Dunántúli napló, 1975. július (32. évfolyam, 178-208. szám)
1975-07-19 / 196. szám
Budapesten tartja kongresszusát az INTERSTENO Gyorsíró világbajnokság Az INTERSTENO - a Nemzetközi Gépíró és Gyorsíró Szövetség - Budapesten tartja kongresszusát. A szervezet - amely 1887- ben Londonban alakult meg - harmadízben ül most össze Magyarországon, 1913 és 1928 után. A kétévenként rendezett kongresszusok alkalmával mindig, ezúttal is, gépíró világbajnokságot és gyorsíró versenyt rendeznek. Budapesten, az ürességtől kongó Kaffka Margit gimnázium egyik emeleti termében tizenketten ülnek a padokban. Férfiak, nők vegyesen. Kezükben kihegyezett ceruza, előttük nagy füzet. A katedra mellett dr. Kiss Károly áll, aki a Magyar Gyorsírók és Gépírók Országos Szövetségének alelnöke, s egyben a Világosság című folyóirat rovatvezetője. Olvas és az órát is figyeli. Eleinte úgy olvas, mint egy szavait alaposan megfontoló szónok. Aztán mint egy kényelmes, rádióbemondó, harmadjára pedig már egy tempósabb bemondó gyorsaságával. Végül hadar. A hegyes ceruzák közben szántják a papírt, a lapozás villámgyors. Ilyen szavak röpdösnek a levegőben: bennefoglaltatik, kölcsönösség és egyenlőség elve, vámtarifa, szolgáltatásokból fakadó, kiterjedt árutermelés viszonyai között. Legalábbis én ennyit jegyeztem fel, mialatt a padra hajolok kétszer lapoztak. Edzés? — Olyasmi — mondja dr. Kiss Károly, amikor magukra hagyjuk a „gyorsíró válogatottat”, hadd javítsanak. — A verseny előtt néhány nappal gyakorolniuk kell a versenyzőknek, mert a percenkénti 400— 500 szótag leírása már nem kényelmes rutinmunka. Személyes kérdéssel kell kezdenem: hogyan kerül ön, mint újágíró a gyorsírók szervezetének élére? — Mi, az ötvenévesek korosztálya, még kötelezően tanultunk gyorsírást a gimnáziumban. Amikor én 1939-ben érettségiztem, a Távirati Irodához kerültem, s mindjárt be is dobtak a szerkesztőségi munka mélyvizébe. Akkor még telefonon kaptuk a híreket Londonból, Párizsból, Berlinből, Belg- rádból és máshonnan. Ketten Nagy Istvánnal, aki ma a Magyar Nemzet szerkesztője, voltunk a telefongyorsírók. Ez a fajta gyorsírás persze nem teljesen mechanikus munka, mint ahogy a gyorsírás általában nem az. Amikor a gyorsíró rögzít, már akkor sem egészen mechanikus a munkája, de amikor azután a leírt szöveget át kell tennie, akkor derül ki igazán, hogy technikai tudáson kívül jó nyelvi érzéket, felkészültséget, precíz és önálló munkára való készséget igényel ez a pálya. Hogy egy érthető példát mondjak: egy szónok beszédét, ami élőben magával- ragadó és minden részében helyénvaló lehet, de nyomtatásban „kócosnak" hatna, a gyorsíró azonnal nyomdakész- szé fésüli. Primitív, de könnyen belátható példa: a beszédben lendületes és gyakori átvezetés az „és vagy s”, de írásban a megfelelő helyeken „és” helyett pontot kell tenni... Hogy a gyorsírás legfeljebb kétszázéves múltra tekinthet vissza, azt érdekes adatok indokolják. Nálunk az 1800-as években az emberek percenként 150—180 szótaggal beszéltek. A reformkor nagy politikusai, akik egyben jó szónokok is voltak — és bőven is éltek a retorika eszközeivel — már 200—220-as sebességgel bezéltek. Ez a beszédtempó vagy száz éven át csak kevéssel változott, a gyorsírók szerint az 1960-as évekig ritka volt a 300-as tempónál gyorsabb beszéd. Az egész élet felgyorsulásával és főleg a tömegkommunikációs eszközök fejlődésével, a közlendő információk növekvő tömegével összefüggésben a beszéd tempója is meggyorsult. Nem mintha ez nagyon hasznos lenne, akárcsak az információk befogadásának szempontjából is, dehát egyelőre tény. Egyszóval a „rendes" írás már a múlt század elején lassúnak bizonyult, s hamarosan egymás után születtek a különféle gyorsirási rendszerek. Változtak, tökéletesedtek, alakultak, s nem minden országban egyformán. A konzervatív angolok például sokáig —csekély változtatással napjainkig — megőrizték régi gyorsírási rendszerüket. S hogy ez már nem tudott megfelelni a követelményeknek, talán ennek köszönhető, hogy felfedezték és elterjesztették a diktafont. Ma az angol üzleti élet és igazgatás mindennapos kelléke a diktafon. Lehet, hogy a német gyorsírási rendszer sokkal fejlettebb volta okozza, hogy a német irodákban sokkal nagyobb a szerepe a gyorsírásnak, s mindennapos dolog, hogy a főnök gyorsírásos jegyzeteket ad át a titkárnőjének gépelésre, sokszorosításra. Noha a mi gyorsíró rendszerünk ugyancsak a világ legjobbjai között van, nálunk lámpással lehet keresni azt a főnököt, aki tud gyorsírni. Tisztelet a kivételnek, teszem hozzá gyorsan magamnak, hiszen lehet, hogy tudnak, csak titkolják. Nem sikk. — Fájó pontunk, hogy nálunk a gyorsírásnak nincs meg a becsülete — folytatja dr. Kiss Károly, ki kísérleti tankönyvek szerzője is. — Most már van olyan terv, hogy gimnáziumban fakultatív gyorsírást vagy műszaki rajzot tanítanának. Néhány helyen el is kezdődött. Ha meggondoljuk, hogy a gimnáziumi érettségi még nem ad szakmát, viszont érettségi után nagyon sokan ilyesfajta munkakörökben kötnek ki, az ötlet legalábbis életre való. De ha meggondoljuk, hogy a gép- és gyorsíróknak, akik aztán a maqyar nyelv széleskörű rombolóivá válhatnak, elég az így- úgy elvégzett nyolc osztály... De azt mondják, ma mór a helyesírás megfelelő ismerete ugyanúgy követelmény, mint a technikai tudás. A gép- és gyorsíró iskolák színvonala — így a szakvélemény — javulóban van. A nemzetközi szövetségnek egyik célja egyébként, hogy idővel az iskolai oktatás részévé váljon a gépírás tanítása is. Kaptam egyszer egy kaktuszt. Talán ismerik azt a fajtát! Egy ideig egyenesen nő, majd nyúlványokat növeszt ki magából. A végén olyanná válik, mint egy Kaktusz-Laokon-csoport. Mintha kígyók tekerőznének. Egyszerre csak kezdett ravasz dolgokat művelni. Kis fehér izék jelentek meg rajta, amik bár mozdulatlannak tűntek, mégis sikerrel költöztek át több növényre. így pld. nagyobb büszkeségünkre, a hatalmas vízipálmára is. Óriási bokor volt és a száraz lakásban napi négy-öt liter vizet párologtatott el. — Levéltetű! — mondta a szakértő. Ecseteltem, irtottam, nikotint főztem kapadohányból. Mindhiába I Vizipálmánk áldozatul esett a csatának és néhány ártatlan növényt is utána vágtam. A kaktusz? Neki semmi sem ártott, Hajtotta a mellékhajtásokat és lekesen táplálta, szaporította a kis fehér izéket. Egyes vélemények szerint géppel írni előbb kell vagy lehet megtanítani a gyerekeket, mint kézzel írni. Ez vezet el ahhoz a kérdéshez, hogy vajon manapság, a technika ezernyi és folyton fejlődő, rafinálódó világában, van-e még egyáltalán szükség a gyorsírásra? A gépírás ezen a ponton végképp különválik a gyorsírástól, mivel jellege, problémái egyébként is mások. Egyszóval akkor, amikor a főnök diktafonba mondhatja a leíran- .dó levelet, az értekezletek anyagát^a beszédeket és tanácskozásokat magnóra lehet venni, vajon hol van a szerepe a gyorsírónak, akinek csak néhány kihegyezett ceruzája és egy használható ügyes keze van? — És van még feje js, ami gondolkodásra alkalmas — hangzik a válasz. — Az ember és a technika versenyében ezúttal sem biztos, hogy az ember marad alul. Már említettem, hogy a spontán beszéd áttétele nyomtatásba, leírt szövegre nem könnyű feladat ugyan, de mégis a legkönnyebb és főleg: legeredményesebb, ha gyorsíró végzi. Próbálja meg valaki egy háromórás értekezlet anyagát magnóra venni és arról készíteni el a jegyzőkönyvet, elképesztően fáradságos és eredményében vitatható munka. Ha én mint gyorsíró ülök egy konferencián, együtt élek a szónokkal, éppúgy, mint a hallgatóság. Leolvashatom o szójáról a szavakat, ha a fülem „kihagy”. Szelektálok: kiszűröm az ajtócsapódást, az ablakon behallatszó madárfüttyöt, a székrecsegést, satöbbit. Saját magam által leírt szövegből készítem el a kész szöveget, élményszerűen, ha úgy tetszik. Ha magnóról dolgoznék, megizzasztanának az elhallható szavak, megzavarhatnának a zajok, amelyeket a gép „kritikátlanul”, valóban gépiesen rögzít. Dehát a magnó elromolhat, az áram szünetelhet, a szalag megrongálódhat. A szó elhangzik, az írás megmarad — nemhiába ez a gyorsírók egyik fő mottója. Nem véletlen, hogy egyetlen jelentős tanácskozás nincs ma sem a világon, ahol ne lennének gyorsírók. A gépeket ellenőrzésre, biztosításra használják. Vagyis nem úgy áll a kérdés, hogy gyorsírók vagy magnetofon, hanem úgy, hol, melyiket alkalmazzuk. S ahogy természetes, hogy az ENSZ-ben, az UNESCO-ban és más nemzetközi szervezetekben tolmácsszolgálat műkö- Vágd ki! — szólt a feleségem. Megadtam magam. Fogtam a kaktusz-szörnyet és indultam le a lépcsőn.- De szép kaktusz! — mondta az ajtóban álló egyik lakótárs.- Szép, de odaadom. Valami nyavalya ütött ki rajtg, azt irtani kell. Nekem nincs kedvem ... Sajnálkozva nézték a szép gazt, én meg megindultam a kukadedény felé, hogy belegyömöszöljem.- Ne dobja el! — mondta az egyik aranyos lakótárs-néni, tegye le a lépcsőházba. Pillanatok alatt elviszik azt. „Majd elviszik", az elcsakli- zás szelídített változata, de a néni jóhiszemű volt. Az ötlet életrevalónak látszott. Lopni dik, ugyanúgy természetes, hogy gyorsírószolgálat is van. Igaz, az ENSZ gyorsíró gárdája szinte teljes egészében a svájciakból kerül ki, de ez nyelvi okoknál fogva — a gyorsíróknak három nyelven kell magas szinten dolgozniuk — érthető. És a gyorsírók maradnak a hagyományos módszereknél, a ceruzánál — egyes rendszereknél a toll is használható —, és ezt még sokáig nem szorítja ki semmi. A franciák csináltak egy gyorsírógépet, ami tizennyolc szótaggal operálva próbálja közelítőleg leírni az egész nyelvet. A gyorsíró azt a szótagot üti le, amelyik hangzásra leginkább hasonlít a kívánt szótagra. Nem túlságosan praktikus a gép. És zörög. És a tanácskozásokon, ahol sokkal fontosabb, gyakran életbevágó dolgokról van szó, a fontosabb kérdéseken vitatkozókat nemegyszer idegesíti a zörgés. A gyorsírókat, akik némán szántják a papírt, észre sem veszik. De ami természetes az üléstermekben, nem biztos, hogy az a hétköznapi életben is. A gyorsírók mindenesetre nem örülnek annak, hogy észre se veszik őket. A fizetéselosztásnál se. Csoda-e, hogy sokan búcsút intenek a pályának? Magyar- országon ma csak 20—25 magas szinten dolgozó gyorsíró van, akiket a köznyelv még most is parlamenti gyorsíróknak nevez. Vannak köztük fehér hollók: a szakmát szerető férfiak is. Ök képviselik Magyarországot a jövő heti versenyeken is. Idén először egy rendkívül bonyolult rendszer szerint megpróbálják összehasonlítani a különböző nyelven dolgozó gyorsírók teljesítményét. Nehéz feladat, nem is biztos, hogy igazságos lesz. A gépíróknál könnyebb a helyzet, akár a gyorsasági, akár a hibátlansági bajnokságon. Kétszázhatvan magyar, német, olasz, francia, cseh, szlovák, lengyel, osztrák, svájci, török és finn gépíró, 145 különféle nemzetiségű gyorsíró áll rajthoz, s küzd meg a díjakért. Sokan úgy vélik, tényleg a részvétel a fontos, mert így, ha csak kétévenként egyszer is, de ráirányul egy kis figyelem erre a méltatlanul elhanyagolt foglalkozásra. nem szép! Emlékeznek a gyerek versre? Isten szeme mindent lát El ne lopd a léniát! Az isten szemét itt a kis fehér micsodák helyettesítették. Napszállat felé tettem ki, mikor visszajöttem a vásárlásból, eltűnt már. Az új tulajdonosnak sok sikert kívánok, öt tanulságom van számára: A kis fehér micsodák szeretik a nikotint is, de más vegyszerrel se kísérletezzék. Irtsa ki a többi növényét is, sok bosszúságtól kíméli meg magát. Ha feltalálja, hogy mivel lehet irtani a kis izéket, belekerül a lexikonba. A kis fehér izéket róla nevezik el. Az utolsó tanulságom; lopni nem szép! Szőliősy Kálmán H. E. Komolytalan rovat Sanda káderezés Mi maradt, mennyi valósait meg a tervből? (13.) Tabló tizenöt év után Tizenöt évvel ezelőtt is elindult egy seregnyi ifjú ember, hogy megkeresse a maga helyét a világban ... Tizenöt évvel ezelőtt végzett egy géplakatos osztály a pécsi Zrínyi Miklós szakmunkásképző iskolában. Huszonnyolcán voltak, a „seregnyi ifjú ember” közül őket választottuk ki, hogy életútjukat egyénenként nyomon követve megpróbáljunk képet rajzolni erről a generációról .. . * Legutóbb Hajnal Ferenccel beszélgettünk arról, hogy mire vitte tizenöt év alatt, s hogyan képzeli további életét. Ö pedig Szijártó János sorsának alakulására volt kíváncsi... Majdnem bizonyos, hogy nem pontos az idézet, de ebben az esetben azt hiszem megbocsátható. Az ajtóra ragasztott kartonlapon valami ilyesmi állt: „A virág kinyílik magától és be is csukódik. Az ajtó azonban nem . . Ez a virágnyelven fogalmazott figyelmeztetés a Szijártó család legújabb tagjának védelmére szolgált, — a széltől is óvni kellett a kis Anikót, aki az év elején született. .. Az első „családi büszkeség” — ez persze csak időbeni megkülönböztetést jelent — Ildikó most járta ki az általános iskola első osztályát. A papa kérésére hozza is róla a bizonyítványt, s közben zavart kíváncsisággal lesi: mit szólnak hozzá a vendégségbe jött bácsik ... A bizonyítvány színjeles. — Pedig tartottunk attól, hogy meqviseli a kislányt a változás. Félévkor kellett otthagynia a régi iskoláját, s eljönni az újba, ahol. senkit nem ismert és talán a követelmények is magasabbak, — mondja Szijártó János. Ez a kényszerű okokból történt iskolaváltoztatás egyébként igen nagy örömet okozott a családnak: az elmúlt év decemberében kapták meg a lakást Pécsett, a Kacsóh Pongrác úton. A munkáslakás-akció keretében a Szénbánya segítette őket ahhoz, hogy végre önálló otthont teremthessenek maguknak ... — Ha egy évvel ezelőtt kerül sor erre a beszélgetésre, akkor egy eqészen más emberrel találkozik... Nagyon el voltam keseredve . .. Albérlet egy gyerekkel, útban a másodikkal, tele bizonytalansággal... Valahogy azt szeretném elérni, hogy gyerekeim olyan boldogok legyenek, mint mi ebben az utóbbi néhány hónapban. Lakást kaptunk, megszületett a pici, — ez volt a mi szerencsés évünk. A lakás minden szögletén érződik — ha furcsán is hangzik így — hogy Szijártóék nem lakást kaptak: otthont teremtettek. És ez egyben azt is jelentette — most a szokásos szóhasználat mellékíz-nélküli értelmében — új életet kezdhettek. — Néhány évet szívesen elfelejtenék az eltelt tizenötből. Ne értsen félre, nem a munkámról van szó, nem is a családról. A körülményekről, de ezt hadd ne részletezzem ... Maradjon meg, ami szép volt, felejtsük a többit... Szijártó János ma is géplakatos és tulajdonképpen ugyanazt a gazdát szolgálja azóta, amióta megkapta a szakmunkás bizonyítványt. Egyetlen „törés" van ebben a munka szempontjából simán eltelt tizenöt évben: Újhegyen kezdte a munkát a bányánál és tizenegy ott töltött év után elhatározta, hogy elmegy, — a bányához. Újhegyen a remízben kapott helyet, régóta együtt dolgozó, egymást értő és becsülő kollektívába került, amikor jött a „csábítás": menjen át a kutatási osztályra, ott is szükség van jókezű lakatosra... Jó néhány nap eltelt, mire elhatározta magát, végül a család, a gyerek érdeke győzött. Itt több a pénz, új és izgalmas munkaterületnek ígérkezik, gyerünk, próbáljuk meg. Hát, a próbaidőt már régen kiállta, azóta is a Mecseki Szénbányák kutatási osztályán dolgozik „mindentudó” lakatosként. Van egy műhelye, ahol ő dirigál magának, viszont ő is csinál mindent, ami vassat-fémmel ^ összefügg, az esztergálástól a hegesztésig. Ráadásul a csere sem volt rossz: belecsöppent egy új, s ugyanolyan jó kollektívába. — Igen ám, csakhogy akadt egy bökkenő. Ebben a kutatási csoportban nekem volt a legalacsonyabb az iskolai végzettségem. Nem mondom, ellettem volna nyugodtan a szakmunkás bizonyítvánnyal, a kutatáshoz szükséges szerkezeteket így is megcsinálhatom, de a többiek bíztattak: menjél, tanulj... Na aztán én is bíztattam magam, mert az mégsem megy, hogy olvasok egy leírást és a magam dolgán kívül nemigen értem, hogy mi is van benne . . . Beiratkoztam a technikumba, és bár eleinte tartottam attól, hogy nehezen megy már a tanulás, ezek a csütörtöki iskolanapok voltak talán a legszeb- ^ bek . . . Leérettségiztem a gépipariban — és csinálom tovább a dolgom az egyszemélyes műhelyben ... — Ezzel a végzettséggel iró- asz'alt is kaphat. Felcserélné a műhelyt? — Nem. Én nagyon szeretek dolgozni . .. — Ügy érti, hogy az Íróasztal mellett... ■— Ügy, hogy szívesebben végzek fizikai munkát, örömem telik benne . .. — Nem is szeretne feljebb lépni? — Minden emberben dolgozik valami vágy, hogy többre vigye, többet tegyen . . . Egy biztos: a szakmát nem hagyom ott... — Olvasta osztálytársai bemutatkozását. Akadt-e közöttük olyan, akit irigyel? — Senkit. A lehetőség mindenkinek egyformán adott, hogy boldoguljon. És ki-ki maga határozza meg a célját... — Kivel beszélgessünk legközelebb? — Nagy Sándorral. Egyszer, vagy hat éve összefutottunk a Széchenyi téren, „hogy vagy, hogy vagy”, és rohantunk tovább. Sajnos nagyon keveset tudunk egymásról, — és ez nemcsak a Nagy Sanyira vonatkozik ... D. Kónya József HÉTVÉGE [tfl /
