Dunántúli napló, 1975. október (32. évfolyam, 269-299. szám)

1975-10-04 / 272. szám

© Dunántúli napló 1975. október 4., szombat Az utolsó „kisszerszámos” halászmester Néha már fázok a vízen.. Hontalanok zsákutcája (A.) Kirándulás Kelet-Európába Attila — a szabadnapos ré­vész — kiabál a vízről, hogy az öreg az imént vontatta ki la­dikját a partra, hazavitte a szerszámokat, hajnal óta egy egész hóvirógsajtot elpecázott, de még a „piszér" sem kapott; ma nincs haljárás, s tényleg nincs, ha a neves halász, Bak Józsi bácsi üres szákkal tér meg a Dunáról. A víz fölött köd úszik még a déli órákban iS, messze a cigányzátony fe­hér vonala éppen hogy csak sejteti magát, s alatta már „tejben” úszik az egész erdő. Egy ideig Attilát figyeljük a töltésről, amint lógatja a zsi­nórt a ladik végéből, túlolda­lon meg a vámőrség motorcsó­nakja most fordul el a vonta­tóhajótól. amely óriásit kür­tőivé indul az ország belseje felé. meg-meg rángatva a me­rülésig megrakott uszályokat. Azt mondják a mohácsiak, „ ... a világ leaszebb matróz­kocsmája a Vadászkürt” —, hát nem is túloztak, valóban ked­ves kis hely, meg családias, mert ez a vén folyó, a Duna köti össze mindazokat, kiknek akár így, vagy úgy, de valami köze - sorsa-élete fűződik hoz­zá. Az ajtótól jobbra két asz­tal van összetolva, Bak Józsi bácsi ott ül, a korsó tetején belefúj a sörhabba, kortyol egyet- ültünk mi itten tizenketten is, de aztán fogyatkozunk, hol egvik távozik az élők sorából, hol a másik, alig maradtunk hárman.- Te is mész utánuk! — mondia egy hajóssapkás a pult mellől.- Veled együtt... — szól vissza neki. Az elmúlásról szóló csevegés ígv aztán abba is marad: meg- állaoodtak. Bak József a kör­nyék egyetlen „kisszerszámos halászmestere", azaz eladásra dolgozhat, ebből él. Hetvenöt esztendős, alacsony, zömök fér­fi, naotól égett arcát, karját gyökérből faragták.- Azt sem tudom, van-e szí­vem, tüdőm. Soha nem fáit semmim, csak néha már fázok a vízen. A karomat nehezen tudom mozgatni, a háborúban tankhajón dolgoztam . . . meg egyáltalán, az életemet a ha­jón töltöttem el. Vagyis: a Du­nán. Ott is születtem.- Hol?- ... Valahol Komárom és Gönyű között. Azt hiszem, én voltam a hetedik gyerek . . . mert... tízen éltünk, mármint a család, az uszályon. Mesé­lik, hogy éjszaka sírt világra az anyám, az öregem meg szignál-lámpával adott jelt elő­re a vontatónak, hogy „jön a gyerek!” — Mármint hogy én. Aztán Ausztriában, Korneuburg- ban kereszteltek meg. A nagy- néném nevét írták be kereszt­anyának, pedig ott sem volt. De valaminek kell lennie a pa­píron. A papírokkal mi mindig hadilábon álltunk. Utálom is, mert ugve például . . . Már előre nevet:- ... Szóval, meamondom őszintén, nekem igen kevés is­kolám van, bár a természet titkait, már ami a Dunához pá­szol, szóval abban jártas va­gyok, halak, haljárás, időjárás, vízállás, víziélet törvényei... ilyesmi.- Hány osztályt végzett?- Hármat összesen, de két hónap alatt. Ez a hajósoknál akkoriban így volt: egész év­ben úton, amikor meg beállt a folyó, akkor az uszályokat bevontattuk a telelőbe. Egy­szer a hajóskapitány kitalálta, hogy az uszályon élő családok gyerekeinek valamiféle iskolai végzettség is kell. Hát a hajó­térben egy táblát felállítottak és tanultuk a betűket, számo­kat.- Ki volt a tanító?- Ki lett volna? Az is a ka­pitány volt. Ö állította ki a bi­zonyítványt is. Aztán útrakel­tünk ismét. Rábólintanak a többiek a Vadászkürtben, vagy a sztorit ismerik, vagy hasonló sorsot éltek ők is, új dolog a nap alatt, számukra már aligha születik. A hajósélet — a ten­gerészélethez hasonlóan - so­ha nem volt olyan szép és ro­mantikus, miként azt az em­ber könyvekből, meg mozivá­szonról elképzeli. — Na most képzelje el - mondja Bak József nyugdíjas hajóslegény —, hogy én kilenc esztendős koromig lakóház bel­sejét még csak nem is láttam. Csak nézegettem, láttam háza­kat, kunyhókat; emeleteseket, palotákat, templomokat, ahogy úsztak el a part mentén. Ne­kem a játék a horgászbot volt, meg tűzifából faragtunk kisha­jót, azt úsztattuk, meg kutyá­val játszottunk az uszály né­hány négyzetméternyi fedélze­tén. Mert kutya minden uszá­lyon volt. Szóval anyám — aki véneki hajóslány volt — elvitt engem egyszer a szülőfalujá­ba. Kilenc éves koromban elő­ször. Átléptem a küszöböt, fur­csa volt, hogy az asztal, ágy, szekrény nem mozog, de olyan mész-szag volt, hogy kimene­kültem az udvarra, onnét bá­mészkodtam be a házba. Ugye én mindig a kátrány-szaghoz, meg a vizek, parti füzesek il­latához voltam szokva. Az italpolcról leemelik Józsi bácsi citeráját. Meg van feke­tedve, öreg, de remek darab. Tisztán, gyönyörűen pöcögteti a húrokat, német, magyar, szlovák, román, szerb nótákat csalogat ki, olyan dalokat, amelyeket a hajósok ismernek végig a Duna teljes hosszá­ban . .. — Ezt a citerát egyszer már meg répa róttam, mert eltörött. Valahol, BéCsnél, apámék ki­szálltak vásárolni, utána — mint szokás szerint — berúg­tak. Jön haza az uszályra, jó­kedve volt, elkapta anyámat, hogy táncoljanak, az meg azt mondta, neki most éppen nincs ehhez kedve. Akkor az öregem rámparancsolt: „Jóska citerálj, mert táncolni akarok!” Anyám meg intett, hogy ne muzsikál­jak, erre az öreg utánam vág­ta a citerát, mondom, akkor meg is repedt. De most jó, hallgassa csak...! Ráhajol a húrokra, de egy pillantást ereszt meg a kocs- márosnak, hozzon még egy kört, ezt ő vállalja. Valaki szó- bahozza Julka nénit (vezeték­nevét senki nem tudja), a szi­kár, öreg Duna menti matró­nát, aki a túloldalon élt a szi­geten a parton afféle kis ta­nyán, a jégzajlás vízen bárkit átvitt ladikkal, térdelve az ülő­deszkán, s úgy evezett, mint egy indián az Amazonason. — Az ura beteg volt már, rá­kos, nem igen mozdult ki a házból. Egyszer néhány pontyot és egy harcsát viszek a Jul- kának, rámförmed, pucoljam is meg. Rendben van. Akkor meg, hogy főzzem meg. Rendben van, kész a halié, megesszük, aztán azt mondja a vénasz- szony: „Jóska! A megváltó is­tenedet, te vitted el a kemen­ceajtómat! Ha még egyszer be­teszed a lábodat...!” Nem is mentem feléje hetekig, aztán mégis megbékéltünk. Olyan asszony volt ez, hogy nem le­hetett rá haragudni. Fölküld a padlásra, látok ott - mond­ja egy ládát - nyissam fel, hozzam le a vászonzacskó ba­bot. Botorkálok a sötétben, ott a láda, nézem, nem más az, mint egy koporsó . .. ! — Használt koporsó volt, Jó­zsi? - kérdi naivan egy testes férfi a másik asztalnál. — Rossebeket! Új volt. A Jul­ka az urának vette, mert ép­pen akkoriban volt rá pénze, hát megvette előre és eldugta. Pedig utána jó másfél év múl­va halt meg csak Péter, az ura. Raffinált egy nőszemély volt. — Mi van vele? — Julkával? Meghalt 86 esz­tendős korában. Egy autó el­ütötte Mohácson. Nem is olyan rég. Hozzák a friss pogácsát, egy teherautó meg a sört, kint a nap fölszippantotta a párát a vízről, s most csillog-ragyog a parti növényzet. — Milyen a haljárás? — Rossz. Tönkrement az ál­lomány. Senki sem törődik ve­le. Mindenki a fenolra, meg mit tudom én milyen vegysze­rekre fogja a halpusztulást, pedig én mondom, nem az a baj, hanem az, hogy rosszul^ gazdálkodnak az állománnyal. Nézze: vannak itt olyan pecá- sok, hogy megfog két harcsát, s ha másnap megint nem fog, ki legalább három kiló halat, akkor már szentségei. Vagyis, nyilván nem ő eszi meg, min­dennap nem lehet halat zabál- ni, mert ráun, hanem eladja, ami viszont a sporthorgászok­nál ugye tilos. De az is baj, hogy kifogják a méreten alulit, kifogják íváskor a pontyot. . És az ivadék-védelemmel sem törődnek. Én a kubikba szo­rult ivadékot szinte mázsaszám mentettem át a folyóba, de egyedül nem bírom. Szóltam a többieknek, némelyik azt mondta, a franc essen a ha­laidba, csináld ha akarod, in­kább kifekszem a partra. Végigsétálunk a töltésen a ladikig. A parton óriási rönk­fák, a töltés mögötti házak előtt pedig már prizmába tor­nyozva várja a vízből kimen­tett fa a sorsát. Ezen is vita van. — Én is kihalásztam a fát a vízből, amit a folyó hoz a há­tán. Ha nem szedem ki, me­gyen tovább . . . Egyszer vala­mi jóakaróm a nyakamra küld egy rendőrt, hogy honnét a fa? Mondom neki, a Dunáról, s mióta eszemet tudom, a vízi népek mindig így szerezték be tüzelőjüket. A rendőr meg azt mondja, nem szabad eladni. Hát én nem is adom el azt, amiért egyszer megdolgoztam. Szóval, ezen mindig vita van: kié a fa, amit a folyó hoz? Beleül a ladikba. Azt. mond­ja, most jó melegen süt a nap, pedig mostanában sokat fázik. Nincs baja, csak hetvenöt éves és elkél a meleg. Rab Ferenc UTAZAS A LOTTÓ NYERŐSZÁMAI KÖRÜL A „lottó-szakértők” külön figyelemmel kísérik azokat a húzásokat, amelyeknek sorszámában a 18 ponto­san megvan. 18 hét alatt ugyanis kereken 90 számot húznak ki. a 972 húzás alatt tehát egy-egy szám­nak 54 alkalommal volt le­hetősége arra, hogy nyerő szám legyen. Sok a híve annak, hogy érdemes a szabályos időkö­zökben előkerülő „szolid" számokra tippelni. Nos, pon­tosan ötvennégyszer a 44-esen kívül csak a 18- as jött ki- Plusz-minusz két eltéréssel az 1-es (56- szor húzták) a 8-as (52), a 14-es (53), a 17-es (52), a 19- es (56), a 20-as (52), a 21-es (52), a 35-ös (55), a 41-es (56), a 46-os (55), az 50-es (53), a 61-es (52), a 64-es (52), a 70-es (52) a 74-es (55), a 76-os (55), a 78- as (53), a 81 -es (52), a 82-es (56), a 83-as (52), va­lamint a 90-es (52) szere­pelt. Az „ötvenesek klubjá­nak” a kilencven lottószám közül 37 tagja, azaz 37-et húztak ki 50—59 alkalom­mal. A már felsoroltakon kí­vül közéjük tartozik a 4-es, az 5-ös a 6-os, a 7-es, a 10-es, a 15-ös, a 22-es, a 25-ös, a 36-os, a 37-es, a 48-as, az 53-as, a 60-as, a 79- es. Aki inkább a gyakran előkerülő számok mellett tör lándzsát annak elsősorban az abszolút rekordert a 3-ast-ajánlhatjuk: ez 75-ször szerepelt a nyerők között! Attila nincs még három éves. Szépen beszél, tisztán ejti ki a szavakat. Angolul nem tud. Édesanyja nem engedte óvodába járni, nehogy elfe­lejtse a magyart! A kisfiú Pe- rivaleben, Nagy-Britpnniábgn született 1972. szeptemberé­ben. Félénk idegességgel bújik anyja ölébe. Reszket. Miféle élmények riasztgathalják csöpp­nyi szívét? Fejét dacosan any­ja ölébe fúrja akkor is, ami­kor csokival kínálják. Nem, nem akarja elhagyni ezt a két öle­lő kart. Hiába veri a déli nap odakint a kertet, hiába leng a nagypapa eszkábálta hinta a kert közepén, Attila most nem akar hintázni, nem akar hem­peregni a zsenge fűben. Az a bácsi, aki szemben ül anyuká­val, ki tudja, nem ragadja-e karon, s viszi valahova mesz- sze ... A két kis öreg tétován áll a gerendás mennyezet alatt.- Itt laknak, egyelőre itt lak­nak nálunk — mutat körbe a nagymama. - Aztán majd meg­látjuk. Nekivágtak a nagy útnak Néhány éve nekivágtak ők is a nagy útnak. Irénke hívta-in- vitálta őket: jöjjenek, nézzenek meg bennünket a Nagy Szige­ten. A két idős ember sokáig kérette magát, mert életükben alig hagyták el a simonyi ha­tárt. Aztán mégis nekivágtak, legalább meggyőződnek róla, hogyan élnek Londonban a gyerekek. Attila akkor méq nem volt. Irénke dolgozott, ők úgy tudták, hogy valamilyen pati­kában. Pedig nem patika volt az, csak egy amerikai vájlalko- zó qyógyszercsomagoló üzeme. Irénke férje, Kálmán a Hoo­ver cégnél állt akkor alkalma­zásban, A ház szép volt: emeletes, kényelmes. Fölül a szobák, alul a mellékhelyiségek, a garázs. Két kocsijuk is' volt a gyerekek­nek. Az egyiken Kálmán, a má­sikon Irénke indult a munka­helyére reggelente. A két kis öreget otthon hagyták, amíg ők dolgoztak, a papa-mama ki­takarította az emeletes házat. Látszólaq minden rendben volt a Mormington 111-ben, Lon­don Greenfordi külvárosában. A szülők azonban, valahol a lelkűk mélyén már akkor meg­sejtettek: valami mégsincs rendben. Most, négy évvel ké­sőbb, amikor Irénke és a kisfiú már a gerendás mennyezet alatt hajtja álomra a fejét, ezt mondja Csizmadia László, a nagypapa:- Az emeletes házban is le­het valaki boldogtalan, s a kunyhóban is boldog.- Hát igen - teszi hozzá a nagymama, Irénke édesanyja. öt gyermekük volt. Egy Cell- dömölkön, egy Tokorcson, egy Már mos« gondoljon a felre! Olajkályhához október 31-ig leszállított áron vásárolhat 20 literes fém marmonkannát! 119,- Ft HELYETT 80,- Ft-os FOGYASZTÓI ÁRON. Forgalomba hozza: TITAN KERESKEDELMI VALLALAT, Baranya megyei kirendeltség Pécs, Megyeri út 59. Kapható: Közületi Bolt, Pécs, Lenin tér 6. sz. KERESKEDELMI VKUKLKT ' Nyitva: 8-15 óráig. a fővárosban, egy itt a szom­szédban rakott fészket. Irénke is innen röppent ki. Sokáig a sömjéni gyermekotthonban óvónősködött, aztán egy affér miatt Zalaszentgrótra kérte magát. Ott élt majdnem tíz évig. S akkor jött Kálmán, a hazát cserélt magyar, az an­gol állampolgár. Autóval jött, szépeket mondott, gazdag vi­lágról áradozott. Néhány he­tes udvarlás után megtartották az esküvőt, s 1969-ben konzu­li útlevéllel a férje után ment Angliába. — Éppen ma hat éve — jegyzi meg Irénke s az arcán átsuhan az emlék. Ez az arc még így is szép, bár a gyöt­relmek nyomot hagytak rajta. Ez az asszony majdnem hat éven át éjt nappallá tett azért, hogy visszakerülhessen Ma­gyarországra. Mert mi taga­dás, az első naptól fogva nem érezte jól magát odakint. Együtt szeretett volna vissza­jönni a férjével, akit azonban sok minden Londonhoz kötött: a részletre vásárolt ház, az autók, a kételkedés az itthoni lehetőségekben. Később a vi­szony megromlott közöttük, amit már a qyerek sem tudott megszelídíteni. Ettől kezdve Irénke magában őrölte a ter­veket. Tudta, hogy egyszer si­kerülni fog: hazajön. Férje éveken át magánde­tektívekkel figyeltette. Iszonya­tos volt! Hallani sem akart arról, hogy visszaengedje Ma­gyarországra. Az asszonyka le­leményessége, a visszatérés vágya azonban felülmúlta férje ellenkezését. Valamilyen klub kelet-európai kirándulást szervezett. A társaság útja Magyarországon is átvezet majd, közölték vele. Irénke ti­tokban jelentkezett erre a ke­let-európai útra. Három nagy bőröndbe pakolta a legszük­ségesebb holmikat s amikor eljött az utazás napja, kisfiá­val együtt elutazott Londonból. Furcsa, de nagyon egyszerű kis történet ez. Azoktól lenne izgalmasabb, amiket Irénke ta­pintatosan elhallgat. Amiket nem akar megosztani senkivel. Amit magánügynek tart, s amiért úgy érzi, pironkodnia kellene. Tudja, hogy jól cse­lekedett. Ez az út vezetett ki a pokolból, amelyben idegei felőrlődtek, s amit úgysem bírt volna sokáig.- Hadd mondjam azt, hogy nagyon fájt a szívem Magyar- országért! Nálam a honvágy betegség volt. Olyan körülmé­nyek között pedig, amilyenek­be keveredtem, szinte elvisel­hetetlenné vált. Élni kell a lehetőséggel Ennek az asszonynak van tartása! Titkokat kellene meg­fejteni ahhoz hogy értsük. Kint - a szó anyagi értelmé­ben - nem élt rosszul. Igaz, hogy végzettségének megfele­lően soha nem dolgozhatott, óvodában még dadának sem alkalmazták. A gyógyszercso­magolóban, s egy másik mun­kahelyén, ahol porszívókhoz készített elszívó zsákot, több­nyire asszonyokkal dolgozott együtt. Akadt köztük magyar is. De másról soha nem tud­tak beszélni, csak egyről. S ez az egy mindig ez volt: hazajönni! Amikor alkalom nyílott rá, élt a lehetőséggel, megtalálta a haza vezető utat. A simonyi kis házat, amelynek gerendáit majdnem eléri barna kontyá- val, de amelyben valaha na­gyon boldog volt. A jövő? Majd dolgozik, folytatja valamelyik óvodában, itthon. Bizonytalanul, de tit­kolt reménykedéssel arra is gondol, hogy utánajön a fér­je. Csak egyben biztos: hogy jól döntött, amikor hátat for­dított Angliának. Pósfai H. János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom