tűnik, minden mozgása egybeesett a folyó sodrásával... ugyanúgy görgette magával a víz, mint azt, aki átadta magát a hullámok független játékának ... ugyanoda tart, ahová a többi... távolabbról szemlélve mit sem különbözik tőlük, ellenálló szögleteit lemarta az erózió, saját mozgása oly apró utakra futotta csak, amelyek már szinte nem is utak ... S látja, milyen képtelenül rövid a nagy folyamhoz képest az a távolság, amely neki megtenni adatott... A táv vége szabad szemmel is látható, determinált... Sose voltam zeneértő, de olykor így hat rám valami muzsika. Vannak zenék, amelyektől méz csöppen az ember lelkére, s virágzó orgonák között apró szelek matatnak ... Vannak, amiktől minden emberi keserűség egyetlen viharral támad rád, hogy meg szeretnél verekedni a föld összes Góliátjával... És vannak ezek a zenék, amik belédfojtják önnön léted fontos és elidegeníthetetlen tudatát, kisöprik belőled a szilárd anyagokat, s valamiképpen légneművé tesznek, átfebbentve egy anyagtalan csillagzatra, ahonnan nézve megváltoznak a mértékegységek ... Az embert elfogja a félelem. Gyermeteg kérdések motoszkálnak benne: mi az élet értelme, amit különben, jó- zanuj és értelmesen, így soha nem tesz fel magának. A kérdésben benne van a leegyszerűsítés és az egyoldalú válasz agresszív kényszere... Az ember rémülten utánakap valami eszmének. De az eszmék fémes anyagból vannak, leválik róluk a félelem köd-teste... Az ember akkor odaborul saját boldogságának oltára elé. Az pedig meginog. összerogy a súly alatt, mint a keskeny asszonyi váll, az öröm és a szomorúság eggyé válik, egyetlen reszkető, vérerekkel átszövött lénnyé, amely védtelen, mint a köny- nyes szemek... S az ember akkor maga is védtelenül áll egy hatalmas erő tornádójában, amely ismeretlen világokba ragadja... és csak arra ügyel, hogy egyben maradjon ... Megpróbálom a markomba szorítani az életet: mi az hát? Kifut, mint a víz a kezemből, utánakapok, már tovább kacag, gúnyosan, megfoghatatlanul. Odaállok a fiam ágya mellé, mikor alszik. Selymes szempillái rásimulnak finom bőrére, ökölbe szorított kezét ütemesen emelkedő mellkasán nyugtatja. Egyméteres, húszkilós életdarab... Ennyi lenne? Vitaminokkal ellátott, barna bőrű, normálisan fejlődő kisgyerek? Az ember nevű élőlény egy, még nem teljesen kifejlett példánya? Nem, nem... Ő István, akinek kék szeme van és összetéveszthetetlen nevetése, aki katicabogarat fogott és dísznek az anyja hajára tette, ő Acs István, akiben valahol, valamiképpen jelen van egy halk szavú, fonnyadt arcú asszony, rég elporladt édesanyám, meztéllábas, kornyadt bajszú, kemény öregapám, régi huták vörös forróságában pácolódott ükapáim, száz meg száz hajdanvolt ősöm, görnyedt vállúak, kérges tenye- rűek, dalos szavúak, esőt-lesők, vpssal-fávaí-földdel birkózók, tépettek és szuronyoktól vérzők, vékony levesen élők, fiút nemzők és fiút szülők, porból vétettek és porrá lettek serege... Biológiai létünk minden nyomorúsága, bizonytalansága és vészt jelző szirénahangjai elltenére megkapaszkodom ebben a folyamatosságban. Bizonytalan vagyok magam is, lekoptatott, tanácstalan és félelmektől földre szédült... A gyökereket keresem, elveszített köldökzsinóromat, oltalmat a tornádó ellen. * Részlet a szerző Uvegvár című regényéből. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975. * Uj lehetőségeket csillantott fel, új gondokkal szembesít. A IV. országos kerámia biennálé Móker Zsuzsanna: Virágtartó plasztika. Lepkekirály Galambosi László gyermekkötetéről Nem kevés büszkeséggel töltheti el a Janus Pannonius Múzeum munkatársait az a tudat, hogy a váltakozva megrendezett kisplasztikái és ke- rámia-biennálék felépítését, lebonyolítási rendjét a nemzetközi kisplasztikái biennálén is bevezették. Vállalkozásuk intézményes keretei most is biztosították a használati kerámia, díszkerámia és kerámiaszobrászat művelői számára, a „szakma" számára, hogy országos metszetben tekinthessék át műfajukat. Milyen következtetéseket érlelt hát meg ez a IV. biennálé, milyen új lehetőségeket csillantott fel, milyen új gondokkal szembesít művészt és közönséget egyaránt? A kiállítás katalógusa nem kertel, amikor fókuszbagyűjtve közreadja a magyar kerámiaművészet kortársteljesítményeit illető kérdéseit. Ezek között szép számmal vannak elvi, esztétikai és szakmai-technikai-funk- cionális problémákat sejtetők, melyeket teljes mélységükben alighanem csak a szakkritika fog felfejteni. Mert mihez nyújt segítséget ez az ősi eredetű művészet? Mindenekelőtt az emberi szükségletekben gyökerező, funkciók követelte és technika biztosította tárgyiságával kialakítja (persze nem önmagában) az ember mindennapi mozgásterének, önmaga szellemi és fizikai újratermelésének feltételeit, vagy önmagán keresztül e harmonikus viszony fogyatékosságaira is felhívhatja a figyelmet. De elvont okoskodásunk magját, azt, hogy a műfajon belül valamiféle „egyenjogúsági” tendenciát feltételezzünk, nyomban ellenjegyzi a kiállítás. Mert ellentmondás bőven akad, és komoly válaszútokat vázol fel a bemutatott anyag. A mai magyar kerámiaművészet kontúrjai között avítt értékek hasztalan túlélése és jövendő alternatívák reményei is megférnek. Az ehhez hasonló nagy kiállításokat követően kollektív vitáknak kellene a tanulságokat egyértelművé tenni, s ha ez bekövetkezne, már hatalmas eredmény lenne. Személyes gyanúm azonban, hogy ez a kerámiaművészet — bizonyos alkotókat nélkülözve is — hitelesen közvetíti a mecenatúra rendszerének biztonságot adó árnyékában meghúzódó praktikus kisszerűsé- get, melynek — korábban — eredeti és jelentékeny alkotók is áldozatul estek. Megkésett számos, eddig meghatározónak hitt pálya kritikai felülvizsgálata. Ekkor aligha következett volna be az, hogy Csekovszky Árpád a szó szoros értelmében Christos Capralos 1965-ös szobrainak másolataival vesz részt a kiállításon, hogy Keresztvivők című szobrán nem túl szellemesen egymásnak támasztott keresztek alá Varga Imre 1968-as már- tíremlékművének betonszálka alakjai masíroznak. De Németh János is keresztet mintáz Mementójának Krisztusa alá, bukolikus-népies idillbe öltöztetve a Csekovszkynál erőltetett és szokványos konkrétságé, ezért tragikumától megfosztott mondanivalót. A törekvések sokféleségében, a személyes stílusokra szakadt sokféleségben az alkalmazott iparművészet követelményei látszólag jól megférnek az úgynevezett autonóm szobrászati alkotásokkal, az aranyozott szobadíszporfo- gótól a monumentális plasztikáig. A szemléleti bizonytalanságot csak fokozza, hogy a műtárgy-kereskedelemben hozzáférhető használati tárgyak egyedi műtárgy-státust kapnak. így természetszerűleg alakítanak ki exkluzivitásuk következtében antidemokratikus fogyasztói konvenciókat, noha rendelkeznének a kollektív fogyasztás lehetőségének technológiai fedezetével. Mert egyszer át kellene váltania a társadalmi művészet ideájának a valóságos funkciók tárgyiságába, s erre legalkalmasabb televényt alighanem a szocialista típusú társadalmi termelés kínálja. Vagy hiába keresték volna az ember fizikai-biológiai-szellemi egyensúlyának megteremtése érdekében az evidens funkciókat kiszolgáló használati tárgyakat olyan mesterek, mint Mackintosh, Van der Velde, Breuer Marcel, Le Corbusier, Moholy-Nagy, Kozma Lajos, Vasarely vagy Allen Jones? Bár kérdésfeltevésük a stílusegység keresésének diktátuma volt, végső kicsengésében a művészet arisztokratikus elzárkózását vádolták, melyen ők maguk nem lendülhettek túl. Mert kétségkívül igaz lehet, hogy a vizuális kultúra alaprétegét a közvetlen mindennapi környezet sugározza ránk, megteremtve az átmenetet a mindenkori „problémát” megjelenítő, s nem mindig kellemes vonzataiban értékelhető művészet felé. A korszerű látás „nyelve" részben az iparművészet érzékenységének függvénye. És akkor, ha az átlagfogyasztó képtelen felvenni mindennapi közegébe a korszerű formát, aligha hihető, hogy ennek meghaladására a bonyolult összetételekben fogalmazó szobrászat, festészet, építészet felé fog lépéseket tenni. A használati kerámiák csoportjában nem követelnek kiemelést a Képcsarnok boltjaiból jól ismert (és igen drága) étkészlete^ és vázák, melyek kétségkívül képesek lennének a kollektív elvárásokat kielégíteni, de a művész legtöbbször szerény műhelyfeltételei nem teremtenek technológiai fedezetet az ellentmondás feloldásához. De Szekeres Károly étkészlete az előző biennálén bemutatotthoz hasonlóan szép, a szakma éles látásának bizonyítéka lehetett volna már akkor is díjazása. Feltétlenül említésreméltó- nak látszik — mert vállalt feladatát hibátlanul oldotta meg Móker Zsuzsa több elemből szellemesen összeállított vi- rógtartó-térplaszti ka-burkola- ta. A minden irányból szervesen egymáshozkapcsolódó alapformák variálhatósága, megformálásuk eleganciája és technológiai feltételei alkalmassá tennék a kert-tervezésben, parképítésben való fel- használásra. Szávoszt Katalin falburkolatai nem keltettek meglepetést, de az elemek kialakításának korrektsége, a szabad plasztikus alakítás tetszőleges harmónia-esetei mégiscsak kivívják rokonszenvünket. Nagy kár, hogy a hasonló kérdésekkel foglalkozó fiatal művészek lejobbjai nem vettek részt ezen a biennálén. Borsody László kerámiaplasztikái a gondolatot teljes fedésben követő, a gondolat változásával változó formát állítják elénk harmonikus, tiszta összetételekben. Előző biennálékon bemutatott műveinek színvonalát fokozni tudta, és nem is vállal keveset, amikor a hihetetlenül gazdag minimál-plasztika esetrendszerében újat, alakjára szabottat, technikailag megoldhatók saját törekvéseihez ízülőt helyezett el. Schrammel Imre műveinek technológiai-szerkesztésesztétikai szuggesztivitását eddig sem vonhattuk kétségbe. Olyan területeket tárt fel a kerámiaművészet és a szobrászat számára, melyek eddig nem léteztek, alkotásaival a műfajok összeolvadásának természetes esélyei mellett teszi le voksát. Művei anyagszerűségükben vonzó, technikájukban rafinálton új, — ezekből következően eredeti — plasztikai gondolat kifejezői. A dróttal felhasított, belső illeszkedési felületeket és belső strukturáltságot feltáró plasztikák a kéz és szerszám emberléptékű ősi bensőségé- vel az alakítás legrejtettebb mozzanatait is megvallják. Schrammel plasztikai gondolkodásmódjában látszik legtermékenyebbnek a huszadik századi technikák és anyagok, a szubjektív intellektus feladatról hitet tett tartalma, ezek egymásrahatása, kölcsönös feltételezettsége. Műveinek allegorikus értelmezésre igényt nem tartó aszketizmusa következetességben, szigorúságban, az ellenvélemények színvonalának megszabásában alkalmas lehet a műfaj jelen gondjainak hatékony tisztázására, anélkül, hogy törekvéseit abszolutizálnánk. Ezt az utat erősíti a megújulásra mindig képes Gábor István is nagyméretű félporcelán plasztikáival. Végül helyénvalónak tűnik a kiállítás rendezéséről is néhány szót szólni. Rendkívül nehéz — ha nem lehetetlen —'a seregnyi tárgyat, más és más funkciójú, nagyságú, léptékű kerámiát egymáshoz kapcsolódóan, de relatív önállóságukat éreztető módon bemutatni. A kiállítás rendezője, Romváry Ferenc és munkatársai feladatukat példásan megoldották. Rajtuk kívülálló fényező lehet, hogy a művésztársadalom a százötvenezer lakosú város három szobás kiállítási lehetőségét alábecsülte, a biennálét jelenlétével nem támogatta, s ítéletünk előjelét ilyen módon határozta meg. Aknai Tamás Könyvkiadásunk még mindig nem elég következetes a gyermekeknek szánt könyvek elbírálásában. Bár egyre másra jelennek meg kitűnő gyermek- könyvek, nem szorult ki a könyvpiacról a fércmű sem. Aki nem vált költővé, gyermekverset gügyög - köztük sok olyant, amit ünnepségeken is lehet szavaltatni a kisgyermekekkel — így aztán sokadik kiadásban is rontja művészi, anyanyelvi nevelésünk hatékonyságát. Ezért számít igazi ünnepnek az ha egy jó gyermekverskötet lát napvilágot. A jó gyermekversnek — a rímbe szorított felnőttes affek- tálással szemben — az első intellektuális élményeket kell megteremteni a kicsik számára. Ezért ajánlom minden szülő figyelmébe Galambosi László most megjelent: Lepkekirály c. kötetét. Óvodásoknak, kisiskolásoknak s a verskedvelő felnőtteknek egyaránt többet nyújt unaloműzésnél. A kötet minden verse látszólag tárgyszerű leírás. Apróságok, rebbenésnyi élmények leírása. De micsoda plasztikus tömörségre képes Galambosi költői nyelve, - amely messze kerüli a szószátyárkodást, s mégis képes olyan szavakra is megtanítani a gyerekeket, amelyek szinte már hiányoznak a városi köznyelvből. S ne feledjük, a gyermek legapróbb élményeinek értelmezése, elraktá- rozódása, egyéniségformáló erővé válik. Nagy erénye a kötetnek, hogy versei mindennapos kis élethelyzeteket írnak le, s mégis képesek a fantázia megmozgatására.» A Villogó így szól: „Mécses- fejű kakasokat — hajtottam az éjszakába. — Villogott a bokrok mögül — Rókakirály koronája". Nem mesélget, hogy ,,az éjjel olyan sötét volt, hogy az orráig sem látott az ember, ahogy hajtottam a kakasokat csak a vörös taréjuk látszott egy icipicit . .." stb. .. . stb. ... E helyett azt írja: „mécsesfejű" — s a vizuálisan, emlékképek alapján gondolkodó kisgyerek számára ez fantázia mozgató élmény. Mint ahogy a második két sorban sem fogalmazza meg, hogy „bizony féltem valamitől, azt sem tudom mitől, de én bátor gyerek vagyok, csak hajtottam a . . . stb." Nem jön a róka, sőt nem is látszik. De ismerjük a mesékből. Itt csak a Rókakirály koronája villog a bokrok mögött. Tehát nem is egy közönséges róka, aki azonban nem is engem fenyeget, csak az enyémet, — nem kelt fölösleges szorongást a vers — de regisztrál egy élményt a gyermek tudatának szintjén. Ahogy a gyermeki fantázia emberi tulajdonságokkal ruházza föl a természeti, tárgyi környezetet, úgy antropomorfizál- nak Galambosi költői képei is. „Hasat növeszt lompos napfény — fölfalja az éjszakát" — írja az Ösz-ben, másutt „Moharuhás" a favödör, a gomba ,,ké- retőzik" kalapjába, s a bolyhos zsákok „fölbóklásznak a padlásra" Az éj nem száll le, nem teríti sötét köpönyegét, hanem árok mélyén „poroszkál", s a Télapóról is azt olvassuk, hogy „puttonyoz már". Nézzük meg a két szó hangulati jelentését, A „poroszkál”-iban mennyi minden szunnyad a gyermek estéhez éjhez kötődő élményvilágából az elfáradástól, az árok- mélyi sötét titkán át, az esti poros lábig-kézig. A „putto- nyoz”-nak pedig milyen vidám, mozzanatos, nagy ajándékokat sejtető a hangulati tartalma is. Amikor panaszkodunk nyelvünk, s főként ifjúságunk szókincsének elszegényedésén, siessünk megszerettetni gyermekeinkkel az olyan verseket, amelyek ennyi leleménnyel íródtak. Galambosi soraiban ilyen szavak kínálkoznak arra, hogy ismét az aktív szókincs részei legyenek: Csörgelánk, pruszlik, üsző, pendely, gyöngypalánk, ködmön, siska, darvak, fejőke, kútkáva, nádbuga s olyan kifejezések mint bozsog a nád, zsiba totyog, hemzseg a lúd, cseperészett a csapom vagy zsongatnak csöpp citerá- kat. Az irodalmi élmény elsajátítása akkor teljes, ha a gyerek azonosulni tud az irodalmi hőssel vagy a versélménnyel, mint, ahogy a játék során is, hol masinisztának, hol mozdonynak képzeli magát. Ezt az igényt segíti kielégíteni, hogy a legtöbb vers úgy mondható, mintha valóban a kisgyerek élménye lenne. Néhol konkrétan is megfogalmazza ezt a költő: „Zeb-zub, zeb-zub, hallgatom. — Én vagyok a vén malom" — — zárja Malom c. versét, hogy olvasója, interpretálója bizonyos legyen benne, itt játékról van szó. A versek nem azt sugallják, légy jó és figyelj szépen Pistike, hanem azt: Gyere, s játszói velem Pistike. Ezért jók, s ezért múlnak felül minden rímbeszedett pedagógiai szentenciát. A kötetet Bokros László rajzai díszítik. (Móra 1975.) Bükkösdi László
