Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)
1975-07-05 / 182. szám
Arató Károly Határozott névelők Ha tehetem, elzarándok- lok a Duna holtágához, hogy az átkarolhatatlan törzsű csend árnyékában néhány óráig letáborozzak a mozdulatlanságban egy- egy ásítást kipecázó horgászok közelében. Északról, délről egymás felé haladva megjelennek a fősodorban a teherhajók. Tutulva vonulnak Izmailiá- tól Pozsonyig, Bécstől a Vaskapu-szoroson át a deltatorkolatig, szikrázó-fehéren, szakadatlan le- és fölfelé a bójákkal kijelölt vízi- ütőn. Ismerem őket. Akár Dugót (a mindenre- jó Ferencként, a jobboldali leghátsó pádból) az első hajón. Utána a hangtalan igyekvő vontatón Elemért, aki úgy törölte le a fekete táblát, mint dalszerző az éjszakát, csillagostól. A harmadikon Rezsődezsőt, a menthetetlen újra kezdőt - a fedélzetről most idehal- latszik a Bevonulási Induló. És a velük szemben úszó hajókon? A gömbölyded Dóra görögdinnye-mosollyal nyugtázza az egyeseket. Valaki a gépház csapóajtaját kivágja, izzadtságtól fénylő arccal hozzá rohan, dühösen gesztikulál. Dóra már sárgadinnye-mosolyú. Nem tanul, megint nem tanul! Semmiből sem tanul. Irénke más - repeső és lengeteg. Ö a másodikon. A taton meredő zászlórúdon lobogónak is hihetném. Vagy a fújtató kéményből kilehellt bodornak - talán az is tulajdonképpen. Irén- ke úgy felelt mindig, ha felelni jelentkezett, mintha lebegett volna .a plafon és a lábnyomokkal teleszórt olajos padló, a falon függő pannonhalmi látkép és Eurázsia térképe között. Erzsébet érkezik a következőn. Ő a mindenkori hetes. Rendbe szedi magát, kilép és tisztelettel jelent: osztálylétszám ennyi meg ennyi. Komolyan veszi kötelességét, adatai pontosak, a Naplóba beirhatók. Előveszem noteszomat, kipipálom azok nevét, akik az órán soha többé nem lesznek jelen. Az igazolatlan hiányzókét. Az első - az agytornász Dini, a fürkésző tekintetű, a hevesen és okosan rákérdező. Logikájából tűzoltólétrát emelt, felfutott rajta fürgén háztetőknél magasabbra, onnan magyarázta igazát Az üvegszemű Ali (más néven: „Halszemű’’) - ő is lent végleg a folyófenéken. És a gitáros, behízelgő hangú Sanyika - húrokat bongatva énekel a mélyvilágból. Ők hárman már az elsüllyedt hajókon. Ők a váratlan - lett semlegesek. Ha az elhúzó nevek kezdőbetűit összeolvasom: DER, DIE — megrendülve olvashatom: ők a DAS. Itt vannak elevenen és fényképszerűén a német nyelvórák határozott névelői az átkarolhatatlan törzsű csend árnyékának közelében. Az érettségizett tanítványok tíz év történelmén közlekedő teherhajókon, egyesszám alanyesetben. Ragoztatni őket - hogy is áll tárgy-, birtokos és részes esetük - innen és ilyen időkülönbséggel, ennek sok értelme nincs. Hasítsák csak a vizet, vándoroljanak velük szerencsés csillagzat alatt a fehér hajótestek - a delta- torkolatnál is messzebb és tovább! Anyanyelvem, másik szakom határozott névelőivel, míg el nem tűnnek a folyókanyarban, sorrendben: elsőn A Dugó, másodikon Az Elemér, harmadikon a Re- zsődezső... Szinyei Merse Pál: Majális Szinyei Merse Pál (1845-1920) Százharminc éve — 1845. július 4-én Szinye-Újfalun — született Szinyei Merse Pál, a magyar festőművészet kiemelkedő alakja. Műveiben általában kerülte a patetikus hatásvadászó ábrázolásokat. Különösen a mindennapi életből vett témái hatottak korábban merész újításként. Leghíresebb alkotását az 1872-ben festett Majális-t a teljes közöny és meg nem értés fogadta. A Majális csak jóval később, a Műcsarnok 1896. évi kiállításán aratott elsöprő sikert. Szinyei érdeklődését kezdettől fogva a táj, a természet, a napfény festésének problémája kötötte le. Természettanulmányai művészetének kis gyöngyszemei. Festészetének fő motívuma a szabad természetben ábrázolt ember. Fazekas Lajos Erőm, ifjúságom Erőm, ifjúságom, tüzem, lobogásom, igazam, haragom, parittyázó karom, fagy-szitta, láz-meleg kenyéradó kezek, gyászom, árvaságom, szepegő sírásom vágyam, repülésem, álmaimban, fényben, szivem zuhanása, szerelmem fű-ágya^ füttyöm, dalom, kedvem, szöktem rózsakertbe, megjártam boldogan csillagágú utam, virágom, szerelmem, igazam, győzelmem, örömöm és gyászom, erőm, ifjúságom. A Hattyú folyam annyira kedvesen és mégis méltóságteljesen hömpölygött, mint a gyógyszerész felesége, mikor hosszú uszályával lefelé jött a színház lépcsőjén. A nőt ilyennek csak egyszer látta Bobuka Lakatos, de akkor igen mély benyomást tett rá: amint ott állt a megyeszékhely színház-lépcsőjén, magas volt és fehér, mint a régi templomok fölényes kő-angyalai, kissé keskeny vágású, nevető szemeibe hullt melegbarna haja, amint fölületes érdeklődéssel körbetekintett az emberiségen: hódolóin. A maxiruha fejedelmi jelenséggé tette, annál inkább, mert Bobuka Lakatos a huszonöt év előtti érettségiző kék öltönyében volt. Egy picit úgy érezte, nem tud tovább élni enélkül az asszony nélkül, de aztán elhessintette magától a felhőt. Nem is ez a fontos, hanem a Haty- tyú folyam. Méltóságteljesen, aranyszín sárgán hömpölyög medrében, s ha visz is valamit a hátán, sohasem lyukas cipőt vagy döglött macskát: csakis villamsújtotta borzas tölgyeket. Partjain mindenféle titokzatos és csodálatos, másutt meg nem termő virágok illatoznak. A tavaszi áradás nekibuzdulásakor sem kevésbé szelíd, mint egyébként, mert már nagyon rég megtanulta, hogy nem kell komolyan venni az ötven-hatvan évenként változó emberiség bogarait, vagy akár a Természet szeszélyeit: hol ez a plio- cén, vagy mi a csuda, hol meg valamiféle jégkorszak .. . Nevetséges. A Hattyú folyam partján mézeskalács házak állanak — legalábbis úgy néznek ki — csúcsos tetejű ge- renda-vityillók, előtte kis sziklakért, aprócska garázs, parányi Opel Rekord. Bobuka Lakatos villája is ott áll, a ház, amelyet egész életében kuporgatott össze, itt a köveshegyi kocsmában, ahol üzletvezető. Rengeteg lótás-futás, izzadság, nagy megaláztatások, apró csalások épültek be a kunyhó falába. Bobuka Lakatos, ha ideje engedi, két forduló közt behunyja a szemét, és a pultnak támaszkodva látja a Hattyú folyamot, meg a házat is. Az lehetetlen, hogy ne létezzen, valahol a világon kell legyen egy Hattyú folyam, hiszen olvasta — képtelenség, hogy slágereim lenne, vagy meseszínhely — és akkor majd ott áll oz ő háza is. Még pár év, és akkor vége a hajszának, ott fog élni, egész nap limonádét szürcsöl, három cukorral, egész citromból. így vasárnap déltájban annyian . vannak a kocsmában, mint szitában a korpa — ahogy errefelé mondják. És mind vedel: sört, spriccelt, házmestert, még a málnába is kérnek két felest, persze a rumból. Bobuka Lakatos az üzletvezető, ez azt jelenti, hogy parancsol a csaposnak. a szakácsnénak,' meg az unott arcú oincérlánvnak, akit ilyenkor Ne- bízdrá Katának hív a vendégsereg, lévén, hogy ma szabadnapos. Rengetegen vannak. Ez itt Köveshegyen annyit ielent. hogy a négyből három asztal foglalt, ülnek vaqy tizenöten a teremben A bal eayesén — ahoqy Nebízdrá Kata nevezi fenn- héiázva az első asztalt — kártváznak. Borostás, izzadt képű jámborak, nem bántanak ezek senkit, nem lóqnak meg, csak énekelni szeretnek. Most is: bőgnek, mint az ijedt tehén. Szó- iuk sarján lefittyed a Kossuth, bal kezükben a kórtyalaDok. ütemre dőlnek jobbra-balra. mint a nódszál a szélben, és míg kiiátszák a lapokat, azt dünnyögik: „Eladom a házam, meg a lovamat!” Csattannak a lapok, akinek mondása van, az tercben ráénekli, hogy „Negyvenszáz ulti, pirossal, ha szabad". De azért alatta a többiek tovább zengik: „Eladom a házam...’’ Vagy öten nézik őket, csak úgy állva hajítják a gallérjuk mögé a félszilvát. Nem jó kuncsaftok, ezt tudja Bobuka Lakatos, centire ismerik minden ital árát, még a cigarettákét is. Egyikük, öles, szőke legény, az asztal deszkáján összesöpört lapokra pislog bambán, mint a sükesi vadalma. - Ilyenre durikmarst mondani! - szól lassan forduló nyelvvel. A címzett abbahagyja az éneklést, döbbenten méri végig a közbeszólót. — Te — mondja aztán kis rémülettel — kár, hogy neked apád kalitkát nem csináltatott. — Miért? — Hát, hogy abba mutogatna! A következő parti kezdete a röhögésbe vész. A mellettük lévő asztalnál az ifjú pár zavartan nézi őket. Pan- cserok, ezt rögtön látja Bobuka Lakatos, jóllehet abba kopaszodott bele, hogy huszonöt éve mindenkiben ellenőrt gyanít. Az nem létezik, hogy ezek Onnan jöttek, a nyakát rá, hogy nászutasok. A legénynek sanyarú, majdnem keserű arcvonásai vannak, a lány ellenben nagyon csinos, kedves babaarca van, s kormos szemeivel mintha mindig nevetve les- kelödne. És mindenre nevetnek is, ráböknek valamire, s már pukkan ki belőlük a fékeveszett kacagás. — Nászutasok? — érdeklődik Bobuka Lakatos, és igyekszik főúri mozdulattal ellegyinteni az asztalról a szemetet. A kérdezettek egymásra néznek, és nevetnek már megint. — Nem ... mi . . . csak úgy beültünk. Hm. Furcsa. — És mit parancsolnak? — Andrea? — néz a fiú a kormosszeműre. Persze Bobuka Lakatost nemigen hatja meg a lány szépsége. Hiszen, ha ilyesmire adott volna valaha is, hol lenne a Hattyú folyam? ... — Tudod, hogy egy. jaffát kérek. Kerek buborékkal — mondja a lány. Ezen megint nevetnek. Hogy mi ebben a mulatságos?! És mit lehet egy jaffáh keresni? Ha tegnapelőtti őzpörköltet el tudná nekik sütni . .. — Nem parancsolnak valamit enni? — Andrea? — néz megint a mamlasz. Bobuka Lakatos már nagyon unja. Persze, hogy nem esznek semmit. — Józsi, nyomjál nekem egy szódát — szól a csaposnak, már issza is a hideg, habzó italt, érzi, amint végigcsöppen az állón is egy kicsi. Sört nem iszik, se más szeszt. Elég kocs- márost látott, aki mindenét az italra költötte, vagy börtönbe került végül. A harangozó is a kocsmában tölti déli ájtatossáqát. Rekedt hangú, alacsony, kövér ember, már megjelenésével is énjének azt a tudathasadását tükrözi, ami egy harangozót jellemez: papnak túlságosan harangozó, parasztnak túlságosan elegáns. Csak a hatalmas, rézvörös orra nem illik hozzá, amelyről talán az apja se álmodta, hogy ennyire ilyen lesz. — Csirkét eszik a Jézus Krisztus! — — böki oda a „dicsértessék” dallamára a csapos; A harangozó egyelőre nem tud dönteni, mérges legyen-e, vagy tegyen úgy, mintha nem is hallaná. Aztán visszaköszön, az orra alatt dünnyögve: — Mind öreg a vénasz- szony! Állva, a pult mellett kér fél liter bort, Bobuka Lakatos mérges: mi a fenének nem issza a sajátját, mikor otthon is van neki pár hordóval, meg úgyis lopja a misebort is. Most kis nyugalom van, mindenki rendelt, mindenki megkapta. A kártyások ezúttal a „Megkötöm lovamat" éneklik, a nászutas pár vigyorog, amúgy nincs mozgás. A három okosok úgy robban" nak be, mint egy nyári vihar. Végigsöpörnek a termen, leülnek a legközépső asztalhoz, akkora zajt csapva, mint egy farsangi felvonulás. A kövér letelepszik az asztalfőre, összevont szemöldökkel, gyanakodva bámul. Bobuka Lakatos szerint teljesen, mint egy újév: malacfej, citrom nélkül. A középső hanyattvágja magát a székben. Kis Jávor-bajszot visel, mintha csak reggelente ragasztaná föl, az emberiség unalmára. Olyan savanyú megvetéssel néz körül, mint aki tudja, ezt az egész kócerájt meg- vehetné, ha csak intene egyet. A magas kopasz megszagolja a hamis kristályvázában álló szekfűt, aztán a földre hajítja. — Büdös — szól sóhajtva, mintha rettenetesen elszomorítaná a világnak ezen sora . . . Már a virágok is büdösek, haj-haj . . . Mercedesen jöttek, országon-váro- son átrobogva. Akik látták őket, először az élet múlandóságán kezdtek tépelődni, de amikor észrevették, hoqy százhússzal átszáguldanak a félig leeresztett sorompó alatt, úgy érezték, talán mégis vannak, akik halhatatlanok. A kocsi valahol egy fél csirkét is elkapott, most ott hever a motorházon, vérbe ragadva. De az is lehet, hogy annak idején egész csirke volt. Három faluval előbb eqy mentős té- pelődött, utánuk eredjen-e, minden eshetőségre készen, de aztán nem tudta rászánni magát. Egy motoros rendőr mégiscsak üldözőbe vette őket, ám húsz kilométerrel odébb megállt, mert kéj gyereke van otthon, és a felesége asztmás. Most itt ülnek. Bobuka Lakatos örül, mert tudja, hogy ezek Vendégek, ezek Fogyasztanak. A hosszú kopasz megszagolja a jaffát és beledönti a virágvázába. — Büdös! — szól meggyőződéssel. Aztán odafordul a kocsmároshoz. — Mondja, ebben a lebujbán nem tartanak viszkit, vagy konyakot? Például Napóleont. Igen, azt hiszem, egv Napóleon most belém férne. Bobuka Lakatos hiába tusténtke- dik, nem kell nekik a Cabinet Brandy, se a Lánchíd. Aztán amikor már reményét veszti, a dagadt ráordít: — Na, mit ácsorog itt, miért nem hozza már?! A bajuszos magához inti, de mikor odahajol, méla undorral ellegyinti magától. — Jóember, enni szeretnénk — sóhajtva mondta — Wellington hátszín. Igen, hátszín Wellington módra. — Kitűnő szarvaspörköltünk van - próbálkozik a kocsmáros — mással sajnos nem szolgálhatok. — Kérem szépen, a hátszínt megsüti kalácsba töltve, kis velővel, paprikás-borsos szaftban, hozzá cukrozott répa, borsó, rizs, burgonya. — Kitűnő szarvaspör. . . — Nem kémé meg az urakat... ezeket a jóembereket itt ni, hogy ne üvöltsék ezt a micsodát? Vagy menjenek ki .. - teszi hozzá lágy sóhajjal a Jávor-pofájú. A kártyások döbbenten figyelnek, itt már tíz éve nern volt verekedés. Aztán a sűrű csöndben az egyik óvatosan int, folytathatják a kártyát, halkan mormogva. Bobuka Lakatos, leteszi a szarvaspörköltet. Elővette a csodaszép tányérokat. Még az sem baj, ha eltörik, kifizetik ezek még a dupláját is. — Büdüs! - nyögi a kopasz és ellöki a tányért. — A tál meg koszos! — Nem hallotta! — a kövér ordít, lila az arca. — Büdös! Vigye vissza! A kocsmáros csak befelé dü- höng. Nem szabad mérgesnek lenni, a kuncsaft kicsit nyűgös, de a kuncsaft jól fizet, majd meg fogja enni azt a szarvaspörköltet a kuncsaft. Csak egyet fordul, öt percet vár, aztán hozza újra. A bajszos undorral rámosolyog, de méltányolja a pimaszságot, maga elé húzza a tányért. — Jó nő — szól a kövér a nászutasokra nézve. Izzadt homlokát letörli, aztán hájason puha mozdulattal a kezét beletörli az abroszba. Átkiabál. — Hé kislány, hogy hívják? Azok ketten elpirulnak. A fiú talán fölállna, talán bele is dagasztaná a malacfejet a gallérja mögé, de mire észbekap, már oda a pillanat. — Hagyd! — röhög a kopasz. — Nagy a füle... Meg különben is: nincs nálad elég pénz, mert ez még szűz. — Fogadjunk! - sóhajt a bajszos. Bobuka Lakatos a számlát készíti. Hozzáír még ötven forintot apránként, ezek úgyse veszik észre a három ebéd, meg a két üveg brandy, jcffa, miegymás mellett.-- Barátom — int a bajszos. — Lehet itt villát bérelni? Mikor megtudja, hJgy négyszobás nincs, csak sóhajt, meg legyint. A kövér elmerülten nézi a számlát. Fölnéz, aztán megint le, végül hidegen kérdezi: - Hol találhatók a maga főnökei? — Kérem hajol meg Bobuka Lakatos nagyon vörösen —, valami baj van? — Hol találhatók a maga főnökei?! Bobuka Lakatos a számlát nézi. Nagyokat nyel. — Elnézést, nem tudom, miképp történhetett. Ez a nagy kapkodás... — Csibész maga, drága uram! Maga mindenkit becsap. így aztán persze lehet gazdagodni! De nehogy azt higgye, hogy maga valaha is jómódú lesz: pénzt csak a pénz hoz. Mindenesetre gondunk lesz majd magára a központban. — Ne higgye, hogy elfeledkezünk magáról, van nekünk ismerősünk mindenütt! — vigvorog a kopasz. Elmennek a három okosok, 'ötven forint borravalót adtak, gúnyosan. A Mercedes elporzik a kanyarban, holnapra már csak legenda lesz, persze senki sem hiszi. B obuka Lakatos a pultnak dől, izzad rettenetesen. Próbálja maga elé idézni a Hattyú folyamot, de most valahogy nem látja. A villáját se, meg a méltóságteljes, sárgászöld folyamot se, pedig tudja, hiszi, hogy létezik. Lassan írni kéne a napokat, mint a katonaságnál a le- szerelők ... Még kétezer nap ... Legalább . . . A kártyások újra dalolni kezdenek, tétován, óvatosan. „Kis kút, kerekes kút van az udvaromban”. Es a sürgetés ritmusra gyorsabban csapkodják a lapokat.
