Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)

1975-07-27 / 204. szám

Dunántúli napló

1975. július 27., vasárnap

150 éves kéziratos

nótagyűjtemény

A tárgyak, a tárgyak. Körülvesznek bennünket, használjuk és megszokjuk őket. Bent vannak a lakásban, ott vannak a munkahelyen, kabalák és mütyürök vannak közöttük, emlékek — megannyi fétis. . .

Kapcsolatot teremtünk ezekkel a tárgyakkal. Szeretjük, vagy gyűlöljük őket. Ismertem embert, aki valósággal szenvedett, valahányszor egy porcelánszoborra nézett.

— Megizzadok, ha látom — mondta. Kidobni, összetörni nem lehetett, mert a felesége családjának valamiféle emléke volt, országos botrány lett volna.

— Miért nem teszed el szem elől? — kérdeztem egyszer, és meglepődtem a válaszon.

— Látnom kell, annyira ronda. Már nem tudom nélkülözni.

Velünk születnek, együtt élünk, s ahogy öregszünk, egyre nagyobb fontosságot tulajdonítunk nekik. Végül már min-, den vacak különös jelentőséggel bír, végül már nem tudunk elszakadni megszokott tárgyainktól — belénk ivódtak, akár szokásaink, eggyé váltunk velük, s akkor már szinte ők határozzák meg cselekedeteinket, életünket.

Kapcsolat ember és tárgy között — nem az igazi. Ember és ember kapcsolata jelent csak valami mást, jobbat, teljesebbet. Ezt csak az tudja, aki magához ölelt egy kabátot, amely a kedvesre emlékeztette, és aztán magához ölelte a kedvest... A tárgy nem pótszer. És, ha az emberekkel nem tudunk kapcsolatot teremteni, magunkra maradunk. Egyedül élünk, tárgyaink közé szervülünk, s idővel kezdünk hasonlítani hozzájuk.

*

D öreg ember. Magányos. ”• bácsi egy faluban él, Mindig egyedül volt, akkor is, amikor az uradalom agronó- musa volt, még fiatalon. Híres ember, nevét egy növényfajta is viseli — ő kísérletezte ki.

Nem láttam. Nem beszéltem vele. Kerestem a szomszédját — egy házban laknak, gondoltam, legalább azt tudják, hol lehet? A zörgetésre ugyanis nem jött elő. A szomszéd — piros arcú sváb asszony — halkra váltott.

— Nem tudom — mondta. — Netán itthon van?

— Lehet.

Benéztem az udvarra: gondosan ápolt kerítés húzódott a két porta között. Odaát csönd volt. Nem mozgott még baromfi sem.

— Nem szoktak segíteni neki?

— Nem.

Egyedül. B. bácsi - mint utóbb megtudtam — bent ült a lakásban. A kitakarított, csinosított lakásban. Könyvei között.

— A könyvek, meg a gyógyszeres dobozok, üvegcsék. Az volt itt minden, meg a félhomály. Beteg is volt akkor, amikor gondozásba vettük, a területi gondozónőnek az első dolga az volt, hogy kitakarítson. El tudja képzelni, hogy mi volt itt? Kosz, kosz és kosz. Szegény már nem tudta maga elvégezni ezt a munkát, magát épp hogy ellátta. Megmosdott, mosott is magának, de a lakás ... Rendetlenség, tudja, ismeri biztosan azt az elhanyagoltságot... Látott már elhagyott házat? Amelyikben nem laknak? Ahol a padló köziből fű női, a falak repedésében egerek tanyáznak? Olyan volt ez a lakás. Széthúzták a függönyt, világosságot teremtettek, kitakarítottak, kidobálták a sok vacak dobozt . . . Hát, az biztos, hogy az nehéz volt. Nem hiszi el, hogy az öreg hogyan ragaszkodott a gyógyszeres dobozaihoz.

— Mondja ... de őszintén, hol érzik jobban magukat az öregek? Az öreg szagú, rendetlen, piszkos odújukban, vagy a kicsinosított, hypó szagú szobákban?

A „szociális nővér” hosszasan tűnődik, csak úgy válaszol.

— Hát, a piszokban.

B. bácsi magának való ember. Nemigen közlekedik senkivel. Reggel első útja a boltba vezet, megveszi a tejet, péksüteményt. Aztán van egy-két barátja a faluban, azokat látogatja meg. Jobbára otthon

ül, olvas. A szociális otthonban ebédelt, egészen addig, míg ki nem derült, hogy nem jó az étel, túl fűszeres . . . Egy ideig másutt evett, aztán megint visszament a szociális otthonba, most újra főzet magának, ünnepekre felveszi az ünneplő ruhát és várakozik könyvekkel teli lakásában. Barátait, ismerőseit várja — nem jönnek. A közeli városban laknak, időnként mondogatja, hogy az ünnepeket ott töltöm ám, aztán nem megy sehová. Otthon marod, egyedül.

Ki veszi észre, ha valami baja történik?

— A boltos — mondja a nővér — ha nem jön a reggeliért, megnézik, mi van vele.

*

C medikus, végzős. Gyak■ • ran látom unott képpel lődörögni a kávéházakban, cukrászdákban. A téren. Az utcákon. Lerí róla az unalom. Egyszer elkaptam az utcán.

— Unatkozol?

— Nem — válaszolja bizonytalanul.

— Szóval unatkozol — mondom.

Elneveti magát.

— Nyertél.

— Egyedül vagy? Azért?

— Én? Egyedül?

Nem, ő egyáltalán nincs egyedül. Barátai, kollégái, vannak, főnökei vannak, körül van véve emberekkel. Nézzem csak meg. A kórházban is, hfszen ott van N., akivel már csakugyan láttam együtt, beszélgettek a kávéházban, aztán Zs. nővér, akivel ugyan még nem láttam, de elhiszem, hogy voltak már együtt. Egyedül? Ugyan, kérem.

Albérleti szobája különbejá- ratú. Sokat fizet, de megéri, nem zaklatják semmiért. Külön villanyórája is van, erre a legbüszkébb. Ósdi ágyikó, amolyan „félcsaládi”, magas támlával, cihával. Kényelmes. A falon reprodukciók plakátok. Az apró asztalkán orvosi könyvek, nyitva és becsukva, jegyzetek, a földön papucs és négy piszkos zokni. Az ágy mögött glédába állított üres üvegek.

— Nincs most semmim — mondja egy kicsit csalódottan.

Itt él. Ide jön haza esténként, éjszakánként, mert az estéket inkább a szórakozóhelyeken tölti. Tíz-tizenegy tájban jön haza, nem, nem iszik, egy üveg sört, vagy kettőt egész este. Szóval nem az ivásért megy oda . . . Csak. Csak úgy megy. Lányok vannak ott, aztán néha előfordult, hogy eljöttek vele haza. Hát, igen, azok jó esték voltak.

— Beszélgettetek is? — kérdem hirtelen.

Mogorva lesz.

— Nincs szükségem a dumájukra.

— Hát mire van szükséged?

— Hogy érezzem őket. Érted? Erezzem, hogy meleg van az ágyban. Hogy ott van valaki. Érted? Csak erre van szükségem. A dumára nincs. Érted?

Értem.

*

___Igen. Nehéz erre igazán

* őszintén válaszolni, de megpróbálom. Hogyan is telik a napja egy magányos embernek? Reggel kávét főzök, megiszom, az az első. Elszívom a cigarettát, átfutom az újságot. Ja, és bekapcsolom a rádiót. Az nálam mindig szól. Nem, nem annyira hangosan, mint a tinédzserek magnója, de úgy, hogy halljam a konyhában is, ha kávézom. Ott szoktam meginni, a poharat elmosom, tudja a magányos embernek mindjárt el kell mosogatni, mert felgyűlik a piszok. Aztán lezuhanyozok, megborotválkozom, felveszem az inget, a Patyolatban szoktam mosatni és megyek. Vezető beosztásban dolgozom, akkor már munkába menet is a benti ügyek foglalkoztatnak. Napközben? Dolgozom, nem érek rá a magányossággal foglalkozni. Szerintem ez nem is probléma. Van, aki ezt szereti, van, aki mást. ötig, hatig bent vagyok, aztán eljövök a gyárból. Volt klub is, igen, jártam

egy ideig, aztán beleuntam. Nem volt semmi értelme. Hogy mit csinálok? Hetente van egy kártyapartim, keddenként oda megyek. Az eltart, mit mondjak, éjfélig, egy óráig. Hétfőn? Le szoktam menni Harkányba, látja, már nem vagyok fiatal. Jól esik délután egy kis lotyo- kodás. Meg aztán ott is vannak emberek...

Ott is vannak emberek. P. a magányosság apostola, az egyedüllét bajnoka. Főmérnök. A hozzá hasonlókról mondja a köznyelv, hogy megrögzött agglegény. Ahol abbahagyta monológját, ott kérdeztem tőle, abban a pillanatban: keresi az emberek társaságát? Fintort vágott és azt válaszolta, hogy nem úgy, ahogy én gondolom. Szereti nézni a tömeget. Csak úgy. Csak. Színes. Időnként jó dumákat hallgat le a medencében, autóbuszban. Szórakoztatók az emberek. És ő csak szórakozik rajtuk. Ezért keresi a társaságot. Nem, nem nőgyűlölő, fenét. Sőt! A szerda az övé. Nem, dehogy is alszik nála. Csak délután. Nem hiszi, hogy együtt tudni aludni bárkivel is. Forgolódik, horkol. Pfúj. Esetleg hideg a lába.

— ... csütörtökön moziba megyek, minden filmet megnézek mindjárt az első napon. Mindegy, hogy mit játszanak. Pénteken színház, szombaton a Nádor kupolatermében vacsorázom, vasárnap sétálok a Mecseken, ha jó az idő, futni szoktam. Kocogni. Meg az apróbb dolgok, beszerzések. Olaj a kályhába, némi ennivalókészlet a frizsiderbe ... Konzerveket eszem. Főzni azt szeretek, egészen jól főzök, egyszer mondták. Hogy este? Itthon vagyok, nézem a televíziót, aztán lefekszem. Nem vagyok túlságosan jó alvó, az orvos szokott felírni altatót. Igen, járok orvoshoz. Nem, nem belgyógyász. Idegorvos. Ezt szerette volna tudni? Megmondtam volna, ha rákérdez. Ha nem tudok elaludni, a rádiót hallgatom, az nálam mindig szól. Vagy ezt már mondtam?

Igen, mindenünnen haza kell menni. Otthon befűt az olajkályhába, bekapcsolja televíziót és — nem történik semmi. Aztán rájön, hogy hivatalosan is vége a napnak, le kell feküdni. Az éjszakától fél, bekapcsolja a rádiót, a Himnusz táján elszunnyad. Reggel a Rá- kóczi-induló ébreszti. Nyitott szemmel fekszik, felületesen szundikál, egy idő múlva felkel, kávét főz, cigarettára gyújt, újságért kocog. Munkába menet azon tűnődik, hogy ma moziba kell-e menni, vagy netán szerda van?

Mert az talán mindegy is. A rádió az ő igazi társa, öreg korára rajta is megjelennek a csavarok, szeme a skálához fog hasonlítani, hangja száraz lesz, mintha egy üres fadobozban diót történek.

Kedden a Filmkomédia dia- dalútja című amerikai film este kerül a képernyőre. A laza szerkezetű sorozat második filmje a 20-as évek némafilmvilágának legűpgyobb csillagait vonultatja fel, élükön Charlie Chaplin-nel. Utána a Családi kör „Halló szünidő” című különkiadása következik, amely a nyár jegyében szer- kesztődött.

Szerdán Polgár András: A szembesítés eredménytelen című drámáját sugározza a televízió a Madách Színház Kamara Színházának előadásában. A feszült cselekményű darab középpontjában egy gyilkosság áll.

Csütörtökön délután Piros sapka címmel a nézők a szombathelyi úttörőolimpiáról készült dokumetumfilmet láthatják, amely bemutatja a nagyszerű küzdelmeket és a legjobb helyezést elért gyerekeket. Este a Balzac nagy szerelme sorozat második része után a

TT -né egyedül maradt.

Nem, nem haltak meg a rokonai, mindössze csak felnőttek a gyerekek, két fia megnősült, két lánya férjhez- ment, férje meg — elvált. Egyedül maradt egy kétszobás lakásban. A férj nem vitt el semmit, maga akart elmenni, mindent ott hagyott. Bútorokat, ahogy huszonhét esztendeig gépeket, szerkezeteket, szőnyegeket, mindent. Éppen úgy, volt, amíg együtt voltak.

Z.-né soha nem volt vallásos. Két hetes magány után gyászruhát öltött, feketébe borult, mint az öreg asszonyok és szentképet vásárolt.

— Azzal szokott beszélgetni — mondta a szomszéd lakásban élő ismerős, mert egyszer rajta kapta. ,

Valakivel kell beszélgetni az embernek.

Lassan átalakult minden. Hónapok teltek el, a gyerekek nem látogatták, férje pedig . . . Megnősült. Már csak az egyik szobát használta, a másikra láthatatlanul rátette kezét az enyészet. Oda, oda nem volt szabad bemenni, be is volt zárva. Ritkán látták, keveset mozgott. Befelé fordult,, nem tárgyalt senkivel.

— Képzelje, a múlt vasárnap átcsengetett. Szeretjük, hiszen jól ismerjük régóta. Sírt. Reszketett a szája széle. Kis, fekete zsebkendőt gyűrögetett a kezében. Invitáltam beljebb, mert oda volt téve a leves, muszáj volt visszamennem a konyhába. Bejött és sírva kért bennünket, hogy ha nem vetjük meg, menjünk át hozzá ebédre. Megrökönyödtünk, hiszen csaknem készen volt a miénk is, végül összenéztünk a férjemmel és átmentünk. A nagyobbik szobában fel volt terítve az asztal, hat személyre, a nagy tálban gőzölgött a finom húsleves .. . Ott aztán ordítva sírt „Megfőztem az ebédet, úgy ahogyan szeretik és nem jött el senki, senki, senki...” - ezt kiabálta.

A magány nagyon megviselte. Félév múlva kórházba is került. Mesélik, hogy amikor érte jöttek, nem akart a kezéből kiadni egy dobozt. Végül elvették tőle, kinyitották. Rongycafatok voltak benne. Attól kezdve, hogy rongyait elvették, apatikus lett. Nem értette senki, nem ment el látogatni hozzá senki, senki.

^Tárgyak vesznek körül * bennünket, használjuk és megszokjuk őket. Megannyi fétis. Kapcsolatot teremtünk velük, szeretjük vagy gyűlöljük őket, viszonyulunk hozzájuk.

Végül már minden vacak különös jelentőséggel bír, végül már nem is tudunk elszakadni tőlük. Végül, ha nem veszünk valamiről tudomást, tárgyaink közé szervülünk, s idővel hasonlítani kezdünk hozzájuk, írógéppé, rádióvá, akváriummá, macskává és papagájjá alakulunk.

Tudomásul kell vennünk, hogy emberek is vannak körülöttünk.

Kampis Péter

Kezdőkör vendégei: Bartha Zsuzsa ötvösművész és Józsa Mária építészmérnök. A második műsorban a Nyári színházi esték keretében Racine: Berenice című tradégiája kerül képernyőre a Győri Kisfaludy Színház előadásában felvételről.

Pénteken délután a Riporter kerestetik első elődöntője jelentkezik, majd este Zenés randevú cimmel az Erkel Színházból, felvételről sugároz műsort a televízió. Utána kerül sor Kovásznai György: Csontváry című tévéjátékának bemutatójára.

A második műsorban Herman Wouk: Zendülés a Caine hajón című regényének amerikai filmváltozatát vetítik.

Szombaton amerikai turisták mulatságos európai kalandjairól szól a Ha kedd van akkor ez Belgium című filmvígjáték. Utána a veszprémi tévétalálkozón díjat nyert III. Ri- chárd című tévéjátékot sugározzák.

Hazánkban körülbelül ötszázra tehető azoknak a régi kéziratos gyűjteményeknek a száma, amelyek a XVIII. század második felétől a XIX. század közepéig keletkeztek, összegyűjtötték d szájról szájra járt verseket a kor költőitől, valamint a népi költéseket, a nótákat, amik még mai is népdalaink legszebb gyöngyszemei. Jó dolog, hogy akadtak emberek, akiik összeírták, akár saját használatukra, de még inkább a ma emberének gyönyörűségére.

A PÉCSI GYŰJTEMÉNY

1971 elején kedves rokonom azzal a megjegyzéssel adott át nekem egy megkopott füze- tecskét: „Ferikém, te szereted a régi nótákat, biztosan találsz benne magadnak valót".

Megkopott, megsárgult lapok, régi kézirat. „Egy néhány világi nóták" felirat az egyik lapon. És versek, , népdalok egész sorát találtam benne. Az első dolog, ami szembetűnő volt, hogy Csokonai verseket is tartalmaz, számszerint tizet. Tekintve, hogy Petőfi és kortársai tollából egyetlen egyet sem, így a XVIII. század végére, vagy a XIX. század elejére kellett helyeznem származását.

A kézirat eleje hiányzik, mintegy 10 lap, így nem tudni, kinek a gyűjteménye lehet.

A kötet végén, az utolsó két oldalon többször is előfordul a Szilágyi István név, de ezek a bejegyzések csak amolyan irkafirkák. PL: „Szilágyi István Perélrektor, tanító Kécskén (az utolsó két szó kélőbbi kéztől ceruzával írva), Szilágyi Istváné ez a haszontalanság, Fogarasi Mártony, Fogarasi Máriáé Ez a nótós könyv, Jakab Juliána Szilágyi Istványné".

Izgatott a kérdés, ki az ösz- szeírója a kötetnek. Nem valószínű, hogy a kécskei Szilágyi, hiszen a fent említett bejegyzések teljesen más kéztől származnak, így Szil jgyi neve is. Ámde, volt egy másik Szilágyi István is, a későbbi debreceni professzor, akinek diákéveit kutatva megtudtam, hogy ez a Szilágyi, aki hittudományi hallgató volt Debrecenben, ő maga is írt verseket. 1840-ben verspályázatával második díjat nyert. A Kisfaludy Társaság 1841-re kitűzött pályázatán, amelynek jutalma 12 arany

v^lt, első lett a „Csák és a király leány” versével. Nyitva volt a kérdés: vajon ő volt-e az összeíró? Tanított-e Kécskén és mikor?

Levelet írtam Tiszakécskére az ottani általános iskola igazgatójának. Kovács Géza igazgató közölte velem, hogy valóban volt ott egy Szilágyi István. aki rektorként működött, az anyakönyvi bejegyzések szerint 1841. április 25-től (a tanítókat is úgy fogadták az egyházi iskolákba, mint a cselédeket), 1849 Szent György napjáig. Nem akarom részletezni a további közlést, csak annyit: távozása a községből dicstelen volt. így biztosra vehető: nem ő volt az összeíró.

Nem vagyok irodalomtörténész, de annyira érdekelt a téma, hogy több mint kétéves kutatómunka eredményeként sok mindent megállapítottam a kéziratban található versekről. Így: 125 világi és 10 ref. egyházi ének van leírva. De van közöttük kb. 40 igen szép vers vagy népdal, amelyeket eddig még semmiféle gyűjteményben nem jegyeztek fel.

KÖNYV LESZ BELŐLE?

Az egész anyagot feldolgoztam és a jegyzetekben hivatkozom más variánsokra is. Most mór közölhetem, ha minden jól megy, könyv lesz belőle és a jövő évben jelenik meg a Pécsi Városi Tanács művelődésügyi osztályának gondozásában.

így van rá remény, hogy a ma embere is megismerhesse az irodalomtörténetünkben is számottevő kéziratos gyűjteményt, az „Egynéhány világi nóták"-at.

ízelítőül egy igen régi és nagyon szép népdalszöveget mutatok be a kéziratból:

Sem eső nem esik,

Sem Jelleg nem látszik;

Mégis az én subám,

Két oldalról ázik.

Dehogy is ne ázna,

Mikor mindig sirok,

Olyan 'beteg vagyok;

Talán meg is halok.

Sir az egyik szemem,

A másik könnyezik;

Sír már mind a kettő,

Mint a záporesö.

Monori Ferenc

Egyedül

Mit ígér a tévé a jövő héten?

X*X*X*X*X*X*X>X*X,X*X*X*X*X*X*X*X*X*X,X*X*X*X*X'X,X*X*X,X*X

Egy néhánv világi nóták