Dunántúli napló, 1975. augusztus (32. évfolyam, 209-238. szám)

1975-08-27 / 234. szám

1975. augusztus 27., szerda Püncmtuit napló 3 Ahogy azt a nagykönyiibesi megírták Okosan szervezik ai egészségügye* a mohácsi kórházban Nincsenek „szakfőorvosok Óriási anyagi megtakarítás Nem halmozzák a mellékállásokat A nagykönyvek már rég megírták, ho­gyan kell okosan megszer­vezni az egészségügyet. Amit most leírok hát, nem újdonság, hanem napi gya­korlat. Mohácson van egy nagyszerű gazdája az egészségügyi ellátásnak és ez nem más, mint a járási kórház. Némely területen olyan kitűnő megoldások születtek, amelyek halla­tán le merem Írni: kevés választja el a mohácsiakat attól, hogy kijelenthessük róluk, úgy teszik dolgukat, ahogy azt a nagykönyv­ben megírták. A kórház négyszáz beteg­ággyal működik. Tíz osztályon csaknem ötszáz egészségügyi dolgozó tevékenykedik a kór­házban és a rendelőintézet­ben. A rendelőintézet közvetlenül a kórház mellett található. En­nek a topográfiai helyzetnek — az ott dolgozó orvosok, asszisztensek mellett — első­sorban a beteg számára van nagy jelentősége. Nem kell ugyanis nagy utakat megten­nie, ha netán át kell mennie valamiért a kórházba. De a legnagyobb előnye annak a funkcionális egységnek van, amit Mohácson már évek óta kialakítottak, és úgy nevezik: kórház-rendelőintézeti egység. Elégedett emberek Mit jelent a funkcionális egy­ség? Vizsgáljunk meg néhány szakmát — a fontosabbakat. Az úgynevezett „véres” szak­mák orvosai a kórház orvosai. Ezt úgy kell értelmezni, hogy adott például a sebészeti osz­tály, ahol dolgozik néhány or­vos. Ezek közül kerül ki az, aki a járóbetegeket látja el a rendelőintézetben. A főorvosok a kórház osztályvezetői, nincs tehát főállású „esztékás”, nincs külön szakfőorvosi kar, nincs más, csak a kórház van. Az orvosok váltják egymást, akire azon a héten vagy hó­napban az a sor került, hogy a rendelőintézetben dolgozzék, éppen úgy műt és ügyel, mint a többiek. Éppen úgy részt vesznek a viziteken, az osztá­lyon folyó munkában, szakmai referálásokban, mint a többiek. Nem meghasonult, elfásult, szomorú emberek. Szakmai le­hetőségeikkel teljes mértékben elégedettek. Az anyag „mászkál“ Az alapellátással a belgyó­gyászok tartanak szoros kap­csolatot. A rendelőintézetben dolgozó belgyógyászok főorvo­sa szintén a kórházi belgyó­gyász főorvos. Sáv-rendszert alakítottak ki, ez -.azt jelenti, hogy egy belgyógyász — aki a szakrendelésen kívül a fe­lülvizsgálatot is ellátja terü­letén — öt-hat körzeti orvos­sal tart szoros és igen alapos kapcsolatot. A körzeti orvosok valamennyien a rendelőinté­zetben rendelnek, itt vannak elhelyezve a gyermek-körzeti rendelők is. Ez is nagyszerű dolog, mert a körzeti orvostól csak egy lépés akármelyik szak­rendelő ajtaja. Rengeteg bosz- szúságot, fölösleges mászká- lást takarítanak meg a beteg embereknek e néhány okos intézkedéssel! Megosztották a munkát a laboratóriumok is. Voltaképpen egyetlen laboratórium van, de van olyan vizsgálat, amelyet csak a kórházban, és van, amit csak a rendelőintézetben vé­geznek. Ez, természetesen nem a beteg mászkálását jelenti, az ő vérét leveszik a járóbeteg­rendelésen, s csak a vizsgá­lati anyag mászkál. Előfordul — ez is óriási anyagi megta­karítást jelent! — hogy bizo­nyos részvizsgálatok elvégzé­sére két napra befektetik a beteget a kórházba. De csak két napig foglalja el a beteg­ágyat, amíg a vizsgálatot el nem végzik, utána visszartiegy a kezelőorvosához, aki beküld­te, s a levele alapján dönt esetleges kórházi beutalásáról. Nincs napokig ődöngés a kór­házi folyosókon, hamar megy minden, a beteg úgy érzi, hogy történik vele valami. A kórházi beutalás sima, egyszerű ügy­let, tulajdonképpen az az or­vos veszi fel a beteget, aki meg fogja operálni, vagy a kórházban is gyógyítja. És ezért még az a furcsaság is előfordul, hogy Mohácson el­fogadják a rendelőintézeti le­leteket. Sőt! A friss leletek kö­telező érvénnyel rá is kerülnek a lázlapra. Nem fordulhat elő tehát, hogy készítenek egy röntgenfelvételt X-ről a rende­lőintézetben, amit visz ugyan magával a kórházba, de ott legyintve eldobják és meg­ismétlik a felvételt, mondván: „Ez csak rendelőintézeti.. ígéretes jövő Természetesen a rendelőinté­zetnek is van egy igazgatója. De ő egyben a kórház igaz­gatóhelyettese is. A két vezető közül ő az, aki a járóbetegek ellátásáért felelős. S mindket­ten felelnek a munkahelyi lég­körért, azért, hogy ne legyen áskálódás, intrika, fúrás, le­nézés, rágalom, talpnyalás, kö­nyöklés, s ne alakuljanak ki bonyolult, szövevényes kapcso­latok a munkahelyen. Azt ír­tam a cikk elején, hogy a mo­hácsi kórház gazdája az egész­ségügynek. Az említetteken kí­vül már a kórház gazdaság irányítása alá vonta a mozgó szakorvosi szolgálatot, az üzem orvosi rendelőket, a gondozó intézeteket, minden körz%t^ ren delést, nővér- és orvosszallást, egy kézben van minden, A jövendő — ígéretes. Vajmi keveset kell Mohácson már tenni az egészségügyi integ­rációs rendelet végrehajtásá­ért. Persze, fejleszteni kell. Fognak is. Mindent a betegekért! Még egy gyógyszertárat kel­lene a rendelőintézet mellé épí­teni. Betölteni szakvizsga után a gyermekorvosi státusokat. (Je­lenleg ugyanis nem kaptak je­lentkezőt a körzeti gyermekor­vosi állásra, így aztán felvet­tek a gyermekosztályra öt gya­kornokot, akik szakvizsga után kimennek a körzetbe.) Meg­oldani, hogy az urológiai ese­teket — ez az egyetlen osz­tály hiányzik a négyszázágyas kórházból — a megyei kórház­ba küldhessék. — Persze, ez már nem a mohácsiak gond­ja. Aztán a kereset... Az elé­gedetlenség egyetlen forrása Mohácson. A fiatal orvosok kezdőfizetése kevés, feszültsé­gek vannak. És arra sincs le­hetőség, hogy halmozzák a mellékállásokat. Probléma nélküli intézmény nincs. A mohácsi kórház gond­jai belső ügyek és nem nagy gondok. A nagy ügyet: a be­tegek maradéktalan ellátását itt jól szolgálják. Az egységes szemlélet, az itt kialakult gya­korlat jó példa lehet mind­azok számára, akik netán úgy érzik, követni kéne. Kampis Péter Az olvasás iskolája (V.) A „szórakoztató könyv Nemcsak szórakoztató könyvről, de még „szórakoz­tató irodalomról” is beszélünk néha, eléggé pontatlanul, mert míg a szórakoztató ipar egyértelmű, a „szórakoztató könyv" felettébb összetett je­lentéssel bíró fogalom. Köny­vet ugyanis önként, szabad választással, magam jószán­tából veszek a kezembe: nyil­vánvaló tehát, hogy ha érde­kel, szórakoztat is. A szórakoztató olvasmányok igen sokfélék. Maradjunk ez­úttal a szépirodalom területén. Hiszen itt még tapasztalatunk is van: hányszor hallhatjuk könyvtárakban a kezdő olvasó kérését: — tessék valami jó könyvet adni! A könyvtáros dolga A könyvtárosnak ilyenkor nem könnyű a dolga. Nem bol­dogulhat csupán szociológiai ismereteivel, sem azzal, hogy begyömöszöli a kérdezőt a tár­sadalmi rétegek valamelyik ka­tegóriájába (nem, életkor, is­kolázottság, foglalkozás stb. alapján). Mindez csak kiindu­lási pont lehet, mert könyvet ajánlani csak annak tudunk, akinek személyét jól ismerjük, s annak is csak az általunk jól ismert könyvek közül. Persze, aki már nem kezdő, akinek már kipuhatoltuk a vonzalmait, azt könnyű a könyvek közt ka­lauzolni, s az előbb-utóbb író- ra-tárgyra vonatkozó konkrét igényekkel jön. Sokkal nehe­zebb a kezdőnél eldönteni, hogy mi lesz az, ami megra­gadja, ami rákapatja majd az olvasásra. Kezdetben mindenkit a tör­ténet, a „stroy” vonz. örök gyermekek vagyunk, szeretjük a mesét, a meglepőt, a szo­katlant, a rendkívülit. Az örök gyermek szólal meg bennünk akkor is, ami­kor emlékiratokat, naplókat, író leveleket juttatunk előny­höz a regénnyel szemben: „igaz történetre” vágyunk fik­ció helyett. Ilyenkor nem gon­dolunk arra, hogy a fikció eset­leg igazabb, mint a memoár; a kitalált — ám hiteles, mert a korra jellemző — történet jól megformált szereplőkkel esetleg hűségesebben * tükrözi a kort, vagy legalább annyira, mint a napló, levél, emlékirat. Déry Tibor mondja, hogy „az író mindig önéletrajzot ír”, mert bármi legyen is a törté net témája, csak az általa is­mert figurákat mozgatja benne és a maga tapasztalatait va­riálja. Érdekes kettősség lakik ben­nünk, akár a gyermekekben: igaz is legyen a történet, meg meseszerű, rendkívüli, csodála­tos is, hol egyik, hol másik kí­vánságunk kerül előtérbe. Egy dologban azonban erősen kü­lönbözik a kezdő felnőtt ol­vasó a gyermektől: utóbbinak, ha el nem rontják, jobb az íz­lése, és több a türelme. Az olvasáshoz is ez a türe­lem, elmélyedés, részletek fi­gyelése, nyelvi szépségek Ízle­lése, töprengés, gondolkodás kell; az a lelki készség, ami tisztán megvan a gyermekben és az egészen egyszerű embe rekben, de amit megront a fél- és negyedműveltség, a rohanás, türelmetlenség, a fo­kozott izgalom vágya. Akinek csak a stroy kell, idegborzolónak, az nem tud­ja élvezni a jólformált figurák életízű jellemzését, a stílus szépségét, a regény, novella formai erényeit (a verset meg éppen nem). Ezeknek az em­bereknek jelent szórakozást a krimi (rajtuk kívül még jó iro­dalmi ízlésűek is elszórakoznak vele sakkjáték helyett, ha csak a logikai felépítését figyelik s nem a megírás módját); „fino­mabb” story-kedvelőket elégít ki az úgynevezett „lektűr” (ma­gyarul szószerint: olvasmány), mely nem más mint kevésbé vérfagyasztó történetek kissé irodalmias, minden mélyebb gondolattól tartózkodó elmon­dása. Az igazi irodalom minden esetben gondolkodásra késztet: a fejlett ízlésű ember nemcsak arra kíváncsi, hogy mi lesz a történet vége, hanem annak őrül, hogy az olvasmány gon­dolatokat ébreszt benne és esztétikai értékeivel gyönyör­ködteti. Élmények és érzelmek Hogy mégsem kedveli — a legfejlettebb ízlésű sem — a világirodalom minden remek­művét? Való igaz, hogy egyé­niségünk, lelkialkatunk szerint találunk lélekrokont az írók között, s annak a könyvét sze­retjük, akinek világában ott­honosan mozgunk, ha az a környezet és azok a figurák érdekesek, vonzók számunkra. Ezt a varázst nem mindig tud­juk megmagyarázni: olyan ko­rai, gyermekkori élmények, ér­zelmek is szerepet játszanak benne, melyekről talán nem is tudunk. Érzelmi alapszíneze­tünk döntően befolyásolja von­zalmunkat az írókhoz: aki meg­üti azt a hangot, mely ben­nünk rezonál, azt szeretjük. És az a szórakoztató is számunk­ra. Bozóky Éva Pécsi zenelö udvarok Reneszánsz együttes O * * nmagában véve, maga a gondolat is megkapó: csendüljön fel a mai Pécs olaszosan kék ege alatt - eredeti hangszereken és stí­lusban - olyan muzsika, ame­lyik az emberiség életének, az európai szellemi kultúrának azóta is utolérhetetlen megúju­lását, életörömét hirdeti. És úgy szólaljon meg, olyan töké­letes hűséggel, ahogyan a vá­ros ma is élő, ma is modern; lányokat, bort, életet és minden emberi szépet és jót igenlő poéta-püspöke is hallotta ezt a muzsikát lecsorogni langyos nyári estéken a Mecsek-olda- lon; vagy halk finomsággal csendülni ablakok alatt és iksz- lábú korcsmái asztalok mellett. A pécsi reneszánsz együttes nemcsak reneszánsz muzsikát játszik. Olyat is, amiben ez gyökerezik s amiből kisarjadt a barokk zene, időben jó félezer évet átfogóan. Tagjai: Borsay Pál (cembalo), Bukszár Márta (ének), Erdős Orsolya (cselló), Kircsi László (blockflőte), és­Szkladányi Péter (blockflőte). Valamennyien zenetanárok. A muzsika jellege, többszó- lamúsága; a szólamok szökke- nő-könnyed cizelláltsága régi korok levegőjét idézi meg, szin­te valamennyi stílusban, ami akkor megszólalt. Erről beszélt az együttes mű­vészeti vezetője, Borsay Pál: — A kamarazenélés már a re. neszánsz ember életében is fon­tos szerepet játszott... Ez is a kollektív muzsikálás öröme? — Igen, de mindenütt jelen van az egyén, az ember. A gregorián: mennybe tekintés csúcsíves templomokban. A re­neszánsz gondolat: „Ez a világ szép!...” Itt is leülnek egymás mellé - művelt, zeneileg kép­zett emberek — muzsikálni, de szólamaik már külön utakon járva fejezik ki ugyanazt... Az ember első lépései közé tarto­zik ez is, önmagára találása felé. A születő zenében a fő dallam itt is áhítatos, vallásos hangulatú, de -az akkori meste­rek annyit már megengedtek maguknak, hogy a többi szólam már az ő érzelmeiket, elgondo­lásukat tükrözi a világról — a körülöttük levő világnak. Nem­egyszer többféle szöveggel, amikben a kísérő szólamokra már világi költészet születik ... Ezek a dallamok és darabok most pécsi muzsikusok előadá­sában hangzanak fel a „Pécsi zenélő udvarok" sorozat kereté­ben — s hogy még közelebb­ről legyintsen meg bennünket a kor levegője: a múzeum re­neszánsz kőtárának udvarán. Anyaguk válogatásának eléggé szűk kereteket szabnak a kora­beli hangszerek, de azért van miből . . . Csak éppen búvárkod­ni kell utána. Az egyik darabot például egy olasz zenetörténész kéziratos 1517-ben kiadott al­bumából másolta Borsay Pál. Egy másikat a prágai vár könyvtárában, többeket pedig egyházi intézmények zenei könyvtáraiban. Külföldi útjaikon Kircsi Lászlóval együtt, ahová csak eljutnak, átnézik a régi ki­adványokat, korabeli antológi­ákban tallóznak. így jött össze jó három egészestés műsorra való repertoár. A válogatást követi a korhű hangszerelés, majd a megszólaltatás igényes, elmélyült munkája, hogy ezek a művek eredeti szépségükben csendüljenek föl. Az együttes másfél éve ala­kult és dolgozik együtt és nincs egy éve sem, hogy először nyil­vánosságra léptek a miskolci kamarafesztiválon. Koncerteztek Pécsett, Komlón, Veszprémben és Balatonfüreden. A jövőben művelődési házakban, üzemi klubokban szeretnének minél többször szerepelni — zenei is­meretterjesztő kis koncertekkel. Ahogyan vezetőjük mondta: a XX. század emberének azt a szemléletét tükrözve és terjeszt­ve, amellyel az egész emberi kultúrát a magáévá s egyben közkinccsé akarja tenni. — Ez a törekvésük misszió, ez a mu­zsika a reneszánsz reneszán­sza ... W. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom