Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)

1975-07-05 / 182. szám

"---------------------------------------^------;------­« z C*MmC* m WWlC«fi# IfImZIXI ,^' , i _______________________________:............................................................................................................................................................... „T otyog, totyog a piócahalász, bámul, bámul a sovány kanász, lebeg, lebeg a tó fölött a gém, gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény." Talán éppen itt üldögélt Jó­zsef Attila, amikor a Medá­liák e néhány sora fogalmazó­dott meg benne. Itt, a Sze­ged melletti szikes tavak dombján, a Fehértó sustorgó nádasai szegélyében. Piócahalász ugyan most nincs, a sovány kanászt is csak két nádkéve-gyártó öreg helyette­síti, de a tó fölött üstökös gém lebeg, s amíg találgatom a töltésen, erősen figyelve a fö­löttem húzó madarat: böjti, vagy cigányrécé-é, kis híján belelépek a friss tehénlepény­be. Szóval, a fele stimmel. Fehértó. Ezerhatszáz hektár­nyi védett és gondozott terü­let. Védelmét 1939-ben hatá­rozták el, gondozását pedig az a döntés eredményezte, amely hasznosítani kívánta a savanyú, szikes tavakat, mocsarat. Ha­lastavakká lépett hát elő, töl­téseket húztak, zsilipeket épí­tettek, s a felduzzasztott víz­be beköltöztek halék. — Van ám olyan szemlélet — meséli Knoskó András, az Országos Természetvédelmi Hi­vatal munkatársa —, főleg a patrióta öregek körében, hogy „vissza kéne szikösíteni az egé­szöt, nem ér ez így sömmit, ögyék mög a tavikat.. Meg kell vallanom, különö­sen két madárfajtára voltam kíváncsi. Vártam a gulipánnal, ezzel a közepes-testű, vékony, hajlott csőrű gázlóval és a gó­lyatöccsel való találkozást, mi­vel mindkettő nevezetes mada­ra volt a területnek. — Gulipánt akar látni? Pusz­taszerre menjen, ott vannak, a gólyatöccsel együtt. Ott még eredeti a szikes tocsogó, oda­költöztek hát. A mélyvízű ha­lastó nem kedvez a gázlóma­dárnak. Ha úgy vesszük, a hal­gazdaság kialakítása nem volt szerencsés, mert ezek a mada­rak elköltöztek, de, ha úgy vesszük, szerencsés volt, mert ideköltöztek a sirályok. Egymagám bandukolok a ki­látóhoz. Át akarok nézni a Ko­rom-szigetre, amely Közép- Európa legnagyobb dankasirály­telepe. Kérdeztem Mészáros Sándor bácsit, az erdészruhát viselő, kócsagjelvényes erdészt, mi az összefüggés a korom és a fehér sirályok között, de azt mondta, semmi. Korom volt a pásztor neve, aki itt lakott ezen a dombon, amíg nem vette kö­rül a víz. A sziget területe ke­vesebb, mint egyholdnyi, mégis sokan lakják. ízelítőt is kaptam belőle. Kétoldalt nádas, elől, míg a szem ellát, gomboscsuhi női. Béka huppog, ha nem okosí­tottak volna meg, azt hinném, valami madár. Emelkedik a zaj­szint, idehallik már a vijjogás, cserregés, lamentálás és rikol­tás, dankáék családi élete. Hiszen láttam én már sirályt. A propellerek faránál röpköd­tek az Eskü tér és a Margit­sziget között, akadt bőven a Helka és a Kisfaludy mögött is. Az utasok meg szórták az alamizsnát, röptében kapták el. Szóval, láttam én már sirályt. De ennyit! Felrebbennek. Júniusi hófel­hő. És micsoda zsivaj! Sze­memhez húzom a távcsövet, ke­resem a fészkeket. Ott vannak a földön, lemondok, hogy szá­moljam. Lépni sem lehetne. Az egyikben tojás, a másikban vi­sító újszülött, amott meg ép­pen kiesetlenkedik a fióka, isz- kol a vízhez. Repülni még nem tud, úszni már igen. Az öre­gek az örök forgás szolgái: fel­repülnek, lecsapnak a halért, hazaviszik, megetetik a kicsit, maguk is jóllaknak, aztán... szóval elég fehér ott minden. Folytonos mozgás van, egyet­len pillanat pihenés nincs. Si­rály úr elrepül, körbejár a bir­tokon, falatozik, megkeresi a család kosztját, aztán haza­megy. „Már megint küsz” cser­17. — Megjött a házitolvaj I És amikor Rózsi mögött elő­ször Eötvös, majd nem sokkal utána a felesége is belépett, a vénlány kéjjel mondta: — Végre valamennyien együtt vagyunk. íme, lássák! A cselédlány párnája alatt ezt találtam — mutatott fel egy teli rumosüveget. — Nyilván östreicher... bocsánat Eötvös uréktól származik. Eötvösné szemében felparázs- lott a gyűlölet. Végre bosszút állhat Rózsin. — Igen, ez a mienk volt... — És nyilván maguktól szár­mazott a füstölt hús és a son­ka is — öntötte az olajat a tűzre Melanie. — Igen! Nekem is feltűnt, hogy milyen gyorsan fogy az élelmünk... Tudja, hogy a hadiállapotban mi a tolvaj büntetése? reg sirályné asszony „szerecse- néknél ma kárászt ettek.” Si­rály úr nem szól, leteszi a küszt és elszáll a sziget másik vé­gébe. Ott landol. Mi lehet ott? Mesebeli sirálykisasszony, aki megérti? Legyünk csak reáli­sak, alighanem valami kocsma lesz ottan. Mintegy háromezer pár dan­kasirály költ a Korom-szigeten. Lélegzetállító látvány, amikor egyszerre startol az egész tár­saság. Persze, nem csak az övék ez az ember-nem-jártc költőhely. Kívülük még meg­számoltak 70—80 pár küsz­vágó csért és négy pár sze- recsen sirályt. Ez utóbbi rit­kaság, a Duna deltájában él és költ nagy tömegben, Közép- Európában másutt nem látták. Most nálunk is letelepedtek, talán meg is maradnak, elsza­porodnak . .. Emelik a statisz­tikát: százhuszonkilenc-féle ma­dár előfordulási helye a Fehér­tó. Tavasszal és ősszel, a vo­nulások idején szörnyűséges csetepaté lehet itt, akkor ran­devúznak a szélrózsa minden irányából érkezők és továbbuta­zók egymással. Afféle Ferihegy. Elgondolkodva megyek a két-három kilométernyire fekvő Eötvös, aki eddig hallgatott, végre megszólalt: — Rózsi nem lopta sem a húst, sem a rumot. Én adtam neki! — Te? A családod elől a paraszt szeretődhöz lopod el az ételt? Hát ide süllyedtél? Te . . . Te.v. östreicher... — Megmondtam — örven­dezett Melanie. Eötvös kihúzta magát: — Vedd tudomásul, hogy ezt a hangot nem tűröm. Rózsit feleségül fogom venni — mondta kissé színpadiason. Kevés hír váltott volna ki ek­kora megdöbbenést. Eötvösné erőltetetten felkacagott: — Azt hiszed, meglepsz ve­le. fgy csinálta ezt az egész pereputtyod. Amikor engem el­vettél, úgy vélted, hogy ran­gommal és vagyonommal be­törhetsz oda, ahova, vándor­iparos őseid évszázadok óta hiába vágynak. Csakhogy te mégsem lettél az uralkodó elit országút felé. Elbúcsúzom Knoskó Andrástól és Sándor bácsitól, elfoglalta őket a te­levízió stábja, készül az is­meretterjesztő film a madarak életéről. — Szerettem volna gulipánt látni — mondom konokul. — Ha egy-két héttel hama­rabb jön, akkor láthat — vá­laszol Knoskó András — az egyik tavat a tavasszal leeresz­tették, műszaki munkálatok miatt. Három pár gulipán azonnal visszaköltözött, fészkelt és tojást rakott. De a tavat kezdik tölteni, a gulipánok el­mentek. — És a tojások? — Mégmentettük őket. Ki­vettük a fészekből és másik tojó alá helyeztük. Az is ki­költi. — Kakukk-história — neve­tek, s bólintanak. Kifelé már csönd van. Csönd? Másféle zajok lopóznak a fü­lembe. Vonat csattog, busz rö­fög, autó suhan. Sóhajtva né­zek vissza, a természetbe, er­re a kis medáliára, de nem csak a nádast, gomboscsuhit, cikázó, lebegő madarakat, ha­ragosszürke vizet látom: mind­ez mögött, mint egy nagy, for­dított felkiáltójel, piros pont­tal a tetején, feketén áll Algyő olajfáklyája. Kampis Péter tagja, csak egy felkapaszkodott kupec. De most újra kísérlete­zel. Talán ezzel a paraszt sen­kivel az oldaladon az elvtár­sak maguk közé fogadnak. — Mpst már takarodjon in­nen — ugrott fel Simó. — Ta­karodjon, mert... — Amit akartam, megmond­tam — sziszegte Eötvösné. — De a dolog, még nincs befe­jezve. Az elvtársak még nin­csenek itt és nem biztos, hogy valaha is idejönnek .. . Eötvösné elrohant. Férje ta­nácstalanul állt az ajtóban, majd egy bizonytalan lépést tett befelé ... — Maga is menjen jóember — mondta Simó. — Felesége egy undorító perszóna, de amit mondott, abban lehet némi igazság ... — Álljunk csak meg azzal a nagy igazságosztogatással — mondta Rózsi. — Maga itt ne rendelkezzen — fordult Simó felé. — Azonnal idejössz, Rózsi — kiáltott Simó és Rózsinak sem tűnt fel, hogy tegezi. — Az osztályharc nem lelkigyakorlat és nem társasjáték. De ha úgy gondolod, hát tessék, légy Eötvösné méltóságos asz- szony... — Ha hülye lennékl — mondta Rózsi. — De azért te se hidd, hogy te vagy a Marx vagy hogy is hívják a szentete­ket. ŐSZ FERENC RÓZSI Sex a munkahelyen A Magyar Hírlap egyik cik­ke nem hagy nyugodni. Ez a munkahelyen kialakult szexuá­lis kapcsolatokkal bajmolódik és többek között a következő­ket írja: „a férfi. biológiai kiszolgál­tatottsága folytán meglehe­tősen védtelen a nemi rá­hatás sokkal nagyobb lehe­tőségeivel és sokkal több vál­tozatával rendelkező női dol­gozóval szemben." Elgondolkoztatott ez. Eddig én a fordítottját tudtam: hogy a házinyulat vadásszák. Most azonban rájövök, hogy a nagy, tahó férfi teljesen védtelen a rafinált eszközöket fölvonultató női dolgozókkal szemben. Hal­lottam egy hivatalról, ahol a vezető végig csintalankodta magát az összes női dolgozó­val, sőt, a felvételt is ehhez kötötte. A fene a nagy kiszol­gáltatottságát! Én eddig mindig úgy tud­tam, hogy a nők besomfordál- nak a munkahelyre, a pasas meg (a főnök) óvatos tapo­gatózásba kezd és ha a dol­gozó nő feltűnően riszálja ma­gát, csak aztán kezd nyuládoz- ni. Itt meg kiderül, hogy tel­jesen védtelen. A tapogatózás reflex, mint őznél a menekü­lés. Közvéleményt is kutattak. Harmincöt munkahelyen, külön­böző beosztásban dolgozó nőt megkérdeztek, hogy élnek-e a riszálás lehetőségével a főnök előtt szabadság és más elő­nyök miatt és a harmincöt kö­zül harminckettő igennel vá­laszolt. Arra nem tér ki a sunyi cikk, hogy ez a harminckét nő mi­lyen volt, csinos-e, vagy csin­talan? A másik körkérdés arra vo­natkozott, hogy magánügy-e az, ha az ártatlan vezetőt el­vadássza egy női beosztott, de az úgy történik, hogy bár min­denki tud róla, de ezt a hi­vatalban senkivel nem éreztetik. Ebben az esetben harmincöt közül húsz aránylag lelkesen üdvözölte ezt a tekmeket az­zal, hogy ez magánügy. Ebben engem nem tudom melyik döbbent meg jobban. A kérdezők elképesztő naivitá­sa, vogy a viszonyt helyeslők alamuszisága. Állítsanak ugyanis elő egy olyan épkéz-láb nőt, aki elhi­szi azt, hogyha valamelyik fe­hérnép kézbekaparintja — szexuális szempontból a főnö­köt, hogy annak semmiféle kö­vetkezménye nem lesz a hi­vatalban! Atya úristen! Ezeket szentté kellene avatni! Nem a fenti húszat, hanem azokat, akik ezt elhiszik! Ki látott már olyan nőt, aki ezzel nem él vissza?! Kenye­rem javát már megettem, de ilyet nem láttam! Még olyat is keveset, aki ebben hitt. Egy tudományos cikk kellett hozzá, hogy ez a hitem fölébredjen. A továbbiakban elemzik, hogy kell-e, hogy a férfivezető észre­vegye, hogy női dolgozói, hogy úgy mondjam, ,,ki rittyenti k” magukat, rendbeteszik a paró­kájukat sexuális telítettséggel vonulnak fel-alá. A cikk egy­értelműen helyesli, de azzal a kikötéssel, hogy a vezető egy­formán pazarolja mosolyát va- lemennyi beosztottjára. Újabb agyrém! Szerintem elég, ha a vezetőnek a kiszol­gáltatottsága ellenére sikerül elódalognia az őt ostromló szü­zek elől, de azt már senki se várhatja tőle, hogy ugyanolyan lelkesen vigyorogjon az egész női garnitúrára. Ráadásul a cikk még azt is elvárja, hogy egyformán nézze őket korra és személyi adottságra való tekin­tet nélkül valamennyit. (Még jó, hogy nem írta oda, hogy nemre való tekintet nélkül.) Annak örülök, hogy a cikk végül erkölcsi magaslatra jut és óvatosan tanácsolja azt, hogyha már kitudódott a do­log, akkor jobb, ha az egyik elmegy. (Az viszont költői igaz­ságszolgáltatás, hogy többnyi­re nem a szegény védtelen ve­zetőt űzik el, hanem a nőt.) A cikk hozzáteszi, hogy ez csak akkor szükséges, ha ki­alakul egy elementáris erejű, érzelmi sexuális kapcsolat. (Bár nekem úgy rémlik, hogy elementáris erejű megnyilatko­zás inkább a felszarvazott férj, vagy feleség részéről várható.) Azt meg éppen nem tudom, hogy a psicholóqusok az ele­mentáris erőt hogy mérik? Ta­lán vén fegyverkovácsnőket szerződtetnek erre? Ilyen mé­rőgép nem emlékszem, hogy díjat kapott volna. A cikk végül bevallja, hogy távolról sem merítette ki a sexuális kapcsolatok problémá­it, pedig erre szükség volna, de tudományos igénnyel. Én nem félek attól, hogy tu­dós erre nem akad. Ne aggód­junk, lesz jelentkező, abból az elvből kiindulva, hogy több a tudós, mint a tudományág. Én addig is, amíg ez a mun­kahelyi sexuális kutatóintézet meg nem alakul, minden tu­dományos igény nélkül adha­tok néhány tanácsot: Házinyulat nem érdemes va­dászni. Ha megvadítjuk vadászat előtt, az mitsem ér! Vadászat után szelíd lesz és jártatja a száját. No, ennyit erről a fogas kér­désről, mert az ártatlan lelke­ket a fent említett cikk meg­zavarhatta és ha nyuládozni kezdenek a női dolgozók után, azt esetleg nem úgy teszik, mint áldozatok, hanem, mini disznók. Szöllősy Kálmán Rózsi még folytatta volna, de észrevette, hogy az ágyán egy boríték fekszik. Felismerte rajta Krisztina írását. Idegesen tépte fel a borítékot. „Rózsikám! Ha Kázmér meg­jön, küldd fel a lakásunkba. Engedelmeddel a te szobád­ban húzom meg magam és ott várom őt is. Én odalent egy pillanatig sem maradhatok. Először a közös óvóhelyre akar­tam menni, de az a félkarú em­ber kizavart onnan. Azt mond­ta, hogy a magamfajtának nincs ott semmi keresnivalója. Lehet, hogy igaza van. Mondd meg Kázmérnak, hogy nagyon várom. Csókol és mindent na­gyon köszön: Krisztina.” — Hol van Kázmér? — ki­áltott fel Rózsi. — Ki az? — kérdezte Simó. — Tószeghy zászlós. — Köpetzy körzetvezető se­gédtisztje. — tette hozzá je­lentőségteljesen Melanie. — Úgy, tehát ő is itt van! Nagyon kíváncsi lennék a po­fájára — mondta Simó és fe­nyegetően előlépett. Ekkor belépett az óvóhelyre Eötvösné. Nyomában a sváb parancsnok és két géppiszto- lyos német. Az asszony Rózsira mutatott. — Itt az a tolvaj céda! — Te loptad az a rum? — kérdezte a, sváb. — Nem lopta, én adtam ne­ki. A sajátomból — mondta Eötvös. — Úgy! Te neked van sajá­tod rum ... Hát akkor mu­tasd . . . Na, mozdulás! — Ich spreche deutsch — hajolt meg Eötvös. — Ne törje magát — mond­ta félhangosan Melanie. — Ez németül ugyanilyen rosszul be­szél. — Te csak ne pofázz, az a német, hanem mutasd, hol a rum — lódított a sváb Eötvö­sön, aki elindult a pincéjük fe­lé. Felnyitotta előttük a betá­masztott mellékhelyiséget, ahol az ostrom második hónapja után is hihetetlen gazdagság­gal tornyosultak a lisztes, cuk­ros zsákok, óriási szalonna táb­lák, hatalmas sonkák és nem utolsósorban több láda nemes ital. A sváb ünnepélyes hangon bejelentette: — Ezt mindent én a nagy német birodalom nevében le­fogom ... azaz lefogódzom ... — Lefoglalom — segített Eötvös, akinek arcán az alázat, a félelem mellett, mintha egy kis kárörvendő mosoly bújkált volna. (Folytatása következik.) HÉTVÉGE ji]- ' \ : ' : • ' .■ ': .: ' ' ■ : dSI: r:: ' ;? "l ?■■■■■ -yyr" Iliig *»»!§§§ ÍVviiíí *» '■ . ...' »*. I sím .a;., %íg®í:j S Jf j§ IMP Ilii wft «wl 8$ | ■ ■>• •. x,;'' w Ä tete £& í-A-í vM <:&, &. :WM •••:•,,:• •••:•.••.• .........:•••:••... Sí* ..•••■: * :■ *:> •:-• :>>SíS$*>.. xí^SSSríSS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom