Dunántúli napló, 1975. június (32. évfolyam, 148-177. szám)
1975-06-21 / 168. szám
í IS! t P/ ^ f * m'W M HORTOBÁGY A jótanács még itthon hangzott el: „aztán ne a betyárromantikát keresd a Hortobágyon!" Jó. Megérkeztem Debrecenbe, és az első amit a krigli sör mellett elmesélnek kolléga-kalauzaim: ,,az egyik helybéli festőművész éjnek évadján igencsak jól és hangosan érezte magát a debreceni Nemzeti étteremben, mígnem valaki rászólt a társaságból: ha kurjongatni akarsz eriggy a pusztára. A művész taxiba vágta magát, kikocsizott a Horto- bógyra és kurjongatott. Amikor megelégelte már a pusztába kiáltott szót beült a kocsiba és szépen, csendben visszautazott ..." Újkori betyártörténet. Vad- romantikus, színes, tán igaz is. A Hortobágy még ma is megmozgatja a fantáziákat... Nem jártam még a Hortobágyon. Segített láttatni Petőfi, Arany, Jókai, Móricz, Ady, néztem már ügyesen vágott filmeket, forgattam az útikalauzt,- de az igazi élmény mindeddig valahogy hiányzott... Debrecenből, vagy harminc kilométernyi autóút után már igazán kézzelfogható távolságra kerülök az „igazi élményhez”. Hétágról süt a nap, átgurulunk a kilenclyukú hídon- amelyet a fotográfusok olyan ügyesen tudnak fényképezni, hogy most egy kis csalódást okoz — és ott terül el előttem az „igazi” Hortobágy. Igen, igen motyogom, a Hortobágy,- és nem lótok semmit. Végtelen nagy zöld mező, valahol isten tudja milyen messzeségben szürkés csík a szemhatár,- közbül pedig semmi. Valahogy nincs szemem hozzá, nem érzem meg a végtelen nagy szabadságot ami a hortobágyi ember mellét feszíti, a képeslapok Hortobágyához szokott szemem keresi a szürkegulyát, a gémeskutat, mindezt persze egyszerre, egymás mellett, gondosan komponálva ... De nincs. — És a délibáb? — kérem számon helybéli kollégámtól a híres látványt. — Délibáb nincs. — De volt. — Azt mondják. — Te láttál már? — Hogyne. Nagy melegben a műúton amikor izzik a beton .. . Beljebb megyünk a pusztába, eqyszercsak sorompó és sorompóőr állja utunkat. „Három forint” - mondja a bejárat őrzője, „amennyiben kíváncsiak vagyunk a lovakra.” Ez a má- tai lovasközpont, a Hortobágyi Állami Gazdaság hatszáz körüli lóállományának majd a felét itt tartják. A közelében épült fel a lovaspálya, magas lelátókkal, itt rendezik meg a nagyhírű hortobágyi lovasnapokat. Barátkozunk egy éjfekete, remegőn érzékeny paripával, megcsodáljuk a fiatal Dicsőt, „aki” dicsőséget szerzett a legutóbbi versenyen a gazdaságnak — és a főlovásztól megtudjuk, hogy itt komoly, tudományos alapokra épített lótenyésztés folyik. A ménes? A ménes az mesz- sze kint van a pusztában, ma nem érkezik csoport. Ha csoport jön, hintákkal és szekerekkel kimennek és a hagyományosan öltöztetett csikósok meghajtják a ménest a fényképezőgéppel felszerelt turisták legnagyobb örömére. Persze, hogy ekkora területet képtelen, befogni a szem: a Hortobágy Tiszavasváritól a Nagykunságig, a Keleti főcsatornától a Tisza vonaláig terjed, — egész területe 115 ezer hektár... Valamikor sokan lakták a pusztát, a Hortobágy mindig is néptartó hely volt. Ősi települések nyomait fedezték fel a kutatók, a török előtti időkből 54 község neve „maradt ránk”, bizonyosra veszik, hogy a honfoglalás idején vezéri szállás volt itt. Anonymus szerint a Hortobágy egy darabját, a mai Ohat földjét Árpád fejedelem adta Hohat kun vezérnek ... És a Hortobágy egyáltalán nem volt terméketlen terület: a Tisza és a Hortobágy folyó tavaszi áradásai, az áradások nyomán kialakult időjárás termékennyé tette a földeket. A kiszáradás a folyók szabályozásával kezdődött, — és ezzel megindult a puszta pusztulása ... Kiszáradtak a mocsarak, erek, laposok, nem találtak otthont a madarak, hullottak az- állatok, — lassan-lassan már mutatkoztak egy ázsiai jellegű sivatag jelei ... A pusztulást megállító, a Hortobágynak újból életet adó alföldi öntözőcsatorna-hálózat csak a felszabadulás * után épült meg, - de a Hortobágy újkori történelme sem volt mentes ádáz csatáktól, jóakaraté ballépésektől. Zóm Tibor 1966-ban megjelent „Hortobágyi jegyzetek” című kötetéből: .......Gyapot talán nem volt a H ortobágyon, de rizst még 1955-ben is 6000 holdon vetettek. Alig van a határnak olyan része, ahol ne találkoznánk a nyomaival, ősgyepek, kaszálók bánják, amelyek megszűntek legelőnek lenni, de nem váltak termővé. Négy-hat évig mint a rizs, aztán annyira gyo- mosodott, hogy meddő kísérlet volt tovább erőltetni. A hétnyolc esztendeje „pihenő” rizsföldek az elvadulás előrehaladott állapotában vannak...” „ ... Utólag kiderült, már, hogy a rizs talajigényes növény ..." A kudarccal végződött próbálkozások közül még egy; kísérleteztek diófa-ültetéssel is, de a sok ezer közül alig néhány csemete kapaszkodott meg a Hortobágy földjében ... ... és most ott tartunk, hogy a terület legnagyobb részének gazdája a Hortobágyi Állami Gazdaság többszörösért kitüntetett korszerű mezőgazdasági nagyüzem. Megtalálták a Hortobágy ésszerű hasznosításának módját: elsősorban állat- tenyésztéssel, „haltermeléssel” foglalkoznak, jelentős a nádfeldolgozó ipar is. Az öntözőcsatornák, a halastavak rendszere lassan visz- szaállították a táj régi „klímáját". Újból élni kezdett a madárvilág, féltve őrzik és szaporítják a korábban erősen megcsappant racka-nyájakat és szürkegulyát. 1972-től pedig hivatalos védelmet élvez a Hortobágy 62 ezer hektárnyi területén a jellegzetes növény és állotviláa: az országban először — NP 1. sorszám alatt — Nemzeti Parkká nyilvánították a Hortobágy természeti értékekben leggazdagabb részét. Itt lövés nem dörrenhet, nyugodtan élhet emberközelben a kanalas gém, szürke gém, bakcsó, tőkés réce, nagylilik, a sziki pacsirta, a túzok, a csikós- fejű nádi poszáta, a kékvércse, a bíbic, a fekete gólya ... Ameddig feltétlenül eljut az utazó: a híres hortobágyi csárda. Ez sem áll úgy magában, mint ahogy a pusztai csárdát elképzelné az ember, közvetlenül mellette épült fel Hortobágy falu. Talán ez az első önálló magyar község, amely egy gqzdasági üzemhez kötötten épült fel — a felszabadulás után ... A csárda és a kilenclyukú híd szép építészeti együttest alkot, olyan mintha a híd ívelt pillérei folytatódnának a csárda tornácán. A pest-budai országút mellett épült - a klasz- szicista népi építészet hagyományait őrző — csárda már közel három évszázada nyújt menedéket a szállást keresőknek, szolgálja az éhező-szomjazó utasokat: 1699-ben épült. Szobáit csodálatos faragott és festett népi bútorokkal rendezték be — és a szállóvendégek ritkán köszönnek zengzetes „Jó napot”-tal... A külföldi vendégek kedvence a fogason lógó igazi suba és csikóskalap - nagy-nagy előszeretettel fényképeztetik magukat ebben a viseletben — és az ételek közül pedig a szalonnasütés: „Majd minden héten csináltathatom a csárda hátsó kerítését. Szétszedik a vendégek szalonnát sütni...” — mondja Molnár Győző a csárdagazda. A história szerint a híd volt már több lyukú is, csakhogy akkor még faszerkezet ívelt át a Hortobágy folyón. A jelenlegit Povolny Ferenc építőmester tervei szerint építették, 1833-ban, és máig is Magyar- ország leghosszabb közúti kő- hídja. (92,13 méter). A csárda szomszédságában a valamikori szekérállás most pásztormúzeum - a pásztorélettel, a pusztai élettel kapcsolatos használati tárgyakat, közlekedési eszközöket, csodás szépségű szűröket és készségeket láthat itt az érdeklődő. Csak úgy mellékesen: az itt is látható kostök dohányzacskó a hölgy-idegenvezetők réme: eléggé körülményes más nyelven elmagyarázni, hogy eredetileg mire is szolgált-.. A Nemzeti Park egyik rendeltetése: megőrizni a Hortobágy sajátos pusztai tájképét, növény- és állatvilágát. Ebbe a tájképbe pedig, — szint a csárda látómezejében - sehogy se férne be egy modern vágóhíd. Megoldották a dolgot: a korszerű üzem egy nádtetős, a környék épületeihez igazodó stílusú - újonnan épített-házban bújt meg. Itt egy műszakban hatszáz pecsenyebárányt vágnak - hűtenek, a kamionok naponta indulnak Svájcba, Olaszországba, vagy a ferihegyi repülőtérre iráni, teheráni úticéllal ... A puszta vonzza a vendégeket. Valutáért betyár is „terem”, dúrrogtatnak és rabolják a hölgyeket - természetesen forgatókönyv szerint... Van itt hidi vásáí nemzetközi lovasparádé, olyankor felhajtják a rackanyájat, a szürkegulyát és ménest, lehet lovagolni, sétako- csikázni. . . A külföldiek a romantikát keresik a Hortobányon, a kézből falatozást, a vad-természetességet — mi inkább természeti értékeiért becsüljük és védjük . .. Ám ki tudja: lehet, hogy mi is hamarosan beleununk a be- tonjárdás, lassan összkomfortos víkend-telepeinkbe — és zsibongó idegekkel keressük majd az igazi természet egy megmentett darabkáját. D. Kónya József RÓ2ÉÜI 5. Gyorsan felhajtott még egy pohárral. Mivel nem szokta meg az italt, máris megcsuk- lott a hangja. — Akkor béke volt és május Friss illatokat küldött a rét, Pacsirták, fecskék, szorgos méhecskék, Hozták felém a tavasz üzenetét... Köpetzy felcsattant: — Kuss! Elég ebből a nyálas ömlengésből. Nincs tavasz, nincs május. Vér van! Harc! Most az ilyen siránkozás demoralizál! — és kikapta kezéből a papírt, majd összetépte. — De kérlek! A legszebb versem volt — tiltakozott Roz- gonyi. — Fogd be a pofád I Harcos testvéreinkről faragjál rímeket! Vagy talán erre nem fűlik a fogad? Doktorkám, talán várjuk a vörösöket? Köpetzy egyre jobban belelovalta magát szónoklatába. Előrántotta a pisztolyát és azzal hadonászott Rozgonyi orra előtt. A társaság megkövültén hallgatott. A következő pillanatban éles csattanástól rángtak össze a feszült idegek: A pezsgős üveg dugója pontosan Köpetzyt találta fejbe. — Tessék a pezsgő — kiáltotta élesen Rózsi és elsőnek Köpetzy poharába töltött. — Gyorsan, mert folyik a világba. — Úgy van! Éljen a pezsgő! — kiáltotta Eötvös. Eredetileg férfiason, amolyan duhaj magyaros kiáltást szeretett volna megereszteni, de csak egy mutáló kamasz idétlen viny- nyogása sikeredett a nagy nekibuzdulásból. Mindenki megkönnyebbült, amikor Köpetzy végre felemelte a poharat és Rózsi elé tartotta. Még gyors egymásutánban két üveg durrant, így az összes pohár megtelt. — Jól van, doktorkám, nem haragszom, minden költő hülye. Az is az volt, akit a múlt héten kilőttünk a sorból. De jobb, ha most vigyázol . .. — Kérlek, tisztelettel, én ezt két évvel ezelőtt írtam — könnyezett Rozgonyi és poharából a zakójára locsolta a pezsgőt. — Akkor is háború volt. Szent háború. Erre igyunk! — mondta Köpetzy. — Na, pro- szit!... Krisztina nem ivott. Csendesen imádkozott magában. Mellette ült Tószeghy Kázmér zászlós, Köpetzy segédtisztje, és tekintetét le sem vette a lányról. De az nem hallotta a zászlós szózuhatagát: — Édes ... Lehet, hogy holnap valamennyien meghalunk. Nem érti? Szeretem... Maga szerelemre termett... Ma- gácska gyönyörű ... Tószeghy egészen belevörö- södött a nagy vallomásba és amikor látta, hogy Krisztina áhitatosan lehunyja a szemét, boldogan könyvelte el: a lány már puha, csak a megfelelő alkalmat kell kivárni. — öt perc múlva éjfél! Rózsi, töltse tele a poharakat! — kiáltotta Eötvös. — A győzelem éve virrad ránk — kiáltott Köpetzy és a tisztek éljeneztek. — Még egy perc — figyelte az órát az ezredes... A rádióban megszólalt a harang, mindnyájan felemelték a poharukat. Felcsendültek a Himnusz első akkordjai, Köpetzy ünnepélyesen megszólalt: — Magyar testvéreim. Hamarosan elvonul a viharfelhő és kivillan, kivilágosodik hazánk sötét ege. . . Ebben a pillanatban elhallgatott a rádió, egyet pislant a villanykörte és sötétség borult az óvóhelyre. — Szabotázs! — ordított Köpetzy. — Tiszt urak! Uraim! — mondta és Rózsi gyufájának fénye mellett, tántorogva megcélozta az óvóhely nehéz vasajtaját, — Nyugalom testvérek! Azonnal intézkedem — ígérte és kirohant. Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy ebben a házban csak 1945. május elseje tiszteletére gyullad meg újra a villany egy kommunista szerelőbrigád felajánlása nyomán, Köpetzy egypár töltényt enged a vakmerőbe. De persze, ezt senki sem mondta a jelenlévők közül. Nem is gondolta . . . Amikor Köpetzy és a nyilas tisztek kiviharzottak a pincéből, Rózsi meggyújtotta a petróleum-lámpát. Az imbolygó fényben halott-sápadt arcok meredtek egymásra. — Ez egy állat! — mondta Eötvös. — Ezt a hangot nem tűröm! — csattant fel Eötvösné. — Márpedig állat! — szólalt meg Rózsi. A bejelentést döbbent csend fogadta. A tíz esztendőn át tárgynak kezelt lány, először nyilvánította véleményét. — Azonnal takarodjon innen! Ki van rúgva! Hogy jön ahhoz, egy ócska paraszt, hogy így beszéljen egy úrról. Nem akarom többé látni. Rózsi már maga is megijedt. önkéntelenül szaladt ki a száján a mondat, — Méltóságos asszony ... — Maga még itt van? — kiáltotta Eötvösné. — Takarodjon! — Megyek méltóságos aszszony . . . De aztán ne tessék hívni, mert nem jövök... — mondta csendesen és tíz év alatt most fordult meg vele először, hogy egy ajtót nem csukott be maga után. — És holnap te fogsz főzni, mosogatni, fűteni, takarítani? — kérdezte Krisztina. — Az ám — hümmögött Eötvös. (Folytatása következik) Komolytalan rouat Sanda esti mese Nézem az esti mesét. Kedvenc szórakozásom. Nini! Megjelenik Róka úr! (Azelőtt róka koma.) A többi állat nem úr. Libáné asszony, egérke, cica-mica stb. Szóval Róka úr! Rendben. De azután csúnya dolgok sülnek ki róla. Először is, hogy lusta! Aztán kiderült az is, hogy ravasz és alamuszi. És végül hogy példátlan gazember! Szereti a libát! Nem átallja tőrbe csalni! De ez mind semmi! Nem rühell tojást enni! Egyszerűen, pofátlanul zabálja a tojást! Nem sütve, vagy rántva, hogy valami mentsége legyen, hanem csak úgy ukk-mukk-fukk nyersen! Tehát még neveletlen is! A legnagyobb megdöbbenéssel szemlélem mindezt, a gyerekekkel együtt, de azért van, ami elgondolkodtat: Mindaz az állat, amelyet megeszünk, hasznos, kedves, okos, szép és jó! A kedves, szelíd, okos, jámbor őz! Tyúkanyó, aki kotkodácsol és kapirgál! Sőt nemcsak, hogy nem eszik tojást, hanem tojik is! Nekünk! De folytathatnám a sort. Ott van a szelíd galamb. Turbékol és ehető! Az aranyos nyuszika! Ő hozza a húsvéti tojást. Sőt be is festi. Vadason, óriásgombóccal pedig különösképpen jó! A tündéri kis bociról ne is beszéljünk! Példakép! Aranyos polácskája minden leporellón tündököl és mindehhez hozzájárul nem megvetendő tulajdonsága, hogy az igazi bécsiszeletet belőle lehet csinálni. Vegyük például a fürge halacskákat, amint játékosan kergetőznek sok kis testvérükkel együtt mindaddig, amíg a bográcsba nem kerülnek. Eszünkbe jut néha feg- tündéribb állatunk, a fácán? Földöntúli szépségében, amint ott áll a domboldalon, büszkén, magasra tartott fejjel, mint egy király. Egyébként ehető király és milyen jó! Ha már a királyoknál tartunk, ne feledkezzünk meg a fejedelmi szarvasról se! Az erdők fejedelme! Szóval, ha szemügyre vesz- szük ezt az egészet, akkor a következő rögtön szembetűnik. Az az állat, amit mi használunk, kedves, követendő példa, amely a következő jótulajdonságokkal rendelkezik: Szép, Okos, Erkölcsi tulajdonságokkal ékes és Ehető. Egyetlen egy kivétel az a szerencsétlen disznó, aki sem okossága, sem az erkölcsi jótulajdonságai miatt nem példakép. Sőt jelzői ilyenek: Részeges, Mocskos, Piszkos, Falánk. Mondom, ezt az egyet nem értem. Pedig ehető! Más a véleményünk azokról az állatokról, akik ne adj úristen megeszik azt, amit mi is szeretünk. Azoknak kegyelmezzen az isten, Aesopus, La Fontaine, meg a televízió gyerekrovata. A Róka urat már említettem. Nem marad egyedül! A macska alattomos, mert elviszi a pipikét. A görény példátlanul büdös, kacsát' rabol. A menyét egyenesen vérszivó. Egy könyvet azért szeretnék még elolvasni. Azt, amelyiket az állatok írtak a kártékony állatokról. Előkelő helyen szerepelnénk mi abban! Szöllősy Kálmán HÉTVÉGE ]T]
