Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)
1975-06-21 / 168. szám
Életre szóló szövetség Nyolcvanöt éve született Ferenczy Béni és Ferenczy Noémi Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1890. június 18-án, az ikrek havában született a nagybányai festők vezéralakjának, Ferenczy Károlynak Béni és Noémi nevű ikergyermeke Szentedrén. Az apa néhány év múlva Nagybányára költözött, ott töltötték gyermekkoruk java részét abban a csodálatos művészvilágban, amely egy életre szólóan elkötelezte őket is. Ferenczy Béni három esztendőt a nagybányai festőiskolában tanult. Firenze, München, Párizs a következő állomások, ahol a szobrá- szatot, a fafaragás technikáját tanulta. A nyugtalan, vívódó, kísérletező embert az első világháború megfosztotta az utazásoktól. Nagybányán élt, ahonnan a Tanácsköztársaság bukása után menekülnie kellett. Bécsben, majd Berlinben telepedett le. 1932-1935 között négy esztendőt a Szovjetunióban töltött, Budapestre csak 1936- ban tért vissza. Szüntelenül kísérletező érzékeny egyénisége, szívós, szinte emberfeletti akartereje bámulatra méltó. Szobrai, portréi, kisplasztikái élette- liek, érzelemgazdagok. Rajzai végigkísérték pályáját. Szoborkompozícióinak egy- egy figuráját bravúros köny- nyedséggel vetette papírra. 1956-ban agyvérzés következtében megbénult. Kevesen hitték akkor, hogy néhány esztendő múltán balkézzel megtanul rajzolni, festeni, mintázni, hogy értékes szobrokkal, rajzokkal gazdagítja még életművét. A légkör, a művészet mindent átható atmoszférája Ferenczy Béni ikertestvérét, Noémit is a művészet felé hajlították. Párizsi tanulmányai után életreszólóan szövetkezett a szövőszékkel. Sajátos mondanivalóját önálló képi nyelven igyekezett megfogalmazni. Gobelin kompozícióiban a korai kísérletektől eltekintve mindig az ember, a cselekvő ember jut szerephez. A „Tavaszi munka", a „Szénagyűjtő", a „Fahordó nő", a „Házépítő”, a „Kőműves", a „Gereblyézők” mind-mind arról vallanak, hogy azokhoz tartozónak vallotta magát, akik szántanak, vetnek, házat építenek, akik alkotnak, cselekszenek. A kor, amelyben a Ferenczy ikertestvérek éltek, nagy és fordulatokban gazdag volt, amit alkottak benne, nagy és maradandó. Műveiket szemlélve csodálatos vis. lág tárul fel az ember előtt: a színek, a vonalak, a valósághű formák világa, amely élettel, érzelemmel teli, A szülői ház varázsa érződik minden művükön. És Nagybánya élménytadó világa. Ferenczy Béni írja: „Nagybánya tanulsága erkölcsi. A szorgos, elmerülő munka, a töprengés nélküli hozzáfogás, a munkaláz gyönyöre, A Tart pour l’art átlényegülése ez — munka a munkáért -, nem bérért; nem dicséretért, nem ver- senybabérért; lelkesedés, amelyben már benne foglaltatik a rajongás hangulata és tartalma is. Nagybánya hagyománya a természetimádat, a meg nem alku- vás, a rajongó erőkifejtés.” B. M. _____________________________ „ Uraim, lehetetlenség tovább így Ismeretlen Csehov-fordítás Pécsett Pécsett mindig különös érdeklődést tanúsítottak az orosz irodalom klasszikusai iránt. A pécsi sajtó történetében nem jelentéktelen azoknak a cikkeknek, fordításoknak, recenzióknak és tudósításoknak a száma, amelyek a város olvasó- közönségének juttattak néhány „morzsát” az orosz irodalom nagy asztaláról. Pécs abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a századfordulón például magyarul és németül is (a Fűnf- kirchner Zeitung" jóvoltából) ismerkedhetett azzal a kultúr- információval, ami a világ- irodalom más területei mellett az orosz irodalmat sem hagyta figyelmen kívül. A felszabadulás előtti pécsi sajtóban jelentőséggel bír — az orosz irodalom pécsi fogadtatásával kapcsolatos sok, egyéb anyag között — az a Csehov-forditás, ami 1904 január 28-án jelent meg a „Pécs/ Közlöny"-ben, „Egy csettintés" címmel. Az 1944 előtti legfőbb fővárosi és vidéki folyóiratok és lapok orosz irodalomhoz kapcsolódó anyagát feldolgozó, legkompetensebb kiadványnak számító Kozocsa-Radó féle bibliográfia („A szovjet népek irodalmának magyar bibliográfiája 1944-ig", Bp., 1956.) a Pécsett megjelent fordításról nem tud. A „Kleveta" („Rágalom") címen ismert, 1883 novemberében a „Szilánkok" („Oszkolki") c. folyóiratban Antosa Csehonte aláírással publikált eredeteinek 1904-ig három Magyarországon megjelent fordításáról tesz említést a Kozocsa-Radó-féle bibliográfia. Eszerint az említett Csehov-novella első fordítását az orosz irodalom hazai népszerűsítésének olyan kiválósága végezte, mint Szabó Endre (1849-1924), aki egyébként levelezést is folytatott Csehov- val. Szabó Endre a „Pécsi Közlönyében is publikált Cse- hov-novellát először 1898-ban jelentette meg Budapesten a „Falusi asszonyok és egyéb elbeszélések" c. kötetben „Pletyka“ címen. Ugyanez a fordítás került a magyar olvasóközönség elé 1900-ban is a „Hazánk" c. budapesti lap hasábjain („Pletyka", dec. 18-i szám), jóllehet a fordító nevét nem tüntette fel a lap szerkesztősége, de az összehasonlításból ez világosan és egyértelműen kideríthető. Időrendben ezután következik a pécsi fordítás („Egy cset- tintés”, „Pécsi Közlöny", 1904. jan. 28.), mivel a Kozocsa- Radó-féle bibliográfiában említett, ugyancsak 1904-es ungvári fordítás („A rágalom", Zsatkovics Kálmán fordítósa orosz eredetiből) aligha előzhette meg a „Pécsi Köz- löny"-ét. A Pécsett publikált műfordítás már a címében is utal arra, hogy nem lehet azonos egyik említett fordítással sem, amit egyértelműen bizonyít az egybevetés. Az „Egy csettin- tés" sem a filológiai pontosság, sem a művészi hatás, de a műfordítói rutin vonatkozásában sem marad el Szabó Endre vagy Zsatkovics Kálmán fordításától. Bárki is végezte a fordítást, hozzáértő ember lehetett, ami a századfordulón az orosz fordítások esetében nem volt mindig magától értetődő jellemző és elvárás. A műfordító személyét nem ismerjük, mivel a pécsi fordítás név nélkül jelent meg abban a „Pécsi Közlönyében, aminek 1902. október 1-től a joghallgató Surányi Miklós is főmunkatársa volt. Az egyébként klerikális beállítottságú lap sok igen értékes művelődéstörténeti anyagot őrzött meg városunkkal kapcsolatban, s a világirodalmi kitekintése — lényegében napilap mivoltához képest — kitűnő volt. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az „Egy cset- tintés" pécsi publikálása egyáltalán nem véletlen, hisz 1903— 1904-ben fél év leforgása alatt, az említett Csehov-novella mellett, az olvasó a „Pécsi Közlönyében olyan érdekes Cse- hov-művekkel ismerkedhetett meg, mint „A látogató" (1903. dec. 3.), „A borbély" (1903. dec 16.) és „A kaméleon" (1904. júl. 28. — a Csehov halálával kapcsolatos tisztelet és nagyrabecsülés jeléül). A Pécsett publikált fordításról azt sem tudjuk, vajon itt fordították-e ezt a novellát, avagy máshonnan kapta a szerkesztőség, ami a XIX. sz. végén és a XX. sz. elején sem volt ritka eset. A „Pécsi Napló"-nak pl. elég jó kapcsolata volt az író-újságíró Tápay-Szabó Lászlóval (1877- 1941) is, akinek orosz műfordításai jelentek meg Pécsett (pl. Turgenyev „Falun" c. műve), de hasonló kapcsolatai lehettek a „Pécsi Közlönyének is. De miről is szól az „Egy csettintés"? Hol foglal az helyet Csehov novellaművészetében? Miért is kerülhetett azon művek sorába, amelyeket a „Pécsi Közlöny” szerkesztősége publikálásra érdemesnek tartott? Az „Egy csettintés” orosz eredetije Csehov novelláiról művészetének korai szakaszához tartozik, ahhoz a szakaszhoz, amikor a humoros élclap, a „Szilánkok" szerkesztőjének Csehov bevallja, hogy nehéz humorosan írni, akkor, amikor az élet vaskos és megdöbbentő realizmusa arra készteti, hogy átcsússzon a „komoly" területére. Az „Egy csettintés”- ben sem történik lényegében semmi rendkívüli. Szergej Ka- pitonics Ahinyejev tanár férjhez adja a lányát Ivan Petro- vics Losagyin tanárhoz. A nászlakoma azonban az örömapa számára — egy szerencsétlen véletlen folytán —úgyszólván a tragikus véget is jelenti, mintegy jelezvén az élet dialektikájának azt az örök törvényét, hogy az öröm és a bú, a fény és az árnyék, a komikum és a tragédia egymást teljesen nem kizáró fogalmak. Ahinyejev ugyanis kimegy a konyhába, hogy megnézze, kész-e a vacsora. A pompásan elkészített hal láttán csettint egyet Márta szakácsnő jelenlétében, s a belépő Vanykin segédtanár szerint az örömapa nem csettintett, hanem a szakácsnőt megcsókolta. Erről az esetről tudomást szerez Ahinyejev igazgatója éppúgy, mint saját felesége — „a jóakarók” révén. Ezzel aztán fenn is áll az egzisztenciális degradálódás veszélye mind a társadalmi, mind a magánélet vonatkozásában. Az „Egy csettintés” megírása évében (1883-ban) „Antosa Csehonte" (azaz Csehov) még egyetemi hallgató, de ez az év már olyan novellasikerek éve, mint az ugyancsak „Szilánkokéban publikált „A csinov- nyik halála" (1883. júl. 2.) avagy „A pufók meg a nyurga" (1883. okt. 1.). Ebben az időben a Csehov- novellák hőseit olyan helyzetekben találjuk, amikor azok még nem lázadnak, de a liberális hang, a felhívás a tiltakozásra ott van az ezen időszakban írt novellákban. A profán és ösztövér történet „mélytengeri áramlása” viszont egy sor morális problémát hord magában az „Egy csettintés” esetében is. Ahinyejev tanárban az igazgató, a felettes hangja erősebb saját lelkiismerete hangjánál, s még szavakban sem mer tiltakozni a koholt-vádat illetően. Nagy horderejű, általános morális kérdések feltevéséhez juthatott el Ahinyejev sorsán keresztül a korabeli művelt olvasó: vajon lehet-e biztonságban élni — és boldogan — egy olyan társadalomban, ahol az igazság egyetlen kritériuma a rang (a beosztás, a főnöki álláspont) — és amelyikben a közvetlen környezet (kollégák, ún. „barátok”) még az emberi élet legnemesebbnek ígérkező perceit is alantas és gonosz intrikákkal „fűszerezi”? Lphet-e? az egyén boldog a társadalmi életben és a magánéletben ott, ahol a társadalmi morál torzulása az emberi személyiséget is deformáltaf A morális kérdések iránt különösen érdeklődő „Pécsi Közlöny” bizonyára látott ebben a Csehov-novellában valamit, ami az „egyetemes művészi" objektív kritériuma is. Nem hiszem, hogy a novellában csak az az egyetlen mozaik ragadta volna meg a szerkesztői, amikor a „besúgó” vádjával illetett Vanykin az ikon elölt esküdözik, hogy nem ő találta ki s juttatta el az igazgatóhoz az Ahinyejev és Márta szakácsnő közti szerelmi viszony „verzióját”. Jóllehet Ahinyejev megtorpan, lázadása szertefoszlik, de továbbra sem oldódik fel a feszültség benne, mert megmarad a kétely: vajon be tudja-e bizonyítani a maga igazát? Ahinyejev tanár egy olyan világban és társadalomban él, amelynek az alaptörvényei a szolgalelkűségre, a főnök általi ok nélküli megaláztatásokra, az alacsonyabb származásúak és rangúak (Márta szakácsnő és az ablakon bekukucskáló, kint rekedt tömeg) megvetésére, az „ember embernek farkasa" típusú tételekre épülnek. A figyelmes és műértő, korabeli hazai olvasó számára akarva-akaratlan megfogalmazódhatott a Csehov-fordítás olvasásakor az a kérdés: vajon lehet-e eredményesen keresnie Ahinyejevnek a maga igazát egy olyan társadalomban, ahol az igazságot el lehet rejteni, ködösíteni lehet, ahol a rágalmakat kitaláló, másokat szándékosan bemocskoló az 1880-as évek cári Oroszországában hadakozni csaknem azonos lehetett az értelmetlenséggel. Ahinyejev kétségbeesett tiltakozásának ellobbanó szikrái azonban sejtetni engedték a századfordulón, hogy „uraim, lehetetlenség tovább igy élni". Dr. Hajzer Lajos II meyújuló városok szellemi élete... jj (Vitaindító-féle) em is annyira vita, mint inkább közös gondolkodás, nyilvános tapasztalat- és véleménycsere kellene arról, hogy miként működnek a vidéki szellemi műhelyek, — de arról talán még inkább, mert éppen ennyire fontos, hogy milyen eszközökkel lehetne újak kialakulását elérni? A kérdés tulajdonképpen az, hogy az új városok, az újjászerveződő városok milyen szellemi arculatot mutatnak napjainkban, külső gyarapodásukat — épületek, új városközpontok, lakónegyedek, ipari üzemek, néhol nagyobb gyárak - kö- veti-e a belső is? Ha körülnézünk az országban, (kiváltképp, ha öt-hat esztendő kihagyással jutunk el egy-egy városba) meglepődve láthatjuk a növekedés külső jeleit. Majdnem mindegyikben új városkép fogadja a látogatót; megváltozott városmag, folyamatban lévő műemléki rekonstrukciók, amelyek lehetőleg óvják a város történelmi karakterét, s a központban, vagy távolabb új lakótelepek, gyakran egész városrészek, magában a városban új közintézmények, művelődési központok, irodaházak ... Nyilvánvaló, hogy önként kínálja magát a kérdés: vajon mindez miképp éleszti a megújuló városok szellemi életét? Teremtődtek-e új hagyományok a régieken, van-e a szellemének ereje- sugárzása, vonzása? Mert talán nem kell mondani: mindez a felhalmozott anyagi érték kietlen volna enél- külv L egyen az eszmecserénk célja az, hogy mindenütt találják meg - együtt a „régiekkel”, a régebben ott élőkkel - azt az alkalmas szellemi keretet, amelyet tevékenységükkel ki- tölthetnek. Mert ehhez nem elég a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt, építészetileg a legszebb, vagy legalábbis impozáns művelődési ház, a legjobb könyvtár, klub, esetleg színház sem. Ezt csak belülről lehet megteremteni, ‘s csak a város, a táj szelleméből táplálni. Amely szellem korántsem jelentheti a provinciálisát —, talán inkább úgy közelíthetnénk meg a dolgot, hogy az adott város, táj kultúrája hogyan fogadja magába, s ösztönzi az egész országét. Tudjuk, milyen közösségteremtő erő lehet adott esetben — számtalan példa is van rá - egy vidéki folyóirat, színház, egyetem, tudományos intézmény. Mellőzhetjük a tételes felsorolást. De ismert az a helyi — olykor keserű — megállapítás is, hogy a „szakmák” a nagyobb városokban elkülönülnek egymástól, külön élik a maguk, bár magvas és színvonalas szellemi életét, az írók, a természettudósok, az egyetem szakemberei stb. Ez gyakran így is van. Több városban keresik a módját, — erőteljesen Pécsett, Miskolcon, Debrecenben —, hogy miként lehetne egymás felé „nyitni”, közelebb kerülni egymáshoz. Anélkül, természetesen, hogy az azonos szakmabeliek vonzódását-közelítését mesterségesen megakadályoznák, mert hiszen nyilvánvaló, hogy ők, érdeklődésükkel, munkájuknál fogva könnyebben megértik egymást. De legalább a bezárkózást volna jó feloldani. Amely bezárkózásnak egészen végletes megnyilatkozási formái is előfordulnak. Kisebb városokban bizonyos értelemben könnyebb a helyzet. A „kasztszerűen” merev elkülönülésnek kisebb az esélye és a valószínűsége; kevesebben vannak, több a találkozási alkalom, az érintkezési felület. A város pedagógus-, orvos-, mérnök-, agrár-, köztisztviselő-, jogász-„társadalma” együt- tesebb életet él, az ismeretségek — viszonylag - kiterjedtebbek. S a legtöbben — mostanában mind többen — megegyeznek abban, hogy vonzódnak a városukhoz, jó polgárai annak, s keresik a módját, mint tudnának szellemi fellendítéséhez a maguk erejével hozzájárulni. Szombathely kiváló példa arra, hogy egy főiskola - a tanárképző - körül miként alakul ki pezsgő szellemi élet, s nemcsak a diákok és a tanárok részvételével. Igen gyakori vendégek a főiskolán — s nemcsak ünnepélyes alkalmakkor - tanácsi vezetők, orvosok, köz- művelődési funkcionáriusok, jogászok, más iskolában tanító pedagógusok, pártmunkások, mérnökök. Mert a főiskolára érdemes elmenni, eleven élete van, a fiatalok vitái vonzóak, igényt tartanak a felnőttek véleményére. Említhetnénk más várost is, de hát nem az a célunk, hogy recepteket soroljunk fel, — hiszen a példa ebben az esetben nem követendő, mindenütt mások az adottságok, a hagyományok, a formák, a módszerek. De van, ahol mégcsak nem is mások: semmilyenek, Egyre kevésbé ugyan, de akad ilyen hely is. Ahol a kezdeményezések megfúlnak, mert nagyobb a közöny, mint az újakat akaró erő, esetleg kudarcok emléke is kísért, megholt próbálkozásoké, vagy egyszeri sikereké, amelyeket több nem követett, s elment a kedv ... Miattuk érdekes a lapok hasábjain efféle eszmecserére „összegyűlni”. Nincs az előírva, kimondva, meghatározva sehol, hogy élénk és alkotó szellemi élet csak egy színház, folyóirat, tudományos intézmény közelében, vonzáskörzetében bontakozhat ki. Baján nincs nagy tudományos intézet, se állandó színház, a városi tanács havi műsorfüzete — amelyben még helytörténeti tanulmányok is helyet kapnak olykor — mégis milyen színvonalas és pezsgő kulturális életről tudósit! A jelen és a hagyományok okos összekapcsolásáról, a legkülönbözőbb értelmiségi rétegek érdeklődésének kielégítéséről. Vitaindító-félénket azzal kezdtük, hogy arculatra — építészeti arculatra — megváltozó városokban, ennek következtében, vagy emiatt is, újfajta szellemi élet van kibontakozóban. Legalábbis a tekintetben, hogy falaik közé fiatal, élénk szellemű emberek kerülnek, akiknek van erejük arra, hogy a helyi hagyományokból táplálkozva tartalmas kulturális életet teremtsenek. Nem önmagáért valót, hanem olyant, ami az egész közösség művelődését szolgálja. ódszert, receptet adni itt-tartok tőle, hogy másutt sem, ahol esetleg nagyobb tér kínálkozik e gondolatok taglalására — nemigen lehet. Eszmefuttatásunk ösztönzés kívánt lenni: szólaljanak meg azok, akiknek véleményük e tárgyról egyetértő, esetleg elutasító, akik jobban ismerik a gondokat is, a lehetőségeket is. A mélyebb bepillantás már egy lépés lehet az eredmény felé. Tamás István
