Dunántúli napló, 1975. szeptember (32. évfolyam, 239-268. szám)
1975-09-21 / 259. szám
Dimantmt llaplö 1975. szeptember 21., vasárnap Acsudaüst és a ualösög Álmodunk egy másik, a jelenleginél is szebb városról Nagyváros születik Tüskés Tibor könyve Pécsről Tüskés Tibor legújabb könyvének, a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent Pécs-szociográfiónak már a címe is figyelemreméltó. Nemcsak azért, mert frappáns, jó címet találni önmagában is teljesítmény, nehéz munka. Hanem mert a cím egy kijelentést, megállapítást közöl; mindjárt a borítón, ha úgy tetszik, a könyv alapgondolatát: nagyváros születik. Születik, vagy született? lón nem talál a könyvben. Vitatkozva olvas — vagy olvasva vitatkozik . .. Közben belátja, hogy Tüskés is ezt teszi, önmagával is vitatkozik meg a tényekkel is olykor, még statisztikákkal is, ha azokat nem érzi jellemzőnek. De mindvégig óv a felületes ítéletalkotástól, a látszatigazságok, előítéletek, szubjektív vélekedések elfogadásától. Olyan képet próbál festeni a városról, amely a legközelebb áll a valódihoz — ennél többet aligha tehet, hiszen a valóság feltétlenül sokszínűbb a legjobban megírt könyvnél is. De születik-e valóban? Nem nagyváros-e már Pécs, a nagyváros áldásaival és átkaival bőségesen ellátva? Nem arról van-e szó, hogy a nagyváros megszületett, csak pusztán további sorsa lehet kérdés? így berzenkedik az emberben az ellentmondás, míg meg nem ismerkedik Tüskés érveivel, amelyek nem is érvek talán, inkább asztalt-beterítő tények. Csak végig kell gondolni őket, ahogyan a szerző tette. Egyoldalú ipar, mérsékelt fejlesztés, összkomfortos és komfort nélküli lakások aránya, csatornázás. . . És a kérdés: ,,Mikor éri el a város azt a nagyságot, amikor már azokat a lehetőségeket is föl tudja kínálni legtehetségesebb fiainak, amelyeknek ma még híjával van?” Ha pedig a lehangoló jelenségeket, elmaradásokat, aránytalanságokat, a némely területen megtorpanni látszó fejlődést nézem, azt kell ellene mondanom a címben foglalt szentenciának: születik-e itt nagyváros valóban? Feltérképezhetek, kimutathatók azok a vonalak, amelyek odavezetnek? Nem reménykedésből fakadó, „könnyelmű" kijelentés ez? Nos, nemcsak a zárófejezetben jelzett távlati fejlesztési tervek és prognózisok győzik meg végül az olvasót, hanem a könyv egésze. Mindezt azért is bocsájtot- tam előre, mert a könyv egyik értéke éppen az, hogy vitára ingerel. „Igen, de..." — mondja az ember magában, fejezetről-fejezetre haladva, összeveti saját tapasztalatait az olvasottakkal. Lát egy új adatot, ami elkerülte a figyelmét korábban, mellé teszi a maga ismeretét, amelyet taArc a tükörben Ez bizonyára minden pécsi olvasójával hasonlóképpen lesz. Mi másképp vesszük kézbe a könyvet, mint az, aki éppen csak megfordult itt és a várost csak mint szép színes képeslapot őrzi az emlékezetében. Annak fölfedezés ez a könyv, Magyarország egy részének fölfedezése. Nekünk tükör, amelyben szeretnénk megnézni magunkat. Tiszta, derűs, vonzó és markáns a város arca a tükörben? Vagy foltok is vannak rajta? Ha igen, legkönnyebb lenne azt mondani: foltos a tükör. A pécsi olvasó azt a várost fogja keresni a könyvben, amelyikhez ő ragaszkodik, vagyis a városnak egy általa kedvelt vagy általa jellemzőnek vélt képét. Ha nem egészen azt találja, talán eltöpreng: nem volt-e elfogult eddig. Talán elgondolkodik, hogy az igazsághoz még igen sok körülmény hozzátartozik, amelyeket ő eddig nem vett figyelembe. Reális önértékelésünknek, elfogultságaink levetkezé- sének is jó szolgálatot tesz Tüskés Tibor könyve. Mi hát ez a kötet? Milyen vállalkozás, mi a műfaja, célja, eszközei? Tüskés Tibor nem lenne az, aki, ha efölött a kérdés fölött elsiklana. Kutatói, kritikai alkata szinte megköveteli, hogy éppen ő, a legilletékesebb szóljon hozzá elsőnek ehhez a kérdéshez. Meg is teszi. így ír könyve bevezetésében: „Módszerem nem tudományos, nem is szépirodalmi. Ugyanakkor fölhasználom a különféle kutatási eredményeket, s élek a személyes, emberi megnyilatkozások megfogalmazásával, Egyfelől adatokra, statisztikai kimutatásokra, grafikonokra támaszkodom, másfelől meghallgatom az embereket, és hangot adok szubjektív benyomásaiknak." Városszociográfiát ír, tudván, hogy ez az a terület, ahol jócskán vannak lemaradásaink, mert mind a tudományos kutatás, mind pedig az irodalom jórészt adós a városiasodás folyamatának vizsgálatával. Már ebből is sejthető, hogy a könyv bizonyos tekintetben úttörő vállalkozás. Megkísérel képet adni egy történél mi-gazdasági-társa dalmi képződményről, a városról, de nem képlet formájában, hanem azokkal az egyéni jellemvonásaival egyetemben, amelyeket mindenekelőtt az embereknek köszönhet, akik benne élnek. Erre a nagyszabású kísérletre, véleményem szerint, súlyként nehezedik, hogy fogalmak, jelenségek, folyamatok nem evidensek a köztudatban, ezért Tüskés Tibornak meg kell próbálkoznia ezek magyarázatával, tisztázásával. Ennek ellenére a kötet túlnyomórészt szerencsés arányban vegyíti a születő nagyvárosról általában elmondandókat a konkrétan Pécsről elmondhatókkal. Egyetlen a példák gazdag tárházából: a „modern" építészet jellemzően hazai problémáit úgy tárgyalja, hogy közben kitűnő pécsi esetekkel illusztrálja. De ha úgy mondom, hogy Pécs városképének, építészeti helyzetének tárgyalásánál a kérdést hazai érvénnyel vizsgálja — akkor is igazat mondok. A két szempont, az általános és konkrét igazság megközelítésének igénye végig egybefonódik a könyvön. A város önismerete Visszatérve az alapkérdéshez: igen, Pécsett nagyváros, születik. S a nagyvárosnak, éppúgy, mint bármely más társadalmi egységnek, léte, jövője, minősége nagyon is függ önismeretétől, attól, ahogyan önmagát kritikusan szemlélni képes. Igaza van Tüskés Tibornak: „Valamely város... nem a róla bármily jóindulattal kialakított képpel azonos, hanem önmagával. A város nem élhet meg múltjából, híre még nem teszi életképessé a jövő számára. A várost csak önmagával és azokkal a lehetőségekkel mérhetjük, amelyeket a föld és történelem kinál számára." Ezt a könyve elején írja. S könyve végén, egy esztendei vizsgálódás, tapasztalatainak összegezése után, így módosul — részben — ez a megállapítás a jövőre vonatkoztatva: „A város csak olyan lehet, amelyben benne kavarog a múlt és a jelen, mindaz, ami volt, és amire lehetősége lesz. Álmodunk egy másik, a jelenleginél is szebb városról. De a várost mindig nekünk, embereknek, az éppen városlakóknak kell megvalósítani." Végül pedig, — igazságtalanok lennénk, ha megfeledkeznénk róla, — a könyv szép is. Hallania Erzsébet Van ebben a darabban egy csudaüst, koppanó, zörgő, lötyögő. Pedig valójában nincs is. Csak a cigányok fantáziájában él, tehát kopog, lötyög, zörög, mindenfélét csinál, mintha létezne, mert a cigányok hisznek benne. Az ilyenfajta hitek viszik előre az Egyszer egy cigánylány cselekményét és ezektől a hitektől emelkedik fel a darab cigánytörténetből mindenkori emberi történetté. A csillogó, előrelendítő hit és a kemény realitás örök-emberi találkozásaitól. Csemer Géza szövegkönyve, Katona Imre jószemű dramaturgiai együttműködése révén mesejátékot, színpadszerű történetet nyújt: a cigány szerelmespár meg a többi cigány küzdelmét a misztikusan megszemélyesített betegséggel, szegénységgel, halállal. Szakcsi Lakatos Béla pedig a fájdalmas szépségű, pattogó cigánydallamokat egy modern rock-os zenei világba vitte át. Igen hangulatos, néha ellenállhatatlan muzsikát hozott az előadáshoz. A Pécsi Nemzeti Színház világosító gárdája pedig: — Hasznosi Gyula és munkatársai - az igazi musical másik alapelemét hozták az előadásba, a fényt. Ebben az előadásban nemcsak összetalálkoztak a műfajok, a színpadi kifejezés eszközei, hanem eggyé is váltak. Hiszen az ének-zene és a próza összetalálkozása megtörtént már az operett jó másfélszáz éve kialakult világában. De amíg ott általában külön-külön élve váltakozik zene és próza, az igazi musical-ben - amit mellesleg Magyarországon eddig valami kévését láttunk; még! —, szétválaszthatatlan, szerves egységgé olvad össze. Zene, szöveg, mozgás, fények — a hangok, a látvány világa egymásba ölelkezve él a színpadon. Nemrég láthattam Párizsban a Mogador Színház rockoperáját és a Theatre de Paris musicalelőadásait. Pozarabban persze és érettebben, de ott élt ez a musicalszellem, meg ott él abban a kevés szakkönyvben, amit Magyarországon erről a műfajról meg lehet találni. A maga szép fanatizmusával ebbe az irányba halad Szegváry Menyhért, mert világosan látszik az előadásból, hogy megtalálta az igazi musical ütőerét. Színészei prózára is mozognak, a három rossz szellem nemcsak emberalakban jelenik meg, hanem ízlésesen látványos kártyafigurák is jelzik létüket, az énekbe belecsattan a kovácskalapács, néha fél dalsorok váltogatják egymást prózai mondatokkal. Igen sok pillanatában már ötvözet ez az előadás és a megújulni akaró magyar színház korában már azt sejteti, hogy nemcsak a musical, hanem egyáltalán a színház ilyen műfaji ötvözetek révén tudja a leghatásosabban kifejezni magát. Az Egyszer egy cigánylány nagy kérdése: van-e hozzá igazi musicalszínész gárda, énekelni, prózát játszani, pan. tomimhez közelítve mozogni képes művész? De a pantomimhez közelítő mozgást maga a zene, maga az egész előadás légköre hozta magával. Amellett nincsenek az előadásban sztárok, a jó értelemben vett kollektív színészi munka jött most létre. Vári Éva, aki már sokszor bizonyította sokoldalú művészetét, a női főszerepet formálja meg. Ö érzi legjobban a műfajt: az ének, szöveg, mozgás kifejezési eszközeivel egyszerre tud élni. Partnere, a vonzó művészi egyéniségű Harkányi lános igazi mesehős: szívvel teli. Galambos György erős színész egyéniségével nagyon emberközelbe tudta hozni két szerepét, emberi melegséggel, színesen, remekül mozog a keret- történet és a mese határain. Jó szerepformálás Szivier ló- zsef cigányapája, kézben tartja a darab egyik fontos dramaturgiai szálát, a határozottság, tisztánlátás vonulatát. A feleségét alakító két művésznő közül pedig Bódis Irén inkább az erőteljes, Arany Kató inkább a humoros figurát teremtette meg — mindketten igen jól. Határozott színekkel játsz- sza szerepét Péter Gizi, lehetetlen nem figyelni rá. Köny- nyed játékkal nyújt színes alakot Fülöp Mihály és a fiatal Bubor György. Három színészi remekmű van az Egyszer egy cigánylányban: a három rossz szellemet megformáló Labancz Borbála, Berczeli Tibor és Paál László. A lehető legjobb szerepfelfogással, a karikatúrával alakítják a három személyiséget, hiszen ez a három alak igen elvpnt, a cigánymitológiából előhívott szellem. Fodré Erika kedvesen, szépen formálta meg Sukaró tündért, Vörös László találóan a zöld disznót. Az előadást nagyon segítették Léka László korábbiaknál is jobb maszkjai és Piros Sándor nagyon jól jellemző ruhái, valamint a mesét és a reolitást egyaránt kifejező díszletei, Tóth Sándor jóízű koreográfiája és a zenekar, amelynek élén Károly Róbert határozott, muzikális egyénisége áll. Földessy Dénes FÉLEZER ÉVES ARCOK, FÉLEZER ÉVES FÁBÓL Zágon Gyula műhelyében |_| örpölték hajnalonként * * a harmatot, itták a fényt, százötven évig leveleztek az örökkévalósággal ezek a fák a Szigetvár-környéki erdők vadonéban .. . Azután tető- és kapugerenda lett belőlük — vaskos vállaikra egy korszak nehezült. Megroppantak, de megőrizték erejüket, keménységüket. így kerültek 400 évre a föld alá, a vár eleste után. Milyen fontosak nekünk olykor a percek, másodpercek ... Gondosan számontartjuk őket, szembefordulnánk velük, ha megmarkolhatnánk, és csuklónkra hurkolhatnánk csak egyszer is az idő fonalát. Amikor csatornaásás közben előkerültek a szinte teljesen ép gerendák, Zágon Gyula nagyon megdöbbent. Elgondolta, hogy amikor a fák éltek, és lélegeztek, egy levegőt szívtak a török-kor emberével, látták és maguk is megélték Szigetvár elestét. Repedéseikbe beleszorult egy-egy sikoly, diadalkiáltás, porszemnyi alvadt vér.. . A művész szemével vette szemügyre később ezeket a fákat, vésőjével átsimítvo őket, kiszabadította belőlük a sötétszürkébe. éjbamóba, feketébe hanyatlott arcokat. Most a szigetvári vár kiállítótermének paravánjairól tekintenek ránk. Távolságtartó tekintetek ezek, mégis közelebb kell lépnünk hozzájuk. Keressük, honnan árad a különös erő, amit kisugároznak, ugyanakkor ennek az erőnek a hatására is felfigyelhetünk, mintegy önvizsgálatra kényszerülünk. Ez a hatás — Zágon Gyula szerint — valószínűleg tudatalatti. Mindenképpen magában a műtárgyban gyökerezik, akárcsak az az élmény, amelyet az óegyiptomi múmiák szarkofágjai szereznek az embernek. Láttunk mór sok Zrínyit, sok Mátyás királyt, Dózsát és Rákóczit, ezek az arcok azonban mintha lényegüket tekintve is mások volnának, az utánzatnál, a hasonmásnál erősebb bennük az azonosság. Ezek az arcok nem asszociálják, hanem fölidézik eredetijüket. . . Ha a költő énhez hasonlóan lestői énről is beszélhetnénk, akkor Zágon Gyuláról szólva o szigetvári hősök lelkűidével, szellemiségével azonosuló énről kellene beszélnünk. A művész életművét ugyanis nyugodtan egyes szám első személyben szólónak tekinthetjük, olyannyira egyet jelent, a nagy — és bukásaiban is dicső — történelmi korszak felidézésével, jelenlétével a mai Szigetvár falai között. Bertha Bulcsu Zágon Gyula gondjairól című cikkében — éppen 10 évvel ezelőtt — ezt írta, miután megnézte a művész monotypiáit, vagyis a másik kedvenc műfaj akkori újszülötteit. „A téma természetesen itt is Szigetvár sajátos történelméhez kapcsolódik, jobbágylejek, vitézlejek váltakoznak török háremhölgyekkel és furcsa bégekkel, s ott színesedik a vár és környéke, de felbukkannak az anyagban a mai arcok, leányfejek és utcarészletek." A téma, amely már akkor sem volt éppen új, azóta sem változott. A művész hűséges maradt hozzájuk, akárcsak gondjaihoz. Élete mo is zárt, tevékenysége ma is mellőzi a felszíni szenzációt. A művészeti alapnak mo sem tagja, ugyanúgy tervezi, hogy belép majd, mint tíz évvel ezelőtt... Kiállításának megnyitóján ezrek fordultak meg, de igazi, érdemleges véleményt most is csak régi barátjától Martyn Ferenctől hallott... mint akkor és mint valamikor... Most már azt mondhatjuk, neki volt igaza, hogy így megőrizte magát az évtizedek forgatagában, és hogy költészetté emelve nyújthatja át mindazt a roppant tudóst, értéket, amit csöndes szigetvári műhelyében felhalmozott. Ebben a műhelyben napnyugta után egy órával is olyan érzése van az embernek, mintha még csak dél volna, vagy koradélután. Zágon Gyula egyik különös „találmányának" köszönhető ez. A tetőablak ezüstszegélye mögött hiába keresi az ember a lámpatesteket, nem találja. A talány magyarázatát csak a művész ismeri pontosan. A szobrokkal, domborművekkel teli udvar lugasában cellulózzal letakart alak hűsöl. Idős Kapoly Antal remek portréja. Hogy kerül ide? Kapoly bácsi rendszeres vendége volt a Zágon-családnak. Eljött hozzájuk, leült egy üveg bor mellé, és mesélt. Zágon Gyula még a legendás fafaragó életében nyolc rajzot készített róla. Magát mindvégig elsősorban rajztanárnak tekintette. 22 rajztanárt, dekoratőrt és grafikust nevelt. Élete, különös történetei hallatán nem csodálkoznék, ha egyszeicsak azt hallanám róla, hogy regényt ír, amely azzal kezdődik, hogy a Zágon-családban nyolcadiknak született kisgyermek rajzait egyszeresek megpillantja Rippl-Rónai... — Gyere ide kisfiam — mondja a mester. — Te rajzoltad ezeket a szép rajzokat? — Én . . . — Nagyon ügyes gyerek vagy — dicséri meg Rippl-Rónai, aztán a zsebébe nyúl, és jutóimul átnyújt a megszeppent apróságnak egy ezüstkoronát ... Mert így kezdődött — több, mint fél évszázaddal ezelőtt. Bebesi Károly
